Kopatsy Sandor gondolatai

Kopátsy Sándor                 PH                 2010-08-23

 

 

Erre az írásra a nyolcvan éves Huszár Tibornak a Népszabadságban megjelent interjúja késztet.

Régen a bögyömbe van, hogy a csatlós sorban megélt évtizedek szereplőit nem a tetteik, hanem a hibáik hiánya alapján értékelik. Ebből fakadóan azok a hősök, akik az évek alatt vagy itthon nem tettek semmit, vagy kimentek Nyugatra, és ott nem tehettek semmit. Ezen a rostán nem mehetnek át azok, akik a legtöbbet tettek.

Gyerekkorom óta lázadok a kereszténység ítélete ellen, hogy elkározhat az is, aki mindenkinél többet tett, de halála előtti halálos bűnt követett el. Ha a dogmának az isten előtt is érvénye lenne, minden általam csodált óriás, a pokolban égne. Abban bíztam, hogy az isten nem dogmatikus, ő mérlegre teszi mindenkinek az egész életét, és boldogulnak azok, akiknek a méreg egyenlege pozitív. Ezek szerint az általam legjobban csodáltak mind boldogulnak, hiszen több jót tettek, mint a szentek nagy többsége.

Mivel kilenc évvel Huszár Tibornál is öregebb vagyok, előbb kezdhettem el a politikai elitet mérni. Minél öregebb leszek, annál inkább egyértelmű számomra a megmérés elve. Mindenkit a jó, és a hibás tetteinek egyenlege alapján mérek. Ezen az alapon, csak azok lehetnek a nagyok között, akik itthon tették, amit tehettek. A semmit, vagy keveset tevés akkor sem bocsátható meg, ha nem is volt mozgásszabadságuk.

Ezen az alapon a kimenekültek, mivel ott nem rúghattak labdába, eleve kiesnek. Ez alól még azokat sem mentem fel, akik az életüket féltették. Félni ugyan azoknak is kellett, akik itthon maradtak, de ők voltak az okosak, nem veszítették túl a politikai húrt, felmérték, ha használni karnak, akkor legalább megtűrtnek kell lenni. Annyira megtűrtnek, hogy sokat használhasson.

Huszár Tibor az interjúban általam is ismert neveket említ. Nagy Ferencen kívül mindegyiket nagyra hívatott, becsületes embernek tartom. Közelről azonban csak Kovács Imrét és Fejtő Ferencet ismerhettem.

Kovács Imrét tartom az egyik legeredményesebb ellenállónak a háború alatt, és olyan radikális parasztpárti politikusnak, akit bűn volt elengedni. Ő, sajnos el akart menni, és Rajktól kapott néhány fiatal hívével, tanítványával útlevelet. Az volt az érzésem, hogy erről Rákosi is tudott. Ezt azért hiszem, mert a Rajk-perben nem rótták fel neki. Tisztelték az ellenállásban játszott szerepéért, de útjukban volt a Parasztpárt bedarálása előtt. Kiutazása előtti beszélgetéseken számolt be arról, hogy a Szövetséges Ellenőrző bizottságban Vorosilovval szemben nem ellenkeznek a nyugati hatalmak képviselői. Ezért látta reménytelennek a helyzetet. Ez a tény, Később Szegfű Gyula, akkor moszkvai követ könyve győzött arról, hogy minket, a többi közpép-európai néppel együtt, Roosevelt zseniális politikai előrelátása adott át a Szovjetuniónak. Ezt akkor még csak sejtettem, de ma már világosan látom. Márpedig, ha a megszállás évtizedekig tart, akkor a kivándorlás menekülés a semmittevésbe.

Kovács Imrénél tehetségesebb politikussal nem találkoztam. Ez csak növeli a hibáját, hogy elment. Erdei Ferenc, akivel akkor volt vitája a Parasztpárt baloldalisága okán, ezerszer többet használt az országnak, mint ő, aki elment.

Fejtővel nem volt vitám, hiszen ő Franciaországba ment, ahol baloldali politikus maradt. Ott tette, amit tehetett a csatlós országok reform-kommunisták érdekében. Utolsó éveiben volt vele vitám, amikor Gyurcsány támogatására vállalkozott. Ma már újra egyet értenénk.

