Kopatsy Sandor gondolatai

Kopátsy Sándor                 EE                   2010-12-28

 

 

Húsz éve sírok, mert az óta állítottam, hogy nem volt olyan veszteséges vállalat, aminek a leállítása, felszámolása nem rontotta a költségvetést, a nemzeti jövedelmet, az életszínvonalat, végső soron a társadalom egészségét. Nem volt olyan veszteséges állami vállalat, amit előbb fel kellett volna számolni, minthogy a munkaerejét más, hatékonyabb vállalkozásban elhelyezhettük volna. Márpedig az ilyen alapon megszüntetett kétmillió munkahelyből csak félmillió helyezkedett el, talált magának munkát a kisvállalkozási szektorban, a másfélmilliónak nemcsak akkor, de ma sincs munkája. Nem teremettünk vállalati szinten nyereséges vállalkozásokban munkaalkalmat. De még addig sem jutottunk el, hogy a létrehozott állapot katasztrófához vezet.

Húsz év nem volt elég annak felmérésére, hogy mibe került, és kerül a magyar társadalomnak, hogy leállítottunk másfélmillió olyan munkahelyet, amit nem tudtunk nyereségessel pótolni. Őket, és családjukat az államnak kellett és kell, nyomorban, erkölcsi romlásban eltartani.

A sok okos közgazdász azért sajnálja Japánt, Németországot, hogy elöregedik a lakossága, egyre kevesebb dolgozónak kell egy nyugdíjast eltartani, de azt nem veszi tudomásul, hogy nemcsak a nyugdíjast, de a munkanélkülieket is el kell tartani. Az egy dolgozóra jutó eltartottak aránya, nálunk rosszabb, mint Japánban, mert nálunk egy dolgozóra háromszor annyi munkaképes korú eltartott jut, mint ott.

Tekintettel arra, hogy huszonnyolc éve nyugdíjas vagyok, nem vállalkoztam arra, hogy állításom bizonyítsam. Ady módjára, káromkodtam, fütyörésztem.

Most azonban a féletlen alkalmat adott arra, hogy bizonyítsak.

Nyáron, egy értelmiségi találkozón a vacsoránál két ismeretlen mellé ültem, akikkel beszélgetve elmondtam, hogy a feleségem amatőr módon, kerámiával foglalkozik, és szeretne néhány kiló fehéragyagot szerezni. Kiderült, hogy az országban nem ülhettem jobb vacsoratársak közé. Azonnal közölték, hogy elmegyünk holnap a közeli Hollkóházára, és hozunk fehér agyagot.

Így kerültem a Hollóházi Kerámiagyárba, ahol volt gyermekkori barátom, Szász Endre idejében, már jártam. Kiderült, hogy tíz éve veszteségesek, sok év átlagában 60 millió a veszteségük, az idén is 40 millió lesz. Egyre kevesebb, mivel ma már csak negyednyi munkással lebegnek a megszüntetés mezsgyéjén. Szinte mindenki minimálbérért dolgozik, és a munkanélküliek sorba várnak a megüresedett, minimálbéres munkahelyre.

Azonnal felmértem, végre alkalmam van arra, hogy egy konkrét példával bizonyítsam, hogy nincs olyan veszteséges vállalat, amit előbb indokolt leállítani, minthogy találunk helyette jobb foglalkoztatási lehetőséget. Márpedig Hollóházán és környékén ez egyelőre reménytelen.

Elkészítettük a fenyegető jövő, a leállítás mérlegét. Az egyik oldalon van a 40 milliós veszteség, a másik oldalon a vállalat költségvetési befizetései, az önkormányzat vesztesége, a felszámolás estén jelentkező munkanélküli segély, ami 320 millió. Ezen túl a vállalt, papíron óriási vagyonát is le kell írni, hiszen másra nem használható. Vagyis az egyik oldalon az állam évente megtakarít a 40 millió veszteséget, a másik oldalon veszít 320 milliót.

Az elmúlt tíz évben még nagyobb volt a vesztség, de nagyobbak voltak a költségvetési befizetések is. Durván, tíz év alatt két és félmilliárdot nyert az állam azzal, hogy tíz éve nem zárta be ezt a veszteséges vállalatot.

Ez még mindig a hideg tőkés logikája. A politikusnak azonban látni kellene, hogy mint jelent a leállítás az elbocsátott, tartósan munkanélkülivé vált embereknek és családjuknak, a községnek, mint társadalmi sejtnek.

Évi egymillióba kerül az államnak minden egyes tartósan munkanélküli. Húsz éve másfélmillió van. Tévedések elkerülése érdekében, tisztázzuk, a nyilvántartott munkanélküliek száma ennél jóval kevesebb, de ennyi a tartósan megszűnt munkahely. Vagyis a rendszerváltással párhuzamosan történt leépítések, ma áron, évente 1.500 milliárdba kerültnek, és kerülnek még sokáig. A jelenlegi kormány ugyan legalább megígérte, hogy tíz év alatt egymillió új munkahelyet teremt. Ez csak ígéret, de akkor is, tíz év múlva, marad félmillióval kevesebb dolgozó, aki nem vesz részt a társadalmi munkamegosztásban, aki nem termel értéket, aki nem fizet a költségvetésbe, akit a dogozóknak kell eltartani.

Az okosok beszélnek a költségvetési hiányról, az államadósságról, de nem gondolják végig, hogy mi volt ennek a fő forrása. A veszteséges vállalatok eszetlen felszámolása.

A sok okos közgazdász, annak idején magam is ezek közéjük tartoztam, akik csak azt látták, hogy a bolsevik rendszer teljes foglalkoztatása milyen károkkal járt, de fogalmunk sem volt, de nekik még ma sincs fogalmuk arról, hogy a tartós munkátlanság mennyi pénzbe, szellemi vagyonba, és erkölcsbe kerül.

A magyar rendszerváltás hibája ugyan a Nyugat minden társadalmában jellemző, mi csak a mértékében vagyunk rekorderek. A másfélmillió munkahely eszetlen felszámolása az oka annak, hogy éllovasokból sereghajtók lettünk. 1990 előtti 80 százalék feletti foglalkoztatásunk a skandináv jóléti államokét is meghaladta, az óta pedig az EU tagállama között, a legalacsonyabb szinten vagyunk. Ilyen eszetlen leépítést egyetlen volt csatlós állam nem követett el.

Ebbe a gödörbe a legrosszabb időben léptünk bele.

Az ezredforduló világtörténelmi változást hozott a Távol-Kelet példátlanul gyors fejlődésével. Nem csak sokkal gyorsabban fejlődik, mint a fejlett Nyugat, de felforgatta annak munkaerőpiacát. Leértékelte, a munkaerőpiacon eladhatatlanná tette a munkaerő alsó negyedét, tizedét. A puritán, jóléti társadalmakban tizedét, a mediterránokban negyedét, a közép-európaiakban is közel akkora hányadát. Nálunk a legnagyobbat.

A közgazdaságtan még tudomásul sem vette, hogy a meglévő foglalkoztatási feltételek mellett, egyre katasztrofálisabb lesz a kevésbé képzett, erkölcsös munkaerő foglalkoztatása.

Hatvan éve a nyugati polgári társadalmak ész nélkül importálták a képzetlen, más kultúrájú munkaerőt. Akkor még, az újjáépítéshez ez is jó volt. Ma azonban ennek az importált munkaerőnek, és utódainak a többsége használhatatlan. Érthetetlen módon a közgazdaságtan nem tanult a német tapasztalatokból. Az elcsatolt német térségekből menekülő, és a közép-európai államokból kitelepített mintegy tizenöt millió német, semmivel érkezve is, éréket jelentett, a török és balkáni vendégmunkások, és azok gyermeki pedig még generációk múlva is koloncot fognak jelenteni. Mi ebből a tanulság? A jó munkaerőnél nincs jobb, a rossznál rosszabb import.

A munkaerő felső minőségi hányadából olyan nagy a hiány, hogy egyre inkább tulajdonossá válik. A munkaadó, tulajdonosi érdekeltség nélkül, nem képes megvásárolni, megtartani. A minőségi közép számára nem gond a munkavállalás. Az alsó minőségi szint pedig nem ér annyit a munkaadónak, a vállalkozásnak, hogy megvásárolja. Kiderült, hogy a gyenge minőségű munkaerőt nem veszi fel a munkaerőpiac. Ezek foglalkoztatását a társadalom csak megkülönböztetett feltételekkel, kedvezményekkel képes foglalkoztatni.

Azt, hogyan, egyelőre még nem is keressük, pedig ezek tartós munkátlansága elviselhetetlen gazdasági, és erkölcsi károkkal jár. Ezért meg kell oldani. Márpedig a történelem tanúsága szerint, minden társadalom végül mindig megtalálta a megoldást arra, ami nélkül nem működőképes.

Nagyon megérett a helyzet arra, hogy tudomásul vegyük, a munkaerő három minőségi szintjét eltérő módon kell kezelni.

- A munkaerő felső minőségi harmada erőfölénybe került a munkaadójával szemben. Az gondosodni tud magáról. Ezeket csak azok tudják megszerezni, akik tulajdonosi jogokat is biztosítanak a számukra. Ennek két formája terjed. Egyrészt a nagyvállalati menedzserek osztalékot kapnak. Másrészt maguknak szerveznek tulajdonosi közösséget. Az érdekeik védelmében nem szorulnak az államra, vagy a szakszervezetekre.

- A munkaerő középső harmadának foglalkoztatási feltételeit az államnak és a szakszervezeteknek kell közösen szabályozni, és a bonyolítását a munkaerőpiacra kell bízni. A múltból örökölt munkaerő piaci szabályozás ezeknek az erőviszonyait jól kiszolgálja, csak azt kellene felismerni, hogy ez sem a felső, sem az alsó minőségi harmadra nem használható.

- A munkaerő alsó minőségi harmadának foglalkoztatásra nem használható a piac. Ez a munkaerő nem olyan hatékony, hogy a vállalkozások a normatív foglalkoztatási feltételek mellett alkalmazni tudják. A foglalkoztatásuk azonban egyre inkább megkerülhetetlen társadalmi érdek. Azt még, hogyan lehet ezt megoldani, még nem tudjuk, de azt látni kellene, hogy meg kell oldani.

Természetesen, a harmadok csak szimbolikusak. A nyugati puritán és a távol-keleti konfuciánus társadalmakban a felső harmad nagyon széles, a munkaerő többsége kiváló minőségű, és az alsó minőségi harmad pedig tizednyi sincs. Ez az oka annak, hogy a legfejlettebb, illetve a leggyorsabban fejlődő társadalmak, kivétel nélkül, e két kultúrkörből kerülnek ki. Minden társadalomnak, képessége szerint, ezeket kell követni.

Magyarország, a rendszerváltás óta, egyre hátrább csúszik. Sürgősen gazdaságpolitikai váltásra van szükségünk, jelentős mértékben meg kell növelnünk a foglalkoztatottságot.

Kopátsy Sándor               EG                     2010-12-20

 

 

Hatvan éve azon háborogtam, hogy a sztálinisták hisztérikusan erőltettek olyan feladatokat, amit a Szovjetunióban láttak. G

A gyapotot, gumipitypangot, narancsot akartak termelni, hogy ne szoruljunk az imperialistákra. Máig büszke vagyok arra, hogy szerepet játszhattam abban, hogy lefújják ezt a bolondériát. Ha nem is ilyen nevetséges ostobaság volt a vas és acél országa.

