Kopatsy Sandor gondolatai

Kopátsy Sándor                  EE                  2010-09-24

 

 

A modern tudománynak, akkor is, ha társadalomtudomány, materialistának kell lenni abban az értelemben, hogy tudomásul veszi, hogy az általános jelenségek mögött objektív okoknak kell lenni. Ennek ellenére a történészek, még sokkal inkább a közgazdászok teológusok maradtak abban az értelemben, hogy nem a jelenségek megértésén, annak okai feltárásán munkálkodnak, hanem dogmákat teremtenek.

Szakmámnál fogva, ezt a közgazdaságtanon bizonyítom. Az idealista társadalomtudományok elleni harc legnagyobb alakja, Marx is az idealizmusba menekült. Tudós akart lenni, és vallásalapító, idealista forradalmár lett.

Eleve nem megérteni akarta a múltat és a jelent, hanem azt, deformációnak tekintette.

Egyetlen idealista történész sem merészkedett el addig, hogy a múlt minden osztálytársadalmát kikerülhető úttévesztésnek tartotta, és a jövő társadalmát is idealista módon képzelte el. Olyan osztálynélküli társadalmat vizionált, aminek felépítményét maga találta ki.

Mi lett volna az osztálytársadalmak tudományos megközelítése?

Mivel koráig csak osztálytársadalmak voltak, azok létezése csak közös objektív okkal magyarázható.

I. A történelemben minden osztálytársadalom közös tulajdonsága, hogy a jövedelemtermelő többségtől, közvetlen, vagy közvetve, erőszakkal, vagy erőszak nélkül, elvonták a jövedelmük jelentős hányadát. Ennek az elvonásnak a módszere szinte minden társadalomban más volt, de a lényege ugyanaz. Ez a tőkés osztálytársadalomban elsősorban a munkaadó profitjaként jelent meg. Az ugyan tudományos feladat, hogy ez a minden osztálytársadalomra jellemző elvonás, miért profit formájában történt, de az áltudományosság, hogy erre nem volt szükség, ezt nem objektív szükségszerűség szülte, hanem a tőkés magántulajdon. Ha azt erőszakkal megszűntetjük, megszűnik a munkavállalók kizsákmányolása. Vagyis minden tudományos elődjénél idealistább volt abban a tekintetben, hogy a társadalom lehetett volna egészen más, mint amilyen.

Az egyetlen tudományos megközelítés ez lett volna, hogy mint minden faj, az ember is csak úgy él, élhet, mint ahogyan él. Aki ezen erőszakkal változtatni akar, eleve kudarcra van ítélve, vagy többet árt, mint használ. Úgy kell közeledni az emberi faj életmódjának megközelítéséhez, ahogyan Darwin közeledett az állatfajokéhoz. Eszébe sem jutott, hogy bármelyik faj élhetett volna egészen másként, mint ahogyan él. Minden faj viszonylag nagyon rövid idő alatt tökéletesen alkalmazkodik a környezetéhez.

Az ember is úgy él, rendelkezik be, ahogyan a számára a létező legjobb.

II. A szegény többség jövedelmének megcsapolása. Ha a termelésre már képes ember szinte minden természeti környezetében úgy él, hogy önmaga gondoskodik arról, hogy egy kisebbség vonja el a többségtől a jövedelme jelentős hányadát, és azt „irracionálisan” pocsékolja el, akkor ez minden bizonnyal faj, a társadalom érekében történik. Ezt, aki meg karja szüntetni, kudarcra van ítélve. Ez esetben még érthető, hogy nem válik tudatossá, hogy ez az önmagunk ellen folytatott elszegényítés a legnagyobb halálok. A jelenkor társadalomtudósa számára azonban kézenfekvő, hogy a nyomor a halálozás a legnagyobb oka. Ennek ellenére nem állt elő egyetlen társadalomtudós, közgazdász azzal a nyilvánvaló ténnyel, hogy a várható életkor hossza, a nagy halálozás elsősorban az életkörülmények minőségétől függ. Az már régen egyértelművé vált, hogy a jobban élé feltételihez nem igazodik fajunk természetes szaporodási tulajdonsága. Az ember tehát önpusztító mértékben elszaporodna, ha úgy élhetne, ahogyan erre képes. Elég lett volna megvizsgálni, hogy a jobb életkörülmények milyen gyors népszaporulatot eredményeznek.

Minden osztálytársadalomban jellemző az emberölés. Minden osztálytársadalmak embere öli egymást, mind a saját körén belül, mind azon kívül. Az ember erőszakos önpusztítása egyértelműen azt jelenti, hogy gyorsabban szaporodna, ha ezt nem tenné. Az is bármennyire köztudott, a csúcsragadozók mindegyikében jelen van, hogy a hímek a fiatal szaporulatot pusztítják. Ennek ellenére a zoológusok ez esetben még ma is mellé beszélnek. Arra hivatkoznak, hogy a hímek saját utódot „akarnak”, ezért ölik meg, a még szoptatást, anyai gondozást igénylő kölyköket. Az még egyetlen okos zoológusnak nem jutott az eszébe, hogyha nem ez történik, akkor mennyivel nagyobb volna az oroszlánok, jegesmedvék száma, de azok létszáma így is annyi, amennyi megél. Tehát az ember azért vált önmagát pusztító fajjá, mert magának kellett a populációja szabályozását megoldani. Az ember ezerszer inkább csúcsragadozó lett, mint az oroszlán, és jegesmedve. Az ember önpusztító mértékben túlnépesedne, ha nem pusztítaná fajtársait.

III. Minden osztálytársadalomban jellemző a másoktól elvont jövedelemből történő pocséklás, luxus és kincsképzés. A jó szándékú emberek ezen botránkoznak. Számukra a kevés hatalmas luxusa és a nagy többség nyomora „embertelenség”. A „forradalmároknak” ez a fő céljuk, a jövedelmek minél „igazságosabb” elosztása. Fel sem merül, hogy az elvont jövedelmek racionális felhasználása is növelné a népszaporulatot.

