Kopatsy Sandor gondolatai

Kopátsy Sándor                EE                  2009-12-09

 

 

Marx még azt hirdette, és a marxisták azt követelték, hogy a munkához mindenkinek joga van. Vagyis nem azt hirdették, hogy a társadalom érdeke, hogy mindenki dolgozzon, hanem azt, hogy erre mindenkinek joga van. Ezzel bevallották, hogy a tőkés osztálytársadalomban nem társadalmi érdek, hanem erkölcsi elvárás, hogy mindenki részt kapjon a munkából, részt vegyen a társadalmi munkamegosztásban. Ez ugyan nem érdeke a tőkéseknek, de a többségnek kikényszerítheti.

A klasszikus közgazdaságtan azonban nem jutott odáig, hogy bevallja, a mindenki számára biztosított munkához való jog érvényesíthetősége az osztálytársadalmakban hiányzott.

A társadalomtudományok még addig sem jutottak el, hogy felismerjék, minden osztálytársadalomban több volt a munkaerő, mint a munkaalkalom, vagyis a társadalom munkaigénye. Az osztálytársadalmakat az ellentmondás hozta létre, hogy gyorsabban nőtt a népesség, mint a társadalom munkaigénye. Ezt ne ismerték fel, és azon botránkoztak, hogy a hatalom nem teremtett elég munkaalkalmat.

Állításom bizonyítására a nyugat-európai feudális társadalmat hoztam fel. Ebben a munkaerő kilenctizedét még az élelmiszertermelésre kellett felhasználni. Mivel a térség éghajlati adottsága, és az elért mezőgazdasági termelési mód miatt az év jelentős hányadában a földművelés a munkaerő jelentős hányadát nem tudta foglalkoztatni, ezt a munkaerő kapacitást az egyéb szükségeltek kielégítésére, háziiparra, építkezésre fordították. A mezőgazdasági termelés intenzitása pedig több évszázadon keresztül legfeljebb évi tized százalékkal nőtt, a művelhető fold nagysága determinálta a társadalom gyakorlatilag stagnáló munkaerőigényét. Ezzel szemben a népesség spontán szaporodása egész százalékos lett volna. De még ennél is lényegesen nagyobb, ha lett volna munkaalkalom. Ezt az ellentmondást oldotta meg zseniálisan a kiscsaládos jobbágyrendszer. Házasodni csak annak lehetett, akinek jutott jobbágytelek. Mivel a telkek száma adott volt, és a földesúr érdekével ellentétes volt a kisebb jobbágytelek, a házasságok száma be volt korlátozva. Ha több volt a házasulandók száma, mint a jobbágytelek, akkor kitolódtak a házasságok. Ennek lett a következménye, hogy a nők szülése közel tíz évvel a nemi érettségük utánra tolódott.

Szinte érthetetlen, hogy a történészek ezt a tényt nem hangsúlyozzák, holott a Nyugat felemelkedésének ez volt a kulcsa. Elég volna Európa nyugati felének a történelmét azzal kezdeni, hogy itt azok a nők, akik átélték a teljes termékenységi korukat, fele annyi gyermeket szültek, mint a világ minden más kultúrájában. Ugyan még ez a szülésszám is elviselhetetlen népszaporulatot jelentett, de ez az elviselhetetlenség tört része volt annak, amit minden más kultúrában el kellett pusztítani.

A jobbágyrendszer megszűnése sem nagyon változtatott a falvak lakossága továbbra is kiscsaládos rendszerben gazdálkodott. A korábbi házasságkötésnek megszűnt a jogi akadálya, a kisárutermelő parasztcsaládok maguk igyekeztek minél kevesebb gyermeket vállalni. Felismerték, hogy a falujuk adott határán megélhetők számának növekedése elszegényedéssel jár. Az egyke, azaz a kevés gyerekre való törekvés Európa nyugati felének paraszti világában általános maradt.

