Kopatsy Sandor gondolatai

Kopátsy Sándor                 PH                   2009-12-21

 

 

Nyolcvan év telt el Horthy Miklós budapesti bevonulása óta. Ebből az alkalomból két megemlékezés jelent meg a Heti Válaszban.

Szomorúan állapítottam meg, hogy a két háború közti időszak történelmi megítélése a háború elvesztése óta, látszólag ilyenre és olyanra változott, de a minősége semmit sem javult. Márpedig, ha Trianon és a két háború közti rendszert képtelenek vagyunk tárgyilagosan megítélni, nem tudjuk azt sem felmérni, hogy miért volt elrontott a rendszerváltás követő két évtized is.

A magyar történészek, profik és amatőrök, az elmúlt száz történelmét is érzelmi alapon, legfeljebb az uralkodó réteg érdeke alapján télik meg. Az fel sem merül, hogyan szolgálta a rendszer a nép érdekét. Nem hajlandók tudomásul venni, hogy a társadalom elsődleges feladata a nép munkával és jövedelemmel való biztos ellátása. Ehhez képes másodrangú, hogy milyen volt az ideológia, a polgári szabadság papíron. A demokrácia nem cél, hanem csak a leginkább megfelelő eszköz a nép céljainak elérése érdekében.

A két háború közi hosszú két évtized történelem megítélésének kulcsa Trianon megértése. Aki ezt nem jól fogta fel, az nem lehetet hasznos politikai szereplő. Márpedig Horthy és társai e téren a tárgyilagosság minimumát sem érték el.

Nyolcvan év után ideje volna Trianont végre a helyére tenni.

Azzal kell kezdeni, hogy ez egy háborúvesztés utáni politikai rendezés volt. Minden háborúvesztés azzal jár, hogy a rendezés a vesztes számára előnytelen. Aki háborút kezd, az ne várja, hogy elvesztése nem jár számára sérelmes békekötéssel. Aki úgy indít háborút, hogy nem számol az elvesztésének kockázatával agy vak, vagy ostoba.

Ha egy ország számára a háborúvesztésnek óriási a kockázata, az ne ugráljon, kerülje a hadakozást. Olyan ország, amelyik a vesztett háború esetén többet veszthet, mint mi, nem volt a kontinensen.

- Az ország lakosságának fele volt magyar. De csak úgy, hogy a zsidót és a cigányt is magyarnak számolták.

- Az ország területének nagyobbik felén, a magyarság nem volt többségben.

- A kisebbségi jogok tekintetében rossz példának számítottunk nemcsak Nyugat-Európában, de a Monarchián belül is. Az etnikumok mindegyike jobban bízott a császárban, mint a magyar kormányban, de az elszakadást Nyugattól várták.

- Az utóbbi évtizedekben, a magyarosítás egyre erőszakosabbá vált.

- Az ortodox keresztények, elsősorban a románok és a szerbek vallási üldözést is szenvedtek.

- A zsidók a szászok s a svábok kivételével a többi etnikum az általunk kezdett háború elvesztésében reménykedett.

- Mint külső tényezővel kellett azzal számolni, hogy a Monarchia iparának és polgárságának nagyobbik felét jelentő csehek is a háborúvesztésben érdekeltek.

Máig nem találkoztam olyan magyar történésszel, aki e tényeket leírta volna.

Arról ne is szólja, hogy egy jelentős politikusnak azt is látni kellett volna, hogy Európában beindult a több milliós etnikumok saját állammá változásának folyamata. Ez ugyan csak a század utolsó évtizedében jutott végső szakaszába, de akkor már forrt a politikai levegő.

Trianon akkor lett volna igazságos, ha az önrendelkezésre épül. Tehát, jogos sérelem ért bennünket abban, hogy elcsatoltak többségben magyarok által lakott területeket is. Ez azonban csak ott volt reális igény, ahol a trianoni hatással érintkezett. A Székelyföldnek csak az autonómiához lett volna joga.

Vagyis az elszakított területeknek legfeljebb hatoda volt igazságtalan. Aki ennél többre tartott revízió címen igényt, többet ártott, mint használt.

Márpedig 1919-ben, Szegeden, Horthy, Teleki, Klébelsberg és Gömbös vezette társaság eleve teljes revíziót akart. Márpedig az ország sorsa a két háború között, ezeknek a kezébe került. A történésznek elve azzal kellene e kor értékelését kezdeni, hogy nemcsak igazságtalan, de irreális cél szolgálata alá rendeltek minden magyar társadalmi és gazdasági feladatot.

Ennek a nemzetpusztító célnak a szolgálata azt jelentette, hogy csak ellenséges lehetett a viszonyunk szomszédos államokkal, és Európában is csak a fasisztákra, végsős soron Hitlerre számíthattunk.

A történelem legfontosabb tanulsága, hogy az irreális céloktól megszállt vezetők a legkártékonyabbak. Ez még a nagy nemezetek esetében is katasztrófát hoz rá, nemhogy a háborút vesztett kicsiknek. De nemcsak a háborúvesztett magyar arisztokrácia, és úri középosztály, vagyis a százezrek, de még a jellegi nemzetszeretők sem látják be, hogy a két háború közti politikai rendszerünk azért volt kártékony, mert irreális cél alá rendelte a társadalmi halsás ügyét.

A revizionizmusra épített rendszerünket csak ostobának minősíthetjük, mivel a minden mást megelőző célja nemcsak irreális, és ostoba volt, de a reális, társadalomépítő célok szolgálatát is kizárta. Ebből fakadóan a rendszer hangadó politikusai kártékonyak voltak.