IV. Minden osztálytársdalomra jellemző a jót kereső tudás üldözése, a meglévő életmód, tradíció tisztelete. Ez a tény ugyan nem tagadható, mégsem vált elfogadottá. Arra nem adnak választ a zsidó, keresztény és mohamedán teológusok, hogy miért lett az eredendő bűn a tudásvágy. Azzal sem találkoztam, hogy a görög irodalom tudósai felvetik a kérdést, hogy a görög drámákban a legnagyobb büntetést hozó bűn a tradíció megsértse. Arról sem olvastam, hogy miden osztálytársadalom vallásának elengedhetetlen vonása a dogmák sértetlensége feletti őrködés. Azért, mert az ember rendkívül fejlett agyát féken kellett tartani. Ezt ugyannehéz lett volna felismerni, de a jelenkor tudományos és technikai forradalma megmutatja, ha az ember rendkívül fejlett agya erre lehetőséget kap, százszor gyorsabb fejlődést produkál, mint az osztálytársadalmak ötezer éve, összesen.

Az osztálytársadalmaknak ezt a negyedik jellemzőjét volt a legnehezebb felismerni, mert az emberi faj tudásvagyona megállíthatatlanul nőtt, különösen az ipari forradalom óta, de ezzel párhuzamosan a lakosság óriási többségével szemben egyre kisebb lett a tudásigény.

Fajunk történetének, mindenek előtt a társadalmi fejlődés kutatóinak fontos volna vizsgálni, hogyan alakult a társadalom óriási többségével szemben támasztott tudásigény. Nyilvánvalóvá válna, hogy ez egészen a tudományos és technikai forradalomig folyamatosan csökkent. Minél több ismeret alapján szerveződött a társadalom tevékenysége, a gazdaság működtetése, a munkaerő nagy többségével szemben támasztott minőségi igény annál alacsonyabb lett.

Senki sem vitathatja, hogy a gyűjtögetésből, nagyon kezdetleges szerszámok és eszközök birtokában, sokkal több tapasztaltra, találékonyságra, egyéni döntésre volt szükség, mint a földműveléshez, és az állattartáshoz.

A jobbágygazdaság, a háziipar, a kisipar, a szállítás sokkal nagyobb szellemi képességet, több tapasztalatot igényelt, mint a gyáripari termelés, a vasúti szállítás.

Az is félrevezető volt, hogy a többséggel szembeni minőségi igény csökkenésével párhuzamosan nőtt a munkaerő elitje, akikre a gyárak felszereléséhez, a nagy munkák tervezéséhez és levezetéséhez, a közigazgatás és a hadsereg felszereléséhez, vezetéséhez, az oktatáshoz, az egészségügyi ellátáshoz, stb. szükség volt. Ez az értelmiségi elit azonban nem tette ki a munkaképes lakosság huszadát.

Ezt az igénycsökkenést azzal is lehet illusztrálni, hogy egyre több ember vált élet- és munkaképessé. Tehát fajunk tudásigényét azzal lehet

 

Hatvan éve vallom magam közgazdásznak, de a közgazdaságtant nem tatom tudománynak. Nem tudomány, hanem az egyik legfontosabb szakma, amibe minél jobban elmélyedtem, annál jobban éreztem, hogy még nem tudomány, pedig nagyon nagy szükség volna rá, hogy az legyen.

Előbb rádöbbentem, mind közgazdásznak vallhattam volna magam, hogy a szakmám alapvető tételei téves alapon állnak. Tőkésállamban gondolkodik, holott a társadalom egyedeinek jólétét kellene fejleszteni. A tőkésállam gazdasági erejét optimalizálja, holott az egy laksora jutó jövedelem és vagyon növekedését kellene.

Hatvan éve olvastam először, és utoljára, hogy az egy laksora jutó nemzeti vagyonnak a nemzeti jövedelemhez viszonyított aránya, az adott gazdaságföldrajzi környezeten, viszonylag állandó, a gazdaság fejlettségétől független. Évezredek óta a nemzeti jövedelem 3-5-szeres értékének közelében van. Északon viszonylag nagyobb, 4-5, délen viszonylag kisebb 3-4-szeres. E tétel felismerői akkor még azt hitték, hogy ez a szorzó a tudományos és technikai forradalom megjelenése óta, a fejlett világban csökken. Ez az észlelésük azon alapult, hogy a szellemi vagyont nem tekintették vagyonnak. Ha azt is számba vesszük, a szorzó 4-5-szörös között marad.

A tétel tehát így hangzik: A társadalmak típusától és fejlettségétől függetlenül az egy laksora jutó nemzeti vagyon, és jövedelem szorzata állandó.

Ez a közgazdasági alaptétel vezérel hatvan éve. Ennek köszönhetem, hogy a közgazdászok országokra vonatkozó adatait mindig átszámítom egy lakosra. Ezzel sok állításuk azonnal lelepleződik. Ez vezetett rá arra, hogy fajunk történetében tartósan a néhány ezrelékes létszámnövekedés sem volt elviselhető.

Ezt szem előtt tartva, könnyen eligazodtam korunk túlszaporodó világában, mert a tények egyértelműen bizonyítják, hogy nincs olyan gyors gazdasági növekedés, ami mellett növelni lehet az egy lakosra jutó vagyont, és jövedelmet. Ez bármennyire egyértelműen igazolódik, sem a politikusok, sem a közgazdászok nem veszik tudomásul.

Az a tény, hogy fajunk százezer éves történtében a népszaporulat évszázados átlaga soha nem haladta meg az egy-két ezreléket, vezetett arra a felismerésre, hogy a történelmünk egésze, de különösen amióta termelésre épült osztálytársadalmak vannak, a népesség szaporodásának fékezésére, a felesleg irtására épül. Mivel ezt a tényt nem ismerte fel a társadalomtudomány, állandóan a társadalmak embertelensége ellen harcolt. Mind a vallások, mind a forradalmárok elítélték az osztálytársadalmak „embertelenségét”, de elfelejtették megnézni, hogyan alakult volna ezek nélkül a népszaporulat. Ez az alapvető tévedés azonban zavartalanul működhetett, ameddig a vallások erre vonatkozó tételei, és a forradalmárok javaslatai nem kerültek alkalmazásra.

Elég állításomat igazolni azon, hogy a kereszténység azon jó tanácsa, hogy osszunk alamizsnát, virágozhatott, hiszen maga az egyház is csak az eleve szegényeket adóztatta, példátlan mértékben halmozta fel a kincseket. A hirdetett igék ellenére, buzgón kiszolgálta a társadalom népességpusztító érdekét.