Az ipari forradalom által létrehozott tőkés osztálytársadalomnak a korábbinál is kevesebb, és kevésbé képzett munkaerőre volt szüksége. Ezzel szemben a munkaerő egyre jobban szaporodott.

Az ipari forradalom szinte mindent felszámolt a nyugati feudális társadalomra jellemző demográfiai szabályozásban. Nemcsak a nyugati társadalom népességszabályozó mechanizmusa, hanem az erkölcsi korlátozás is megszűnt.

Megszűnt a kiscsaládos jobbágyrendszernek a házasságkötések számát bekorlátozó rendszere. A házasságkötésnek nem volt jogi akadálya. A feudális társadalomban a földesúr szinte a jobbágyainak a családi életének is szereplője volt. A házasságot csak ő engedélyezhette. Ő döntött, melyik jobbágyának, melyik fiúgyereke számára biztosít telket, azaz ki köthet házasságot. Ezzel szemben a gyárak tulajdonosai a munkásaik családi életével nem foglalkoztak, tudomásuk sem volt arról, ki mikor házasodik, mennyi gyermeket nevel, ki mikor hal meg a munkása családjában.

A munkások maguk rendelkezetek jövedelmükkel, sokszor a szülőkkel nemcsak közös családban, de még közös településen sem éltek.

A társadalom és a család között szinte minden szerves kapcsolat megszűnt. Ezt számos új körülmény tette elviselhetővé.

1. Az állami érdekek önállósulása. Ez alatt az államok közötti érdekellentétet, versenyt, az imperializmust kell érteni. A tőkésállam érdekének látta a lakossá növekedését, mert ezzel nőtt vetélytársaival szembeni ereje. Ez az erő nemcsak katonai erőt, de kizsákmányolási többletforrást is jelentett.

A katonai erő maximalizálására való törekvés háborúkkal, azok népesség pusztulással jártak. A háborúk embervesztesége soha nem volt akkor, mint az imperializmus századaiban. A történészek sem mutattak rá a tényre, hogy az imperialista hadviselés példátlan volt abban az értelemben, hogy a hadviselő feleket nem zavarták a hadműveletekkel járó saját emberveszteségek. A géppuskákkal védett vonalak ellen indított gyalogrohamok alig különböztek a tömeges kivégzésektől.

Az ipari forradalom után kialakult nyugati tőkés osztálytársadalmakban, a fajunk korábbi történelméhez képest felgyorsult a népesedést lehetővé tevő okok között fontos szerepet játszott, hogy Európa nyugati felén élő népek számára tízszeresnél is jobban megnőtt az élettér. Ez kivándorlási lehetőséget jelentett a túlnépesedő ipari országok lakossága számára. Európa történelme egészen másként alakult volna, ha nincs kivándorlás. Jelenleg már közel annyi nyugat-európai ember utódja él az óceánokon túl, mint Európa nyugati felén, mint hajdani hazájában.

A közgazdászoknak sem tűnt fel, hogyan alakult volna a munkanélküliség, a munkaerő ára, ha nincs kivándorlás. Marx is a nyomott béreket, a munkaerő alacsony árát a tőkés tulajdonviszonnyal magyarázta, holott annak az oka a munkaerő túlkínálata volt. Ha nincs kivándorlás, még nagyobb a túlkínálat, még alacsonyabbak az árak.

Még egyetlen társadalomtudós sem vette tudomásul, hogy nemcsak a munkaerő ára csökkent, hanem az értéke is.

A lakosság gyorsabb szaporodását nem az életszínvonal emelkedése, hanem az egészségvédelem fejlődése, a fő halálokok visszaszorítása, idézte elő. Ennek következtében a munkaerő értéke, vagyis újratermelési költsége csökkent, az ára pedig még ennél is jobban, mivel a kereslete csökkent, a kínálata pedig nőtt.

