Kopatsy Sandor gondolatai

 

Kopátsy Sándor                  EB                  2010-10-01

 

 

A mai újságban olvastam a napi testnevelést örömmel üdvözlő írást Testnevelés, agynevelés címmel. Ez késztet arra, hogy kifejtsem, miért tarom az agynevelést a jelen, és a jövő első társadalmi faladatának.

Húsz éve hirdetem, hogy a jelenlegi társadalom szűk keresztmetszete a lakosság minőségének javítása. A lakosság minősége azonban nemcsak okosság, hanem az erkölcs, a tudás és tehetség szorzata. Azt, hogy e három tényező milyen szintre fejleszthető az agy kapacitása határozza meg. Az agynevelés tehát elsőrendű társadalmi feladat.

Az agynevelésben szerepe van az egészséges testet ápoló életnek is. Ennek része a rendszeres testmozgás. De messze nem csak ez. Ezt kétezer éve felismerték, pedig az agyra nem volt ekkora szükség. A latin mondás, corpore sano, anima sana, vagy ép testben ép lélek, lényegében ezt javasolta.

Az osztálytársadalmakban azonban elég volt egy szűk réteg okossága. A nagy többség esetében nagyon alacsony volt a fejlett agyra irányuló igény. Ez a mondás akkor csak az uralkodó osztályra vonatkozott. Addig azonban nemcsak akkor, ma sem jutottak el, hogy az osztálytársadalmak a kizsákmányolt többség fejlet agyát nem igényelték, sőt. A többség részéről veszélyt láttak abban, ha a többség az eszét is használja. A tudásvágy minden osztálytársadalomban ez eredendő bűn volt, ami ellen harcolni kellett.

Az osztálytársadalmak a többségétől minél több fizikai erőt vártak. A technikájuk is döntően az ember fizikai erejének megsokszorozását jelentette.

Ezzel szemben a múlt században bekövetkezett tudományos és technikai forradalom minőségi változást hozott ebben a tekintetben is. A fizikai erővel szemben. a szellemi erő vált az elsődleges társadalmi igénnyé. A modern társadalomnak a szellemi erejét kell fejleszteni. Ennek érdekében kell a testet is egészségesen tartani.

Az, hogy mennyi szellemi ereje lehet valakinek, az agyának a kapacitása határozza meg. Ezért az agynevelés elsődleges faladat.

Az, hogy ki, mit tud kihozni az agyából, a fogamzáskor eldől. A veleszületett, vagy genetikai képesség ugyan függ a szülők genetikai képességétől, de olyan nagy ezen belül a szórás, hogy ezen az alapon való szelekció értelmetlen. Ezért ostobaság a fajelmélet az adott társadalmon belül. Az, hogy az átlag mire viszi, sokkal inkább a fogamzás utáni életfeltételeken múlik. Ennek ellenére indokoltnak tartom a gyermekvállalás előtti genetikai vizsgálatot a ritkán előforduló veszély elkerülése érdekében.

A társadalom feladata azonban már a magzat kihordásával jelentkezik. Ennek ellenére még nem találkoztam olyan társadalmi gyakorlattal, ami a kihordás minőségét jutalmazná.

Erre először az 1939 óta folyó finn felmérések hívták fel a figyelmemet. Ebből kiderült, hogy a fizikai adottságok tekintetében jobb újszülöttek életteljesítménye lényegesen jobb az átlagnál. Azt ugyan nem közölték, de nyilvánvaló, hogy a gyenge fizikummal születetteké pedig az átlagénál kisebb. Jellemző módon, a keresztény erkölcs nem engedi kimondani.

A finn felmérés adatait olvasva jutottam a meggyőződésre, hogy a társadalom következő generációjának társadalmi értéke jelentősen függ attól, hogy milyen a magzatok kihordási minősége.

Természetesen a sikeresebb magzatkihordásban szerepet játszik a családi háttér, de ez nem jelenti azt, hogy nem kell külön jutalmazni.

Azt a néprajzosoktól tanultam, hogy a falusi kultúrában általános volt a hiedelem, hogy az állapotos asszony kívánságait nem szabad megtagadni. Márpedig az állapotosság idején az asszony kívánós.

Hétéves koromban mondta egy vándorcirkusz artistája, hogy az egyensúlyérzés, a kötélen járás képessége csak kétéves kor előtt sajátítható el. Diákoromban találkoztam olyan szakirodalommal, hogy a fizikai tulajdonságok nagyon korán sikeresen fejleszthetők.

Arra már vállalkozások működnek, hogy az első három hónapban tanítsák meg a csecsemőket a vízben való viselkedésre. Azok ugyanis még ösztönösen nem vesznek vízben lélegzetet. Ilyen tapasztalatokat ismerősem is szereztek. Családom tapasztalata, hogy a tériszonyt egy éves korban, egy óra tréning után le lehet győzni. Ugyanezt élhettem meg a tapintás esetében.