- Nemcsak a saját, de a földesurak jobbágyait is keményen adóztatta. De még nem találkoztam olyan történésszel, aki kimondta volna, hogy a legnagyobb halálok, vagyis a népszaporulatot fékező tényező, a nyomor volt.

- Az egyházi házasságot kívül születet gyereket nem ismert el isten teremtményének. Ezeknek még az eltemetését is megtagadta. Nincsenek adataink, de a nyugati középkorban az első törvényesen szülhető gyermek anyja jó tíz évvel túl volt a nemi érettségen. Azt pedig nem nehéz elképzelni, hogy a fogamzásgátlás nélküli világban mennyi lehetett a házasság előtti szülés.

- Az egyház megáldotta az egymás ellen folytatott háborúk katonáit. Márpedig csak a háborúzás milyen nagy halálok volt. Nélküle is beállt volna az elviselhetetlen túlnépesedés.

- Amikor az államok nem éltek elégséges mértékben az egymás elleni háborúk emberpusztító eszközével, az egyház találta ki a keresztes háborúkat. Máig nem leplezik le a történészek, hogy a keresztes háborúknak a célja a főurak és jobbágyok nem első fiúgyermekinek elpusztítása volt. Nem tanítjuk, hogy a keresztes háborúba csak a nem elsőszülött fiúkat vitték. Erre tette fel a koronát, amikor az egyik utolsó keresztes háborúba a fiúgyerekeket fegyvertelenül rakták hajóra, és vitték a biztos pusztulásba.

- Keresztény vallás is átvette az ószövetségből, hogy az eredendő bűn a tudásvágy. Még nem találkoztam olyan történésszel, teológussal, aki bevallotta volna, hogy a tudás üldözése, vagyis a jobb megoldások keresése, a dogmatikus butaság kikényszerítése, végső soron, a népszaporulat fékezését szolgálta. Csak a burákat lehetett keményen a mély nyomorban békésen megtartani.

Itt csak a nyugati kereszténység osztálytársadalmi szerepét illusztráltam. Más vallások sem voltak „emberségesebbek”. A népesség növekedésének féken tartása volt minden osztálytársadalom elsődleges feladata. Ezt pedig nem lehetett emberségesen megoldani.

Mivel a közgazdaságtan ezt a faji tulajdonságunkat nem veszi tudomásul, hogy nem fejlődhet az olyan társadalom, ahol a népesség néhány ezreléknél gyorsabban szaporodik, nem is adhat hasznos tanácsot.

A nyugat felemelkedését is annak köszönhette, hogy az egyetlen olyan magas-kultúra volt, amelyik hatékonyan tudta fékezni a túlnépesedést, és a középkor végre pedig az élettere megtízszereződött, aminek következtében tartósan el tudta viselni az évi egy-két százalékos népszaporulatot. Ennek a kettős hatásnak köszönhetően a lakosság el tudta érni azt a jólétet és iskolázottságot, és képes volt megoldani a fogamzásgátlás problémáját. Ezzel megszűnt a túlnépesedés veszélye, és az osztálytársadalom szükségszerűsége.

A 20. század végére a fejlett nyugat-európai és észak-amerikai országok elérték azokat az előfeltételeket, amelyek mellett megszűnik a túlnépesedés veszélye. Ezzel megszűnt az osztálytársadalmak szükségessége. Amásodik világháborúutána fejlett nyugati demokráciákban megszűntek az osztálytársadalmak. Ezzel vajunk mintegy hatoda túllépett az osztálytársadalmi formán.

Minderről a társadalomtudományok azonban nem vettek tudomást. A közgazdaságtan továbbra is a tőkés osztálytársadalom követelményeinek megfelelő módszerekkel kereste a társadalmi és gazdasági egyensúly módját. Kereste, de nem találta meg. Ez nem azt jelentette, hogy nem volt képes az életviszonyok soha nem tapasztalt mértékű javítására, csak azt, hogy nem volt képes arra a fejlődésre, amit a tudomány és technika fejlődése lehetővé tett volna. Ezt néhány évtizednyi késéssel, a távol-keleti kisebb, túlnépesedett konfuciánus országok, Japán és a kis tigrisek mutatták meg. Ezek egy laksora vetített fejlődése lényegesen gyorsabb volt, mint a nyugati fejlett országoké.

Európa nyugati felén is egyértelművé vált, hogy a puritánság mértéke és a gazdasági fejlődés között szoros a korreláció. A skandináv, és az alpi népek a legsikeresebbek.

A tényekből az is kiderült azonban, hogy a jelenkori világgazdaságban van még egy harmadik feltétele is annak, hogy túlléphessenek az osztálytársadalmi formán, a lakosság viselkedése puritán, vagy konfuciánus legyen. Minél puritánabb a társadalom, annál gyorsabb a fejlődés.

A kilencvenes évek elejére az is kiderült, hogy Kínában a lakosság viselkedése ugyan puritán, de még nem elég gazdag és iskolázott, ezért a népszaporulat sokszorosan meghaladta a siker érdekében megengedhetőt. Ezért bevezették a gyermekvállalás korlátozását, és ennek következtében a népesség növekedése országosan 6 ezrelékre, a fejlett és túlnépesedett nyugati térségben nullára csökkent. Ennek lélegzetelállító következménye lett. Húsz éve a kínai gazdaság egy laksora vetített nemzeti jövedelme 7 százalékra, a fejlett Nyugaton elértnek a többszörösére nőtt.

Kína tehát megtalálta a gyorsa növekedés eddig hiányzó kulcsát. A Nyugat ezt a kulcsot nemcsak erkölcsi szempontból megengedhetetlennek, de hosszú távon kártékonynak is minősíti. Ezen az ostobaságukon az sem segít, amikor a 2008-2010 közt kialakult pénzügyi válság idején, a konfuciánus, már nem szaporodó társadalmak növekedése többszöröse a nyugati fejlett világban tapasztalhatónak. Kiderült, hogy a nyugati közgazdaságtant nem érheti olyan arculcsapás, olyan megszégyenülés, ami észre térítené.

Ha a közgazdaságtan nem az országok nemzeti jövedelmének növekedését tartaná mércének, hanem azt, hogyan növekszik az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon, akkor egyértelművé válna, hogy szinte mindenben téved.