Nem juthat helyes értékeléshez a történész, ha nem abból indul ki, hogy aki a teljes revíziót tartotta a magyar állam elsődleges céljának, nemcsak ostoba, de kártékony is volt.

Ez nem jelenti azt, hogy a magyar államnak ne lett volna feladata a Trianonban elszenvedett igazságtalanság, sérelem orvoslása, az önrendelkezés alapján történő határmódosítás, és a határon túli magyarságérdekeinek védelme. Máig nem mondjuk meg, hogy ennél többet Hitler sem fogadott el.

Az irreális revizionizmus azonban jól jött a két háború között uralkodó fél-feudális rendszer kizsákmányolásának, hanem az ország megcsonkításának a következménye.

A két háború közti országot az jellemezte, hogy társadalmi még az utódállamokénál is elmaradottabb maradt.

- Csehország nemcsak gazdagabb, de sokkal modernebb társadalom is volt. Szlovákia tehát jól járt Trianonnal.

- A Romániához és Jugoszláviához csatolt térség ugyan nálunk is szegényebb maradt, de kevésbé élt feudális módon.

Elég volna leírni, hogy a feudális nagybirtokrendszer csak nálunk élhetett tovább.

Erről a két Horthyt értékelő írás nagyon hamisan számol be. A zsidókérdésben Horthyt, és politikus társait, nem marasztalja el.

Tőkiczkitől idézek.

„A politikailag lojális magyar zsidóságot is „jogállamilag” kezelte, - amíg lehetett.” Ez az állítás legfeljebb a magyar zsidóság egyetlen, dúsgazdag, nagybirtokot is tartó, vadászó, bridzselő tízezredére igaz. De már Szegeden, 1919-ben is az volt, hiszen első kormányának egyik legsürgősebb feladata volt a magyar zsidóságnak a felsőoktatásban való részesedésének korlátozása. Ekkor Horthy volt a friss kormányzó, Teleki az első miniszterelnök és Klébelsberg a törvényt előterjesztő belügyminiszter. Ezt a kontinensükön is első zsidótörvényt máig azzal mentik, hogy a korlátozás csak a zsidóságnak a lakosságon belüli arányára vonatkozott. Arra ezek az urak nem is gondoltak, hogy a felsőoktatásban a lakosság tizedét sem jelentő arisztokrácia és úri középosztály gyerekei a diákok kétharmadát jelentették, a lakosság nyolcvan százalékát jelentő parasztok és munkások gyermekei pedig egyetlen százalékot sem értek el.

„Ez a realitásokkal számoló elemzésekben életképtelen ország egy évtized alatt stabilizálódott, különféle terülteken hatalmas eredményeket ért el úgy, hogy sok százezer polgára nem európai körülmények között élt!”

Tőkéczki szerencsés, hogy ő nem élte meg e sikeres évtizedet, ezért képzelheti el, hogy csak százezrek éltek nem európai módon. A tények ellentétesek voltak. Csak százezrek életét lehetett európainak tekinteni, a sokmillióét pedig nem annak. Jó volna néhány adatot ismernie, hogy tisztábban lásson.

- A 18 éven felüli lakosságnak hány százalékának volt választási joga, külön a tikos, és a nyílt szavazáson.

- A munkaképes korosztályból hány százaléknak volt állása, illetve a megélhetését biztosító 5 holdnál nagyobb földje.

- Az öregek hány százalékának volt nyugdíja.

- Csak az uradalmi cselédek száma volt több százezer.

„Horthy végtelenül becsületes, régimódi, magyar úriember volt.” A „végtelenül” helyett, jobb lett volna „relatíve” jelzőt használni.

„… kiszámíthatóan mindig népe érdekeit tartotta szem előtt.” Ezt én egyetlen magyar politikusra sem mondanám el, nehogy Horthyról. Horthy még azt sem tudta kiszámítani, hogy meddig tart a Szovjetunió legyőzése, és hogy azt nem lehet huszárokkal, lovas tüzérséggel, kerékpáros alakulatokkal, nyári felszerelésben, gyorsan befejezni.

„… hanem Európát egy igen tehetséges, de műveletlen, alulról jött „demokrata” festő irányította.” Ilyen szöveg az, ami után káromkodok, vagy fütyörészek. Azt hiszem Hitlert igen tehetségesnek Tőkéczkin kívül, csak nagyszámú a fasiszta híve hitte. Zseniális demagógokat nem szokták igen tehetségesnek titulálni. Az demagógban nagy, de festőben csak törpe. Hitler a károkozásban volt nagy. Egy okos, civilizált, jobbra érdemes népet tudott ostobaságokra megnyerni. Ezt a képességet nem nevezném tehetségnek. Én a tehetséget, mint a jóra való hajlamot definiálnám, és akkor Hitlerre nem vonatkozhat.

Azon nem vitatkozom, hogy valakiknek az antikommunizmus érdem volt. Én a két háború közti rendszerben a kommunistaságot nagyon pozitív magatartásnak értékeltem. Sokkal inkább, mint a feudális nagybirtokrendszert. Számomra a Kádár-rendszer termelőszövetkezetei sokkal értékesebbek voltak, mint a grófok és püspökök uradalmai, de még akár a rendszerváltás után kialakított törpebirtokos paraszti mezőgazdaság is.

A jövő be fogja látni, hogy a hazafias revizionizmus csak a felső százezrek érdekét szolgálta. A kommunisták pedig csak számukra volta kártékonyak, a millióknak a legtöbbet hozták. Nem is azért, mert tökéletesen helyes úton jártak, hanem csak azért, mert a magyar értelmiség nagy többsége a nép helyett a hazát akarta boldogítani. Ez pedig zsákutca.