Huszár Tibor ugyan azok közé tartozik, akik a rendszer tűréshatárát próbálgatta, ebből az írásból azonban az sugárzik ki, talán akarata ellenére, hogy az igazi nagyoknak el kellett menni. Azt hiszem, hogy ezek a férfiak ugyan nagyra voltak hívatva, és rossz az a rendszer, amelyik elüldözte őket, illetve örült, hogy elmentek. Azt hiányolom, hogy Huszár nem monda ki: kár, hogy elmentek, mennyivel hasznosabbak lehettek volna, ha megtűrtekként maradnak.

Kezdem azzal, hogy a magyar történelem legnagyobb alakjának szerepét a sors Nagy Imrének ajánlotta fel. Sajnos nem értette meg szerepének korlátját. 1953-ban, Moszkvában rábízták a magyar gazdaság demokratizálását, de nem a pártét, azaz a politikai vezetést, azt Rákosi és Gerő kezében hagyták. E mögött lényegében Leninnek a polgárháború utáni politikáját, a NEP-et újították fel a KGB emberei, Beria vezetése alatt, akik között akkor már ott volt Andropov és Gorbacsov. Ezek megértéssel fogadták, amikor az 56-os forradalom Nagy Imrét visszaemelte a hatalomra. De nemcsak ők, hanem Mao és Tito is mögötte állt.

Nagy Imre és csapata azonban végzetesen tévedett, amikor a forradalom lendületétől megrészegülve elfogadták a többpártrendszert, amivel nem értett Lenin egyet a polgárháború után, amit nem fogadott el 1956-ban nemcsak Moszkva, de Mao és Tito sem. Ha október 31.-én Nagy Imre nem megy messzebb annál, amit támogatói elfogadnak, és ő kéri meg a szovjet csapatok támogatását, Kádárnál százszor könnyebb helyzetbe kerül. Végső zavarukban aztán Tito követségére menekültek, aki akkor már a katonai beavatkozás első követelője volt. Mao is előbb szembekerült Nagy Imrével, mint Hruscsov.

Még nehezebben érthető meg, hogy a Jugoszláv Követségen, majd Romániában sem értették meg, hogy minden támogatójukat eljátszották azzal, hogy a gazdasági demokrácia helyett, a politikai demokrácia útjára tértek.

Egyre inkább Kádár Jánost tartom a kor legnagyobb politikai lakjának. Ezt sem mondta ki egyértelműn Huszár Tibor. Hihetetlenül nehéz helyzeten vette át a pártvezetést, a politikai hatalmat. Ami neki óriási erőfeszítésbe, vérbe került, azt Nagy Imre könnyen megtehette volna, ha felismeri támogatóitól kapott felhatalmazásának határát.

Ezután visszamegyek az idősorrendre, és felsorolom a legnagyobbak második vonalát.

Rajk Lászlót tartom az 1953 előtti szakasz legnagyobb alakjának. Történelmi érdemeket szerzett a munkás és paraszt fiatalok egyetemi képzettséghez juttatásával. A mai értelmiség nagyszülei neki köszönhetik, hogy ma népi értelmiség vezeti az országot. Az ő fiai voltak 56-ban az élen, adták a lelkesedést. Ők voltak Nagy Imre és később Fehér Lajos és Erdei Ferenc legénysége. Rajk Lászlónak felróják a 47-es választások során általa irányított csalást. Azt nem veszi senki figyelembe, hogy ennek a választásnak sem volt politikai következménye. Bármelyik csatlós országban, bármi volt a választások eredménye, azok irányították a politikát, akiket erre Sztálin megbízhatónak tartott. A népi kollégiumok azonban olyan társadalmi őrségváltást hoztak, aminek nagyságát az Antall József irányítása alá került MDF a 94-es választáson elszenvedett veresége jól mutatta. Bármennyire nehezen fejthetők fel a logikai szálak, a Fidesz 2010-es győzelmének, és Gyurcsány bukásának a gyökere is a népi kollégiumokban keresendő. A jelenlegi vezető garnitúra jelentős hányada a két szakkollégiumból a Bibó, és Rajk Kollégiumból került ki.