1. Ne növekedjen néhány ezreléknél gyorsabban a lakosság. Ez alól kivétel az eltartó képesség optimumához képest nagyon ritkán lakott, Észak-Amerika és Ausztrália. Az évi 1-2 százalék azonban már ott is sok, ha az ország nemzeti jövedelme nem nő nagyon gyorsan. Ezt példázza, hogy Japánban a lakosság életviszonyai jobban javulnak, mint a 2-3 százalékkal gyorsabban növekvő Egyesült Államokban.

Az emberiség háromötöde azonban eleve alkalmatlan az olyan erős politikai hatalom létrehozására, ami képes a gyermekvállalás kellő mértékre történő korlátozására.

2. A lakosság viselkedését, életvitelét a puritanizmus, illetve a konfuciánus szemlélet jellemezze. Ahol ez az előfeltétel megvan, ott már nyilvánvaló a siker, ahol nincs meg, ott nem is lehet belátható időn belül sikerre számítani.

Amíg az első előfeltétel erőszakkal kikényszeríthető, a második megvalósulására csak ösztönözni lehet, és ennek eredménye csak generációk után lehet elegendő.

Mi volna a fentieken túlmenően fontos?

A magas foglalkoztatás. Ezt a közgazdaságtan nagyon másodlagos tényezőnek tekinti. Figyelembe sem veszi, hogy a kívánt viselkedést csak a munkával szerzett jövedelem alakítja.

A tőkés osztálytársadalom szűk keresztmetszete a tőke volt. Abban a tőkeképzésnek volt elsődleges szerepe. Ezért a profit és a járadék növelése elsődleges társadalmi érdek volt. Mind a munkaerőből, mind annak minőségéből a társadalom igényénél több volt. Ebből fakadt, hogy a társadalom érdeke a minél több profit és járadék volt. Ennek megfelelően nem volt társadalmi érdek a több és jobb munkaerő, sokkal inkább ennek ellenezője, a kevesebb és igénytelenebb munkaerőre volt szükség.

Ha ezt a tőkés társadalom forradalmárai megértették volna, el kellett volna fogadni, hogy a munkaerő kizsákmányolása társadalmi érdekből fakadt. A munkaerő társadalmi és anyag elismerése csak akkor történhet meg, ha a munkaerő, akkor sem szaporodik, ha jobban élhet, és csak akkor jó, ha minél képzettebb.

Márpedig ilyen igénynek még a nyomát sem találjuk azok taniban, akik a tőkés társadalom embertelenségen túl akartak lépni. A fentiekből az derül ki, hogy a társadalom csak akkor léphet túl az osztálytársadalmak „embertelenségein”, ha leáll a szaporodása, és olyan technika jelenik meg, amelyeik szinte kielégíthetetlen igényt támaszt a munkaerő minőségével szemben. Ezt a követelményt a forradalmárok fel sem vetették, a tudósok előre nem is sejtették, csak berobbant.

Nemcsak a politikusok, de még a közgazdászok sem veszik következetesen tudomásul, hogy a már az osztálytársadalmakon túljutott államok gazdasági szuverenitása nagyon beszűkült.

Minél fejlettebb és kisebb egy állam társadalma és gazdasága, annál jobbal eltűnt a függetlensége. Ezt jól példázza Luxemburg vagy Szingapúr, nagyon gazdagok, de ez a gazdagság egyúttal a világgazdaságba való teje beépülésen múlik. Olyan állam, amelyik járhatja a viszonylagos állami függetlenség útját, csak kettő van. Az Egyesült Államok és Kína. Mindkettő kontinensnyi egység. Az első gazdasági és katonai fölényének köszönheti viszonylagos mozgásszabadságát, az utóbbi pedig annak, hogy lakossága nagyobb, mint a fejlett világ többi országa együttesen. De még ezek állami függetlensége is kisebb, mint a két világháború között a viszonylag nagyobb nemzeti államoknak voltak, de már azoké is korlátozottabb volt, mint előtte ötven évvel a gyarmatbirodalmak.

A változást mindennél jobban érzékelteti Európa nyugati felének sorsa a 20. században. Az első világháború előtt egymástól független, sőt egymással vetélkedő gyarmattartók voltak a „világhatalmak”. A két háború között már csak a történelmi súlyuk volt nagy, de a valóságban egyik sem volt a másikaktól független. A gyarmattartás és a befolyási övezetek feletti hatalom gyakorlása több kárral, költséggel, mint előnnyel és haszonnal járt. A történészek utólag sem hangsúlyozzák, hogy minden gyarmattartó, vagy gyarmatokra, befolyási övezetekre törekvő nemzeti állam csak vélt érdekeiért harcolt. Amiért harcoltak, azt a nyertesek éppen úgy elvesztették, mint a vesztesek. Nemcsaka vesztes Németország, Japán és Olaszország vesztette el gyarmatait, befolyási övezeteit, de a nyertesek is. A történelemfelfogás szerint Churchill volt a nagy győztes, holott az ő háborús céljainak elvesztése volt a legnagyobb veszteség. Ezzel szemben a háború két legnagyobb szereplője a vesztesek oldalán, Németország és Japán ereje gyarapodott meg leggyorsabban és legjobban a háború után.

Európa nyugati felén, a háború előttihez képest, a vesztesek lettek viszonylag erősebbek, a nyertesek viszonylag gyengébbek. Ma a második világháború első két évének ellenségei alkotják az Európai Uniót.

Az Európai Unió ugyan óriási eredmény Európai nyugati fele számára, de ez sem elég ahhoz, hogy versenyképes lehessen Észak-Amerikával és a Távol-Kelettel. Nem lehet versenyképes, mert alig több, az áruk közös piacánál. Betegesen nacionalista államok közös árupiaca. Az államok közötti együttműködés, munkamegosztás sokkal kevesebb annál, ami a versenyképességéhez kívánatos volna.

Az a tény, hogy a fejlett nyugati demokráciák is sokkal nacionalistábbak annál, amit a kor megkövetelne a jelenkori élvonalban maradáshoz, jól rávilágít arra, hogy az emberiség másik háromötöde éretlen az integrációra. Az éretlensége oka az, hogy a fejlettségük még osztálytársadalmi formát, az pedig nemzeti államot követel meg. Tudományul kellene venni, hogy az élvonalnak megfelelő elvárások csak azokra érvényesek, akiknél a lakosság már nem szaporodik, akik már gazdagok, és iskolázottak, és ahol a lakosság viselkedési módját a puritanizmus jellemzi.

