Kopátsy Sándor                 PD                   2010-07-10

 

 

Az adott térség optimális eltartó képessége alatt az a lakosságsűrűséget kell érteni, ami mellett egyrészt a legmagasabb az egy laksora jutó jövedelem, másrészt a legjobb a növekedés kilátása.

Fajunk történetének jó kilenctizedében nagyon alacsony volt az eltartó képesség, és nagyon lassan növekedett. Ennek az optimuma szinte csak az időjárás ingadozásától függött. A túlnépesedés természetes szabályozója volt az éhhalál. A mostoha időjárás nagyon gyorsan felére, akár még jobban is lecsökkentette a népességet, ami aztán néhány generáción belül visszaállt az optimum fölé. Az adott életterület térség népessége ugyan jelentősen igazodott, de nagyon alacsony szinten maradt több tízezer éven keresztül. Mivel az élelemforrás szinte kizárólag gyűjtögetésből származott, még a technikai eszközök fejlődése is alig növelte az eltartó képességet.

A történészek az indokoltnál sokkal nagyobb súlyt helyeznek a fegyverek és szerszámok megjelenésének. Ez akkor volna igaz, ha a vadászat olyan jelentős élelemforrás lett volna, mint amit a romantikus tudósok eltételeznek. A vadászat nagyon ritka természeti környezetben érhette el a táplálék tizedég. A legtöbb esetben sokkal inkább szórakozás, mint reális jövedelemforrás volt. Az egyetlen jelentős vadászzsákmány a hó és jég birodalmában a bunkóval elejthető foka volt.

Vajuk életének több mint kilenctizedében gyűjtögetésből élt, és azért szaporodhatott, mert egyre újabb életétben rendezkedett be. A biológusok sem hangsúlyozzák, hogy az ember abban is különbözött a főemlősöktől, hogy fejlett agyának köszönhetően szinte minden természeti környezethez képes volt gyorsan alkalmazkodni. Néhány tízezer év alatt szinte minden természeti környezetben kialakította az életfeltételeit.

Mivel minden természeti környezetben más termékek gyűjtögethetők, más éghajlati feltételekhez kell alkalmazkodni, nagyon sok életmód, nyelv, hitvilág alakult ki.

Az ember, fejlett agyának köszönhetően, nagyon gyorsan és önállóan képes a környezetének megfelelő életmódot, eszközöket, nyelvet, hitvilágot kialakítani.

Hitem szerint az ember sorsa az agyába van kódolva.

Az ember mindenütt kialakította a kommunikációt biztosító nyelvét. Nem az első emberpár nyelve terjed el aztán szinte minden természeti környezetbe, és távolodott el egymástól az idők folyamán, hanem a szétszéled emberiség egymástól szint izolált közösségei alakították ki a maguk nyelvét. A kezdeti nagyon sok nyelv lassan nagyobb egységeke integrálódott.

A lassú fejlődésen akkor történt minőségi változás, amikor a jégkorszakot követő felmelegedés az életterek többségében igen jelentős változást idézett elő. Ezekben vagy nőtt, vagy csökkent az eltartó képesség, és alapvetően megváltozott az életmód. Ez azzal járt, hogy a fajok milliói nagy térségben, akár mindenütt kipusztult. Ez a változás viszonylag gyorsan történt, az ember sem volt képes hozzá igazodni. Kontinensnyi térségekben az eltartó képesség a korábbi tört résére csökkent, illetve az emberi közösségek számára megszűnt.

E változások között a legjelentősebbek a sivatagok kialakulása volt. A nyugati kultúra történetében a legjelentősebb sivatagosodás Észak-Afrikában, Arábiában, Közép-Ázsiában és Ázsia közepén történt. Ahol ma sivatagok vannak, ott korábban viszonylag gazdag növény és állatvilág biztosította a gyűjtögető ember számára az életteret. Ahol korábban egy négyzet kilométeren 1-2 fős népsűrűség a gyűjtögetésből megélt, viszonylag gyorsan ennek százada sem volt eltartható.

Arra sem találtam becslést, hogy a jogkorszakot lezáró néhány évezred alatt az emberiség mekkora hányada pusztult el. Elképzelhető, hogy a fele. Az ember védekező képessége ugyanis még nagyon kicsi volt.