Csak lassan jöttünk rá, hogy számunkra a mezőgazdaságban rejlenek a legnagyobb komparatív előnyök. A szovjet piac mérete, kereslete és igénytelensége jól jött, annak bőven megfelelt a mi kínálatunk minősége. Nem tudtunk annyit termelni, amit nem örömmel, kemény áruként fogadtak. Ezért pedig energiahordozókkal, nyersanyaggal fizettek. Olyan cserearányunk volt, amiről a rendszerváltás óta nem is álmodhatunk.

A rendszerváltás bajnokai azonban nem voltak hajlandók tudomásul venni, hogy a magyar mezőgazdaság sikerének alapja a keleti piac volt. Első dolguknak tekinteték, hogy a keleti piacokat felszámoljuk. Még időt sem adtak arra, hogy felkészüljünk a nyugati agrárexportra, mert szétverték annak minden szervezeti alapját, és nekiláttak a kisparaszti mezőgazdaság újraélesztésnek.

Mára a magyar mezőgazdaság negyven évvel hátrébb jutott, mint húsz éve volt.

Az elmúlt húsz év során még a reménye sem lehetett annak, hogy javítsunk a vészesen elrontott agrárpolitikán.

A rendszerváltás után az is megismerhettem, hogyha nem is olyan ostobán, de nem kevésbé drágán az EU járja azt az utat, amit a mi moszkovita elvtársaink a háború után választottak. Az eleve elmarad nyugat-európai mezőgazdaság bebetonozására fordítják a támogatási forrásokat. Drágán fizetnek azért, nehogy korszerűsödjön a birtoknagyság, a termelési struktúra. Andalúziában járva láthattam, hogy ott is nagyban termelik a gyapotot. Ez ugyan drága, harmad áron megvehetnénk, de Brüsszelben még a magas termelési költségnél is drágábban fizetnek érte.

A rendszerváltás óta a megújuló energia az újabb ostobaság. Ennek az adottsági az EU néhány szögletében, ha nem is nagyon jók, de tűrhetők.

Ami a szélturbinákat illeti. Magyarországon szél negyed annyi sincs, mint a világ jó adottságú térségeiben. Mégis építettük a szélkerekeket, mer az ostoba állam irreális mértékben támogatja a létesítéseket, és vásárolja fel a megtermelt áramot. Még nem akadt senki, aki meg merte volna mondani, hogy nálunk ugyanaz a kapacitás kiépítésének költsége, de évente negyed annyi áramot sem termel, mint a világ jó adottságú térségeiben. A komparatív hátrányunk sokkal nagyobb, mint a széntermelésé volt. Ráadásul a munkahelyteremtést tized annyit sem jelent. Márpedig számunkra az, most mindennél fontosabb.

Ami a napenergiát illeti. Abban az EU térségében viszonylag jól állunk, de világviszonylatban a szélnél is sokkal rosszabbul. Ezt az energiát a sivatagokban kell hasznosítani. Sokkal előbb megoldódik a nagy távolságból történő hatékony szállítás, mint a hazai termelés versenyképessége. Örömmel olvastam, hogy az okosok a Szaharába kívánják felépíteni a kolosszális erőművet, és onnan szállítani. Mi meg itthon játszadozunk vele. Egyelőre nálunk még az árammal való fűtés nagyobb, mint a légkondicionálás. Hagyjunk hát fel vele.

Ami a bioenergia termelést illeti. A biomassza termelés hazai adottságai sem jobbak a szélnél és a napnál.Ez ott teremtöbbet, ahol melegebb az éghajlat, és több a csapadék. Kontinensnyi területek vannak, ahol egész évben van vegetáció, négyszer több a csapadék, és a hőmérséklet. Biomasszát ott érdemes termelni, ahol jó a cukornádtermés adottsága. Ott egységnyi területen háromszor, ötször annyi cukor, és százszor annyi cellulóz terem, mint melléktermék, készen az erőmű helyén. A sok elszórt helyen termelt cellulóz összegyűjtse, és szállítása, ugyanis nagyon költséges.

Ami a biogáz termelést illeti. Ebben is komparatív hátrányban vagyunk a csapadékos trópusokhoz képest. A kis egységek nagyon drágák, és nehezen foghatók be a nagy hálózatokba. Legfeljebb néhány nagy baromfi, és sertés telepen érdemes hasznosítani a trágyát.

A takarmányból üzemanyag termelés is ostobaság ott, ahol közel van a piac. A nemzetközi munkamegosztás apródiája, ha mi gabonából termelünk üzemanyagot, a helyett, hogy Oroszországban szállítanánk zöldséget, gyümölcsöt, és ezért vennénk olajt és gázt.

Az EU energiapolitikája pedig legendásan ostoba. Minden tagországra kiveti a megújuló energia hányadát, függetlenül attól, hol, milyenek az adottságok. Magyarországnak csak a geotermikus energiában vannak kedvező adottságai, de annak a technikája nem miránk vár. Ha ez meglesz, akkor lehet tőlünk cselekvést is elvárni.

Addig fogadjuk meg, hogy csak olyanba fogunk, aminek másutt már van sikere.

A feni véleményem annyira cáfolhatatlan, hogy még nem találkoztam olyan „újítóval”, aki vette volna a fáradságot arra, hogy kalkuláljon. A lelkes tervek mellett, soha nincsenek gazdasági kalkulációk.

Kopátsy Sándor                EG                    2010-12-23

 

 

A liberális közgazdászok azon sírnak, hogy a modern társadalmak elöregednek. Ez annak a következménye, hogy egyrészt csökken a születések száma, másrészt nő az élekor. Ennek csak azt a következményét látják, hogy keresőre egyre több öreg eltartása hárul. Ez ugyan igaz, de a népszaporulat leállásának vannak ennél sokkal nagyobb előnyei is.

Az ugyan igaz, hogy egyre több öreget kell eltartani, de az is igaz, hogy egyre kevesebb fiatalt kell felnevelni. Márpedig a fiatalok felnevelése is sokba kerül, hiszen ma már húsz év körül mozog a munkavállalásba lépés átlagos ideje. A fiatalok elitje, a diplomások és főiskolások, tehát a legértékesebb munkaerő, 25 éves korban áll munkába lépése.

A hivatalos közgazdász erre is azt mondhatja, hogy ezzel is nő az egy eltartókra jutó eltartottak száma. Ez akkor volna igaz, ha a továbbképzéssel nem nőne az eltartó képesség. Semmi sem jelent több biztosítékot a jelenleg dolgozók öregkori ellátására, mint a minél képzettebb munkaerő. A jelen dolgozói akkor számíthatnak a legjobb öregkori ellátására, ha eredményesen nevelik fel a következő generációt.

Norvégiában egy eltartóra évente 200 ezer euró értéktermelés jut. Tucatnyi elmaradottban pedig ennek század része. Vagyis az egy dolgozóra jutó eltartó képesség egy a százhoz szóródik már ma is. Mire a most születettek nyugdíjba mennek, a maximális eltartó képesség többszöröse lesz, a minimumé pedig alig változhat.

Az, hogy ma mennyi az átlagnyugdíj egy nagyságrenddel inkább attól függ, mennyit termenek ma az értéktermelők, mint attól, mennyit takarítottak meg a mai nyugdíjasok.

A liberális közgazdászok, és a vereséget szenvedett szocialisták azon siránkoznak, hogy megszüntetik a kötelező magán nyugdíjpénztárakat, ezzel veszélyeztetik az öregkori ellátásukat. Nagyon buta ember, aki megelégszik azzal, hogy öregkorára visszakapja a számára összegyűjtött összeget. Meggyőződésem szerint, negyven év múlva háromszor magasabb lesz az a nyugdíj, amit a társadalom a folyó bevételeiből fizet, mint az, amit a mai nyugdíjakból megtakarítók kaphatnak. Jó lenne, ha a ma háborgó okosok kiszámítanánk, amennyi volna a mai nyugdíj, ha azt a befektetett járulékokból fizetnék. Minden bizonnyal, tört része a mainak.

Az öregkoriak anyagi ellátásnak színvonala elsősorban attól függ, hogy milyen nemzedéket neveltek fel. Aki, ma aggódik, azért aggódjon, hogy milyen hatékony lesz a nemzedék, aki akkor fog dolgozni, amikor ő nyugdíjas lesz. A mai nyugdíjasok jövedelme attól függ, milyen nemzedéket nevetek fel. Ezzel szemben a liberális politikusok és közgazdászok azt szeretnék, hogy a mai bérjövedeleméből minél többet bocsátanak a rendelkezésükre.

Annak is ideje volna, ha közölnénk a közvéleménnyel, hogy az elmúlt negyven évben, melyik országban, hogyan emelkedtek a nyugdíjak. Ebből kiderülne, hogy a nyugdíjak emelkedése, az alkalmazott módszertől független, szinte kizárólag a gazdaság növekedésének mértékétől függ. Ezt a növekedést pedig nem az országra, hanem annak egy lakosára kell vetíteni.

Az egy laksora jutó, vagy az országra vetített növekedés között óriási különbség van. Ezt azonban, sem a politikusok, sem a liberális közgazdászok képtelenek tudomásul venni.

Miért nem veszik ezt tudomásul a liberális közgazdászok?

Mert ők nem a következő nemzedék értékét akarják maximalizálni, hanem a tőke jelenlegi profitját. Annak pedig szüksége van arra, hogy az öregkori ellátás forrásaként levont bérhányadot a tőkepiacra vigyék. Ha ez nem történik meg, a részvényárak és a tőkeprofitok lényegesen alacsonyabbak lennének.

Kopátsy Sándor              EB                      2010-12-22

 

 

Két fejlett ország, az Egyesült Államok és Japán példáján kívánom bizonyítani, hogy nem az elöregedéstől, nem a népesség csökkenésétől, hanem a népszaporulattól kell félni.

Ezt hagyják figyelmen kívül a közgazdászok.

Tizenöt éve Japán nemzeti jövedelme harmad olyan gyorsan nő, mint az Egyesült Államoké. Ennek ellenére az egy laksora jutó jövedelem Japánban nő gyorsabban.

Miért?

Mert Japán nemzeti jövedelmét, és nemzeti vagyonát évente egy százalékkal kevesebb, az Egyesült Államokban pedig egy százalékkal több lakos között kell szétosztani. Az egy lakosra jutó jövedelem önmagában két százalékos japán előnyt jelent. Ennél azonban sokkal lényegesebb, hogy Japánban egy laksora évente egy százalékkal több vagyon jut, az Egyesült Államokban pedig ennyivel kevesebb. Mivel az egy laksora jutó fizikai és szellemi vagyon az egy laksora jutó nemzeti jövedelem három-négyszerese, ez önmagában azt jelenti, hogy az egy lakosra jutó vagyon újratermelése érdekében csak akkor nem romlik az egymáséhoz viszonyított helyzet, ha az Egyesült Államokban a nemzeti jövedelem éves növekedése tíz százalékkal meghaladná Japánét. Ez azonban lehetetlen. Ezért a japán nép jobban gazdagodik, mint az amerikai.

A napokban közölték, hogy az elmúlt tíz évben az Egyesült Államok lakossága 30 millióval gyarapodott. Ennek közel fele bevándorló volt. Az új állampolgárok számára az átlagos vagyon, munkahely, infrastruktúra, lakás értéke mintegy 100 ezer dollár. Ez a 30 millióra vetítve 3.000.000.000.000.000, azaz 3.000 trillió dollár.

