Kopátsy Sándor PG 2010-08-29
KÍNA - INDIA
Jó hatvan éve vagyok a The Economist rendszeres olvasója, de benne még nem olvastam ennyire megtéved írását. A legutóbbi számban A század viadala, Kína és India között. Már a címlapon közölt kép elárulja, hogy két egyenrangúnak tartott óriás viadaláról lesz szó.
A két, kontinensnyi birodalom csak a lakosság számát tekintve tartozik azonos súlycsoportba. De eleve nagy hiba, ha ezen az alapon képzelik el a világ jövőjéért folyó versenyt.
Még nagyobb hiba, hogy a két birodalom közös határvitáit komolyan veszik. Egy közgazdasági hetilapnak tudni kellene, hogy a Himalája nem összeköt, hanem elválaszt. Ez soha nem volt annyira igaz, mint a jelenkorban, és még inkább a jövőben. Csak a buta politikusok hisznek a földrajzi távolságokban. Ötszáz éve a tengeren történő szállítás a sok ezer kilométere úton tizedébe sem került, mint szárazföldön. Ez mára még inkább egyértelművé vált. A hadviselésben még sokkal inkább, mint az áruk mozgatásában.
Nem ismerem a vasúti tarifákat, de Sanghaj és Bombai közti szállítás hajón tizedébe sem kerül, mint szárazföldön.
Korunkban, ami óriás hajókkal elérhető, az mindenhez közel van, ami csak szárazföldön, az pedig messze. Negyven éve éltem meg először hogy Salernoban, egy kerámiagyárban, amelyiket még a görögök indítottak el, mivel felette tizenöt kilométerrel a hegyekben kaolin bányászható. Két éve azonban áttért arra, hogy az anyagot nem a közeli hegyről, hanem Ausztráliából, ezerszer nagyobb távolságból hozza, mert olcsóbb, jobban gépesíthető.
Ennek az élmények az alapján írtam egy cikket, amiben azt állítottam, hogy anyagmozgatás szempontjából Szentpétervártól messzebb van Moszkva, mint a világ bármelyik tengeri kikötője. Most mégis azt olvasom a világ legrangosabb szaklapjában, hogy e jövő két világhatalma ott fog területi vitába keveredni, esetleg háborúzni, ahova mindketten a legnehezebben jutnak el.
Ha már a Himalájában elképzelt háborút emlegeti az írás, idézi a térségben állomásozó katonák számát. Ugyan nem éltem e két, kontinensnyi birodalomban, de messziről is látni, hogy a kínai és az indiai katona nem azonos értéket képvisel. Az előbbi klasszisokkal jobb.
Diákkoromban megtanultam, hogy egy német katona öt olasznál is többet ér.
Felnőtt koromban megjósoltam, hogy az Egyesült Államok rossz lóra tett, amikor a dél-vietnámiakkal szövetkezve akarta legyőzni az északiakat. Az északiak ugyanis olyanok, mint a kínaiak, a déliek pedig, mint az indiaiak.
Izrael hadserege is fölényben van a tízszer nagyobb számú arabbal szemben.
Nincs olyan anyagi és technikai fölény, amelyik a jobb katonákkal szemben is garantálhatná a győzelmet.
Ennél is súlyosabb tévedésben van az újság, amikor a két ország versenyképességét állítja szembe azon az alapon, hogy közel azonos mértében növekszik a nemzeti jövedelmük. Vagyis nem azt nézi, hogyan változik harminc éve Kínában és Indiában az egy laksora jutó nemzeti jövedelem, a vagyon, hanem az országokat tekinti a vetítési alapnak. Megfeledkezik a legfontosabbról, arról, hogy Indiában négyszer gyorsabban növekszik a lakosság, mint Kínában. Ami Kínában történik az emberiség legnagyobb gazdasági csodája, Indiában pedig nő a szegénység, Csökken az egy lakosra jutó termőföld, az egy lakosra jutó vagyon.
Ráadásul semmi remény sem lehet arra, hogy le lehet állítani a rákos túlnépesedést. Azt a The Economist sem meri bevallani, hogy az elmaradt országokban a demokrácia tehetetlen. Amit a kínai párt, és kormány megtehet, arra az indiai eleve képtelen.
Nem érzem nagy jósnak magam, amikor megmondom, hogy Kína, száz éven belül, a világ szuperhatalma lesz, India pedig ötven éven belül alkotóelemeire esik szét.
Jóslatom arra a tapasztalatra épül, hogy minden puritán, illetve konfuciánus nép előtt nyitva áll a siker kapuja, ha féken tudja tartani a népszaporulatát, de egyetlen nem ilyen nép sem lehet gazdag, mert nem képes sem úgy dolgozni, sem úgy tanulni, sem úgy harcolni.
Elég volna a múlt század nagy történelmi tapasztaltára gondolni.
A fasizmus kabaréba illett a mediterrán országokban, a puritán németek és a konfuciánus japánok kezében hihetetlen erőfeszítésekre volt képes a túlerővel szemben.
A bolsevik rendszer a keleti szlávok kezében csődbe ment, Kínában pedig páratlan diadalt arat.
Minden az emberek minőségén múlik. Ez az utóbbi ötven évben százszor inkább beigazolódik, mint a múltban. A közgazdaságtannak is erre kell építeni.