Ennek a pusztulásnak a nyomait leginkább a Szahara térségeiben találjuk meg. A korábbi szavannát fokozatosan pusztította el a szárazság. Az érintett populáció részben a hegyek, részben a folyók felé húzódott. A hegyek, a kisebb folyók és a tenger felé menekülés zsákutcának bizonyult. Csak a Nílus és a Niger volt olyan folyó, ami megmaradt.

Viszonylag nagyobb létszámú menekülő számára csak a Nílus jelentet életteret. Erről is nagyon keveset tudunk, pedig némi magyarázatot adna a későbbiekre.

A jégkorszak idején a Földközi Tenger szintje is mintegy hetven méterrel alacsonyabb volt. Ebből fakadóan a Nílus alsó folyása sokkal gyorsabb volt, tehát sokkal nagyobb víztömeget szállított le áradások nélkül. Azaz sokkal kisebb volt az árterülete. Mindezt a vízügyi szakemberek könnyen meg tudnák állapítani. A Nílus árterülete tehát a jégkorszaka végén megsokszorozódott, a természetes önözés térsége. A természet megtanította az ember az önözéses gazdálkodásra. Ezzel a korábbi térégen mintegy százszorosára nőtt az eltartható lakosság sűrűsége. Az ide menekültek tehát gyorsan szaporodhattak.

A Perzsa Öböl mai térségének nagy része szárazföld volt. A két nagy folyója gyorsan szalad a tengerbe. A tengerszint emelkedése meglassította a folyásukat, és megnövelte árterületüket, miközben a térségül elsivatagosodott. Itt is a természet építette ki az önözéses növénytermelést, százszorozta meg a völgyek eltartó képességét.

Mindkét esetben a gyűjtögetés átalakult öntözéses növénytermeléssé.

Az állatok domesztikálódását mér húsz éve, természetes folyamatként írtam le. Nem az ember szelídíttette meg a háziállatokat, hanem az éghajlatváltozás során életképtelenné vált állatok szorultak az ember védelmére, táplálékkal, vízzel való ellátására.

A termelő társadalmak a demográfiában is minőségi változást hoztak. Ezekben az eltartó képesség az emberen is múlott. Több munkával növelni lehetett az eltartó képességet. Minél intenzívebb volt a termelési mód, annál inkább.

Ebből fakadt, hogy egészen más volt az intenzív, öntözéses növénytermelés esetén az eltartó képesség görbéje. Több munkával növelni lehetett az öntözhető területet először azzal, hogy több csatornát építettek, több vizet emeltek ki, gondosabban végezték a munkát. Ezt grafikusan egy olyan viszonylag lapos görbe ábrázolja, amin az optimális eltartó képesség előtt viszonylag kis mértékben nő, utána kis mértékben csökken a határhatékonyság. Ezért az önözéses növénytermelő társadalmakban általános a túlnépesedés, az optimálisnál nagyobb lakosságsűrűség. Elég arra gondolni, hogy minden önözéses növénytermelő kultúrát kezdettől fogva, tehát évezredek óta a túlnépesedettség jellemzi. Elég Egyiptomra, Mezopotámiára, az Ázsiai nagy folyók völgyeire gondolni.

A másik végletet a pásztorkodás jelenttette. Ezekben az a társadalmakban nem az emberek eltarthatósága jelentette a küszöböt, hanem az állatok számára elégséges takarmány, és itatóvíz. Ez abból fakad, hogy nem az emberi munka, hanem az állatok takarmánya a szűk keresztmetszet. Az ember lényegesen több állatot tudna eltartani, ha volna elég takarmány, és itatóvíz. Az ilyen társadalmakat ezért az jellemzi, hogy a társadalom nem képes féken tartani a túlnépesedést, ezt csak a kirajzások, és a fegyveres emberirtások oldhatják meg.

Jó négyezer évig csak a két termelési mód hozott létre osztálytársadalmakat. Ezek évezredei alatt általános demográfiai jellemző bolt, hogy az öntözéses társadalmakban jellemző túlnépesedés következtében leromlott az állati fehérjében szegény, egyoldalú táplálkozás következtében a lakosság fizikai állapota, és lakosságsűrűség következtében gyorsan terjedtek a betegségek, magas lett a halálozás. Ezzel szemben a pásztortársadalmakban egészséges volt az életmód, és nagyon gyors a népszaporulat, rendszeres kirajzások váltak szükségessé. Ehhez járult, hogy a lovas pásztorok jobb katonák is voltak. Az osztálytársadalmak történetét, a pásztornépek rendszeres kirajzása jellemezte. Fegyveresen legyőzték a gazdag öntözéses társadalmakat, és ott berendezkedtek.