Ennél sokkal nagyobb történelmi jelentősége van annak, hogy Kína és India lakossága másként alakul. Az elmúlt húsz évben, a drasztikusan lefékezett gyermekvállalás hatására, 230 millióval, az akkor negyedével kevesebb lakosú Indiában azonban 330 millióval nőtt. A kisebb lakosú, ugyancsak túlnépesedett országnak tehát százmillióval több lakos számára kellett megteremteni az életfeltételeket, termőföldet, vizet, infrastruktúrát, laskást, stb. Ez a különbég ebben a két szegény országban, ahol az egy laksora jutó vagyon sokkal kisebb, mintegy 30 ezer dollár, a 100 millió lakossal nagyobb növekedés estében 1.000.000.000.000, azaz 1 trillió dollár. De ezt Indiának fele akkora megtakarítási rátából kellett volna megteremteni. Ezért marad le gyorsan, annak ellenére, hogy állami szinten a nemzeti jövedelme, a húsz év alatt 7-8 százalékkal nőtt! Tegyük hozzá, hogy India „demokrácia”, ami eleve alkalmatlan a népszaporulat leállítására.

Azt, hogy a lakosság növekedése nem előny, hanem hátrány, bármennyire nyilvánvaló, nem lehet sem a liberálisoknak, sem a nacionalistáknak megmagyarázni.

Kopátsy Sándor                   EA                 2010-12-22

 

 

A liberális közgazdászok a jelenkori fejlett gazdaságban is a tőkés osztályérdek szolgálói maradtak. Hisztérikusan a minél kisebb állami elvonás lovagjai. Azt hitetik el a politikai vezetéssel, hogy a társadalom elsődleges feladata, hogy a minél kisebb társadalmi elvonás a gazdasági hatékonyság elsődleges feltétele. Ez tőkés osztályérdek, de nem társadalom egészének az érdeke. Ezt azzal egészítik ki, hogy minél kevesebb pénz megy keresztül az állam kezén, annál jobb.

A tények ennek az ellenkezőjét bizonyítják.

Elég volna megnézni az elmúlt ötven év tényeit.

Amennyiben nem csak a gazdasági teljesítményt mérjük, hanem a szellemi vagyont, és az egészséget is teljesítmények tekintjük, a tíz legfejlettebb társadalom példája azt mutatja, hogy a magas állami, társadalmi elosztás hatékonyabb, mint az alacsonyabb.

Jelenleg az első három legfejlettebb társadalmú ország Norvégia, Dánia és Finnország, vagyis jóléti állam. Mind a háromban magas az állami elvonás. Dánia vezet 48 százalékkal.

Az első tízben, Európából bent van Svédország, Hollandia, és Svájc. Mindegyiket jóléti államnak tartom.

A másik négy, az Egyesült Államok, Kanada, Új-Zéland és Ausztrália, volt angolszász gyarmat, alacsony az elvonás, de, különösen a három kisebb, viszonylag jólétiek. A sikerük kulcsa azonban, hogy alulnépesedettek, természetben, ásványi kincsekben gazdagok, és főképpen betelepülők lakják, akik mentsek a beteges nacionalizmustól. Ezek mind olyan komparatív előnyök, amivel számolni kell. Ebben a tekintetben egyedüliek, mások nem követhetik a példájukat. Ha tőlük eltekintünk, akkor azt mondhatjuk, hogy a világ hat legfejlettebb, mások számára példát mutatható társadalma, jóléti állam.

Mind a tíz államot a magas foglalkoztatás jellemzi.

Érdemes megnézni a második tíz összetételét is.

Abból hét, további nyugat-európai ország, és három, Szingapúr, Japán és Hong-Kong, Kelet-Ázsiából. Mindegyik nagyon sűrűn lakott.

Van azonban néhány közös jellemzőjük.

- Mind a húsz, sőt a következő húsz nagy többsége négy évszakos éghajlatú térségben található. Az első húszban csak Szingapúr melegégövi, ami páratlan adottságú térségben, kereskedő városállam. Svájctól eltekintve, mindegyiknek van tengerpartja. Az is elgondolkodtató, hogy a legfejlettebb hat európai államból csak Hollandia nem kemény telű. A társadalomtudósok máig nem figyeltek fel arra, hogy a télre való felkészülés kényszere mennyire hat a viselkedési kultúrára.

- Az első negyven országban a természetes népszaporulat nagyon lassú, illetve csökkenő. Mindegyikbe sokkal több a be-, mint a kivándorlók száma.

- Az is elgondolkodtató, hogy a tíz első mindegyike a kereszténység reformált szárnyához tartozik. Régi mániám, hogy a reformált felekezetek egyházai a puritánok kereszténységei.

Ideje volna tudomásul venni, hogy a jelenkorban, az átlagosnál sikeresebb társadalmi fejlődésnek két általános feltétele van.

1. Az élvonalba csak a nyugati puritán, és a távol-keleti konfuciánus életvitelű népek kerülhetnek. Ez alól egyelőre nincs kivétel.Tegyük hozzá, hogyazilyen viselkedési mód, egyúttal magas foglalkoztatottságot is jelent. Tehát munka nélkül nincs siker.

2. Az élvonalba kerülés másik előfeltétele, hogy nincs gyors népességnövekedés. Az utóbbi ötven évben a Nyugat fejlett országaiban leállt a népesség gyors növekedése. Gyors már az évi 1 százalék is. Az ezredfordulóra a Távol-Kelet minden fejlett országában megállt a népszaporulat. Kínában pedig erőszakkal leállították. Ezzel kettévált az emberiség. Ötödében elérték a jólét és iskolázottság azon szintjét, ahol megszűnik a túlnépesedés. Ezek, a kelet-európai pravoszlávok kivételével, akik nem puritánok, gyorsan fejlődnek. A második ötöde, Kína pedig erőszakkal fékezte le a gyermekvállalás mértékét. Ennek következtében példátlan fejlődést ért el.

Az emberiség háromötöde azonban elviselhetetlenül gyorsan, évi 1 százaléknál gyorsabban szaporodik. Ezek egyike sem képes az átlagos fejlődésre, tehát lemarad. Meg kell jegeznem, hogy társadalmi fejlődés alatt azt kell érteni, hogy az átlagosnál gyorsabban nő az egy laksora jutó jövedelem, az iskolázottság, és a várható életkor. Vagyis nem nő a lemaradás.

Ez az emberiség nagyobb fele számára egyelőre nem érhető el, mert egyrészt nem alkalmas a kultúrája, másrészt túlnépesedik.

Annak ellenére, hogy a fenti állítások mindegyike tényekben igazolódik a társadalomtudományok, nem veszik tudomásul.

Kopátsy Sándor                    PS               2010-11-23

 

 

A közgazdaságtan egyik elméleti hibája, hogy a lakosság növekedését társadalmi célnak tekinti, és a létszám stagnálásának, sőt a lassú csökkenésnek, csak a negatív hatását veszi figyelembe. Ezt teszi éppen abban a korban, amikor a fajunkat fenyegető legnagyobb veszély az elszabadult népszaporulat. Elég arra gondolni, hogy az elmúlt száz év során a föld lakossága háromszorosára nőtt. Az elmúlt negyven évben megkétszereződött.

Ilyen viszonyok között a közgazdaságtannak elsősorban azt kellene bizonytani, hogy milyen veszéllyel, milyen igényekkel jár a népesség növekedése. Ezzel szemben az orruknál tovább nem látó közgazdászok az elöregedés felett siránkoznak, a létszámcsökkenésnek pedig csak a negatív következményeit látják. Még addig sem jutottak el, hogy kiszámolják, mivel jár az, ha egy faj évente akárcsak tized százalékkal növekszik. Ez az ember viszonylag nagyon rövid százezer éve alatt is elképzelhetetlen. Csupán negyven év alatt a mintegy másfél százalékos népszaporulat is hárommilliárdnál nagyobb létszámnövekedést eredményezett. Ennek az eltartása nagyságrenddel többe kerül, és több természetpusztítással jár, mint a beharangozott éghajlatváltozás.

E téma rövid kifejtését, The Economist legutóbbi számában The Japan synodrom címmel megjelent írás tette indokolttá. Mit tegyünk, ha a világ legtekintélyesebb gazdasági hetilapja is ilyen ostobán kezeli a témát. Szinte nehéz röviden minden hibás állítást megcáfolni.

Az elöregedést is dialektikusan kellene kezelni. Az még érthető, ha a statisztikusok az öregséget az évek számával mérik. De még ez is hibás, mert a 65 év nem minden társadalomban a nyugdíjkorhatár. Ennél sokkal durvább hiba, ha az öregséget Nigériában és Japánban ugyanazzal az évvel mérik. Nemcsak fajunk történetében, de még az én gyermekkorom falújában is nagyon öregnek, hanem ritkaságnak számított az, aki elmúlt 65 éves. Japánban tízszer annyi 85 éve van, mint nyolcvan éve az én falumban 65 éves volt. Ráadásul a japán 85 évesek várhatóan még több évet megélnek, mint akkor a falusi 65 évesek.

Ennél is nagyobb változást okozott az, hogy akkor szinte csak a fizikai munkából lehetet megélni, ma egyre inkább csak a szellemiből. Akkor a 65 évesek már nem tudtak aratni, ma a 85 éves karmesteren senki sem csodálkozik. Magam, közel a kilencvenhez, többet írok, mint fiatalon.

A közgazdások mindig arra hivatkoznak, hogy egy nyugdíjasra egye kevesebb dolgozó, járulékfizető jut. Ez ugyan több okból természetes, de akkor is ostobaság. A jelenkorban, de a jövőben még inkább differenciálódni fog a dolgozók hatékonysága, értéktermelő képessége. A felső minőségi tizedük az átlagnál ötször többet eltart, az alsó pedig önmagát sem lesz képes eltartani. Tehát nem a dolgozók száma, hanem a minősége a fontosabb.

Már sokszor leírtam, hogy a népesség csökkenése több előnnyel, mint hátrány jár. A közgazdászok csak a hátrányokat számolják. Nem veszik figyelembe, hogy a népesség növekedésének két elsődleges többletigénye van. Egyrészt munkaképes korig fel kell nevelni a többletet, ezzel egy lakosra kevesebb fogyasztás jut, másrészt létre kell hozni az egy lakosra jutó vagyont, infrastruktúrát, munkahelyet. Ennyivel kevesebb marad az egy lakosra jutó vagyon növelésére. Ez utóbbi mintegy háromszorosa az egy lakosra jutó nemzeti jövedelemnek.

Ebből fakadóan, az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon egyszerű újratermeléséhez a társadalom nemzeti jövedelmének 4 százalékos növekedésre van szükség. Ilyengyors növekedés még az ipari forradalmat követő századokban sem fordult elő. Most, néhány dél-ázsiai államban van példa, de ott ennél is gyorsabb növekedésre van szükség, mivel a lakosságuk száma évi 2 százalékkal nő. Ezért már az egyszerű újratermeléshez is az államok nemzeti jövedelmének évi 8 százalékos növekedésre van szükség. Kínában is csak akkor jelent meg az egy lakosra jutó jövedelem, és vagyon növelhetősége, amikor az állam erőszakkal 2-ről, fél százalékra szorította le a népszaporulatot.

Kína és India szembeállítása a világtörténelem legvilágosabb illusztrációja arra, hogy a népesség növekedése hogyan hat az egy laksora jutó eredményre.

1. A munkaképes korú népességet 15-64 éves korosztállyal azonosítja. Nem veszi tudomásul, hogy a 15-64 éves életkor utoljára a tőkés osztálytársadalmakban volt, többé, kevésbé általánosan elfogadható. A jelenkor fejlett társadalmaiban azonban anakronizmus. Elsősorban, minél fejlettebb a társadalom, annál később válnak az emberek munkaképessé. Japánban 18év előtti munkavállalás már ritkaságnak számít. A fiatalok harmada egyetemet, főiskolát végez. Ezek fogják adni az értéktermelés nagyobbik felét. Az arányuk néhány évtized múlva, meg fogja haladni a kétharmadot.

