Kopátsy Sándor PH 2010-09-18
A TÖRÖKÖK MEGDÖNTÖTTÉK KEMAL ÖRÖKSÉGÉT
Pát hónapja arról írtam, hogy Izrael történelmének egyik legnagyobb hibáját követte el akkor, amikor hadseregének alakulta brutálisan megtámadta azt a török segélyhajót, ami a Gázai Övezetbe igyekezett.
Törökország volt Izraelnek, ha nem is egyetlen, de legfontosabb szövetségese. Az izraeli kormánynak tudni kellett, hogy Törökország közvéleménye ellenzi azt a szövetséget, e mögött csak a hadsereg, azon belül is a demokráciákban példátlan tábornoki kar áll. Izraelnek azt is tudnia kellett, hogy Törökország olyan népszavazásra készül, amiben a Kemal által létrehozott katonai hatalom sorsa fölött döntenek.
Ez az ostoba akció, pár hónappal a szavazás előtt, a hadsereg erői alól húzta ki a közvélemény támogatását.
Megtörtént a népszavazás, amiben a kormány akarata mögé állt a többség, a tábornoki karral szemben. Ezzel egy közel száz éves rendszer bukott meg Törökországban.
A népszavazás történelemformáló jelentőségéről alig ír a sajtó. Még az sem, amelyik különösen szívén hordja Izrael sorsát.
A jobb megértés érdekében, Kemál szerepével kell kezdenem.
Annak a gyökere, ami most Kínában történik, és fajunk történetének egyik legnagyobb eseménye, a gyökerei Leninhez és Kemálhoz nyúlnak vissza.
Ez a két zseni ismerte fel, hogy a fél-perifériákba tartozó társadalmakat csak egy elit korlátlan politikai hatalma képes stabilizálni addig, míg fel nem emelik a társadalom jóléte, és iskolázottságát arra a színvonalra, mikor már a politikát is liberalizálni lehet.
Tulajdonképpen a két első fasiszta, mediterrán államban vezérei, Mussolini és Salazar is ez tette.
Annyira egyértelmű e politikusok szándéka között a párhuzam, hogy nehezen érthető a ki nem mondásuk. Az eltérő ideológiák olyan abnormális súlyt kaptak, hogy a lényeg, az azonos célok rejtve maradhattak.
Mind a négyen túl akartak lépni a számukra járhatatlan, liberális tőkés osztálytársadalmon. Céljuk eléréséhez azonban hiányzott a kellő társadalmi bázis. A Nyugat tőkés társadalmai eleve széles polgári támogatottságra számíthattak. A fél-perifériákon azonban ilyen nem volt. Felismerték, hogy polgárok nélkül nem lehet tartós a demokratikus politikai berendezkedés.
Lenin a marxista értelmiségre, Kemál a képzett nacionalista tisztikarra, Mussolini és Salazar a nacionalista középosztály korporációira épített. Mind a négyen a gazdaságot nem akarták centralizálni, közvetlen politikai irányítás alá venni.
Lenin elképzelése ugyan korai halála után, Sztálin hatalomra jutásával megfeneklett, de aligha maradhatott volna internacionalista. Nem ismerünk olyan centralizált politikai hatalmat, ami nem válik nacionalistává még akkor is, ha nem annak indul. Végeredményében mind a négy kísérlet nekivadult, erejét meghaladó nacionalizmusba torkollott.
Joggal vonjuk le a tanulságot, hogy mind a négy kísérlet szükségszerűen nacionalista lett. Ugyan a török rendszer volt a legleplezetlenebb nacionalista, amit az örmények kiirtása, és a kurdok máig tartó jogfosztottsága bizonyít, a második világháborút mégis hetven évvel túlélhette, mert a hidegháborúban a Nyugatnak szüksége volt rá, és ezt az igényt ki is elégítette.
Felvetődik a kérdés, hogy mi várható Kínában? Ott, mintegy negyven éven keresztül, a gazdaságot is erős pártirányítás alatt tartották. Csak a hidegháború után indult el a gazdaság liberalizálása, a piacosítása. A reményt abban látom, hogy Kína viszonylag keveset fordít fegyverkezésre, tizedét sem, mint az Egyesült Államok, ötödét sem, mint a Szovjetunió bukása előtt. Ráadásul a jelen, és még inkább a jövő világában egyre költségesebb lesz az elmaradt térségek feletti uralom, és egyre egyszerűbb a nyersanyagok megvásárlása, és egyre drágább a világgazdasági kapcsolatok háborús felrúgása.
Egyre több hátránnyal járna a háborúk, egyre több előnnyel a gazdasági együttműködés.
Az imperialistává váló fasizmusok megbuktak a második világháborúban.
A gyarmattartó portugálokat és spanyolokat megbuktatta a tény, hogy a Nyugat fejlett polgári demokráciáiban visszahúzódott a túlzott liberalizmus, kialakultak az össznépi társadalmak, a munkanélkülisége felszámolta a munkaerőhiány.
A bolsevik rendszer, Jaltának köszönhetően, kiterjesztette hatalmát Közép-Európa és a Balkán többségére, és csak 1990-re omlott össze
Kemal rendszere csak most bukott meg, mert a hidegháborúban a Nyugat legfontosabb szövetségese lett.
Azzal, hogy Törökországban is megszűnt a politikai diktatúra,
Csak a Szovjetunió utódállamaiban él tovább azzal a különbséggel, hogy a gazdaságban, ugyan politikai stratégiát követve, de működik a piac. Gyakorlatilag egy párt rendszer van.
Kína maradt meg a politikai diktatúra és piaci gazdaság bolsevik vonalán. Gyakorlatilag Japánban és a kis tigriseknél is tartóan egyelten párt volt uralmon.
De térjünk vissza Törökországra.
Kemal joggal érezte úgy, hogy népét csak a hadsereg tisztikara óvhatja meg attól, hogy vallási alapon működővé süllyedjen. Az idő azonban elhaladt felette. A vallás befolyását ugyan nem tudják megállítani, de a papság teljes hatalomátvételétől nem kell annyira félni, mint amennyire a hadsereg hatalmától.
Reálisnak lehet tekinteni, hogy Törökország ugyan be fog illeszkedni a közel-keleti mohamedán népek családjába, de abban a legkevésbé lesz távol a nyugati civilizációtól. Ez önmagában örvendetes, de komoly nehézségeket okoz majd az Egyesült Államok eleve elhibázott közel-keleti politikájának.
Törökország közeledése a többi közel-keleti országhoz Izrael számára lehet katasztrofális. Nem lesz tartható Izrael eddig folytatott arrogáns, csak az Egyesült Államok feltételek nélküli támogatására épített politikája. Ezt a folyamatot gyorsította fel a török hajó török állampolgárok életét kioltó, katonai támogatása.
Azt ugyan nem lehet bizonyítani, hogyan alakult volna a múlt heti török népszavazás, ha nincs ez a buta incidens, de az nem vonható kétségbe, hogy jelentős mértékben csökkentette a hadsereg népszerűségét. Egy, az Izrael jövője szempontjából rendkívül fontos objektív folyamatot minden esetre felgyorsított. Izrael és Törökország együttműködése ugyanis a közvélemény egyet nem értése, de a hadsereg érdekét szolgálva működött. Ahogy a közvéleményre támaszkodó politika megszabadult a hadsereg fenyegetésétől, az eddigi politika Izraellel szemben nem lesz folytatható.