Tekintettel arra, hogy az önözéses növénytermelés mellett nagyon magas volt az eltarthatóság, ennek megfelelően sokkal fejlettebb volt a munkamegosztás, a kulturális színvonal.

Nagyon sokáig csak öntözött földművelő és pásztorkodó osztálytársadalmak voltak. Jó négyezer évvel később jelent meg a természetes csapadékra épülő földművelés és állattartás kombinációja. Ez középutat jelentett az eltartható lakosság sűrűségében, az urbanizációban, a társadalmi munkamegosztásban. Ennek a termelési módnak klasszikus formája jelent meg jó ezer évvel ezelőtt Európa nyugati felén, és a sarkaiból forgatta ki az emberiség sorsának alakulását.

A nyugati feudális társadalomtól eltekintve, minden osztálytársadalom csupán a halálozás fokozásával korlátozta a népszaporulatot. Ösztönösen törekedtek arra, hogy a halál legyen a fék.

Ez az igyekezet néhány társadalomban már a gyűjtögetés idején is megjelent. Elsősorban ott, ahol az élettér korlátozott volt. A csecsemőket kitették, emberáldozatokat hajtottak végre. Ezek elsősorban a szigetlakókat jellemezték, ahol a kirajzásnak nem volt lehetősége. Ismereteim szerint azonban a társadalom által létrehozott halálozási okok játszották mindenütt a főszerepet. A többség mesterségesen létrehozott nagyobb nyomora, a szegénység, a fegyveres emberölés, a háborúk által okozott járványok, és a tudásvágy elnyomása voltak az ember által létrehozott, fő halálokok.

Ezek mindegyike spontán volt, nem célzatos védekezés a túlnépesedés ellen.

A minél kevesebb születés azonban fel sem merült. Minden általam ismert társadalom megállt ott, hogy csak a házasságban született gyermeket ismerte el legálisnak. Ennek azonban alig volt hatása, hiszen a házasságkötésnek nem volt korhatára, sőt számos kultúrában a nők nemi érettségét, azaz szülésképességét is megelőzte.

A történészek szinte tudomást sem vesznek róla, hogy a Római Birodalomban a legális gyermekszületést mennyire korlátozta a római polgárok sokéves katonáskodása. A házasságot, mint minden nagycsaládos társadalomban, nem a fiatalok, hanem a családfők, azaz a szülők kötötték. A távoli provinciákban szolgáló katonák csak hazajövetelük után házasodhattak. Ez a gyakorlat tehát hatékony népességszabályozás volt. Nem találkoztam olyan történeti munkával, amelyik kutatta, mi lett a sora a családtól távoli szolgálatban lévő katonák jog által el nem ismert gyermekeit. Nyilván csecsemőként megölték.

Nyomát sem találtam annak, hogy a kereszténység a sötét középkor végéig, hogyan kezelte a házasság szentségét. Legalább utólag, szó sincs arról, hogy a házasság szentségét hogyan hangolták össze a római joggal. Mikor lett érvényes a pap által kötött házasság?

Azt csak sejtem, hogy a Birodalom érdeke egyre inkább megkívánta, hogy a távoli provinciákban élő katonák legyenek jogi személyek, akiknek lehet saját vagyonuk, akik családot alapíthatnak. A korabeli közlekedési viszonyok és a szolgálatban maradás eleve kizárta, hogy szülői jóváhagyást lehessen szerezni a vagyonszerzéshez, és a házasságkötéshez.

Még kevesebbet tudunk a rabszolgák gyermekvállalásáról. Esetükben nyilvánvaló, hogy családalapításuk a tulajdonosukon múlott. De mi lett az illegális szülések sorsa? Náluk a nyomor okozta magas halálozás volt a túlszaporodás fékje. Egyébként is a rabszolgák esetében, az újszülöttek életben tartása felett a tulajdonos döntött.

