Kopatsy Sandor gondolatai

Kopátsy Sándor               ED                     2010-09-16

 

 

Ötven éve a kor legnagyobb hibájának tartom, hogy fajunk mennyiségileg túlszaporodik, és ennek struktúrája egyre rosszabb lesz. A fejlettek nem szaporodnak, a fejlődésre sokkal kevésbé alkalmasak pedig példátlanul gyorsan.

Ezzel szemben százszor annyi szó esik az elöregedésről, és a népességfogyásról. Fel sem merül, hogy fajunk, és azon belül az egyes társadalmaknak, ötezer éve a legnagyobb problémája a túlnépesedés.

Néhány éve könyvet írtam arról, hogy az osztálytársadalmak létrejöttének és működésének alapja a túlnépesedés elleni védekezés volt. A fejlett világban megjelent tudományos és technikai forradalom következtében leállt, az elmaradottakban pedig a korábbi sokszorosára nőtt a népszaporulat. Nem találtam rá még kiadót sem. Pedig ötezer éven keresztül azért jöttek létre, és azért maradhattak fenn az osztálytársadalmak, mert elég embertelenek voltak ahhoz, hogy féken tarthatóvá tették a társadalmi stabilitást.

A tudományos és technikai forradalom vívmányai azonban átszivárogtak a még elmaradottakra, a még túlszaporodókra is, és részben felszámolták a népszaporulat fékező eszközeit, részben lecsökkentették azok alkalmazását. Ennek lett a következménye, hogy fajunk létszáma, az elmaradt világban az utóbbi száz évben háromszorosára duzzadt. Ennek következtében fajunk létszáma megkétszereződött, többel növekedett, mint egész korábbi élete során összesen. Mégsem akadt egyetlen társadalomtudós, aki rámutatott volna, hogy ezt nem lehet tartani.

Ez a világjelenség, kisebb intenzitással, zajlik le a fejlett országokon belül, többek között nálunk is

E világjelenségről azonban még beszélni sem illik. A mély hallatásért elsősorban a Nyugat keresztény kultúrája a felelős.

Ezzel szemben egyre hangosabb sírás folyik arról, hogy a modern társadalom elöregedik. Ebben a nacionalisták, és a liberális közgazdászok, bármennyire érthetetlennek tűnik, közös fronton vannak.

A hallgatás azonban nem tarthat soká.

Ez jutott eszembe, amikor pár napon belül Pokol Béla figyelmeztetését közölte HVG, a Népszabadság mai számában pedig Szalai Anna, A jövő jelszava a zsugorodás címmel ijesztget.

Mindkét írás azt tanúsítja, hogy még nagyon messze vagyunk a lényeglátástól.

Pokol Béla nagy szolgálatot tesz azzal, hogy felhívja a figyelmet arra, amire csak a közvélemény, és a Jobbik figyel, de nagyot téved azzal, hogy etnikumban gondolkodik, holott minőségben kellene gondolkodni.

Nem az a baj, hogy a cigányok szaporodnak, hanem az, hogy a cigányokból nem lesznek hasznos állampolgárok. Még akkor sem kapcsol, amikor arra figyelmeztetik, hogy az álláspontja alapján fasisztának minősíthetik. Nekem ugyan eszembe sem jutott, hogy Pokol Béla fasiszta. Azért érthetik félre, mert észre sem veszi, hogy neki nem az a baja, hogy a cigányok nem magyarok, hanem attól fél, hogy azok szaporodnak, akikből nagy átlagban értéketlen, a társadalmat visszahúzó állampolgárok lesznek. Velem együtt, neki is öröm volna, ha a cigánycsaládokban született sok gyerekből értékes állampolgárok születnének. De abban igaza van, hogy erre ő sem számíthat.

Ideje volna tisztázni a fogalmakat.

A nemzet, a társadalom értéke nem attól függ, hogy etnikailag mennyire homogén, hanem attól, hogyan javul az állampolgárainak átlagos értéke. Eztsenki sem láttajobban, mint első királyunk. Arra máig nem figyelünk, illetve elfelejtettük, hogy ő mire gondolt. Nem arra, hogy keletről kell betelepíteni a pogány pásztorokat, hanem nyugatról várta a lovagokat és a polgárokat. Ezt ő ugyan nem fogalmazta meg ilyen kereken, de nem kétséges, hogy nyugatosodni akart, és nem gondolt arra, hogy például a cigány is jó lenne, ha ettől többen lennénk. Ezt azonban a történészeink máig sem hangsúlyozzák.

Pedig ez soha nem volt fontosabb, mint a 20. század magyar történelmének megértéséhez. Még nem olvastam olyan történelmi munkát, ami rámutat arra, hogy milyen volt az ország etnikai összetétele 1920-ban, és 2000-ben. Akkor a lakosság egyötöde volt a nálunk fejlettebb, iskolázottabb, polgárosultabb zsidó és német etnikumú, és egy százalék sem volt az iskolázatlan, a társadalmi munkamegosztásba be nem vonható cigányság. Jelenleg pedig a zsidók és svábok aránya legfeljebb 2-3 százalék, a társadalmi munkamegosztásba be nem fogható, illetve be nem fogott cigányság viszont tíz százalékra nőtt, és az arányuk gyorsan növekszik.

