Kopátsy Sándor PE 2010-09-05
HOL TART AZ EU?
Ma divat azt jósolgatni, hogy a világgazdaság három nagy agglomerációja, Európa nyugati fele, Észak-Amerika és a Távol-Kelet közt, hogy fognak alakulni az erőviszonyok. Könnyen válaszolom, hogy fordított sorrendben.
Az EU messze a legkevésbé versenyképes, a másik kettőhöz képest lemarad, annak ellenére, hogy Észak-Amerika jelenlegi fölénye is gyorsan fog csökkenni.
Az EU ugyan jelentős előrelépést jelent a térség ezerötszáz éves múltjához képest, de a versenytársaihoz képest egyre jobban lemarad. Minden tagország érdeke a tagság, de egyik se ringassa magát abban, hogy ez az előrelépés ellenre, az igazi versenytársaihoz képest, egyre hátrébb kerül. A tagországokat ugyan vigasztalhatja, hogy csak e két térségéhez képes marad le, minden más térséghez, a világ gyorsan szaporodó többséghez képest tovább növekszik az előnye. Ha fajunknak első három helyezettjét díj illeti, még a díjunk nem forog veszélyben. Igaz az, hogy a bronznál fényesebb éremre ne számítsunk.
Az EU nagy lépés előre, hiszen nem kell attól félni, hogy múltunkhoz hasonlóan, egymással háborúzunk. Még attól sem, hogy mások támadása fenyeget. A legnagyobb baj, hogy azt hisszük, hogy túlléptünk az egymással szembeni hisztérikus nacionalizmusunkon.
Az, hogy az áruk és a turisták számára megszűntek a határok, olyan nagy lépes, amiről még hetven éve sem álmodhattunk. A tagállamok hisztérikus nacionalizmus azonban még nincs eltemetve.
Engem elsősorban a saját nacionalizmusunk szomorít el.
Két elrettentő példám van.
- Amikor egy osztrák cég meg akarta venni a MOL részvényeinek többségét, egy pillanatra elfelejtettük a húsz éve folyó pártpolitikai iszapbirkózást, és a parlament azonnal törvényt hozott a MOL minden áron való megtartása érdekében. Arra senki sem gondolt, hogy a mai világgazdaságban anakronizmus az ilyen törpe nemzeti olajvállalat.
- Még elszomorítóbb a nemzeti légitársaságunkhoz való görcsös ragaszkodás.
Ma vigasztalódtam, amikor a francia és a német vasutak közötti függetlenségi harcukról olvasok. A német-francia politikai szövetséget csodának tartottam. Az állam- és kormányfők lehetnek olyan belátók, hogy ketten sem igazi nagyhatalma, de egymással marakodva operett figurák. Ezt belátták, de azt képtelenek megérteni, hogy a modern vasútközlekedés számára az egyes országok kicsik. Az amerikai, vagy a kínai vasút nagyobb térséget hálóz be, mint az EU egésze. A német, illetve a francia vasút nem tervezhet olyan túllépést az országa határán, amit a másik fél nem hisztérikusan ellenez, személyes megtámadásának fog fel.
Azon pedig már nevetni lehet, hogy a francia vasúti szakszervezet az ellen tiltakozik, hogy a Párizsig menő német luxusvonaton a kalauz egyúttal italt és csokoládét is árul. Ők soha nem fognak abba beleegyezni, hogy a kalauzt leminősítsék.
A sztoriról egy 16. századi francia hajózási vállalkozás tulajdonosa azért panaszkodik, hogy azok a ronda németalföldi hajózási társaságok kiszorítják őket a versenyből, mert a puritán holland legénység szerényebb koszttal is megelégszik, nem követel magának fehér kenyeret, és minden étkezéshez egy pohár bort. Barna kenyéren, és burgonyán is megél.
Ma is ott tartunk, mint négyszáz évvel korábban. A német vasút tisztességtelen versenyt folytat, hiszen a német kalauz elveszi az utasellátók munkáját.
De ez a nacionalizmusnak csak a kabaréba illő csúcsa.
