Kopatsy Sandor gondolatai

Kopátsy Sándor                 EG                   2010-05-22

 

 

A klasszikus közgazdaságtan egyik nagy hiányossága, hogy a társadalom, és az egyének szellemi vagyonával nem foglalkozik, holott a jelenkorban a társadalmak teljesítménye szempontjából ez a legfontosabb.

Az elmúlt száz, még inkább az elmúlt ötven évben csak két kultúrkör volt képes a csúcsra emelkedni, a nyugati kultúrkörön belül a puritánok, a távol-keletin belül pedig a konfuciánusok. Néhány nyersanyagokban nagyon gazdag ország is gazdag lett, de a társadalmi fejlődésben megfeneklett. Minden tudományos okfejtést mellőzve is megállapíthatjuk, hogy a sikeres társadalmi fejlődés elsődleges feltétele kulturális. Csak azok a társadalmak emelkedhettek fel, amelyeket vagy a nyugati puritán, vagy a távol-keleti konfuciánus viselkedés jellemez. Ahhoz, hogy egy társadalom az élvonalba kerülhessen, elsődleges feltétel, hogy a nyugati kultúrkörön belül megtanuljon puritán, a Távol-Keleten pedig konfuciánus módon viselkedni, vagy ebbe az irányba igyekezzen.

Ezt nem könnyű megtenni, mert a kultúrának megfelelő viselkedés nehezen, és lassan változtatható. Aki ezt a szempontot nem veszi figyelembe, kudarcokkal fog találkozni.

Ezt illusztrálja a jelenlegi görög válság. Az EU bővítésében megrészegültek nem számoltak azzal, hogy a Lisszabon – Athén vonaltól délre élő népekről csak azt nem lehet elmondani, hogy puritánok. Ezért ezek nem férnek bele az EU, és még kevésbé az euró közösségébe. De ne csodálkozzunk az EU bővítők naivságán, hiszen az olaszok százötven éve nem vették tudomásul, hogy az országuknak ugyan közös nyelve van, de Rómától északra és délre egészen eltérő a kultúrájuk. A spanyolok sem értik meg, hogy az országuk északi felén a lakosság viselkedése egészen más, mint a déli felén. Az észak-olaszok és a katalánok ötszáz éve érettek a nyugat-európai kultúrára, a délebbre élők azonban a példátlanul nagy támogatottságuk ellenére, egyre jobban lemaradnak. Közgazdasági agyrém hogy a németeknek és a görögöknek közös pénzük van. Az is az, hogy százötven éve az észak- és a dél-olaszoknak közös államuk, alkotmányuk és pénzük van.

Hozzá kell tennünk még egy feltételt. Nem fejlődhet gyorsan az a társadalom, amiben jelentős a természetes népszaporulat. Ezt az alapkövetelményt egyáltalán nem fogta fel sem a politika, sem a társadalomtudomány. Annyira nem, hogy a Nyugat botránkozik azon, hogy Kína ezt felismerte, és politikai erőszakkal megfékezte. A kínai csodát szájtátva csodálják, az alapfeltételének megteremtése felett azonban botránkoznak.

Mit tehet egy nem eléggé puritán társadalom annak érdekében, hogy puritánabb legyen?

Két eszköz állhat rendelkezésére.

I. Megkülönböztetetten tegye érdekeltté a puritán viselkedést, jutalmazza a fegyelmet, a törvénytiszteletet, a tisztaságot, a takarékosságot. Olyan törvényeket kell hozni, ami ezeket az erényeket jutalmazzák, ezek megsértőit büntetik.

II. Telepítsen be puritánokat. A jelenkor egyik nagy tanulsága, hogy a gyenge minőségű munkaerő betelepítésétől akkor is tartózkodni kell, ha pillanatnyila indokoltnak látszik, a jót pedig akkor is örömmel kell fogadni, ha a hazai gyengéket szorítja vissza. Ez a gyakorlat Európa keleti felén ezer éve jellemző volt, hiszen örömmel fogadták a nyugati kultúrából jövőket.