A közgazdászok azzal sem számolnak, hogy a tőkés nem a munkaerőt veszi meg, hanem csak annak a munkaidejét. Márpedig az egy munkára jutó munkaidő óriásit növekedett azzal, hogy a paraszti munkát felváltotta a gyáripari, általában az ipari termelés. Tételezzük fel, hogy az egy munkás újratermelési költsége nem változott, de az élete során ledolgozott munkaidő megkétszereződött. Ennek következtében az egy óra munkaidő értéke, azaz árcentruma a felére esett.

Ugyan még nem találkoztam olyan munkaidő mérleggel, hogy évente mennyi munkaórát dolgozott a kisárutermelő paraszt, és mennyit a proletár. Becslésem szerint az évente ledolgozott munkaórák száma legalább megkétszereződött azzal, hogy a parasztból munkás lett. Nemcsak az ipari forradalom előtti mezőgazdaság használta ki nagyon alacsony szinten a munkaerő kapacitását, hanem a tőkés századokban továbbélő kisparaszti mezőgazdaság is. Ezzel szemben a tőkés gyáriparban nemcsak a férfiak dolgoztak egész éven át munkanapokként 10-12 órát, hanem a nők és gyermekek is. Tehát egyáltalán nem érzem túlzásnak, hogy a munkaerő egy órára jutó újratermelési költsége, azaz értéke felénél is jobban csökkent.

De nemcsak a munkaerő értékének csökkenése miatt csökkentek a bérek, hanem azért is, mert jelentősen romlott a kínálathoz viszonyított kereslet. A munkaerő hazai keresletét az is csökkentette, hogy a tőke egyre inkább a kevésbé fejlett világba ment, ahol még olcsóbb volt a munkaerő.

Annak ellenére, hogy a tőkés munkaviszonyok között a munkásokat jobban elhasználta a munka, és a munkakörülmények egészségtelenebbek lettek, az életkor jelentősen növekedett. Ennek az oka, hogy az egészségügy jelentős sikereket ért el a fő halálokozó járványokkal, betegségekkel szemben.

A munkaérték elméletnek könyvtárnyi irodalma van, nem találkoztam még olyan elemzéssel, ami megmutatta volna, hogy a fő halálokok megszüntetése, illetve visszaszorítása milyen mértékben csökkentette az egységnyi időre jutó munkaerő újratermelési költségét. Márpedig ennek a tényezőnek a figyelmen kívül hagyása érhetetlenné teszi az osztálytársadalmak történetét.

Semmi sem olcsóbbította meg olyan olcsón, azaz olyan hatékonysággal az egységnyi munkaerő újratermelési költségét, mint a fő halálokok visszaszorítása. Annak ellenére, hogya túlnépesedés az utóbbi kétszáz év legnagyobb, legtöbb szenvedést okozó problémája, még nem találkoztam olyan írással, ami kimutatta volna, hogy az egészségügyi ott is lecsökkentette a halálozást, ahol nem több, hanem kevesebb ember jelentette a társadalmilag optimális munkaerőigényt.

A fő halálokok jelentős visszaszorítása olyan olcsón megoldható, amit még a fukar tőkések is megengedhetnek maguknak, ugyanakkor olyan túlnépesedést, és akkora eltartási feladatot vált ki, amivel egyetlen társadalom nem képes megbirkózni. Milliárdnyi ember életét lehet megmenteni ezred akkora költségből, mint amibe a megélhetésükről, munkahelyteremtésükről való gondoskodás kerül.

Ma mintegy hárommilliárd emberrel több él, mint amennyit optimális volna eltartani. Ezek eltartásáról való gondoskodás, ezerszer annyiba kerülne, mint amennyiért megmentettük őket az életnek. Ma már ott tartunk, hogy az ezerszeres költség sem elég arra, hogy a természeti környezetet is megmenthessük.