A Római Birodalomban a városi lakosság és a katonaság nagyon magas halálozása következtében nem volt túlnépesedési veszély. Az időszámításunkat követő századokban pedig, a Keletről behozott betegségek és a hadjáratokkal járó magas halálozás következtében gyorsan apadt a városi lakosság létszáma. A mediterrán térségben a városi lakosság jó ezer év után állhatott vissza a korábban már elért szintre.

Tudtommal még senkinek sem jutott eszébe, hogy a kereszténység gyors elterjedése és a népességfogyással járó magas halálozás között keresse az összefüggést. A kereszténység első közel ezer éve azért volt népszerű a mediterrán térségben, mert az ember értékét hirdette ott, ahol vészesen csökkent a létszámuk.

Ez villantotta fel bennem, hogy Krisztus kereszténysége csak ott maradt tartós, ahol a halál túl hatalma uralkodott. Ott leváltotta az iszlám, ahol a népesség nagyon gyorsan nőtt. Ha megvizsgálnánk, hogy hol volt a vallás, az erkölcs számára nagyobb értéke az emberéletnek, kiderülne, hogy csak ott, ahol nem volt népszaporulat. Ahol gyorsan nő a népesség, ott nem kap szerepet a humánum.

Elég az európai kereszténység első szakadására gondolni. A kiscsaládos kereszténység jobban értékelte az életet, mint a nagycsaládos keleti, azaz ortodox, vagy az ugyancsak nagycsaládos mohamedán társadalom.

De erre még visszatérek.

Arról, hogyan és mi hozta létra a kiscsaládokra épülő jobbágyrendszert Európa nyugati felén, semmit nem találtam. Csak sejtéseim vannak. Pedig, ebben a családformában látom a Nyugat felemelkedésének kulcsát.

A kiindulási okot abban látom, hogy a mediterrán városok lakosságának katasztrofális csökkenése a római birodalom társadalmi alapját rendítette meg. A Birodalmat a római, egyre inkább a mediterrán városok polgárai tartották fenn, akiknek elsődleges társadalmi feladata a katonáskodás volt. Nem találtam forrást arra, hogy a római polgárok fiai hány ifjú évüket töltötték a távoli légóknál, de becslésem szerint 5-7 évet. Ez azt jelentette, hogy vagy későn házasodtak, vagy a feleségek legtermékenyebb korában ennyi évet töltöttek a férjek távol. A birodalom történetének talán legfontosabb adata volna, hogy hány gyereket szültek a római katonák feleségei. Ezt különösen fontossá teszi a már feltárt tény, hogy a mediterrán térség városaiban nagyon magas volt a halálozás. Ezért sok gyermeket kellett volna szülni a létszám szinten tartásához is.

A Római Birodalom, példátlan méretű erőfeszítést vállalt, a halálozás csökkentése érdekében. A bortermelés felfuttatása és a városok egészséges ivóvízzel való ellátása, a kultúrák történelmében csak az öntözőcsatorna hálózatok. Vízi utak kiépítéséhez hasonlítható, beruházásokat hajtott végre. A piramisok építése eltörpül a vízvezetékek, illetve a szőlőtermelő teraszok építéséhez viszonyítva. A történészek máig nem ismerték fel, hogy a mediterrán városok egészséges italokkal, ivóvízzel, borral, való ellátása jelentett olyan terhet, ami alatt a birodalom összeroppant.

A történészek az erkölcsök romlásában keresik a birodalom bukásának okát. Az igazi ok a városi lakosság magas halálozásának megfékezést szolgáló erőfeszítés elégtelensége volt. A városok gabonával való ellátása, és a keleti provinciákban éveket töltő katonáskodás, olyan baktériumok, és vírusok behozatalát jelentette, ami ellen a latin lakosságnak nem volt kellő ellenállása. Ezek a baktériumok és vírusok megfertőzték a városok alatti talajvizeket, azok fogyasztás pedig állandósította a fertőzést. Ezt csak a nagy távolságokról hozott víz, és bor tudta elkerülhetővé tenni. Ez sem volt elégséges, mivel a kor városainak csatornázatlansága, lakosságsűrűsége a fertőzések melegágya maradt.

A hosszú távon reménytelen védekezés is akkora tehet jelentett, amit a társadalom képtelen volt elviselni. Becslésem szerint, az egészséges, nem fertőzős itallal való ellátottság mintegy harmadával növelte a városi élet költségeit.