Viselkedési mód. Ebben atekintetbena világ háromötöde egységesen nem megfelelő. Ma már nincs is olyan jelentős ország, amelyikben a lakosság életvitele puritán, vagy konfuciánus, és nem a sikeres kétötödhöz tartozik. Olyan sincs, ahol belső forrásból, saját munkából nőne a lakosság életszínvonala, annak ellenére, hogy puritánok volnának a lakosok.

Népesedés. Az emberiség háromötödében már csökken, de még mindig példátlanul gyors a népszaporulat. Ez alól a három kelet-európai szláv ország kivétel, de azokban más a lakosság nem puritán életvitele az oka a lemaradásnak. A világ népességének nagyobbik fel azonban a megengedhetőnél egy nagyságrenddel gyorsabban szaporodik.

Fajunk jelenlegi legnagyobb problémája, hogy ott nő a népesség, ahol a fejlődés feltételei hiányoznak. Ezért, negyven év múlva, a sikeres kétötöd egyharmadra zsugorodik, a lemaradók aránya pedig kétharmadra nő.

A szegény, de gyorsan szaporodó társadalmak egyedül hatékony támogatása az volna, ha az egy gyerekes szülők gyermekeinek tanulását jutalmazzák.

Iskolázottság. Az egyre jobban lemaradó világban, e téren látszik a legjobban a fejlődés. A nagyon alacsony szintről gyorsan emelkednek. Ez azonban azzal jár, hogy éppen az iskolázottak élcsapata fogja otthagyni az országát, mert a gazdag világban csak ezek számíthatnak befogadásra. Ennek ellenére az oktatás támogatása volna a legkevésbé visszafelé sülő fegyver.

Mit tehet a fejlett világ a lemaradók segítése érdekében?

Egyértelmű, hogy az első feladat annak tudomásulvétele, hogy azok még az osztálytársadalmak stádiumában vannak, ahol az elsődleges feladta a népszaporulat korlátozása. Ez azt jelenti, hogy tudomásul vesszük, hogy ők még más törvények szerint élnek.

- A szegény többség adóztatása, szegényítése társadalmi érdek. A fejlett világ ez ellen harcol.

- Az egymás fegyveres irtása, a háborúskodás, társadalmi érdek. A fejlett világ ez ellen veti be fegyveres erejét.

A fejlett világ pénzzel, fegyverrel az ellenkezőjét teszi annak, ami a gyorsan szaporodó világban még társadalmi érdek.

Hetven éve a fejlett világ fajunk történelmének legnagyobb emberáldozattal, és vagyonpusztítással járó háborúját vívták egymás között, ma pedig ezt fegyverrel is akadályozzák abban a világban, amelyik még mesze az ő akkori szintjük mögött van.

Ötezer éven keresztül minden osztálytársadalom a szegény többséget adóztatta, ma azt akarják, hogy az elmaradt világban az uralkodó réteg harcoljon a szegénység, a nyomor ellen. Ötezer éven keresztül, minden osztálytársadalomban a gazdagok adómentesek, a szegények adókötelesek voltak. Most azt akarják, hogy ott is a gazdagok fizessenek.

Az osztálytársadalmakban a négy általános jellemző közül a feni kettő ma is elkerülhetetlen, illetve, ha elkerülik, rontanak az eleve rossz helyzetükön. A másik két területen azonban érdemes volna segíteni.

Minden osztálytársadalom a szegényektől elvont jövedelemből kincset gyűjtött. A racionális felhalmozás azonban a jelenkorban indokolt volna, ha azt a gyerekvállalást csökkentő ösztönzésre fordítanák. Az anyagi érdekeltséget a csak egy, vagy két gyermeket vállalók támogatásra kellene irányítani.

A jelenkor fő követelménye, kevesebb, de jobb minőségű utánpótlás. Ez az egyetlen olyan feladat, amit a fejlettség minden szintjén, minden társdalomban elsődlegesnek kellene tekinteni. Ebben a tekintetben a fejlett társadalmak is hibás úton járnak. Ez akkor a leginkább nyilvánvaló, amikor a fejlett társadalomban van a fejődés tempójára még képtelen etnikum is. A jelenlegi családtámogatás ugyanis az ilyen etnikumokat elviselhetetlenül gyors, és rossz hatékonyságú népesdésre sarkalja.

Életem egyik legjelentősebb felismerésének tartom, hogy minden osztálytársadalmi forma közös fő feladata a népesség növekedésének megakadályozása, illetve lecsapolása. Ennek a felismerésemnek köszönhető, hogy azonnal keresni kezdtem a fejlett, osztálytársadalmak közös főfeladatát is. Kiderült, hogy ez is demográfiai. Az osztálytársadalmak főfeladata a népesség túlszaporodásának fékezése volt. Amikor a tudományos és technikai forradalom létrehozta egyrészt a túlnépesedés veszélyét megszüntető feltételeket, másrészt a minőségi munkaerővel szemben határtalan igényt, megszűnnek az osztálytársadalmak, és elsődleges feladattá válik a minőségi munkaerő termelése. A fejlett társadalmak közti versenyt az nyeri, aki jobban megoldja a munkaerő minőségi javulását.

A jelenkori fejlett társadalmat, a minőségi munkaerőt termelőnek lehet tekinteni.

Az osztálytársadalom fékezte a népszaporulatot, az össznépi a minőségét javítja.

A társadalomtudományok legjobbjai sem ismerték fel, hogy az osztálytársadalom, minden embertelenségével szükségszerűség mindaddig, amíg spontán túlnépesedne. Mivel nem ismerték fel az osztálytársadalmaknak a túlnépesedésből fakadó szükségszerűséget, bártan javasoltak olyan „reformokat”, amelyek megvalósítása csak növelte volna a népszaporulatot, és ezzel az osztálytársadalom létének szükségességét.