A túlnépesedéshez való hozzáállás fajunk történetének legnagyobb tévedése. Ezt mindennél jobban jellemzi az a hisztérikus felháborodás, amivel a fejlett világ a Kínában alkalmazott gyermekvállalási korlátozást kezeli. Ennek a korlátozásnak köszönhetően, ma mintegy ötszázmillió kínaival kevesebb él. Ezek eltartása, számukra az életfeltételek biztosítása, legalább százszor annyiba kerülne, mint amennyit a gazdag világ a szegény négyötödnyi emberiségnek a klímaváltozás fékezése érdekében felajánl.

Még jobb példa az éhezés megszűntetése lenne. Jelenleg mintegy egymilliárd ember éhezik. Ezek éhezését napi egyetlen dollárral meg lehetne oldani. Ennek költsége azt jelentené, hogy a jelenlegi fejlett világ egymilliárd lakosa jövedelmének másfél százalékát erre a célra áldozza. Ezzel azonban azt érjük el, hogy ezek gyorsan fognak szaporodni fognak, az éhezéstől megmentendők száma, harminc év alatt kétszeresére nő. Vagyis nagyon olcsón, évi 300 dollárból ellehet tartani egy éhező lakost, de ahhoz, hogy számukra életteret és munkaalkalmat teremtsünk, lakósokként sokszor 300 dollárra volna szükség

A tőkés és a jelenlegi fejlett társadalom között kialakult számos különbség között az egyik legjelentősebb a munkanélküliség megítélése. A tőkés osztálytársadalomban a munkanélküliség legfeljebb a politikai stabilitás érekében sértette a társadalom, és a munkaadók érdekét. A társadalom számára nem jelentett kiadást, költséget a munkanélküliség, hiszen nem volt államilag garantált munkanélküli segély. A munkaadó számára pedig előnyt jelentett a munkaerő túlkínálata, mert ez nemcsak lenyomta a véreket, de fegyelmeztetett is, hiszen nőtt a munkanélküliségtől való félelem.

Szinte még utalást sem találtam arra, hogy a tőkés társadalomban, mivel a munkásoknak nem volt választójoguk, a munkanélküliség által okozott elkeseredésük nem válthatott politikai erővé. Ezzel szemben a jelenkori fejlett társadalomban a törvényhozás politikai összetételét alakítja a munkahelyek biztonsága, illetve annak hiánya.

Nem véletlen, hogy a tőkés osztálytársadalomban csak akkor volt a munkásságnak jelentős politikai ereje, amikor a háborúk a hátországban munkaerőhiányt teremtetettek, az élelmiszerhiány miatt nagy volt a lakosság elkeseredés, és a dolgozók legéleterősebb korosztályai fel voltak fegyverezve. Ekkor jelentek meg a lényeges társadalmi változásokat követtelő forradalmak.

De még a munkásmozgalmak vezetői, ideológusai sem jutottak el odáig, hogy a munkások politikai hatalma mindenek előtt a munkaerőhiányból fakad. Ha ezt felismerték volna, egészen másként állnak a háború és béke kérdéséhez is.

Ma ebben a tekintetben a legjellemzőbb, ahogyan a társadalomtudósok, nemcsak a történészek, de a közgazdászok is, kezelik a bolsevik rendszerben alkalmazott teljes foglalkoztatás mellett a munkások kiszolgáltatottságát. Csak azt látják, hogy a jogi értelemben vett kiszolgáltatottság milyen nagy volt, de azt nem veszik tudomásul, hogy a munkaerőhiány okán nem a munkaadó, hanem a munkavállaló volt erőpozícióban.