A nagyok sorát, sokak számára meglepő módon, Péter Györggyel folytatom. Ő volt a szocialista táborban az első, aki felismerte, hogy felújítható, amit Lenin a polgárháború után el akart kezdeni. A politikai diktatúra szárnya alatt piacosítani a gazdaságot. Ő ezzel ő már 1952-ben jelentkezett. Ő volt az első azok között, akik már Nagy Imre miniszter elnöksége előtt jelentkezett a gazdaság megreformálásával. Ő volt a párton belül az első, aki felvetette a gazdaság fokozatos piacosítását. Ismereteim szerint Magyarország volt az első, ahol a Nagy Imre kormány már 1954 őszén, el akarta indítani az új mechanizmust. Azt, amit Nyers Rezső vezetése mellett, 1968-ban bevezettek. Ami húsz éve Kínában történik. Ami példátlan gazdasági sikert hoz minden olyan társadalomban, ahol a politikai demokrácia még anarchiához vezetne. A leninizmus nagy találmánya a gazdaság piacosítása ott ahol ugyan még nem érett a polgári demokráciára, de már lehetséges a piacosított gazdaság működtetésére.

Nyers Rezsőnek köszönhető a magyar új mechanizmus, és az urbánus tábor mozgósítása. Kádár János csak bölcsen tűrte a gazdaság liberalizálását. A működtető csapatot, főleg urbánus kommunistákkal, Nyers vezette.

Ahogy Nagy Imre Kádárnál sokkal könnyebben vezethette volna a magyar bolsevik rendszert a legvidámabb barakk útján, Donáth Ferenc lehetett volna a magyar mezőgazdaság felvirágoztatásának vezéralakja. Ő is ott játszotta el a történelemben számára felajánlott szerepet, ahol Nagy Imre. De túlélte, és bölcs személője lehetett annak, amit neki szánt volna a sors.

Fehér Lajos, akit a Parasztszövetség volt elnöke, Kiss Sándor. Amerikában is a magyar mezőgazdaság eredményeiért dicsért. Amit ő mondott, azt ma nem divat elmondani, hogy a magyar mezőgazdaság soha nem volt olyan fejlett, a magyar parasztság soha nem élt olyan jól, mint neki köszönhetően. A parasztok jólétét sem Kádárnak köszönhetjük, ő csak bölcsen eltűrte, ami az elvtársaknak Moszkvában is tetszett, és a vidéki lakosság élvezett.

Erdei Ferenc volt Fehér jobb keze, az értelmiséget is mozgósítani képes politikus és tudós. Ő fogta össze a népi kollégiumokban felnőtt, népi értelmiséget, és a háború előtti nagybirtok vezető szakembereit. Kevesen ismerik el annak egyedülálló jelentőségét, hogy a radikális népiek, és a háború előtti feudális nagybirtokok felső vezetői eredményesen együttműködtek. Erre sem volt a szocialista táborban más példa.

Még megemlítek két értelmiségit.

Szegfű Gyulát Sztálin szemelte ki moszkvai követünknek. A mai kereszténydemokraták a nevét sem említik, pedig ő volt az első kereszténydemokrata politikai vezető, aki felismerte, hogy a Jaltában ránk szánt sorsot okosan kell átélni. Erről írt könyve arról tanúskodik, hogy ő volt a kor legjobb magyar külső szemlélője. Azt tette, ami a magyar úri középosztálynak kötelessége lett volna.

Bibó István szellemi nagyságban ma már nem kételkedik senki. Személyes tapasztalataim szerint, túlságosan úr volt ahhoz, hogy úgy viselkedjen, ahogyan az esze, bölcsessége diktálta volna. Azt írta, amit tenni kellett, de arra nem volt alkalmas, hogy maga is azt tegye. Sajnos a kor legnagyobb külső szemlélője maradt.

Ideje volna kimondani, hogy a Jaltában ránk kirótt sorsot minden sorstársunknál eredményesebben jártuk. Ezt köszönhetjük azoknak, akikre elfelejtünk büszkék lenni.