Nem ismerek az osztálytársadalmon túllépést javasló olyan elképzelést, ideológiát, amelyik megvalósulása nem járt volna a népszaporulat növekedésével. Márpedig az osztálytársadalmak létrejöttének, és fennmaradásának az elsődleges feltétele a társadalom érdekét meghaladó népszaporulat. Csak ott, és csak addig van osztálytársadalom, ameddig fékezni kell a népszaporulatot. Mivel fajunk tulajdonsága, hogy a létminimumot meghaladó életfeltételek mellett annál szaporább, minél jobban él. Ebből fakadóan, minél jobban él a lakosság, a létszáma annál gyorsabban nő. Ezcsak akkor áll le, amikor az általános jólét, és iskolázottság elér egy viszonylag magas szintet, valamint az olcsó, biztos és egyszerű fogamzásgátlás megoldott.

Érdekes módon, a társadalomtudománynak fogalma sem volt fajunk e szaporodási törvényéről. Az ugyanmára 19. század elején felmerült, hogy a társadalom növekedési esélyét csökkenti a túlnépesedés, de e téma felvetőjét, az angol Malthus lehurrogta nemcsak a keresztény vallás, de a tudomány is. A következő kétszáz évben aztán bekövetkezett az elszabadult túlnépesedés, ebben a kétszáz évben, fajunk létszáma megháromszorozódott.

A túlnépesedés veszélye bármennyire nyilvánvalóvá is vált, azért nem nyert elfogadást, mert a gyarmattartó Nyugat államai az egymással való versenyben csak egymás rovására tudtak gyarapodni. A gyarmatok közti háborúk, a technika akkori színvonalán óriási létszámigényűek voltak. A társadalom igénye ugyan a népességnövekedés megállítása volt, de az államok igénye a nagyobb létszám. A korábban elképzelhetetlen háborús veszteségek sem voltak elegendők ahhoz, hogy a túlnépesedést megállítsák. Az első világháború idején évente 60 millióval szaporodott az emberiség, a négy évig tartó háborúban összesen 240 millióval, ehhez képest a mintegy harmincmilliós veszteség ellenére nagyon gyors maradt a népszaporulat. A hat évig tartó, második világháború közel kétszeres embervesztesége is csak hatodát vitte el az idejére jutó népszaporulatnak. Az anyagi veszteségek sem haladták meg azt, amit a háború után a hosszának megfelelő idő alatt újjáépítettek.

A fent számok is jól illusztrálják, hogy a korábban elképzelhetetlen emberáldozattal járó háborúk sem voltak képesek eléggé lefékezni a túlnépesedést.

A tudományos és technikai forradalomnak a hadviselésre gyakorolt hatását sem látják jól a történészek. Előtte a hadseregek létszáma határozta meg azok katonai erejét. A jelenkor fejlett társadalmai között, ebben a tekintetben is fordulat következett be. A fejlett világon belüli hadviselésben már nem a létszám, hanem a technikai felszereltség, és az ennek megfelelő profi legénység színvonala vált a döntő tényezővé. Fajunk történelmében először a hadviselésben is a minőség vált a döntő tényezővé. A fejlettebb technika és annak minél jobb személyzete lett az elsődleges.

Fajunk jövője szempontjából jelentős változás, hogy a hadviselésben is idejét múlta a mennyiségi elv. Nem több katona kell, hanem jobb felszerelés, és jobb személyzet. A túlnépesedő lemaradó világnak nemcsak a gazdasági és tudományos ereje válik egyre nélkülözhetőbbé, de a katonai ereje a történelem során soha nem volt relatív ilyen kevés.

Sem a történészek, sem a közgazdászok nem hangsúlyozzák, hogy az osztálytársadalmakhoz képest tört résére zsugorodtak a katonai kiadások. Korábban elképzelhetetlen lett volna, hogy a fejlett társadalmakban a katonai kiadások súlya alig tizede lesz a nemzeti jövedelemhez viszonyítva. Megjegyzem, hogy az összevetés csak akkor helyes, ha a kötelező hadkötelezettség esetén is, hozzá számítjuk a katonák kiesett munkajövedelmét is.

Tegyük hozzá, hogy a fejlett világ ezzel a sokkal alacsonyabb katonai költséggel is olyan nagy hadsereget tart fenn, ami ilyen mértékben nem indokolt. A fejlett világon belül háborúkkal nem kell számolni, az elmaradtakkal szemben pedig soha nem tapasztalt, értelmetlen fölény van.

Sem a politikusok, sem a közgazdászok nem vallják be, hogy a fejlett világon belül nincs a háborúskodásnak racionális oka. Nincs olyanfejlett ország, aminekakár a megnyert háborúból is, több előnye, mint hátránya származhatna. Ezzel szemben a hadviselés költségénél sokkal nagyobbak lennének a nemzetközi munkamegosztásból való kiesés költségei. Végül a háború költségei, az okozott veszteségek egyre nagyobbak, a kimenetele pedig egyre bizonytalanabb.

Jelenleg a fejlett világ, mindenek előtt a katonai téren is kiemelkedő szuperhatalom, az Egyesült Államok hadviselései ostoba, semmi előnyt nem ígérő rendőri feladatok.

A fentieket igazolja a tény, hogy a második világháború óta nem volt háború a fejlett világon belül. Tévesen, a nyugati fejlett társadalmak és a bolsevik tábor között kialakult feszültséget tévesen hidegháborúnak hívják. Egyrészt nem volt háború, csak fegyverkezési verseny, másrészt csak a Szovjetunió számra jelentett erejét meghaladó társadalmi terhet. Az utókor be fogja látni, hogy soha nem volt háborús veszély, pedig mindkét fél megtett mindent annak érdekében, hogy a közvéleménye azt érezze.

A Szovjetunió érezve, hogy képtelen a tudományos és gazdasági versenyre, ez elől imperialista politikába kezdett. Nem ismerte fel, hogy már nem lehet tartósan egy birodalom gazdaságilag versenyképes azzal, hogy katonai szuperhatalom akar lenni. Az már akkor is csak az lehetet, aki előbb már tudományban és gazdaságban az lett. Abban pedig csak az lehet, amelyik lakosságának életvitele puritán. A Szovjetunió népei pedig attól mesze voltak.

A történészek még ma sem vallják be, hogy a világ élvonalába csak puritán és konfuciánus népek kerülhetnek. Azok, akár kicsik, akár nagyok, be is kerültek, aki nem, lehetnek bármilyen számosak, nem lehetnek erre képesek.