A módszertani hiba abban van, hogy a már munkaképes korosztálynak a képzésben való részvételét fogyasztásnak és nem értéktermelésnek tekintik. Vagyis a legértékesebb érték felhalmozását, a tanulást nem tekintik értéktermelésnek, foglalkoztatásnak. A statisztika egyik legfontosabb mutatója, a foglalkoztatás, a munkaképes korosztály tagjainak a tanulással töltött idejét nem tekinti értéktermelő munkának. Ennek ellenére, hogy nem tagadhatja, hogy ez a társadalom számára a tanulás a leghatékonyabb munkavégzés. Japánban ma már a 15-18 éves korosztály kilencven százaléka még tanul, a társadalom szellemi vagyonát gyarapítja, mégis inaktívnak számít.

A cikk arra hivatkozik, hogy 1950-ben még 87 millió japán élt a 15-64 évesek korcsoportjába, 2050-ben pedig, várhatóan már csak 52 millióan lesznek. Azzal a szerző nem számol, hogy ma egy japán dolgozóra közel tizenötször akkora értéktermelés jut, mint hetven ével korábban. Ahhoz pedig még merészebbnek kell lenni, hogy azt mondja meg, mekkorára nő 2050-ig az egy dolgozóra jutó nemzeti jövedelem.

2. Allergiás vagyok arra, hogy az országokat a megtermelt nemzeti jövedelmük alapján rangsorolják. A közelmúltban az volt a vezető hírek egyike, hogy Kína megelőzte Japánt. Ez alatt azt kellett érteni, hogy ma már a tizenötször népesebb Kína több nemzeti jövedelmet termel. Azt nem tették hozzá, hogy egy lakosra vetítve még a tizedénél sem tart.

A hivatkozott cikk írója azon siránkozik, hogy 2050-re Indonézia is meg fogja előzni Japánt. Természetesen, nem az egy laksora jutó jövedelemmel, hanem az országéval. Az egy laksora jutó nemzeti jövedelme azonban tizede sem lesz.

Japánnak azonban nem attól kell félni, hogy Indonézia, India, Brazília, Oroszország megelőzi, mert az idézett országok mindegyikében lassabb az egy laksora jutó növekedés, mint nála. Sokkal inkább aggódnia kell, hogy a két városállam, Szingapúr és Hong Kong máris megelőzte. A sokkal hátrábbról indult, volt gyarmatuk Tajvan az idén előzte meg. Dél-Korea lesz a következő. 2050-re pedig Kína és Vietnám is meg fogja előzni. Japánban ennek nem az elöregedés, hanem a társadalmi zártság lesz az elsődleges oka. Ezt Tajvan esetében megírtam, hogy ebből az országból egymillió lakosra vetítve, tízszer annyian járnak nyugati egyetemekre, mint Japánból.

Japán ugyan nagyon sikeres a tudomány és a technika vívmányainak elfogadásában, de alkalmatlan társadalom arra, hogy kívülről fogadjon be jó munkaerőt, a tudóstól, a munkásig. Erre a legjobb példa, hogy a második világháború alatt több millió koreait fogadott be, de máig nem integrálta azokat. A koreai emberek Dél-Koreában a világon leggyorsabban fejlődő országot építették. Japánnak pedig nem kellettek. Az egyetlen kelet-ászai ország, amelyik nem engedett be kínai diaszpórát, ami pedig a térségben ugyanolyan élesztő, mint a Nyugaton a zsidóság volt.

Az Egyesült Államok, és Kanada sokat köszönhet annak, hogy a munkaerő elitjét legjobban befogadó állam. Óriási hátrány, ha egy ország fél az idegen etnikai elittől.

3. Ez az írás is félti Japánt a növekvő államadósságtól. Ezzel szemben, ha tudnának jól számolni, Japán a világ egyik legjobban megtakarító, legkevésbé eladósodott állama. Igaz, hogy sok az államadósága, de ennél sokkal több az állam devizatartaléka és a lakossági megtakarítása. Az államadóságot az állam a saját lakosságától vette fel, nem külföldről kérte kölcsön. Nála van az egy laksora jutó legnagyobb devizatartalék, amerikai államkötvény. Erre kell mondani, hogy a japán társadalom, mint a többi távol-keleti társa, nagyon takarékos, az állam azonban ennek jelentős hányadát kölcsönvette. Közgazdasági szempontból nem az államadóságot kell nézni, hanem a lakosság jövedelméből a megtakarítási hányadot.

4. „A lakosság öregszik és fogy, ez valószínűleg csökkenteni fogja a belső keresletet.” Ennél nagyobb butaságot is nehéz volna kitalálni. A keresletet csak a szegénység tudja csökkenteni. Fajunk tulajdonsága, hogy csak a szegény igénytelen, a gazdagsággal hatványozottan nő az igényesség. Az ugyan igaz, hogy az ugyanolyan gazdag, ha öreg, kevesebbet fogyaszt, mint a fiatal. De a gazdag öreg sokkal jobb fogyasztó, mint a szegény fiatal. A fogyasztást elsősorban a jövedelem gerjeszti, ehhez képest az életkor nagyon másodlagos. Egy szakembernek annyit illene tudni, hogy az öreg milliárdosok költenek többet, nem a szegény fiatalok.

A pesszimista írás és rétér arra, hogy van remény.

A reményei között csak egyik hibás. „A bevándorlás segíthet.” Véleményem szerint, Japánon kívül, nincs még egy olyan ország, amin a bevándorlás nem segíthet. A japán a világ legnehezebben befogadó társadalma.

Ezeket a szerző nagyon röviden elintézi, illetve figyelmen kívül hagyja.

1. A jelen, és a belátható jövő a puritán népeknek kedvez. A japánokebben a világelsők között vannak. Mind a tanulásban, mind a munkában szorgalmasak, tiszták, törvénytisztelők, tisztaságszeretők. Az ilyen népek mindig ott lesznek a leggazdagabbak között.

2. A legnagyobb tartalékuk a nők társadalmi befogadásában rejlik. „Jelenleg a nők 62 százalékaaz első gyermek megszületése utánkilépa munkavállalásból.” Amelyik társadalom ennyire kizárja a nőket, egyre kevésbé lehet versenyképes. Ez a japán tartalék kimeríthetetlen.

3. Fokozni kell a nyugdíjkorhatár utáni munkavállalást. Erre akkor is szükség van, ha 70 évre emelik a nyugdíjkorhatárt. Erre a japán társadalom már régen megérett. Japánban jobb minőségű munkaerő a 64-70 éves korosztály, mint bárhol másutt. Ezt mutatja, hogy az elöregedés ellenére az egetlen ország, ahol nem nőnek az egészségügyi kiadások, és mégis a legmagasabb a várható életkor.

Az angol újság, angol szerzője ugyan felsorolja az összes kedvezőtlen tényezőt, ami az elöregedéssel jár, de kihagyja, illetve súlyához viszonyítva röviden elintézett. Sót sem ejtett a két legjelentősebb tényről.

I. A japán nép tanulás- és munkaszeretete a legjobbak egyike a világon. Márpedigkorunkban ez a jövő első feltétele. Ezt azért az angolokról nem lehet elmondani. Sem a tanulási, sem a munkavégzési, sem a megtakarítási törekvések tekintetében.

II. Japán a világ egyik legjobban túlnépesedett országa. Az ország terviszonyai csak a terület nagyon kis hányadában adnak lehetőséget mind a letelepedésre, mind a vállalkozások számára. A közgazdaságtan a térségek eltartó képessége és lakosságának nagysága közti összefüggésről szinte említést sem tesznek. Ezért nem érthetik meg például a távol-keleti népek igyekezetét a lakosság növekedésnek megállítása érdekében.

Kopátsy Sándor               PS                     2010-12-24

 

 

A bukott ellenzék azzal ünnepli a karácsonyt, hogy siratja az elvesztett sajtószabadságot. Ellenben szót sem ejt arról, hogy hárommillió magyar úgy ünnepel, hogy nincs munkája, alamizsnából él. Én ezt ezerszer nagyobb bajunknak tartom, mint a korlátozott sajtószabadságot. Ráadásul, a korlátozott sajtó szabadabb, mint amiről valaha álmodhattunk.

A sajtószabadságból eddig jól megélők valóban joggal aggódnak. Veszélyben forog az egzisztenciájuk. Eddig ugyanis jól megéltek a nyomtatott ajtóban azok is, akik mint politikai pártok megbuktak a magyar közvélemény, a választók döntése alapján.

A Fidesz elseprő választási győzelmet aratott az újságírók négyötödével szemben. A kormányra került Fidesz, élve az alkotmányban rögzített hatalmával, olyan sajtótörvényt hozott, ami a közvélemény támogatásával arányos nyomtatott sajtót fog biztosítani.

E azonban nem vereség, hiszen a modern, elektronikus sajtó korlátozottan is sokkal nagyobb információ választékot kínál, mint a legszabadabb nyomtatott sajtó jelenthet. Véleményem szerint, az interneten nem kell félni senkinek attól, hogy nem közölheti a véleményét. Jelenleg a hírportálok olvasottsága sokszorosa a nyomtatott sajtóénak. Amelyik politikai nézet jobban igazodik az olvasók elvárásaihoz, azt olvassák többen. Ráadásul, a nyilvánosság nyomon tudja követni, hogy melyik véleménynek van nagyobb fogadtatása. Ennek a publikációnak a költségei az olvasottságához viszonyítva olyan alacsonyak, hogy bőven megélhet a hirdetésekből is. Én három éve közlök a blogomon havonta 120-150 oldalnyi írásomat, és ehhez elég egy fiatal barátom kedvessége. A két sikeres hírportál naponta egy-egymillió felkeresést kap!

Nagyon boldog volnék, ha az érintett publicisták, nem a saját szabadságuk, hanem az egy millió munkahely teremtése miatt aggódnának.

Ma az egyik újságban arra hivatkoznak a sajtószabadság korlátozása miatt, hogy már az 1848. márciusi pontok között az első volt a cenzúra eltörlése. Ez kiütötte nálam a biztosítékot. Hetven éve azon botránkozok, hogy nem a jobbágyok felszabadítását, az ingyenes vagyonváltást tették meg egyetlen pontnak, hanem a sajtószabadságot, ami a kor lakosságának legfeljebb néhány ezrelékét érintette. Ugyanis ennyi volt akkor, aki újságot olvasott.

Az unió kimondását pedig Erdély halálos ítéletének tekintem ma is. A nagyobb függetlenséget követelő pontok pedig szegeket jelentettek a történelmi Magyarország koporsójában. Máig nem valljuk be, hogy a magyar állam függetlensége a kisebbségek elszakadási jogát is időszerűvé tette. Ezt Bécsben világosan látták, és Magyarország történelmi térségének felosztását indokoltnak tartották. Arról máig nem tájékoztatjuk a közvéleményt, hogy a császár már 1849 tavaszán aláírta az ország négy részre történő felosztását.

Ennek a ténynek a közlésére eddig nem volt lehetőség, most végre van. Van annak ellenére, hogy a jelenlegi parlament törvénybe iktatta Trianon feletti gyászunkat, és a Jobbiknak ez is kevésnek bizonyult.

Kopátsy Sándor               PA                    2010-12-26

 

 

A bukott szoclib ellenzék azon háborog, hogy a jövő évi adórendszer a nagyobb jövedelmű családokat támogatja. Ez igaz, de a rendszerváltó SZDSZ és MSZP olyan privatizációt vezényelt le, ami a társadalom alsó negyedét kizárta a társadalmi munkamegosztásból, és alamizsnából és gyermekvállalásból élésre kárhoztatta. Ezen húsz év alatt nem korrigált semmit.