Ez az egy századnál is rövidebb idő alatt bekövetkezett etnikai változás azzal jár, hogy az egy laksora jutó jövedelem mintegy harmadával kisebb, mint amit az 1920-as etnikai összetétel esetében elértünk volna. Országunknak ennél nagyobb kárt ezer év alatt semmi sem okozott, mégsem beszélünk róla.

Pokol Béla etnikai alapon kezeli a cigánykérdést, holott állampolgári alapon kellene kezelni. A társadalmi érdek azt követeli meg, hogy olyan legyen a lakosság etnikai összetétele, ami mellett a legmagasabb az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem. Ezért kell értékelni minden olyan etnikumot, amiben az egy lakosra jutó jövedelem az átlag feletti, és vigyázni arra, hogy ne növekedjen azok súlya, akik ezt a mutatót visszahúzzák.

Annak érdekében, hogy ne essünk a fasisztának minősítők csapdájába, Pokol Bélának is azzal kellett volna kezdeni, hogy a társadalmi munkamegosztásból húsz éve kiszakított cigányok gyermekeinek többségéből nem válik olyan munkaerő, amilyenre a társadalomnak szüksége lesz. A politikai elit által letitkolt tény, hogy az ilyen, a társadalomból kirekesztett családok gyermekeinek többségéből még a szüleinél is kevésbé megfelelő utánpótlás lesz. Tehát, nem a cigányok számával, hanem a minőségével van nagy baj. Aki ezt nem hangsúlyozza, könnyen fasisztának minősíthető.

Ezért örülnék annak, ha a cigányság számára, bármi áron, munkaalkalmat teremtenénk, a kiemelkedőket, a magasabb képzettséget-elérőket, gazdagon jutalmaznánk. Nem pedig jórészt azzal tartanánk el őket, hogy minél több darab gyermeket adjanak a jövőnek, hanem arra ösztönözni, hogy kevesebbet, de jobbat. Érdemesebb legyen egy gyermekből diplomásat, mint hatot, de képzetlent felnevelni.

Ezzel el is jutottam Szalai Anna írásának bírálatáig.

Az ő alapvető eltévelyedése azon alapul, hogy ő is darabra számolja az embereket, és a számszerű csökkenést eleve negatívnak minősíti. Róla sem gondolom, hogy fasiszta, mivel a társadalom céljának a szemszerű, és nem a minőségi növekedést tartja. Ő is csak azt teszi, amit minden demográfus. A gyermekvállalást csak darabban méri. Nem veszi tudomásul, hogy minél fejlettebb a társadalom, annál jobban differenciálódik az állampolgárok társadalmi értéke.

Sajnos, nálunk nincs ilyen statisztikai adat, de a szakirodalom alapján állíthatom, hogy a magyar munkaerő felső minőségi tizede az átlag ötszörösét éri, az alsó tizede, aminek nagy többsége, a mi hibánkból is, a cigányságból kerül ki, negatív értékű.

Aki tehát a következő generációt darabra számolja, az a társadalmat 50-nel gazdagító felső tizedet, és a társadalmak 20-al szegényítő alsó tizedet, összeadja. Vagyis összevonásnál figyelmen kívül hagyja az előjelet.

A demográfusoknak is tudomásul kellene venni, hogy az elmúlt ötven évben azok a társadalmak, amelyekben leállt a természetes népszaporulat, háromszorosára növelték az egy laksora jutó jövedelmüket. Ezzel szemben, amelyekben 2-4 százalékkal szaporodott a lakosság, egyre jobban lemaradnak, legfeljebb stagnálnak. Afrikában például csökkent az egy lakosra jutó jövedelem és nemzeti vagyon. Indiában évi 6-8 százalékos gazdasági növekedés mellett sem nő az egy laksora jutó jövedelem és vagyon.

Fajunk egésze demográfia alapon két részre osztható. Egyrészt azokra, ahol nincs természetes népszaporulat, ott, és csak ott van gazdagodás, és azokra, ahol egy százaléknál gyorsabb a népesség növekedése, ott azonban nincs, és nem is lehet javulás az életfeltételekben.

A lakosság számnak jelentős zsugorodása ugyan nem lehet tartós, de még ez ellen kis könnyű védekezni. A jelenkor legjobb importja ugyanis az átlagosnál jobb munkaerő. Minél jobb, annál inkább. Ugyanakkor óriási kárral jár akár a belső, akár a külső utánpótlás olyanokból, akik az átlagot visszahúzzák.

Nem ismerünk olyan példát, hogy egy ország nem fejlődött az átlagnál jobban csak azért, mert csökken a népessége. De olyant sem, hogy lépést tudott volna tartani az olyan, ahol évi egy százaléknál gyorsabban nőtt a belső forrásból a népesség.