Kopatsy Sandor gondolatai

Kopátsy Sándor                 EP                  2010-08-24

 

 

Csizmadia Ervin A centrális erőtér és a magyar politikai hagyomány címmel írt politikai elemzést a Népszabadság augusztus 6.-i számában. Mivel a centrális erőtér problémáját a politikai hagyományunk alapján, méghozzá Hollandiával párhuzamosan fejti ki, vitatkozom vele.

Meggyőződésem szerint az erős centrális pártra nem azért van társadalmi igény, mert ez történelmi, politikai, hagyományunk, hanem azért, mert fél-periféria vagyunk. Márpedig a gyorsan növekvő és változó világban a fél-perifériák társadalmai politikai téren nem elég rugalmasak.

Más a helyzet a sok évszázados, erős polgári hagyományokkal rendelkező, a világgazdaság élvonalához tartozó társadalmakban. A társadalmi és gazdasági fejlődés második vonalába tartozó országokban nem járható a fejlett nyugati társadalmak sikerrel jártak. A Nyugat társadalomtudósai hisztérikusan ragaszkodnak ahhoz, hogy a számukra sikert hozó úton kell járniuk azoknak is, aki felzárkózni akarnak. Ez a tanács ugyan még sehol nem vált be, mégis dogmaként fogadják el. Ezt teszi Csizmadia is, amikor a holland példára hivatkozik. Ami jó a világ leginkább polgárosodott országában, az nem példa ott, ahol nem volt polgárság, és holland érelemben ma sincs.

Tudom, hogy nem divat, de a bizonyítást Leninnel kezdem. Amikor 1917-ben győz a proletárforradalom Oroszországban, azt kell tapasztalni, hogy polgárság nélkül nem mehet, hiszen olyan nincsen. Ráadásul a nyugati értelemben vett proletáriátus sincs. Ami kevés van, az sem olyan, mint Nyugaton. Az is kiderül, hogy nem válik be az a számítás sem, hogy Marx jóslatának megfelelően, a fejlettebb nyugati társadalmakban győz a proletárforradalom, és azok proletárjai segíteni fognak.

Lenin rádöbbent arra, hogy a forradalom céljait csak nagyon kevesen támogatják, még kevesebben értik meg. Vagy le kell fújni a forradalmat, vagy egy kisebbség terrorjával fenntartják addig, amíg megteremtődnek a szocialista társadalom gazdasági és társadalmi feltételei. Az utóbbit választotta.

Azt is felmérte, hogy a gazdaságot a politikai diktatúra irányítása alatt, fokozatosan piacosítani kell. Ez fogalmazta meg a NEP, az új gazdaságpolitikai programjában. Lenin azonban hamarosan meghalt, és a dogmatikus, gátlásos Sztálin, és utódai a gazdaságot továbbra is, a politikai diktatúra operatív irányítása alatt tartották.

Azt, hogy megértsük, ami a lenini reformok Kínáig vezető útját, jó illusztráció az 1953-68 közti magyar történelem. Ezért ismertetem.

1953-ban észleltem először, hogy a Szovjetunióban még él a lenini elképzelés, hogy a politikai diktatúra mellett elkezdődhet a gazdasági liberalizáció, és hogy ennek hívei a titkosszolgálatokban tömörülnek. Ezt nem merték a hidegháború viszonyai között otthon megkockáztatni.

Hegedűs András mondta el, hogy mit élt meg, amikor Rákosit, Gerőt, Nagy Imrét, és néhány a népi kollégiumban nevelkedett fiatal kommunistát, köztük őt is, felrendelték Moszkvába a Politikai Bizottság elé. Érdekes módon, a beszámoltatásukat Beria, a KGB főnöke vezette le. Közölte, hogy Rákosival és társaival nincsenek megelégedve, a pártvezetés elszakadt a néptől, a közvéleménytől. Ezért a miniszterelnökséget át kell adni Nagy Imrének, és a felső vezetésbe be kell vonni a megnevezett fiatalokat. Elsősorban a mezőgazdaságban kell reformokat bevezetni. A magyarok közül senki nem kapott szót, tehát parancsot kaptak.

Világos volt a számomra, hogy a lenini NEP újra indításáról döntöttek. Nem otthon, és nem is általában, minden csatlós országban, hanem csak nálunk, és itt is csak Nagy Imre vezetése alatt.

Nagy Imre maga mellé vette néhányat a barátai köréből, és kancellária államtitkárának nevezte ki a Rákosi által félreállított Vas Zoltánt. Máig nem tudom, hogyan lettem én, a pártonkívüli osztályvezető a Tervhivatalban, az első és második reformbizottság titkára. Nyilván Vas Zoltán emlékezett rám, aki már mezőgazdasági reform javaslatokat publikált. Ettől kezdve Nagy Imre közelében dolgozhattam.

Egyre világosabbá vált, hogy Nagy Imre csak a mezőgazdaságot kapta meg. A gazdaság egésze Gerő kezében maradt, aki hallani sem akart a reformokról. Azt csak utólag vettem tudomásul, hogy Rákosi és Gerő hatalmának visszaerősödése mögött, Moszkvában Beria hatalomveszése áll. 1954 őszén már Nagy Imrét is leváltották. A reform szellemét azonban már nem lehetett visszapréselni a palackba. A párt felső káderei között is nőtt a reformigény, amit a szovjet nagykövetségen is támogattak. Tehát nem halt ki a lenini gondolat, hogy a gazdaságban reformokra van szükség. Sajnos a páron belül is inkább a karriertörekvések, mint az érdemi gazdasági reformok hívei szaporodtak. Egyre többen akartak Rákositól, és híveitől megszabadulni. Arra senki sem gondolt, hogy ezzel a rendszer politikai felrobbanása is járhat. Csak a párvezetésen belüli személyi cserékben gondolkodtak.