Még nem akadt senki, aki ki merte volna mutatni, hogy mekkora kárt okoztak. Húsz év után, a legutóbbi választáson ezért kaptak büntetést. Most azon háborognak, hogy jövőre a családi adózás a jobb módú rétegnek kedvez. Már az is kiszámolták, hogy ennek köszönhetően mennyit takarítanak meg a Fidesz képviselők. Azt nem írták hozzá, hogy mennyire érinti ez a többi párt képviselőit, akik darabra számolva is kevesebben vannak.

Nem vitatom, hogy, mint mindenen, ebben is van igazság. Annak örülök, hogy végre rájöttek, hogy a jelenkor legnagyobb bűne a jövővel szemben, hogy a gyermekvállalást darabra támogatják. Az nem számít, hogy ki hogyan nevel, csak az, hogy ki, hányat. Ez olyan nagy ostobaság, hogy a kitalálója díjat érdemelne egy olyan pályázaton, hogy kinek köszönhetjük a legostobább törvényt. Ennek szellemében ugyanis a kor legnagyobb értékét, a művelt emberfőt, aminek értéke az átlag százsorosa, és a százszoros átlag negatív előjellel is lehet. Ugyanis, minél fejlettebb a társadalom az egyének társadalmi értéke mindkét irányban annál jobban szóródik.

Az egy ember egy ember alapú értékelés valahogyan elment addig, amíg az állampolgárok fizikai erejét hasznosította a társadalom. Az egyedekben rejlő szellemi potenciál azonban ezerszer jobban szóródik. Tehát az embert egyre kevésbé lehet darabra számolni. A családpolitika azonban továbbra is ezt teszi. Azt még megértem, hogy az anyáknak minden gyermekük azonos értékű. Ez sem igaz, de nem okoz társadalmi kárt. A jelenkori, modern társadalom számára azonban ez a leegyszerűsítés közveszélyes károkozás.

A bolsevik évek alatt azon bosszankodtam, hogy előbb akartak kommunizmust, társadalmi egyenlőséget, mint ehhez elég gazdagok lettünk. Ezt aforizmában így írtam le. Előbb legyünk gazdagok, aztán lehetünk szocialisták. De akkor meg minek?

A rendszerváltás után pedig azért szitkozódtam, hogy felrúgták a hátrányos helyzetbe juttatottakkal szembeni felelőséget, azzal az ígérettel, hogy előbb legyünk gazdagok, majd akkor jut azoknak is, akiket kirekesztettünk, addig eltartjuk őket alamizsnán.

A húsz év után a rendszerváltással hatalomra került liberális gazdaságpolitika megbukott annak ellenére, hogy az általa okozott kár többsége máig nincs feltárva, tudatosítva.

1. A lakosság alsó negyede kiesett a társadalmi munkamegosztásból. Ezzelugyanmegszűntek a veszteséggel dolgozó vállalatok, de a munkaerő negyede kiesett a társadalmi munkamegosztásból, nem termel, nem fizet adót, viszont el kell tartani őket. A költségvetésből ennek okán kieső bevétel és jelentkező többletkiadás évente ezermilliárdokra rúg. A sok okos közgazdász elfelejtette kiszámítani, hogy minden véglegesen leépített munkahely megszűnése még a veszteséges vállaltoknál is, évente egymillió körüli társadalmi veszteséget okoz.

2. A tartós munkanélküliség nemcsak elviselhetetlenül drága, de elviselhetetlen erkölcsi kárral is jár. A klasszikus közgazdaságtan képtelen megérteni, hogy a modern világ fejlett társadalmaiban a tartós munkanélküliség nemcsak drága, de elviselhetetlen erkölcsi romlással is jár. A magyar közgazdászok még mindig abban a világban képzelik magukat, amiben a társadalomnak csak arra a munkaerőre volt szüksége, amelyeik a foglalkoztatásával járó költség felett profitot is termel. Ez addig igaz volt, amíg a munkaadó számára felesleges munkaerővel nem törődött a társadalom, és a meglévő minőségévvel sem volt gond, a minősége jobb volt, mint a társadalom ez irányú igénye. A jelenkori fejlett társadalomnak azonban szinte csak a jó minőségi munkaerőre van szüksége, amit csak az olyan társdalom képes biztosítani, amiben a piac által nem igényeltek is dolgozhatnak. A tartós munkanélküliség azonban az elve nem elég jó munkaerőt még tovább rontja. Ezt érezve, minden modern társadalom eltartja a munkanélkülieket is. Ez azonban nem megoldás, mert nemcsak drága, de erkölcsileg tovább rombol. A munkaadónak jövedelmet nem biztosító munkaerőnek a munkára fogása a modern társadalmak megoldatlan feladata. Egyelőre sehol nem oldották meg, de még nem is keresik a megoldást.

3. A tartós munkanélküliség tönkre teszi a következő nemzedéket is. Ajelenkori társadalom jövője elsősorban attól függ, milyen körülmények között nevelődik fel a következő nemzedék. Ehhez képest minden politikai és gazdasági módszer másodlagos. Bármennyire a közvélemény által látott tény, a politikai és a gazdasági tudományok, de még a demográfusok sem vetik fel, hogy a tartós munkanélküli réteg viszonylag gyorsan szaporodik, és az átlagnál is gyengébb értékű utódokat nevel. Mivel a társadalom távlati jövője elsősorban a következő nemzedék minőségétől függ, az elképzelhető legnagyobb kár abból származik, hogy gyenge minőségű lesz az. Márpedig a tartós munkanélküli réteg, amelyik helyzeténél fogva eleve nagyon hátrányos helyzetben neveli a gyermekeit, aránylag sok gyermekeit vállal. Ez fakadabból, hogya családtámogatás a gyermekek számára épül. Ez a normatív összeg a nagyon szegények számára ösztönzi a gyermekvállalást, a gazdag rétegeket pedig érdektelenné teszi. A társadalom alsó jövedelmi ötödében a családi pótlék jövedelmi forrás, amiből a családnak is marad. A felső harmadban pedig óriási áldozat. Nemcsak ez a rétet a kapott családi pótlék sokszorosát költi gyermekére, de a gyermekvállalás okán csökken a jövedelme is. Különösen igaz ez a diplomás, jó kereső, tehát a társadalom számára különösen értékes anyák esetében.

Itt jutottam el a családi adózás védelméhez.

Ha megkérdeznék tőlem, mivel lehet egy társadalom jövőjét tönkretenni, akkor azt mondanám, ehhez elég, ha azt folytatjuk, amit eddig is tettünk. Legyen sok tartós munkanélküli, és azok legyenek elsősorban érdekeltek a minél több gyermek vállalásában. Ezt a társadalompusztítást gyakoroljuk húsz éve.

Mi volna a legsürgősebb teendő?

1. Minimálisan egymillió embert beszervezni a társadalmi munkamegosztásba. Ennek a milyenségébe most nem bocsátkozom bele. Megelégszem azzal, hogy ehhez a jelenlegi foglalkoztatási feltételek nem megfelelők.

2. Olyan gyermeknevelési támogatási rendszert kell bevezetni, ami nem a gyermekek számára, hanem a nevelés hatékonyságára ösztönöz. A tőkefedezetinyugdíjrendszerrőlát kell térni a gyermeknevelést jutalmazóra. Ebből az következik, hogy gyermekvállalást ott ösztönözzük, ahol jobbak a felnevelés feltételei. Ebben látom első lépésnek a családi jövedelemadózást. Nem tökéletesen igazságos, mert nem jutalmazza azokat, akik a legjobban megérdemelnék, a szerény jövedelem ellenre is sikeres gyermeknevelőket. Azonban bátor lépés abban az irányban, hogy ott szülessen több gyermek, ahol a várható eredmény magas, és ott kevesebb, ahol az szinte reménytelen. Szívem, és igazságérzékem szerint e törvény mellék illesztenék egy jutalmazási rendszert, ami azokat a szülőket jutalmazza, akik nem éveztek jelentős adókedvezményt, mégis sikeresen neveltek értékes állampolgárokat.

Azoknak a szoclib közgazdászoknak, akik azon kéjelegnek, hogy a családi adózás a magas jövedelműeknek kedvez, számítsák ki, hogy volt-e valaha hatékonyabb ösztönzés, mint annak adni a pénzt, aki gazdagon is vállalt gyereket. Ezek a gyerekek ugyanis az átlag többszörösét érik, ezzel szemben, akik jövedelem nélkül, felelőtlenül vállaltak sokat, de nem vált belőlük hasznos munkaerő.

Jó volna, ha végre megértenék a liberális politikusok és közgazdászok, hogy a leghasznosabb állampolgárok azok, akik értékes utódokat nevelnek, és a legkevésbé azok, akik a jövő tartós munkanélküliek számát szaporítják.

Kopátsy Sándor                 PH                   2010-11-22

 

 

A történészek elfelejtik megmondani, hogy a hidegháborúval lejárt a katonai szövetségek kora. A modern társadalomnak nincs szüksége a katonai együttműködésre, mert a háborúkkal való előnyszerzés kora lejárt. Ma már nem képzelhető el olyan háború, amiben a nyertes nyerhet valamit.

Fajunk történetében azért voltak háborúk, mert egyrészt a vesztes rovására előnyt lehetett szerezni, másrészt meg lehetett szabadulni a felesleges népességtől.

Amennyire az első cél közismert és elfogadott, a másikról nem beszélnek. A politikai vezetés nem merte bevallani, hogy neki is előnye származik a háborúk által okozott halálozásból. Mivel minden magas-kultúra állandóan a túlnépesedés súlya alatt szenvedett, érdeke volt a háborús emberveszteség.

Ez alán soha nem vált olyan nyilvánvalóvá, mint a keresztes háborúkban. Az első nyugat-európai agrártechnikai forradalom olyan mértékben javította az életviszonyokat, ezzel megnövelte a népszaporulatot, hogy alig száz év alatt bekövetkezett a túlnépesedés. A túlnépesedés nagyon nyíltan jelenet meg a kiscsaládos jobbágyrendszer viszonyai között, mert abban a jobbágytelkek száma gyakorlatilag adott volt. A lakosság nagy többségét jelentő jobbágyság számára csak annyi kiscsalád jöhetett létre, ahány jobbágytelek volt. Házasságot kötni csak annak lehetett, aki számra várt egy üres jobbágytelek. Ebből következően a házasulandóknak egyre többet kellett várni arra, hogy házasságot köthessenek.

Minden másik magas-kultúrában a nemi érettség elérése volt a házasságkötések ideje. Ezzel szemben a középkori Nyugat-Európában a jobbágytelkek hiányában egyre jobban kitolódott a házasság. Az újabb kori kutatások szerint a középkor derekán már közel tíz ével a nemi érettség után történtek a házasságok.

Ez ugyan kitűnő féket jelentett a gyermekvállalás tekintetben, hiszen kieset 3-4 szülés. A nagycsaládos társadalmakban jellemző fele. De elképesztő feszültséget jelentett a már érett fiatalok száma. Arra kell gondolni, hogy a fogamzás ellen nem volt eszköz, a házasság előtti szülés pedig a társadalomból való kizárást jelentette. Az anyává vált lányok számára szinte egyet jelentett a társadalmi kiközösítéssel. Az illegális újszülöttek nem lehettek a polgári és egyházi közösség tagjai, még eltemetni sem lehetett őket. Még nem találkoztam olyan történésszel, aki rámutatott arra a szexuális feszültségre, ami a késői házasságból született. Pedig ez volt az oka annak a durvaságnak, ami a nyugati középkort jellemezte.

A reális katonai cél nélküli keresztes háborúkat a politikai, és az egyház azért fogadta olyan lelkesedéssel, mert levezethette nemcsak az elfojtott indulatokat, de a felesleges létszámot is. E háborúk célja annyira leplezetlen volt, hogy csak a másodszülött fiukat vitték a hadjáratokba. Végül már ez ilyen fiukat gyermekeként, fegyver nélkül rakták hajóra, küldték a biztos halálba.