Azt, hogy a tőkés osztálytársadalom és az össznépi társadalom között minőségi különbség van, jól kitűnik a két társadalom költségvetésének összevetéséből.

Az osztálytársadalmakban a társadalomtól elvont jövedelem, békeidőben az osztálytársadalmak a nemzeti jövedelméhez viszonyítva, kicsi volt, annak ellenére, hogy a létminimum határához közel élő, adózó többség számára súlyos teher volt. A jelenkori fejlett társadalmakban a nemzeti jövedelem 30-40 százaléka kerül elvonásra. A liberális közgazdászok, és a tőkések soknak tartják, de ott is egyre nő az elvonás súlya, ahol ők vannak kormányon.

A kisebb és nagyobb költségvetési elvonás sem összevethető, mert azon belül nagy, és nagyon eltérő a visszaosztás súlya. A nemzetközi gyakorlat azt bizonyítja, hogy az elvonás nagysága nem befolyásolja a versenyképességet. Semmiféle korreláció nem mutatható ki az elvonás súlya, és akár a gazdasági növekedés, akár a nemzetközi tőkeáramlás tekintetében.

A költségvetés esetében is hiba az állam számára elvont összeget, és a lakosság számára visszaoszttat összevonva számolni. Az állam számára elvont, és a lakosság számára visszaosztásra kerülő jövedelem nem azonos tartalmú, tehát nem adható össze.

A közigazgatás, az igazságszolgáltatás, a rendfenntartás, a hadsereg működtetése ugyan társadalmi érdek, de nem lakossági jövedelem.

Az oktatás, az egészségügy, a családtámogatás, a nyugdíj, a tudomány céljára elvont összeg azonban közvetlen lakossági igényt elégít ki, a lakossági fogyasztás része.

Ebből azonban kiderül, hogy korában a lakosság jövedelmét terhelő elvonások, a lakosság terhei jelentették az elvonás szinte egészét, abból nem szinte semmi nem került vissza a lakosság jövedelmeként.

Nincsenek adataim, de feltételezem, hogy a lakosság jövedelmét csökkentő elvonás az osztálytársadalmakban több volt, mint jelenleg. De a bizonyítás érdekében számos elvonási módot, és felhasználási célt tisztázni kellene.

Véleményem szerint a feudális társadalmakban a közigazgatás, és a honvédelem ellátása, nem csak az államé, de az egyházé is, nagyon költséges volt, mert ezt a feladatot is ellátó réteget nagyon nagy jómódban tartották. A középkori társadalomban a földesúri és az egyházi tized volt a legnagyobb elvonás, aminek döntő része a földesurak és egyházi vezetők luxusát, kincsképzését, a hadsereg és a rendfenntartást szolgálta.

Ebben a tekintetben nem sok változás történt a tőkés osztálytársadalomban sem. Az adók többségét a közfogyasztású termékek, a só, a gyufa, a petróleum, a cukor, a szesz, dója jelentette, ami aránytalan mértékben a szegény osztályokat terhelte. A hadsereg fenntartásának nagy részét a közkatonák hadkötelezettsége jelentette. A katonai vezetőket az állam az adókból jól megfizette.

A klasszikus közgazdaságtan alapfogalmainak, kizsákmányolás, profit, járadék, megkülönböztetett szerepet tulajdonít. Természetesnek tartja, hogy a tőke után jár profit, a tőkés a munkást kizsákmányolja, a föld és a bánya tulajdonosa járadékot élvez. Nem veszi tudomásul, hogy a tőkének csak akkor van profitja, ha tőkehiány van, a munkaadó csak akkor zsákmányolja ki a munkavállalót, ha munkaerőnek túlkínálata van, a földnek, bányának csak akkor van járadéka, ha abból hiány van. Ráadásul a föld és a bánya különbözeti járadéka nem más, mint a hatékonysága közti különbség.

Mindent le kellett volna arra egyszerűsíteni, hogy amiből hiány van, annak az ára a hány mértékének megfelelő mértékben meghaladja az értékét, és minden, amiből felesleg van, az ára ennek megfelelően az értéke alatt lesz.

Mindig a szűk keresztmetszetű termelési tényező tulajdonosa élvez többletjövedelmet, és hatalmat.

Ahol munkaerőhiány volt, ott a munkaerő tulajdonosa volt gazdag és hatalmas. Atársadalomtudomány sem figyelt fel a tényre, hogy Amerikában, amikor a járványok kipusztították az eleve gyér indián lakosságot, másfélezer év után, létrejött a rabszolgarendszer. Ahogyan megszűnt a munkaerőhiány, megszűnt a rabszolgaság is.

Ahol a termőföldben volt hiány, ott a földtulajdonosok lettek gazdagok és hatalmasok. Azt se hagyjuk figyelmen kívül, hogy az ipari forradalom előtt a társadalom fogyasztásának kétharmada közvetlenül, vagy közvetve, a mezőgazdaságból, a termőföldből származott.

Ahol tőkehiány van, a tőketulajdonos, ennek megfelelő profithoz jut. Ebben annak, hogy ki a tulajdonos semmi szerepe nincsen. A tőkés nem azért lesz gazdag és befolyásos, mert tőkés, hanem azért, mert olyan társdalomban tőkés, amiben tőkehiány van. Amiből nincs hiány, annak a tulajdonlása nem eredményez jövedelmet.

Ahol a minőségi munkaerőből van a legnagyobb hiány, ott ezek tulajdonosai, a szakmai elit lesz gazdag és befolyásos. Márpedig a tudományos és technikai forradalom ilyen helyzetet teremtett. Ma minden olyan ország gazdag, ahol a munkaerő minősége jó, és mind szegény, ahol ez hiányzik. Itt nem térek vissza annak bizonyítására, hogy a munkaerő minőségének társadalma csak ott jöhetett létre, ahol a társadalmi viselkedést a puritanizmus jellemzi.

A közgazdaságtannak ahhoz, hogy tudomány legyen, a tényekre kell támaszkodni, ebben az értelemben materialistának kell lenni. Tudomásul kell venni, hogy ami általános jelenség, annak objektív oka van. Márpedig a különböző társadalmak olyan általános jelenségek, amiket nem lehet erőszakkal megváltoztatni. A forradalmak is csak akkor győzhetnek, ha forradalom nélkül is, az történt volna, csak esetleg kicsit később.