A térség történelmének talán legnagyobb hibáját éppen akkor követte el, amikor a legnagyobb érdeke volt, hogy megbecsülje a köztük élő germánokat és zsidókat. A vasúthálózat kiépülése, majd a tudományos és technikai forradalom győzelme még a korábbihoz képest is felértékelte a térségben élő germán és zsidó etnikumot. A felzárkózás szempontjából, Közép- és Kelet-Európa történelmének csúcspontja döntően a germán és zsidó etnikum szerepének köszönhető. Ezek átlagosnál gyorsabb gazdagodását azonban a térség államalkotó népei megirigyelték, és kipusztították, kitelepítették országaikból ezt a két rendkívül értékes etnikumot.

Az érintett államok polgárai máig nem ismerték fel, hogy mennyivel előbbre tartanának, ha ezek az etnikumot a háború előtti szinten megmaradtak volna. A hiányukat nemcsak most, hanem még száz év múlva is, érezni fogják. E két etnikum elvesztését nem lehet pótolni, hiszen a kitelepített germánok, és a megmaradt, de kitelepült zsidók, ma háromszor, ötször jobban élnek, mintha háború előtti hazájukban maradtak volna.

Magyarország sem tudja soha pótolni a germán és zsidó etnikumának elvesztését. Nekünk mégis maradt egy lehetőségünk. A határon túl élő magyarság hazatelepítése. Tudom, hogy sokan ennek felvetését is hazaárulásnak tartják. Sokan még ma is Trianont kérnék számon. A legnagyobb hazaárulás a rendszerváltás után azzal történt, hogy az utánpótlás szint alá csökkent a gyermekvállalás, és ezen belül is egyetlen etnikum szaporodik gyorsan a társadalmi munkamegosztásból, a legális munkajövedelemből kizárt cigányság, az országában élő magyar etnikum pedig csökken.

A magyarság érdekét nem a lehetővé tett áttelepülés, hanem az sérti, hogy megvonjuk az országukban való boldogulás lehetőségétől azokat a honfitársainkat, akiket, akiknek elődeit Trianon más országok állampolgáraivá tett. Az a magyar, aki az új hazájában jobban boldogul, jobban érzi magát, mint köztünk, maradjon ott, tegyünk meg mindent az érdekükben, de aki itt szeretne élni, azt fogadni, nemzeti kötelességünk.

Sajnos, még addig sem jutottunk el, hogy felmértük volna, hogyan boldogulnak azok, akik az elmúlt ötven évben hazatelepültek, mennyivel jobban élnek, mennyivel többre vitték a gyermekeik, mintha ott maradnak. Meggyőződésem szerint, érzelmileg nehéz volt a szülőföldtől való elszakadás, de nem nehezebb, mint azoknak a szabolcsiaknak, akik Csepelre települtek, de a gyermekeiknek már ez is elmúlik, és a nagy többségük lényegesen jobban él, mintha maradt volna.

Nagyon leegyszerűsítve, az osztálytársadalmakban a származás, illetve a tőke jelentette azt, hogy valaki kedvező társadalmi helyzetet évezhet. Ez alól csak a vállasok klérusa, illetve a mandarinrendszer jelentett kivételt, amiben a szellemi teljesítmény is számított. A jelenkori fejlett társadalmakban az egyének szellemi vagyona jelenti a fő forrását az érvényesülésnek. Az ugyan igaz, hogy az egyének szellemi vagyona, tudás, képessége és erkölcse jelentősen függ a családi környezettől, de ma már a szellemi elitről egyáltalán nem lehet azt mondani, hogy örökletes osztály.

A társadalomtudományok azonban erről a minőséi társadalmi változásról tudomást sem vettek. Pedig a társadalom tagjainak társadalmi súlya, szabadságfoka, jövedelme egyre inkább, és elsősorban a szellemi vagyonuk nagyságától függ.

Az egyének szellemi vagyona a képességük, a képzettségük és az erkölcsük szorzata, eredője. Ugyanannak az egyéni szellemi vagyonnak a társadalmi éréke azonban jelentősen függ attól, milyen fejlett a befogadó társadalmi környezete.