A 20. század két világháborúja is közel ennyire leplezetlen emberpusztítás volt. A géppuskák elleni gyalogos rohamokban a támadók életben maradási esélye minimális volt. Ez a két háború leplezetlen mészárszék volt.

A 20. század második felére egyrészt a fejlett társadalmakban megszűnt a túlnépesedés, másrészt a haditechnika is megváltozott. Az emberanyagára minden fejlett társdalomnak szüksége volt. A haditechnikai forradalom nagyon megdrágult, és egyre képzettebb legénységet igényelt. A képzett legénységet egyre nehezebb lett pótolni. A nélkül pedig a modern technika nem működik. A második világháborúban olcsón lehetet repülőgépeket gyártani, és gyorsan ki lehetett képezni a legénységet. Ma már nagyon drága a versenyképes repülőgép, és még drágább a személyzetük kiképzése. Jellemző, hogy a légi harcok során nem is annyira a nagyon drága gépeket, hanem a kiképzett legénységet féltik, azok kimentését fontos stratégai célnak tekintik. Egy korszerű repülőgép hordozó elkészítése sok éves feladat. Az ára és felszerelése pedig sok milliárd dollárba kerül.

Még nagyobb változást jelenet, hogy a háborúval járó legnagyobb költség a nemzetközi munkamegosztásból való kikerülés. A háborús felek azzal veszítenek a legtöbbet, hogy megszakad az egymással történő munkamegosztás, elszakadnak a kooperációs szálak.

Arról is kevés szó esik, hogy a tudomány és technika a fejlettebb ország számára megsokszorozta a katonai gőzelem esélyét. Ma az Egyesült Államok katonai ereje nagyobb, mint a világ másik felének összesen. A győzelem azonban egyre kevésbé jelenti a megszállás lehetőségét. Ahhoz ugyanis nem sokat ér a haditechnika. A megszállás drága és eredménytelen.

Még kevesebb szó esik arról, hogy a hadikiadások súlya a nemzeti jövedelemhez viszonyítva jelentősen csökkentek. A 20. század elején még békeidőben is, a nemzeti jövedelem ötödét emésztették fel a hadikiadások. Ma legfeljebb huszadát, de számos országban egyetlen százalékot.

Ezek a soha nem tapasztalt alacsony katonai kiadások is csak arra szolgálnak, hogy az elmaradt, féktelenül szaporodó népességű világban kalandozzanak, illetve a csendőr szerepét játsszák.

A soha nem ismert katonai fölénnyel rendelkező Egyesült Államok egymás után keveredik ostoba háborúkba. A koreai háború volt az utolsó olyan beavatkozás, ami pozitív célt szolgált. A vietnámi háború eleve oktalan és céltalan volt. Az idő igazolta, hogy e kelet-ázsiai ország számára a jó utat a kínai példa jelenti. Dél-Vietnám pedig az indiai úton járt. A közel-keleti háborúk pedig a butaság klasszikus példái.

A nyugati országok nem ismerték fel, hogy nem volna szabad az elmaradt világ társadalmi fejlődésébe beavatkozni.

A 20. század második felének katonai történelméből nem szabad a Szovjetunió fegyverkezési versenyét kihagyni. Ez is klasszikus példája a butaságnak. Egyrészt a Szovjetunió vezetői nem ismerték fel, hogy a jelenkorban a fejlettebb gazdasággal nem szabad katonai versenyre kelni, másrészt senki nem fenyegette a Szovjetuniót mindaddig, amíg nem vált türelmetlen imperialistává. Aki a nemzeti jövedelme, és a nemzeti erőforrásai többszörösen nagyobb hányadát fordítja fegyverkezésre, elveszti a technikai fölényét nemcsak a gazdaságban, de a haderejében is.

Most, a Szovjetunió összeomlása után, nehéz lesz a NATO-nak a létezéséhez indokot találni.

Kopátsy Sándor                   PH                2010-12-24

 

Száz éves lenne Erdei Ferenc

 

Életem nagy ajándékának tartom, hogy a népi írók családjához tartozhattam. Közöttük is, példaképem lett Erdei Ferenc. Nem annak indult, de öregségemre azzá vált. Bölcsnek kellett lennem, hogy életstratégiáját fel tudja mérni.

Azon soha nem kételkedtem, hogy a század két legnagyobb magyar zsenije Ady és Bartók volt. De a zseniket csak csodálni lehet, de nem lehet követni. Arra születni kell.

A népi írók táborában Illyés Gyulával kezdtem, Tamási Áronnal folytattam, de életemre legnagyobb hatással Németh László volt, őt tudtam követni. Aztán, öreg fejjel Erdei Ferenc lett a példaképem, nem azért, mert követője voltam, hanem azért, mert akkor lettem volna hasznosabb, ha az ő életstratégiáját követem. Aki képességét jól akarja hasznosítani, őt kövesse.

Az hamar kiderült, hogy ő parasztpárti létére nem a parasztságot akarja megőrizni, hanem a falusi népet egészséges társdalommá emelni. Ő ismerte fel először, hogy a jövő társadalmának legfeljebb tizede maradhat paraszt, a többinek más szakmát kell követni. Az agrártechnika olyan mezőgazdaságot teremtett, amiben az önellátáshoz elegendő, ha minden harmincadik ember lesz farmer, mezőgazdaságból élő. Márpedig a háború után, a földreformnak köszönhetően a munkaerő fele azt remélte, hogy a mezőgazdaságból tisztességesen megélhet.

Tőle ugyan soha nem hallottam, de úgy érzem, értette, a falu jövőjéért az erőltetett iparosítás tett a legtöbbet. A mai ostobák azt hirdetik, hogy a bolsevik rendszer bűnös falupolitikát folytatott. Ma sem veszik tudomásul, hogy a falvak népének azzal tettek a legtöbbet, hogy kollektivizáltak, megszüntették a falusi társadalom vagyoni, vallási, etnikai tago8zódását, hogy a falvakba is bevitték a technikát, hogy a falusi munkaerő felét, néhány év alatt átvitték az iparba, és a fiatalokból diplomásokat neveltek, hogy a konzervatív falusi társadalmat mobilizálták. Az utóbbi tekintetben modernebb társadalom lettek a magyar falvak, mint a nyugat-európaiak. Csak azt látjuk, hogy szegényebbek maradtak, mert szegényebb az ország is. Sajnos, mindezt brutálisabb eszközökkel, mint kellett volna.

Azt azonban hozzá kellene tenni, hogy a falvak népének a bolsevik rendszer, különösen annak 1953 utáni változata nem követett el a falvak világa ellen annyi bűnt, mint a liberális rendszerváltás azzal, hogy elvette mindenkinek a munkához való jogát, és a mezőgazdaság keleti piacát.

Az még érthető, hogy akkor, az alkalmazott módszerek miatt, azok értették meg a legkevésbé, akik érzelmeikben népiek, falusiak maradtak. Azonban nehezebben érthető, hogy ma sem értik meg, hogy ez volt ezer éves történelmünk legnagyobb társadalmi átalakulása. Először lett a magyar értelmiség többsége falusi gyökerű, a mezőgazdaságból megélni akarók kétharmada pedig ipari munkás, a harmada pedig városlakó.

A bolsevik agrárpolitikát egyértelműen elítélők nem tudják elképzelni, hogy tíz év alatt egymillió munkátlanságra ítélt, falvakban élő embernek munkát kell adni. Elfelejtik, hogy a bolsevik politika, az első hároméves tervben két milliónál többnek adott nemcsak munkát, de szakmát is.

Ezt korábban, és jobban Erdeinél senki nem ismerte fel.

Erdeinek abban is sokat köszönhetünk, hogy felismerte a kelet-európai, azaz a szovjet agrárpiac óriási jelentőségét. Ha Fehér Lajos és Erdei Ferenc nem állítja rá a magyar mezőgazdaságot a keleti exportra, a rendszerváltás előtti mezőgazdaságunkra nem lehettünk volna büszkék. Ma mégis Erdeit hazaárulónak, és a „konyecet” meghirdető, a magyar mezőgazdaságot szétverő Antall Józsefet történelmi hősnek tartják.

A nagyjaink általános megítélését, diákkorom óta hibásnak tartom, mert nem azokat tartják példaképnek, akik mindig csak annyit tettek, amennyire a körülmények lehetőséget adtak. A mi történelmi hőseinknek közös hibája, hogy a lehetetlenre vállalkoztak, és ezért súlyos bukással kellett fizetni az egész népnek. Az én mércém szerint, azok a nagyobbak, akinek több tényeges eredményt köszönhetünk. Az ilyenek ugyan soha nem lehettek, ma sem lehetnek, történelmi nagyságok, mert a magyar nép sem realista, nem szívesen áll azok mögé, akik csak a lehetségesért munkálkodtak.

Ha drámaírói képességeim volnának, a Parasztpárt két nagy alakjáról, Erdei Ferencről és Kovács Imréről írnák drámát. Az én szívemhez Kovács Imre állt mindig közelebb. Ő nem alkudott meg a Rákosi vezette bolsevik erővel, és amikor felismerte, hogy velük szemben tehetetlen, inkább kivándorolt. Ezzel a politikai befolyása, tevékenysége megszűnt. Erdei sem akart kevesebbet, de megelégedett azzal, ami abba a diktatúrába belefért. Aztán kiderült, hogy nagyon sok fért bele. Neki, és néhány társának köszönhető, hogy a magyar mezőgazdaság lett a tábor legsikeresebb szektora, hogy a hetvenes évektől a rendszerváltásig, tudtommal békeidőben, a világon egyedül nálunk, igaz több munkából, de jobban, és szabadabban éltek a falusi kis emberek, mint a munkások.

Ezt jelentős mértékben annak az Erdeinek köszönhetjük, aki a reálpolitika, az egyik klasszikusa volt. Soha nem tehette azt, amit a szíve diktált volna, de mindig megtette azt, ami a célja, a falvak népének boldogulása szempontjából megtehető volt.

Erdei alkalmazkodását akkor túlzottnak tartottam, ma látom, hogy ő mozgott az optimumon. 1945-től haláláig, ha nem is volt mindig szoros a kapcsolatunk, soha nem szakadtunk el egymástól. Mindig úgy éreztem, hogy önmagát kell legyőzni ahhoz, hogy maximálisan hasznos lehessen. Erre, annyira, mint ő, soha nem voltam képes, és éppen ezért megközelítőleg sem lehettem olyan hasznos. Viszont ezért élhetek sokkal tovább, mert nem nyomott agyon a teher. Mert nem voltam olyan kötelességtudó.

Mindnyájunk szerencséjére, van, és marad példa arra, hogyan érheti el valaki a maximumát annak, amire adottságai képessé teszik.

Ezért vallom, hogy a 19 század legnagyobb magyarja Széchenyi István, az arisztokrata volt. A 20. századé pedig Erdei Ferenc, a makói hagymás paraszt. Az ő nagyágát azonban még mindig kevesen ismerték fel.

Kopátsy Sándor                  PP                  2010-12-21

 

 

Évtizedek óta magyarázom, hogy a közgazdaságtan válságát jól bizonyítja, hogy a társadalmak állapotát, várható jövőjét megbízhatóbban mutatja egy nyilvános toalett, parkoló, turistaház, falusi utca tisztasága, a piacok, temetők benyomása, a lakatok, védőrácsok sokasága, mint a költségvetési egyenlege, a jegybank pénzpolitikája. Sok pénze lehet egy reménytelen társadalomnak is, ha dől hozzá a bányajáradéka.