Ha a tőkés társadalomban általános volt, hogy a tőketulajdonos, a munkájáért járót meghaladó jövedelmet élvez, akkor annak nem a tulajdoniszony, hanem a tőkehiány az oka. A jövedelem nem a tőketulajdonos képességétől, hanem a tőkehiány nagyágától függ. Marx abban követett el óriási hibát, hogy materialista buzgalma ellenére, idealista lett. Azt tételezte fel, hogy a tőkés társadalom olyan véletlenszerűen létrejött társadalom, amit az ő politikai tanácsait megfogadva, osztálynélküli társadalommál lehet átalakítani.

Nem nagyon kételkedik valaki abban, hogy a tőkés osztálytársadalmat az ipari forradalom technikai találmányai hozták létre. Azzal azonban senki nem foglalkozott, hogy az új technika hogyan hatott a társadalmi átalakulásra.

Miért lett olyan nagy tőkehiány?

Mert a meglévő ipari és szállítási tőke nagyon gyorsan elértéktelenedett. Amit a gazdaságtörténészek felhalmozási igények tekintenek, lényegében a meglévő tőke gyors értékvesztésének pótlását jelentette. A gőzgépek megjelenésével a háziipar, a kisvállalkozás, a manufaktúra, az igavonókkal való szállítás eszközei nagyon gyorsan értéktelenné váltak. A gőzgépek beállítása azoknál sokszorta nagyobb hatékonyságot biztosított. Az étéküket veszett termelési felszereléseket pótolni kellett. Az ipari forradalom a gazdaság történetében korábban páratlan értékvesztést okozott.

Annak pedig még nyomát is nehéz találni, hogy az ipari forradalom hogyan hatott a munkaerő keresletére és kínálatára. Pedig e nélkül nem lehet megérteni a társadalmi átalakulás lényegét.

A gyáripari termelés, és a vasúti szállítás a munkaerő minőségével szemben igénytelenebb volt a korábbi termelési módnál. Nemcsak a háziipar és az állati igaerővel történő szállítás, de még a paraszti mezőgazdaság munkaerőigénye volt magasabb, mint a gyáripari munkások nagy többsége esetében. Fajunk történtében először fordult elő, hogy a gazdaság munkaerőigényének óriási többsége, mintegy kilencven százaléka pár hát, hónap alatt betanítható volt.

Elég volna arra gondolni, hogy a gyűjtögető táradalomban évtizedes gyakorlat kellett ahhoz, hogy jó munkaerőnek minősüljön valaki. Ez még inkább igaz volt az iparosokra, majd a parasztokra. Ezzel szemben a gyáriparban, a vasúti szállításban pár hónapos gyakorlat után, az iskolázatlan kezdők is számos munkát el tudtak végezni.

Még nagyobb volt a színvonalcsökkenés a munkaerő döntéshozó képessége terén. Egy parasztembernek sokkal több esetben kellett magának dönteni, mikor, mit tegyen, mint gyáripari munkaerő kilencvenkilenc százalékának.

Miért nem vált felismertté, hogy az ipari forradalom hatására csökkent a munkaerő többségével szemben támasztott minőségi igény?

Mert az ipari forradalom hatására, vele párhuzamosan gyorsan fejlődött a tudomány, valamint az iskolázottság.

A tudomány fejlődése a lakosságnak csak néhány ezrelékét érintette.

Az iskolázottság alatt az írás és olvasás elsajátítását értik. Egyrészt ez nem akkora szellemi vagyon, hogy ez minőségi rangot jelentene, másrészt a lakosság egyre nagyobb hányada ugyan megtanult, írni és olvasni, de a nagy többségük alig élt ezzel a tudásával. Jó volna egy olyan felmérést látni, hogy akárcsak száz éve a lakosság hány százaléka használta akkor és ma az írás és olvasás tudását. Gyermekkori tapasztalataim szerint az írás nagyon ritka, az olvasás ritka volt a munkások és parasztok, azaz a lakosság kilencven százaléka körében.

A munkaerő kereslet mennyiségi csökkenése csak azért nem volt feltűnő, mert Európa nyugati felén szinte az egész világ számra gyártották az ipari termékeket, és egyre nőtt a hadseregek létszáma.

Ezt pedig azért hagyja figyelmen kívül a tudomány, mert nem számol a felgyorsult népszaporulattal. A 19. században a Nyugat lakossága volt a világon leggyorsabban növekedő. Történt ez annak ellenére, hogy nem csökkent az osztálytársadalmak emberpusztító eszközeinek az intenzitása, megmaradt a szegény többség súlyos adóztatása, a hadviselés közvetlen és közvetett emberpusztító szerepe, és az uralkodó osztály luxusa. A népszaporulatot elsősorban az egészségügy fejlődése okozta azzal, hogy legyőzték a legnagyobb néppusztító járványokat, megtörtént a városok csatornázása, az egészségügyben általánossá vált a fertőzések elleni védekezés, a fertőtlenítés, korábbra került a szexuális élet gyakorlása, stb. A halálozás csökkenése, a kivándorlás ellenére, gyors, 2-3 százalékos népesdést okozott.

Ebből csak azért nem lett még nagyobb társadalmi feszültség, mert a két Amerika felvette a bevándorlókat, és új külső élelem- és nyersanyagforrásokat biztosított. A gyarmattartó nyugat-európai országok jövedelmét nemcsak a belső források, hanem a gyarmatokról, és befolyási övezetekből szerzett jövedelem is kiegészítette.

Nagyon tanulságos volna, ha Európa nyugati felének növekvő népességét nem az országuk területére, hanem az életterük egészére vetítenék. Kiderülne, hogy Európa nyugati felén a gyorsan növekvő lakosságnál gyorsabban növekedett az országon kívüli életterük. A puritán Nyugatnak az ugyancsak puritán Távol-kelettel szemben is elért páratlan sikerének a titka, hogy a Nyugat élettere megtízszereződött, ugyanakkor a sokkal jobban túlnépesedett Távol-Kelet élettere pedig nem bővült. A Nyugat a fajunk történelmében páratlan élettérbővülést élvezhetett. Ennek hatásáról említést sem tesznek a történészek, és közgazdászok.