Ma már a sport és a zene világában rájöttek, hogy nem lehet elég korán kezdeni.

Saját életem tanulsága, hogy az önbizalmat is gyerek fejjel kell megszerezni.

Azt hogy én nem félek az állatoktól, és azok félnek, és nem támadnak meg, annak köszönetem, hogy életem első négy évét tanyán élhetem le, ahol több állattal, mint emberrel találkoztam.

A munkasikert 6-7 éves koromban éltem át, és ezzel nyertem önbizalmat, ami ugyancsak fontos tulajdonság. Falun éltünk, ahol általános volt a gombagyűjtés. Márpedig a gombagyűjtésben a gyermek is legyőzheti a felnőtteket. Mint pedagógus is megtapasztalhattam, hogy az oktatási rendszerünk egyik hibája, hogy azt neveli, hogy az idős okos, a gyermek még ostoba. Pedig az iskolában is sok olyan helyzet van, amiben a képesség számít, nem a tudás. Elég arra gondolni, hogy korunkban sok olyan technikai ismeret van, főleg az elektronikában, amiben az osztály számos tagja otthonosabban mozog, mint sok pedagógus. Tapasztalataim szerint ilyen az emberismeret is. Ebben is vannak zsenik. Sok olyan helyzet fordul elő, aminek hátteréről a pedagógusnak van a kevesebb ismerete. Ezért volna jó, ha nem csak a pedagógus, az osztály kollektíva is minősítene.

Meggyőződésem szerint, és erről már sokszor írtam, a fajunk, a homo sapiens fejlett agyát jelentős mértékben annak köszönhette, hogy az ember az első olyan emlős, amelyik feldolgozott táplálékot fogyaszt.

Köztudott, hogy az agy táplálék-, kalória igénye nagyon nagy. Az is, hogy az elfogyasztott táplálék megemésztése sok energiával jár. A könnyen emészthető táplálék esetén több jut az agynak.

Elég arra gondolni, hogy a viszonylag kis értékű növények, és magvak megrágása, megemésztése mennyi energiával jár. Azzal, hogy az ember megtörte a magvakat, aztán megerjesztette, megsütötte, megfőzte, megtakarítottá vált az emésztés során szükséges energia.

A nyers húsételek melegben nemcsak gyorsan megromlanak, de nagyon nehezen emészthetők. A kemény húst megzúzva, apró darabokra vágva lényegesen kevesebb energiával lehet megemészteni. Még jobb az eredmény, ha megsütik, megfőzik. Ez a fertőtlenítést is megoldja. Nincsenek adataim, de gyermekkorom világából fel tudom mérni, hogy a falusi életromában mennyi munkát fordítottak arra, hogy a nyerstermék könnyebben emészthető legyen.

Közgazdász fejjel tanultam meg, hogy a munkátlanság elbutít. Ebben a tekintetben is nagyon a különbségek. A csak fizikai erőfeszítést igénylő munkának nem sok hatása van az agyfejlődésre. Legalábbis közvetlenül. Mert minden munka jobb a semmittevésnél, ha a munkából jövedelem származik. A munkajövedelem ugyanis önbizalmat ad, sikerélményt hoz. Aki magát és családját el tudja tartani, annak van önbizalma. Aki alamizsnán él, fizikailag és erkölcsileg leépül. Sokkal eredményesebb volna a gazdaságpolitika, a közgazdaságtan, ha belátná, hogy a munkátlan életmód nemcsak szellemi, de fizikai leépüléssel is jár.

A liberális közgazdászok azt hiszik, hogy a társadalomnak csak arra a munkaerőre van szüksége, amelyik a munkaadójának profitot is termel. A társadalomnak nagyon soka kerül a lakosság jelentős hányadának munkátlansága. A modern társadalomban nemcsak azért van szükség a magas foglalkoztatásra, hogy minél több profitot, vagy akárcsak jövedelmet termeljenek, hanem azért is hogy a munkátlansás ne okozzon sok anyagi és erkölcsi kárt.

A munkátlanság öregkorban is káros. Erre sincs tudományos felmérés, de általános jelenség, hogy a munkátlanná váló nyugdíjasok lényegesen korábban meghalnak, mint azok, akiknek van feladatuk, annak során sikerélményük.

Meggyőződésem szerint, a nők, elsősorban azért élnek tovább, mert a nyugdíjas korukban is marad feladatuk. Ők látják le a háztartás, gondoskodnak az unokákról. A nyugdíjas férfiaknak nem marad ilyen kötelességük. Ők csak akkor élnek tovább, ha marad tartós elfoglaltságuk, olyan a szakmányuk, van kertjük, műhelyük, hobbijuk, ami munkát is, örömet is terem.