Erre olvasok ma egy rövid beszámolót arról, hogy hol, mekkora az üzleti tolvajlások aránya.

Indiában a kiskereskedelmi forgalom 2.8 százaléka. Ez a mutató Brazíliában 1.7, az Egyesült Államokban 1.6, Franciaországban 1.5, Angliában 1.3, Tajvanon 0.8 százalék.

Az Egyesült Államokban azonban nagy a szóródás. Jártam olyan államban, ahol szinte ismeretlen, és ahol indiai mérték feletti volt.

Gyanúm szerint, Győrben sokkal kisebb, mint Miskolcon. Olyan falvakban, ahol magas a tartósan munkanélküli cigányság aránya, ugyancsak indiai mértékű.

A világ kilenc legfejlettebb államáról nincs adat, mert ott nem probléma. Ezek Norvégia, Dánia, Svédország, Finnország, Svájc Európában, és Ausztrália valamint Új-Zéland. Nem a politikusai, nem a közgazdászai, hanem a lakosai jobbak.

Ezért állítom, hogy a modern társadalom elsődleges feladata a minőségi ember termelése. Ahol azok élnek, minden megoldódik.

Kopátsy Sándor               XK                     2010-12-14

 

 

A tudományos és technikai forradalomnak, és a népszaporulat elállásának köszönhetően, az elmúlt ötven egyértelművé vált, hogy csak az a társadalom kerülhet az élvonalba, amelyiknek nagyobb a szellemi vagyona, és csak az állhaja a versenyt, amelyik a gyorsabban növeli azt. Ilyenek a Nyugat puritán, és a Távol-Kelet konfuciánus társadalmai. Ezek között csak egy nem sikeres, sőt a lemaradók közé került, Észak-Korea.

Ennek ellenre, a társadalomtudományok még a fogalmát sem tisztázták, a közgazdaságtan pedig nem tekinti termelési tényezőnek.

A jelenkor sikeres népeinek viselkedéséről köztudott, hogy munkaszeretők, szorgalmasok, takarékosok, tanulni szeretők, tiszták, fegyelmezettek, törvénytisztelők. Mivel ezeket nem lehet számszerűsíteni, hát kihagyták a termelési tényezők közül. Aztán, amikor a mellőzés már tarthatatlanná vált, előbb az írás és olvasás ismeretével, majd amikor ez már nevetségesé vált, az iskolázottság éveivel mérjük. Ez ugyan durva elegyszerűsítés, de jobb a semmibevételnél.

Mindez még megengedhető volt a tőkés osztálytársadalomban, hiszen abban elegendő volt a társadalmi elit képzettsége, a munkaerő nagy többségétől nem kellett szellemi teljesítményt várni, sőt.

Ezzel a kérdéssel azért kell röviden foglalkozni, mivel teljesen hibás róla nemcsak a közfelfogás, de a társadalomtudományi is.

Fajunkat a nagyon korlátozott fizikai adottságok, és a rendkívüli nagy szellemi képesség jellemzi. A homo sapiens fizikai képességei alapján életképtelen faj. Nem véletlen, hogy közvetlen biológiai elődei ugyan számosak voltak, eleve kis számban éltek, és viszonylag nagyon gyorsan kihaltak. A mai ember fizikai képességeit illetően nem jelentett előrelépést, de szellemi tekintetben annál inkább.

Fajunk a fejlett fajok tekintetében példátlan sikert ért el. A fajok életében nagyon rövid időnek számító mintegy százezer év alatt hat milliárd egyedből álló, és minden természeti környezetben életképes lett. Ehhez a példátlan sikerhez annak ellenére jutott el, hogy a jelenkorig agyának csupán alig néhány százalékát hasznosította.

Fajunk eddigi történetét jellemezi, hogy kevesek felismerésének, találmányainak köszönhetően, a fizikai képességeit megsokszorozta. A kevesek tudásával fizikai erejét megsokszorozta, és a többségnek is rendkívül fejlett agyára egyre kevesebb szüksége lett.

Amennyire általánosan elfogadott, hogy fajunk története során egyre több ismeretet hasznosított, annyira elkerülte a figyelmet, hogy az a növekvő ismeret a nagy többségtől egyre kisebb szellemi igénybevételt kívánt. Ahogyan nőtt az emberiség számára rendelkezésre álló tudásanyag, úgy csökkent a többséggel szemben támasztott szellemi igény.

Bármennyire nyilvánvaló, hogy a gyűjtögető életmód sokkal nagyobb szellemi igénybevételt követelt, mint a termelés, beleértve tőkés gyáriparét is.

A társadalomtudományok máig nem ismerték fel, hogy az elmúlt ötezer évben az osztálytársadalmak a munkaerő többségével szemben egyre kisebb szellemi teljesítményt követeltek. Ebből fakadt, hogy a kizsákmányolásuk nem érette a társadalmi érdeket.

Az osztálytársadalmak történetét, működési elvét csak akkor érthetjük meg, ha szem előtt tartjuk, a munkaerőből több és jobb volt, mint amire a termelés igényt tartott. Márpedig, amiből a szükségesnél több és jobb áll a társadalom rendelkezésére, annak nincs se becsülete, se társadalmi hatalma. Ezt egyetlen forradalmár nem vette tudomásul. Marx is csak abban hitt, hogy erőszakkal meg lehet változtatni a társadalom belüli erőviszonyokat, nem látta be, hogy a munkások kizsákmányolása megszüntetésének két előfeltétele van.

Aki Marxon nevelkedett, annak természetes, hogy az általa elképzelt társadalomhoz a mai jóléti államok állnak a legközelebb. Kínától meg azt tanulhatná meg, hogy diktatúrára csak akkor, és ott van szükség, ahol a társadalmat a puritanizmus jellemzi, de a népszaporulatot csak erőszakkal lehet megállítani. A gazdaságban azonban a piac számára viszonylag szabad teret kell adni.

Ezért tartom Móricz Zsigmondot nagy forradalmárnak, mert azt tanította: Ne politizálj, építkezz! Ezzelszemben az elmúlt húsz év gazdaságpolitikáját, és a jelen ellenzéket bűnösnek, mert politizál, és az építkezés feladatiról lapít. Politikai jogokat félti, de munkát nem ad. Nem érti meg, hogy a magyar társadalom nagy többsége számára a munka ezerszer fontosabb, mint a polgári szabadság. Ez nem azt jelenti, hogy a polgári szabadság nem fontos, de csak azután, ha mindenki dolgozhat.

Véleményem szerint három elmét, a tudást, a tehetséget és az erkölcsöt, kell a legfontosabbnak tartani. Ezeket nem összeadni, hanem összeszorozni kell. Ez abból fakad, hogy mindhárom elem egymással kölcsönhatásban van.

Egyszerű a tudás és a tehetség kapcsolata. Egymás nélkül nem érnek semmit, viszont egymást erősítik. Mindkét fogalom természetszerűen pozitív, tehát a szorzatuk is az. A tudás csak akkor ér sokat, ha tehetséggel párosul.

Ezzel a köznapi tétellel nem számol az oktatáspolitika. Nem veszi tudomásul, hogy a tanítás hatékonysága elsősorban a befogadó, a tanítvány minőségétől függ. Tehetséges tanítványt könnyű sikerrel tanítani, a tehetségtelent pedig csak nagyon alacsony hatékonyággal lehet.

Bonyolultabb az erkölcs hatása. Ez elsősorban lehet negatív is. Vagyis a tudás és tehetség szorzata akkor válik társadalmi értékké, ha pozitív erkölccsel párosul. Ezzel válik a jelenkori fejlett társadalomban az erkölcs, a magatartás elsőrendű társadalmi értékké.

Az oktatás hatékonyságára irányult felmérések egyértelműen azt bizonyítják, hogy a puritán népek vezetik a rangsort. Ezzel szemben az alacsony szinten munkára fogott társadalmakban gyenge az oktatás hatékonysága. Csak a munkára fogott társadalomnak lehet jó az oktatási eredménye. Ahol magas a munkanélküliség, ott gyenge az oktatás. Ennek klasszikus példája a magyar oktatásügynek rendszerváltást követő húsz év során kialakult, és sokáig nehezen korrigálható kudarca.

A tudományos és technikai forradalom, valamint a népesség növekedésének megállása gyökeres társadalmi változást hozott a fejlett társadalmakban. Megszűnt az osztálytársadalom szükségessége. De csak ott, ahol nem nő a népesség, valamint a nemzeti jövedelem meghaladta a 10.000 euró/főt, és az iskolázottság átlaga a 12 évet.

Ahol ez a két feltétel még nem biztosított, ott hagyjuk az „embertelen” osztálytársadalmakat működni.

Kínában, ahol nem leállt, hanem a politikai diktatúra leállította a gyors népszaporulatot, vegyük tudomásul, hogy az erőszakos családterezés volt a gazdaságtörténet legnagyobb találmánya. Ezt demokratikus politikai rendszer nem képes megoldani. Lásd Indiát, ahol a Nyugaton példátlanul gyors gazdasági növekedés sem képes elviselni az évi húszmilliós népességnövekedés anyagi igényét.

Ma a fejlett világ azzal tenne a legtöbbet nemcsak az elmaradott társadalmak, de az emberi faj érdekében is, ha megtenne mindent a népességnövekedés megállítása érekében. Ez azonban egyelőre naiv elvárás, még azt sem nézi jó szemmel a fejlett Nyugat, hogy Kína megtette azt, amit minden olyan társadalomnak tennie kellene, megállítani a népszaporulatot.

Azt, hogy a világ minden olyan társadalmában, ahol az egy laksora jutó jövedelem még nem ért el a 10.000 eurót, és az egy lakosra jutó iskolázottság a 12 évet, a siker felé vezető út első feladata a népszaporulat megállítása.

Egyelőre nincs olyan állam, a már gazdagokon kívül, ahol nem megengedhetetlenül gyors a népességnövekedés, és az egy laksora jutó jövedelem elérné az átlagot. Az átlagnál gyorsabb fejlődés nélkül ugyanis nem lehet felzárkózásról beszélni. Az egyetlen ország a világon Kína, ahol példátlanul gyors felzárkózás folyik. Ez csak annak köszönhető, hogy politikai erőszakkal fékezték meg a népesség növekedését.

A népesség növekedésének megállítása sem elégséges feltétel, mert ehhez az is kell, hogy a lakosság viselkedése puritán legyen. Márpedig ilyen lakosság csak Kínában és Vietnámban van. Az összes többi országban a lakosság viselkedése nem puritán, ott ez is el kell érni. Márpedig ez több generációs, tehát évszázados feladat.

A puritán viselkedésre azonban csak a magas foglalkoztatás, vagyis a társadalmi munkamegosztásban való aktív részvétel nevel.

Egyelőre az elmaradott országokban mindenütt nagyon alacsony a foglalkoztatás, tehát még el sem indultak a puritanizmus felé.

 

Ahogyan a tőkés osztálytársadalomban a tőkeként működtetett fizikai vagyon növelése volt az elsődleges társadalmi feladat, a jelenkori fejlett társadalomban a munkaerő minőségének javítása, vagyis a szellemi vagyon növelése lett az. Mindent e célszolgálatába kell állítani.

Ebből fakadóan a társadalom akkor működik hatékonyan, ha mindent ennek szolgálatába állít.

Ez azonban nem osztálytársadalom, hiszen az érvényesülés nem származási, nem öröklési alapon, hanem elsősorban a képességek alapján történik. Természetesen ez a társadalom sem hirtelen születik, jön létra, hanem hosszabb folyamat során. A társadalom kötelessége, hogy a kialakulási folyamatot gyorsítsa.