A terepen mozgó légiókban is elviselhetetlen terhet jelentett a nem fertőző itallal való ellátás. A történészek százszor annyit foglalkoznak a légiók fegyvereivel, mint a járványok elleni védekezés feladataival, holott az utóbbi sokkal nagyobb emberveszteség oka volt, mint a fegyverzet milyensége.

A Római Birodalom válságos helyzete elkerülhetetlenné tette a légiók katonái számára a jogi és anyagi önállóságot, a vagyonszerzést, és a családlapítást. Ezért jött a hatalom számára ajándéknak a keresztény vallás, amiben a házasság olyan szentség, amit a házasulandók kötnek, nem a nagycsaládok fejei. Nem vagyok teológus, nem ismerem a részleteket, de a kereszténység abban is modernizálta a zsidó vallást, hogy a házasságkötést kivette a nagycsalád kezéből.

Még nagyobb jelentősége lett annak, hogy a nép, a rabszolgák, majd jobbágyok házasságkötését a rabszolgatartó, illetve a földesúr hatáskörébe tette. Minket most a földesúr jogállása érdekel.

A földesurak anyagi érdeke lett, hogy a természetes csapadékra épülő földművelés ne rabszolgákkal, hanem jobbágyokkal végeztesse. Azt könnyű volt felismerni, hogy a jobbágytelkek nagyságát a kiscsaládra kell bízni. Ezek munkavégző kapacitása ugyanis sokkal meghatározottabb, mint a nagycsaládé. A kiscsalád lényegében két munkaképes korú fölnőtt munkaerejére épül. A nagycsaládban lehet csak kettő, de esetleg ötven munkaképes tag is. Ezzel a földesúr lett a házasságkötés engedélyezője. Ezt ugyan sem az egyház, sem a történészek nem hangsúlyozzák, holott világtörténelmi jelentősége lett. Ez a történelemformáló módszer, akárcsak az osztálytársadalmak minden más népszaporulatot fékező módszere, nem tudatosan jött létre, hanem spontán. De nemcsak a földesúrnak, és a házasságszentségét osztó egyháznak, de a jelenkor történészeinek sincs fogalma arról, miért lett a világtörténelem egyik legfontosabb népességszabályozó módszere az, hogy a házasságkötés feltétele, hogy megüresedett telket juttat nekik a földesuruk. Elsősorban ebből a földesúri jogkörből fakadt a Nyugat csodálatos karrierje.

A kiscsaládos jobbágyrendszer ugyanis gyakorlatilag állandósította lakosság kilenctizede körében a legális gyermekszülésű családok számát. A földesúrnak az adott birtokán akkor volt a legnagyobb a jövedelme, ha ez csak annyi jobbágytelekre osztotta, amennyi jobbágycsalád a műveléséhez szükséges volt. Több jobbágycsalád csak akkor jöhetett létre, ha újabb terülteket sikerült művelés alá vonni. Ennek viszonylag korlátozott volt a lehetősége. A legelők nagysága alig volt csökkenthető. Az erdőirtás, és a mocsár lecsapolása volt a lehetőség. Az erdejéhez ragaszkodott a földesúr, azt egyrészt maga üzemeltette, másrészt a vadászat osztályelvárás volt a számukra.

Arról sem találtam adatokat, hogyan alakult országosan a jobbágytelkek száma. A gyarapodásnak két fő oka volt. Egyrészt a századok során újabb és újabb területeket sikerült bevonni a művelésbe, aminek jelentős hányada nem uradalom, azaz nagyüzem, hanem jobbágytelek lett. Másrészt a népesdési nyomás hatására nőtt a fél-telkes jobbágyok száma. Mindkét jelenség nálunk csak akkor erősödött fel, amikor az uradalmak már jövedelmezőbbek lettek, mint a jobbágytartás.

Ennek a rendszernek a népességszabályozó hatását jól bizonyítja a tény, hogy a jobbágyfelszabadítás után, több egészségügyi fejlődés és a proletárok számának gyors növekedése mellett, ennek okán is felgyorsult a népszaporulat. Ez csak azért nem okozott még nagyobb társadalmi problémát, mert a kivándorlás.