Az utóbbiból következik, hogy a személyi tulajdonban lévő szellemi vagyon értéke nagymértékben függ attól, milyen a befogadó környezete. Számos képesség szinte értéktelen a kevésbé fejlett társadalomban, ugyanakkor nagy értékű a fejlettekben. Ez ugyan számos ingatlan, technikai berendezés és szolgáltatás esetében is így van, de azok mozgásából származó előnnyel, a komparatív költségek címén foglalkozik a klasszikus közgazdaságtan. Ennek alapján történik a külkereskedelem és tőkepiac. A tudásvagyon nemzetközi áramlása azonban nem kap jelentőségének megfelelő súlyt, pedig ebben van a legnagyobb komparatív különbség.

Csak néhány megjegyzést teszek a szellemi vagyon nemzetközi mozgásával kapcsolatban.

Minél nagyobb az egyén szellemi vagyona, annak nagysága annál nagyobb mértékben függ attól, milyen környezetben hasznosul. Illusztrációként.

A Magyarországon született, legnagyobb hozadékú szellemi vagyont tulajdonosai azok a múlt század fordulóján, Pesten születet zsidó fizikusok, matematikusok, akik időben az Egyesült Államokba menekültek, és közreműködtek az atombomba kifejlesztésén. Ha itthon maradnak, a tudományos jelentőségük tizede, annak a politikai súlya ezrede sem lett volna annak, amit elértek a második világháborúban.

Még egyszerűbb példát mutatnak a sportolók. A legjobb golfozó Magyarországon századát sem keresné annak, amit keres Amerikában.

Az is tény, hogy minden tehetség hatványozottan többet ér a fejlettebb környezetben, hanem az is, hogy minél fejlettebb a társadalmi környezet, annál több képességet hasznosít. Ebből következően minél fejlettebb lesz a világgazdaság, annál nagyobb szerepe lesz a személyek tulajdonában lévő szellemi vagyon nemzetközi mozgásának, vagyis a munkaerő nemzetközi piacának.

Ez a folyamat súlyosan fogja érinteni a fél-perifériákat, ahol már megvalósul a tehetségek feltárása, de még nincs, és nem is lehet biztosítva azok hatékony hasznosítása. A legnagyobb kiművelt képességek egyre inkább érdekeltek abban, hogy a minél fejlettebb környezetbe vándoroljanak. Egyre nagyobb lesz ezek mobilitása, és a befogadók vonzása. Ezt az Egyesült Államokba évente bevándorló százezres kiváló tudós, vállalkozó, művész és sortoló bizonyítja. Egyre nő azoknak az amerikai Nobel-díjasoknak a száma, akik nem ott születtek, de ott érdemelték ki a kitüntetést.

Azt nem tudjuk megakadályozni, de nem is szabad, hogy kivándoroljanak a legjobbak. Arra sem számíthatunk, hogy ilyeneket ide lehet csábítani.

Két lehetőségünk azonban marad.

1. Sokat kell tennünk annak érdekében, hogy jó családi környezetben a jelenleginél lényegesen több gyermek szülessen. Jelenleg hazánkban csak a szülők harmada van olyan iskolázottsági, és jövedelmi szinten, hogy az ott születettek képességüknek megfelelő képzettséget szerezzenek, és puritán erkölcsi magatartásúak legyenek. Ezzel megkétszerezhetjük azok számát, akik az átlagnál lényegesen nagyobb szellemi vagyon tulajdonosai lesznek. Ezzel sokkal többet nyerhetünk, mint amennyi veszteség ér bennünket azzal, hogy a legjobbak kivándorolnak. De tenni kell a másik oldalon is. Csökkenteni kell a gyermekvállalást ott, ahol a szülői hátér nagyon kedvezőtlen, mert ott nagy többségben gyenge képességű, sőt negatív szellemi vagyonú állampolgárok nőnek fel. A születések száma botrányosan alacsony, de a kevéstől várható szellemi vagyon még ennél is kedvezőtlenebb.

2. A bevándorlás politikával igyekezzünk csökkenteni a jelenlegi veszteséget. Erre a legkézenfekvőbb lehetőség a határon túli magyarság befogadása. Erre már korábban utaltam. A nem magyar tehetségek befogadásában korlátozottak a lehetőségeink, mert a legjobbaknak nem tudunk annyit ajánlani, amennyit a nálunk fejlettebbek ajánlanak. Ehhez járul a sajátos, rokontalan, kevesek által beszélt nyelvük is. Ezzel szemben fokozottan támaszkodni lehet arra, hogy az egyetemeink olcsók és színvonalasak.