Kopátsy Sándor EP 2010-06-20
MILYEN VÁLASZTÁSI RENDSZERT SZERETNÉK
Nem akarok, csak szeretnék. Realista vagyok, csak vágyaim vannak. A rendszerváltás alkotmányát kidolgozó Antall-Tölgyessy Paktum úgy bebetonozta a pártok uralmát a nép felett, hogy azon még a Fidesz elképesztő győzelme sem fog annyit változtatni, ami engem is kielégítene. Nemcsak a pártok klérusainak, de a közvélemény tudatába is annyira beleívódott a jelenlegi választási rendszer, hogy még fel sem vetődik, mi volna demokratikus.
Azt, hogy a társadalmi fejlődés által túlhaladott rendszer mennyire természetessé válik, jól illusztrálja a katolikus és az ortodox kereszténység „választási” rendszere.
Még azt sem hallottam, hogy valaki a hívők közül felvetette volna, hogy e két vallásban még mindig két, egymástól mereven elkülönülő szint létezik, a papságé és a híveké. A vallás ügyeibe, és az istenhez való kapcsolatban mereven elválik a pap és a hívő rangja.
Nem tagadom, hogy ennek a kereszténység kezdeti századaiban volt társadalmi alapja, indokoltsága, akárcsak a papok nőtelenségének. Ma azonban idejét múlta. Nemcsak ma, de a reformáció, az írás és olvasás elterjedés óta. A tudomány és technika forradalma idején pedig nevetséges. Ez még abból a korból maradt ránk, amikor az értelmiségi rang, az írástudás, gyakorlatilag a papság privilégiuma volt.
Kevesen ismerik a Magyar Tudományos Akadémia alakuló gyűlésén, mint mondott Vörösmarty Eötvös Józsefnek. „Még nagyon kevesen vannak itt olyanok, akik nem reverendában járnak.” Az én gyermekkoromban, igaz nagyon öreg vagyok, még fel sem vetődhetett, hogy nem a pap a legokosabb ember a faluban. Ma a világ tudományos elitjének talán csak ezreléke pap, és kevés faluban tartják a papot a legokosabbnak. Ezen nem kesergek, mert a világ természetes folyásának eredménye. Ezt azonban a vallásoknak is illene tudomásul venni.
De nemcsak a vallás rekedt meg, a demokrácia is. A bolsevik rendszer összeomlása küszöbén összeült a két legerősebb párt két vezetője, és paktumot kötöttek, amiben megalapozták, hogy a rendszer tűnjön demokráciának, de lényegében a pártok apparátusának, klérusainak a hatalma megváltoztathatatlan legyen. Olyan alkotmányt dolgoztak ki, abban olyan választási rendszert, amit, hitük szerint, száz éven belül sem lehet megváltoztatni, mert úgy bebetonozta általában a pártok, különösen azonban a kisebb pártok hatalmát, aminek megváltozása lehetetlennek ígérkezett.
A két államférfi olyan paktumot kötött, amit az egyik fél, Antall József úri naivságból, a másik, Tölgyessy Péter bölcsességből úgy fogalmazott meg, hogy az alkotmánymódosítás csak akkor jöhessen létre, ha egyetlen párt nyeri meg a választókerületek minimálisan 97 százalékát. Más esetben nem jöhet létre olyan választói törvény módosítását, ami csökkentené a kis pártok megsokszorozott parlamenti képviseletét. Már a második erejű párt sem mond le az előnyéről, aztán minél kisebb a párt, annál nagyobb érdeke fűződik a jelenlegi rendszerhez.
2010-ben mégis megtörtént a csoda. A Fidesz a körzetek 98 százalékát megnyerte. Nem is elég volt neki nyerni, a másik pártoknak veszteni kellett. Az a két párt, amelyik 1989-ben kitalálta a jelenlegi választási rendszert megbukott. Az a baloldali párt, amelyik 1994-ben elnyerte a körzetek 85 százalékát, most csak két körzeti mandátumot nyert. Aztán megjelent két új párt, a listás rendszer új haszonélvezője, amelyikek ugyan egyetlen körzetben sem nyertek, de a listákon mégis frakcióhoz jutottak.
A sors büntetése, a paktumot kötők letűntek a politika színpadáról. A harmadik párt egy olyan szélsőjobb lett, amivel a bukottak most a fasizmus és az antiszemitizmus rémét látják. Nem vallják be, ha nem az ő rendszerük szerint folyt volna a szavazás, ha ők nem rekesztik ki a magyar cigányságot a társadalmi munkamegosztásból, e két pártnak egyetlen képviselője sem lenne. Vagyis, akik 1989-ben kiengedték a palackból a szellemet, megszűntek és legnagyobb ellenségük parlamenti párt lett.
MILYEN VÁLSZTÁSI RENDSZERRE LENNE SZÜKSÉG?
Olyanra, amiben nincs listán szerezhető mandátum. Csak az lehet képviselő, aki a körzetében nyert.
Ez megoldaná a kisebb parlamentet, 176 képviselővel.
A választás napján volna végeredmény.
Kisebb volna a pártok klérusának, fizetett tisztviselőinek a politikai hatalma.
Az indulhatna a választáson, aki leteszi a törvényben meghatározott összeget. Azt csak az kapja vissza, aki tíz százaléknál több szavazatot nyer. Ezzel megoldhatóvá válna, hogy ajánlócédulkákat gyűjtögessenek, hiszen csak az indulna a választáson, aki legalább tíz százalékos támogatottságra számíthat. Az indulást biztosító letét összegét úgy kell a törvényhozásnak, egyszerű többséggel megállapítani, hogy 3-4 jelöltnél ritkán induljanak többen, vagyis a reménytelenek vagy ne is induljanak, vagy fizessenek érte. Az elvesztett letéteket a választás nyertese kapja.
A körzetben az nyer, aki a legtöbb szavazatot kapja. Nem kell abszolút többség, elég az elsőség.
Az indulók kérhetik a pártjuk támogatását, de azok csak egy induló mellé állhatnak.
Korlátozni kell a frakciók hatalmát.
Ennek érdekében olyan elektronikus szavazási módszert kell alkalmazni, amiben utólag sem lehet megállapítani, hogy ki, hogyan szavazott. Tehát minden törvényhozó a lelkiismerete szerint szavazhasson. A képviselők pedig nem visszahívhatók.
Ez az álmom, de tudom, hogy ez még a győztesnek is sok. Ezért ajánlok kompromisszumot. A 176 győztes mellett mandátumot kap a 24 legjobb második. Ezek sorrendjét az elnyert szavazatuk részaránya alapján állapítják meg.
Megnyugtatom a pártvezetés tagjait is. A választók örülnek annak, ha olyan képviselőt választhatnak, akinek a leendő kormányban hatalma lesz. A párt elitje tehát biztosan számíthat arra, hogy első, vagy jó második lehet. Csak attól félek, hogy még a megmérettetést is szeretnék elkerülni, elvárják, hogy a legnépszerűbbnek tartsák őket anélkül, hogy valahol konkréten ezt le kell mérni.
Mivel a Fidesz legutóbbi győzelmét, előtte csodának tartottam, hinnem kell a csodákba. Ennél sokkal kisebb csoda volna, ha a kedvem szerinti választási törvény születne.
Ajánlás.
Nem szép az élet, ha nem hiszünk a csodákban.