Nemcsak a fél-perifériák bolsevik rendszerében, de a tőkés demokráciákban is, csak a munkaerő keresletének és kínálatának arányától függött a munkaerő helyzete. A jogszabályokban lefektetett biztosítékokat túlértékelők csodálkoznak, hogy a rendszerváltás után ugyan kiszélesedett a munkavállalók jogi védelme, de ez a védelem csak ott ér valamit, ahol munkaerőhiány van. A rendszerváltás során kialakult munkaerő piaci helyzetben a munkaerő felső minőségi harmadában munkaerőhiány van, ott nincs is félelem, általános a megelégedés. A középső minőségi harmadban már jelentős a munkaerő felesleg, de elegendő a foglalkoztatás. Ezért nem jellemző az anyagi kiszolgáltatottság, legfeljebb a bolsevik évekhez mérten kisebb a biztonság. Ezzel szemben a munkaerő alsó minőségi harmadában katasztrofális a munkanélküliség, ezért ez a réteg nosztalgiával gondol vissza a szerény, de biztos jövedelmet garantáló bolsevik időkre.

A munkanélküliség mértéke nagy szerepet játszik a pénzügyi egyensúlyban is. Ezt hagyták számításon kívül a pénzügyek szerepét elsődlegesnek tekintő neoliberális közgazdászok. Ahol nagy a munkanélküliség, ott nemcsak elcsökken az adó-és járulék fizetők száma, de a munkanélküliek segélyezését is költségvetésből kell megoldani.

A tőkés osztálytársadalomban elfogadható volt az a foglalkoztatási elv, ami szerint csak azt kell foglalkoztatni, aki a munkaadónak jövedelmet termel. A társadalomnak ugyanis több és jobb munkaerő állt rendelkezésére, mint amennyit és amilyent igényelt. Ezért fogadhatta el a klasszikus közgazdaságtan, hogy csak az dolgozzon, aki a munkaadó számára profitot termel.

A magyar rendszerváltást levezénylő neoliberális közgazdászok csak azt látták, hogy a bolsevik rendszertől örökölt teljes foglalkoztatáson belül sokan vannak olyanok, akiknek a foglalkoztatása a munkaadó számára nem nyereséges. Nem vették tudomásul, hogy ennek ellenére szinte nem volt olyan veszteséges vállalt, ahol a vállat szintjén nem jövedelmező munkaerő elbocsátása nem rontotta a költségvetési egyensúlyt.

A másfélmillió munkahelye megszüntetése ezért azonnal pénzügyi hiányt, a megmaradt kevés adófizető számára elviselhetetlenül nagy adóterhet jelentett.

A tudományos és technikai forradalom hatására számos változás azonban fordulatot hozott.

1. Leállt a népesség, ezáltal a munkaerő mennyiségi kínálatának gyors növekedése. Kiderült, hogy a jólét és az iskolázottság bizonyos szintje felett leáll a természetes népszaporulat.

2. Gyorsan visszaszorult a fizikai, és gyorsan nőtt magasan képzett munkaerővel szemben igény. Ahogy a minőségi munkaerővel szemben jelentkező keresletet nem elégítette ki a kínálat, ezek bére gyorsan emelkedett. A magasabb bérek ugyan ösztönözték a munkaerő magasabb képzettségét, de az igényhez képes egyre nagyobb lett a elmaradás. Annak ellenére, hogy a munkaerő egyre nagyobb hánya kapott magasabb képzettséget és egyre csökkent a képzetlen munkaerő aránya, ez a változás nem tartott lépést a kereslettel. Ezt jól mutatja a tény, hogy a minőség munkaerő bére egyre jobban az átlag fölé emelkedett, abban szinte soha nem volt túlkínálat. A képzetlen munkaerő pedig relatíve egyre olcsóbb lett, mégis nőtt a tartós munkanélkülisége. Ezzel a munkaerő minőségére irányuló igénnyel nem képes lépést tartani egyetlen fejlett társadalom sem.

3. A lakosság viselkedési kultúrája elsődleges feltétellé vált. Már a 20. században egyértelművé vált, hogy a viselkedési kultúra jelentősen befolyásolja a tőkés társadalom teljesítményét. Ez Max Weber ismerte fel először. A közgazdaságtan azonban továbbra sem számolt vele. A jelenkorra azonban egyértelművé vált, hogy az élvonalba csak a nyugati puritán, és a távol-keleti konfuciánus viselkedésű népek kerülhetnek.