Aztán 1956. október 23.-án kirobbant a forradalom, ami az előkészítőket is váratlanul érte. Azt tudták, hogy Moszkvában is vannak támogatók, Mao és Tito pedig biztatja őket. Arról, hogy meddig mehetnek el az események ahhoz, hogy megszűnjön a támogatottság, senki sem beszélt. Ez még akkor sem merült fel, amikor már messze túllépték a támogatók által még elviselhető határt. E tekintetben elképesztő volt a vezetők, mindenek előtt Nagy Imre naivitása. Csak a belpolitikai hangulat hatása alatt éltek, és cselekedtek.

Ma sem értem, hogyan képzelték el, hogy a moszkvai vezetés, Mao és Tito támogatását megtarthatja egy olyan kormány, amelyik bevezeti a többpártrendszert, ami mellett a bolsevik párt jelentős ellenzéki parlamenti képviseletre sem számíthat. Még az sem vetődött fel senkiben, hogy milyen jövő vár rájuk, a politikai reformok bevezetőire. Nemcsak a politikai jövőjük, de az életük sem volt garantált.

Még megdöbbentőbb módon még arról sem vettek tudomást, hogy a Szuezi Válság mennyire közös frontra vonja az Egyesült Államokat és a Szovjetuniót. Fogalma sem volt senkinek arról, hogy a hidegháború fenntartása még az Egyesült Államok alapvető érdeke.

Az is nehezen érthető, hogy a forradalmároknak tett engedményeik kínos helyzetbe hozzák Moszkvában, Pekingben és Belgrádban a reform híveit, akik ennek ellenére a reformerekkel tartó, a többpártrendszert elfogadó Kádár Jánost ültették a párt és a kormány élére. Ezt a legnehezebben a hazai dogmatikus kommunisták értették meg. A történészek még ma sem vallják be, hogy Kádár nem a hazai pártnak, hanem Moszkvának a jelöltje volt. A Nagy Imre kivégzéséig, Kádár mögött a saját pártja sem állt. Aki ezt nem látja be, sok mindent nem érthet meg.

Még kevésbé lett elfogadott, hogy 1968-ra Kádár Nagy Imre legmerészebb vágyait is meghaladó rendszert vezetett be.

- A pártot megtisztította a dogmatikus elemektől.

- A vezetésbe fogadta, Nagy Imre életben maradt híveit.

- Bevezette az a gazdasági mechanizmust, ami miatt 1954-ben Nagy Imrét leváltották.

- Az országban az a rendszer működött, amit Nagy Imrétől 1956-ban elvártak.

Máig nem tisztázott, hogy miért bukott meg Európában a bolsevik rendszer.

Elég volna megnézni, hogy kiknek sikerült az élvonalba kerülés.

- Akik lemondtak az imperialista terjeszkedésről. A gyarmattartás már nem volt jövedelmező, sőt erőket vont ki az anyaországból.A 20. század második felében, sikertcsak a belső erőkre lehetett építeni. A Szovjetunió mindenütt terjeszkedni akart. Ehhez még az Egyesült Államoknak sem volna elég erőforrása. A Szovjetunió nemzeti jövedelmének harmadát fegyverkezésre, és terjeszkedésre fordította. A másik tábor erejének tizedét sem. Könnyű felmérni, hogy mennyivel előbb lett volna 1990-re a Szovjetunió, ha fegyverkezésre csak tized ennyit költ.

- Ahol a lakosság viselkedését a puritanizmus jellemzi. Ideje volna tudomásul venni, hogy az elmúlt száz évben nincs olyan ország, amelyik saját erőből emelkedett volna fel, ahol a lakosságra nem a puritán életvitel a jellemző. Fordítva is igaz. Mára minden ország gazdag, illetve azzá válik, ahol a nyugati, vagy a kelet-ázsiai puritán viselkedés a jellemző.

- Egy laksora jutó gazdagodás csak lehetséges, ahol a népesség nem nő. Ez ugyan a keleti szlávok esetében nem lett volna akadály, de annál inkább az a közép-ázsiai népeknél. Ezzel az akadállyal ma sem számolnak a nyugati társadalomtudósok.

- A keleti szláv népek lemaradását nem is annyira Oroszország mutatja, mint a két testévre, Ukrajna és Fehér-Oroszország. Oroszország sem sokkal előbbre lenne, ha nem volna igen jelentős olaj és földgáz exportja. Még senkinek sem jutott eszébe, hogy saját erőből a keleti szláv népek még a lépéstartásra sem képesek.

Tehát a Szovjetunió sem azért bukott meg, mert bolsevik volt, hanem azért, mert imperialista lett, és mert keleti szlávok, és közép-ázsiaiak lakták. Semmi alapja nincs annak, hogy a bolsevik rendszer csődjéről beszéljünk, hiszen csak Európában bukott meg. Kínában, vagyis ott, ahol a nép puritán módon él, dolgozik, tanul, takarékoskodik, és nem szaporodik, ahol a fegyverkezése fordított kiadások negyedét sem teszik ki annak, amit a Szovjetunió költött, olyan sikert ér el, amire fajunk történetében még nem volt példa.