Sajnos, arról sincs adatunk, hogy a rendszerváltás során a társadalmi munkamegosztásból kizárt rétegen mekkora a halandóság. A várható életkor náluk a legrövidebb.

A társadalomtudomány azzal is adós, hogy mekkora kárral ját a munkátlan a gyerekkor és az öregkor. Minden korábbi társadalomban a család munkaközösség is volt, és abban szinte minden korosztály, minden munkaképesség számára volt feladat.

A jelenkori fejlett társadalom a gyerekek számára egyedüli munkafeladatnak tekinti a tanulást, az iskolai követelmények teljesítését. A családok többségében elég, ha a gyerekük jól szerepel az iskolában, nem nehezítik a dolgát azzal, hogy az otthoni munkákba is bekapcsolódjon. Nem találkoztam olyan felméréssel, ami megmutatta volna, hogy a mai gyerekek mennyire felkészületlenül lépnek az önállóságba.

Ahogy a sportokban és a művészetekben nagyon korán kell kezdeni, a modern világban a gyerekek többsége ugyan sok ismeretet szerez, de az önálló családi életre való felkészültségük egyre romlik.

A veleszületett képességek feltárása gyermekcipőben jár. A pályaválasztás annyira kitolódik, hogy már az ebből a szempontból legértékesebb évek elvesztek. Annak ellenére, hogy a képességek sokszor már nagyon korán felfedezhetők. Annak ellenére, hogy a reál, illetve a humán képessége jobb, már iskolába kerülés előtt is kiderül, és már nagyon hasznos volna, ha az iskolarendszer már legalább ebben a két főirányban kezdettől fogva ketté válna, még ilyen kísérletről sem tudok. A gyakorlatban az is nagyon hamar kiderül, hogy melyik gyerek tud sikeresen beépülni a társaságba, melyik jó emberismerő, melyik nem. A jelen világban ez is nagyon fontos képesség a pályaválasztás szempontjából.

Korunkban a szakmán belüli rangsor sokkal fontosabb, mint a szakma képzettségi szintje, rangja. A legjobb kőműves, asztalos, autószerelő, fodrász, kofa, ügynök, de minden szakma kiválósága ugyanúgy sokkal jobban keres, sokkal több a sikerélménye, sokkal függetlenebbül élhet, mint az átlagos diplomások. Már ma is a legjobb sportolók, művészek jobban élnek, többen ismerik őket, mint az akadémikusokat.

Azért kellene a szülőket arra bíztatni, hogy a gyerekeket sikeres embernek neveljék. Ez fontosabb, mint a minél magasabb képzettség. Tapasztalatom szerint, a képességüknél magasabb képzettségű emberek élete tele van kudarccal, elégedetlenséggel, ezzel szemben a képességüknél alacsonyabb szintű képességűek önbizalma megmarad, a jövedelmük is magasabb, mint a magas képzettségű átlagé. Természetesen, az ideális állapot az, ha mindenki a képességével arányos képzésben részesül. A kései, és elhibázott pályaválasztás következtében, nagyon sokan vannak, akiket nem a képességüknek megfelelő pályára állítottak, ezen a tévesztett pályán viszonylag magas képzettséget szereztek, de nem boldogulnak, elégedetlen emberekké váltak.

Meggyőződésem szerit, nagyon fontos társadalmai érdek volna a képességeket korán felismerő szakhálózat kiépítése és működtetése. Aligha van a társadalom számra hatékonyabb munka, mint a korai képességfeltárás. Erre a versenysport mutat példát. Az ennél ezerszer fontosabb volna a társadalmi és gazdasági világban való érvényesülés képességeinek korai feltárása, amivel senki nem foglalkozik.

A korai képességfeltárás első eredménye az oktatásban jelentkezne. Nem ismerek hálásabb, több sikerélménnyel járó munkát, mint a tehetségeseket arra képezni, amiben tehetségesek. Ezzel szemben hálátlanabbat sem, mint tehetségteleneket, közömbösöket oktatni. Ezzel szemben a pedagógia megelégszik azzal, hogy akiket kap, azokat azonos színvonalra képezze. Ezt annak ellenére nem tekinti kudarcra ítéltnek, hogy a versenysportban, és a művészetekben az a képzési mód már ezer éve megbukott. Gladiátornak csak azt képezték, akinek eleve jó a fizikuma, a templomi karba csak azt fogadták be, akinek van hangja és hallása. A hasznos, jó állampolgárrá képzésben pedig az elv érvényesül, hogy mindenki azonos képzésben részesüljön. Csak akkor válasszon pályát, amikor a legtöbb esetben már nagyon késő.