A jelenkori fejlett társadalomban a munkaadóknak csak a megfelelő minőségű munkaerő foglalkoztatása jövedelmező. Márpedig minél fejlettebb a technika, a munkaerő annál nagyobb hányada nem biztosítja a vállalkozás szinten a jövedelmezőséget.

A jelenkori fejlett társdalomban azonban a tartós munkanélküliség még a legrosszabb hatékonyságú foglalkoztatásnál is drágább. A jelenkorban nemcsak a versenyképesség, de a politikai és gazdasági stabilitás is, csak a magas foglalkoztatási ráta esetében érhető el.

A jelenkori fejlett társadalmakat a fenti két érdek egyeztetése állítja a legnagyobb feladat elé. A vállalkozói szektor egyre kevesebb, de jobb munkaerőt igényel, a társadalmik érdek pedig megkövetelni a magas foglalkoztatottságot.

A társadalom hosszú távú teljesítménye elsősorban attól függ milyen lesz a következő generáció munkaerőértéke. Ez pedig csak a magas foglalkoztatás mellett javulhat gyorsan.

Ahol magas a munkanélküliség, ott a következő generációban született tehetség jelentős hányada elvész. Márpedig a munkaerő minőségjavításának az első feltétele, hogy már az oktatásba kerültek minél nagyobb hányadába számára megtörténjen a képesség feltárása, megvalósuljon az ahhoz igazodó képzés.

A közgazdászok egyike sem volt történelmi materialista, aki kereste volna, hogy miért olyan a tőkés osztálytársadalom, amilyen. Még Marx is idealista lett abban az értelemben, hogy a politika, a tőkés tulajdonviszony, azaz a felépítmény alapján magyarázta az alépítmény torzulásait, és a politikai felépítmény erőszakos lecserélésével képzelte el az új alépítmény létrehozását.

A történelmi materializmusból azonban az következne, hogy tárjuk fel a társadalmat létrehozó alapokat, azaz alépítményt. Ennek azonban a klasszikus közgazdaságtanban nyomati sem találjuk. A felépítményen csak akkor lehet változtatni, ha az alépítmény megváltozik.

Ezt kísérelem az alábbiakban.

Az ipari forradalom létrehozta az ipar és a szállítás nagyságrendekkel fejlettebb, hatékonyabb technikai feltételeit. Ezek egyrészt leértékelték az ipar és szállítás korábbi vagyonbázisát, tehát szinte az egész ipar és szállítás korábbi vagyonát.

A közgazdaságtan a tőkefelhalmozás szükségességét hangsúlyozza, de alig szentel figyelmet arra, hogy a tőkefelhalmozás döntő többsége nem jelentett a nemzeti vagyonban elhalmozást, hanem a korábbi ipari és kisárutermelő szektorokban bekövetezett vagyonvesztét pótolta. Az ipari forradalom találmányai, módszerei óriási értékvesztét okoztak az iparban és szállításban, amit olyan vagyonnal kellett pótolni, amit csak tőkeként lehetett hatékonyan működtetni.

A történelmis statisztikák azt mutatják, hogy az ipari forradalmat követő két évszázadban nem nőtt, inkább csökkent a nemzeti jövedelemhez viszonyított nemzeti vagyon. Tehát nem többlet nemzeti vagyonképzés, hanem a nemzeti vagyon átstrukturálódása történt. Az ipari forradalom előtti ipar és szállítás vagyona erkölcsileg elavult, helyette belépett a sokkal hatékonyabb gyáripari és vasúti vagyon. Az érékét vesztett vagyon döntő többsége kisárutermelők tulajdonában volt. Ez szinte semmivé vált, ezzel szemben az ipari termelés és a szállítás szinte egésze tőkeként működő vagyon formájában született újjá.

Az ipari találmányok megkövetelték a gyáripari termelés és a vasúti közlekedés új technikai feltételeit kellett gyorsan megteremteni. A gyáripari technika, a gőzgépek használata korábbi gazdaságot szolgáló nemzeti vagyont leértékelte, és új létrehozását követelte meg. Ráadásul nemcsak a korábbi ipar, és szállítás vagyonát kellett lecserélni, hanem azt más tulajdonformában kellett létrehozni. Az új technikát tőkés vállalkozások formájában kellett működtetni.

Ezt a tényt nem vették tudomásul a közgazdászok és társadalomtudósok. Természetesnek fogadták el, hogy a gazdaságot tőkeként kell működtetni. Nem tartották érdekesnek annak vizsgálatát, hogy miért alakult ki, és működött a gyáripari termelés, a vasúti szállítás és a kereskedelem tőkés formában. A rendszer kárvallottait sem érdekelte, miért volt tőkésnek alárendelve a termelés, és elosztás, egyszerűen nem tetszett nekik, tehát meg akarták változtatni. Nem vették tudomásul, hogy a tőkés profitmaximalizálási törekvése objektív társadalmi érdek, hiszen a minél gyorsabb iparosítást csak ezen a módon lehetett megoldani.

Az iparosítást már megvalósított tőkés osztálytársadalmakat a nagyfokú tőkehiány, és a munkaerő jelentős minőségi és mennyiségi túlkínálata alakította ki olyanná, amilyenek voltak. Amíg ez a kettős feltételre épült a társadalom, a tőkés osztálytársadalom objektív szükségszerűség volt. Csak a létrehozó okok megszűnése tette lehetővé a felszámolását. A tőkehiány és a munkaerő felesleg megszűnésével a társadalom átalakulásához nem kell osztályharc, erőszak, hiszen maguk a tőkések szüntetik meg.

Mindenek előtt meg kell szűnnie a munkaerő mennyiségi és minőségi túlkínálatának. Ehhez azonban olyan tudományos és technikai forradalomra van szükség, ami alapvetően megváltoztatja a munkaerővel szembeni igényt.

1. A mennyiségi igény átalakult minőséivé. A jelenlegi technika mellett nem a munkaerő ára, hanem minősége vált elsődleges szemponttá. Csak az a munkaerő hatékony a vállalkozások számára, amelyeik tehetséges iskolázott és erkölcsös. A minőségi munkaerőért verseny folyik a piacon. Ezért az ára, minőségétől függően egyre emelkedik. Amelyik munkaerő minősége nem megfelelő, normatív árán nem foglalkoztatható.

2. A munkaerő szaporodása megszűnik. Kiderült, hogy az iskolázott, jómódú szülők még az utánpótlásnak megfelelő számú gyermeket sem vállal. Ezt eddig csak a fejlett világban, az emberiség hatodában valósult meg spontán, erőszak nélkül.

Fajunk eddig élete során az életviszonyai minden javulására gyorsabb népszaporulattal reagált. Amíg a világ fejlett hatodában leállt a népszaporulat, az öthatod elkezdett megfékezhetetlenül szaporodni. Ott csak erőszakkal lehet a népszaporulatot féken tartani. Kínán kívül ez még egyetlen társadalomnak sem sikerült. A társadalomtudomány pedig még mindig ott tart, hogy a népszaporulat erőszakos fékezését, amint minden osztálytársadalom ötezer év óta gyakorolt, elfogadhatatlannak tartja.

Az elmúlt évtizedekben a világ fejlett hatoda, és az 1.3 milliárd lakosú Kína példátlan tempóban fejlődik. A közel 5 milliárd pedig rohan a katasztrófa felé. A társadalomtudományok még ott sem tartanak, hogy felismerték volna, a tartósan néhány tizedet meghaladó népességnövekedés eleve kizárja a fejlettekkel való lépéstartást.