Miért lassú a kialakulási folyamat?

Mert a képesség kibontakozás hatékonysága jelentősen függ a születés családi, társadalmi környezetétől. A veleszületett képességek kibontakozása nagyon függ a családi környezettől, a szülők szellemi és anyagi gazdagságától, és a társadalom fejlettségétől.

A legfejlettebb társadalmakban, az első húszban, a társadalom felső kétharmadához tartozó családokban születettek számára ma már nyitva van a lehetősége a képességek kibontakozásához. Az alsó tizedben pedig ennek nagyon kicsi a lehetősége.

A puritán, nem túlnépesedő társadalmakban, az emberiség kétötödében, egyre szélesedik az a sáv, ahol a gyerekek érvényesülési lehetősége már adott, de még ez jelentős hányad számra sok nehézséggel, kis valószínűséggel jár. De még ez is sokkal szélesebb kaput jelent, mint ami az osztálytársadalmakban nyitva volt. Ezekben azonban százszor nagyobb a vertikális társadalmi mozgás, mint az osztálytársadalmakban volt.

Ezért minden, már nem gyorsan szaporodó társadalom feladata a vertikális társadalmi mozgás minél szélesebbre tárása. Ennek ellenére tudomásul kell venni, hogy az egyedek társadalmi érvényesülése, hasznosulása döntően attól függ, milyen kedvezők voltak a családi körülmények. Ezért minden társadalomnak arra kell törekedni, hogy a kedvező helyzetű családok vállaljnak minél több gyermeket, és a kedvezőtlenek viszonylag kevesebbet.

Bármennyire kegyetlennek hangzik, de egyelőre a születések mögötti családi struktúra hatása a legerősebb. Ezt csökkenteni kell, de amíg létezik, erre kell támaszkodni. Ennek ellenére, hogy ez a következő nemzedék nagyobb hatékonyságának döntő tényezője, még felmérések sem történtek e hatás nagyságáról.

Minél tagoltak a társadalom, illetve abban a családok gyermeknevelő hatékonysága, annál fontosabb a gyermekvállalási és gyermeknevelési érdekeltséget fokozni ott, ahol ennek a várható hatékonysága a legjobb.

Magyarországon az első lépés ebben az irányban a jelenlegi Fidesz kormány adóterve, amelyik a gyermekvállalás jutalmazza. Ez azonban kevés. Megkülönböztetetten kell jutalmazni azokat, kik nehéz családi helyzetük ellenére sikeres gyermeknevelők.

Erről másutt már többször írtam.

Kopátsy Sándor               EF                    2010-12-16

 

 

A klasszikus közgazdaságtan csak azt ismerte fel, hogy a munka fáradsággal járó értéktermelő, amit a munkaadó elsajátíthat annak ellenében, hogy ezért bért fizet. Azt nem vette tudomásul, hogy a munka emberformáló, örömet hozó is lehet.

Ez az egyoldalú megközelítés nem okozott elméleti és gyakorlati zavart, mert a tőkés osztálytársadalom számára a munkának csak az értéktermelő képessége volt fontos. Nem volt szüksége arra, hogy a munkafolyamat sikerélményt adjon, és növelje a munkás értékét. Ez a társadalom az igényénél több és jobb munkaerővel rendelkezett. Legalább ezen az alapon is hatékonyan működhetett. A profitmaximalizálás érdekében nem jobb, hanem olcsóbb munkaerőre volt szükség.

Amíg tehát a társadalom szűk keresztmetszete a tőke volt, nem volt társadalmi érdek a munkaerő minőségének javítása. Elég volt, ha a munkaerő néhány százaléka jó szakember. A gazdaság működetéséhez elég volt, ha egy százaléka diplomás, azaz magasan képzett, és ezek egy százaléka motivált és tehetséges.

A munkaerő mennyiségi túlkínálata azonban társadalmi érdek volt. A munkaerő túlkínálata tette lehetővé, hogy olcsó és kiszolgáltatott legyen a munkavállaló.

A tudományos és technikai forradalom azonban a munka társadalmi értékben is gyökeres változást hozott. A jelenkori fejlett társadalomban nem olcsó, hanem jó munkaerőre van szüksége. A termelés hatékonysága egyre inkább a munkaerő minőségén múlik. A kiváló munkaerő nem lehet olyan drága, hogy a munkaadónak ne legyen hasznos, és a gyenge nem lehet olyan olcsó, hogy érdemes legyen megvásárolni. (Természetes, a munkaadó a jó munkaerőt is igyekszik minél olcsóbban megszerezni, de ez nem sikerülhet, mert a munkaadók egymással versenyeznek.)

Sokat elárul a fentiekről, ha a száz év előtti és a jelenlegi bérarányokat nézzük.

Száz éve a munkaerő átlagára, a világ országai között, szűk határok között mozgott. Különösen állt ez a munkaerő óriási többségét kitevő fizikai munkások esetében. Az indiai szövőgyári munkás negyedébe került, mint Angliában. Mivel a munkavégző képességben ennél is sokkal kisebb volt a különbség, a nemzetközi tőkepiac oda vándorolt, ahol olcsóbb volt a fizikai munkaerő.

Tekintettel arra, hogy a technika fejlődése, a jelenlegihez képest, lassú volt, a vállaltok munkaerejének felső tizedével szemben is alacsony minőségi igény volt jellemző. A diplomások is megéltek életük végéig az egyetemeken elsajátított ismeretekből.

Ezzel szemben, jelenleg a legfejlettebb országokban a munkaerő kilenctizedének a bére százszor magasabb, mint a nagyon elmaradottakban. Ennek ellenre nem megy oda a tőke.

A nemzetközi tőkepiac mozgása is jól mutatja a változást. Ha eltekintünk a kitermelő ágazatoktól, ami nem a munkaerőt, hanem a nyersanyagforrások gazdagságát keresi, a tőkeáramlás a minőségi munkaerő felé irányul. A klasszikus közgazdaságtan hívei ugyan továbbra is a minél olcsóbb munkaerő fontosságát hirdetik, mert csak azt látják, hogy sok tőke áramlik a Távol-Keletre, és Indiába, de nem veszik tudomásul, hogy oda a tőke azért megy, mert a tömegáruk termeléséhez, és bizonyos szoláltatások ellátásához ott találják meg a legjobb munkaerőt.

A futószalagokon történő tömegtermeléshez távol-keleti munkaerő a legjobb, ugyanakkor nagyon olcsó. De az olcsóság másodlagos, hiszen az elmaradt világban mindenütt olcsó a munkaerő, csak annyit sem ér. Ha tízszer drágább lesz a kínai munkaerő, akkor is oda megy a fejlett országok tőkéje, mert az a jobb. Minél fejlettebb a társadalom, a munkaerőnek csak az alsó minőségi harmada hajlandó futószalagok mellett dolgozni, márpedig az alsó harmad minősége erre a munkára mindig kevésbé felel meg, mint a távol-keleti. Az kultúra kérdése, hogy a távol-keleten minden munkát fegyelmezetten végeznek. A nyugati gazdag országokban azonban ez ilyen munkavégzést lenézik.

Ez már a második világháború után kiderült, hogy a nem rangos, monoton munkát nem vállalja a nyugati munkaerő, ahhoz az elmaradtabb országokból kellett importálni. Ezt láthattuk a nyugati autógyárakban, ahol a futószalagok mellett szinte csak török, dél-olasz és balkáni munkaerő dolgozott. Az ezredfordulóra nyilvánvalóvá vált, hogy a Távol-Keleten ezeknél sokkal jobb és olcsóbb munkaerő található.

Az európai bolsevik rendszer összeomlása után a nyugati autógyárak lelkesen terjeszkedtek a volt csatlós országokba. Ahol kiderült, hogy nem elég az olcsó munkaerő, infrastruktúra, és helyi szakmai vezetés is kell. Ennek alapján azok a német autógyárak jártak a legjobban, akik Csehországba, Szlovákiába és Magyarországra teleültek. Itt tapasztalhatták meg, hogy ebben a három országban még a jó minőségű munkás is elmegy autógyári munkásnak. Ezekkel jobb minőséi autót lehet gyártani, mint otthon a törökökkel.

A nemzetközi munkamegosztás a tipikus tömegárut a Távol-Keleten, a minőségi árut a fél-perifériákon, az egyedi termékeket pedig a legfejlettebbeken lehet előállítani.

A szolgáltatások, mindenek előtt az irodai adminisztráció a leghatékonyabban Indiába telepíthető, mert ott bőven van angolul tudó olcsó munkaerő.

Nézem a hazai foglalkoztatási adatokat.

Az elmúlt húsz év történelmünk legnagyobb bűnét azzal követte el, hogy mintegy kétmillió embert kirekesztett a társadalmi munkamegosztásból. Méghozzá elképesztően antiszociális módon.

A rendszerváltás előtt 25-64 év közöttiek a foglalkoztatása meghaladta a 80 százalékot. Ez a rendszerváltás néhány éve alatt lezuhan 55 százalékra. Ez a zuhanás elsősorban a középfokú végzettség alatti réteget érintette. Ebben a rétegben a foglalkoztatás 80 százalékról 36 százalékra zuhant, és lényegesen az óta sem javult. Ennek az alacsonyan képzett munkaerőnek 55 százaléka gyakorlatilag kiesett a társadalmi munkamegosztásból, az állam alamizsnájából, fekete gazdaságból és bűnözésből való megélésre kényszerült. Ehhez hasonló társadalmi katasztrófát nem ismer történelmünk ezer éve. Ez a réteg jogosan tekinti az elmúlt húsz évet bűnös banda uralmának.

A középfokú végzettségűek foglalkoztatási rátája csak 15 százalékkal csökkent. Tekintve, hogy a jövedelmük lényegesen nőtt, csak a munkahelyük biztonsága csökkent, azt mondhatjuk, hogy nyerek is, és veszetek is. Kárpótolta őket az ország visszanyert függetlensége.

A diplomások foglalkoztatási rátája lényegében egészséges szinten, 80 százalék körül maradt. Mindent összevetve, ők a rendszer nyertesei. Jelentősen nőtt a jövedelmük átlaga, ekkora munkanélküliségre a motivációnak szüksége van. Ők is sokat vesztettek azzal, hogy kétmillióval kevesebben dolgoznak, ezeket az ő adójukból kell eltartani, tehát kevesebb marad nekik, mint amennyi volna, ha akkor, amikor kétmillióval többen dolgoznának, fizetnének adókat, nem szorulnának ilyen sokan munkanélküliként eltartásra.

A jelenkori társadalmakban a 80 százalékos foglalkoztatás is alacsony. Nem is elsősorban azért, mert 10-20 százalékuknak nincs munkajövedelme, hanem azért mert ez a nagyon értékes munkaerő nem termel. Nálunk a diplomások 80 százaléka dolgozik, Csehországban, Lengyelországban azonban 85, Finnországban 86. Ezt a különbséget a nemzeti jövedelem mintegy 5-7 százalékának tartom. Tehát csak ennek a rétegnek a munkára fogása a jelenlegi költségvetési hiány kétszeresét jelenti.

Még szomorúbb a kép, ha a fenti három képzettségi réteg foglalkoztatási rátájának különbségét vizsgáljuk.

Az alacsonyan képzett réteg foglalkoztatási rátáját tekintve, az EU tagországok között, csak Szlovákia áll rosszabbul. Annak az a magyarázata, hogy ott a cigányság aránya még nagyobb.

Az EU átlagban az alacsonyan képzettek 60 foglalkoztatja, mi 38.7 százalékát. Ennél nagyobb bűnt aligha lehet hideg számokkal kifejezni.

A közvélemény joggal háborog a több tízmilliós végkielégítéseken, a milliárdos sikkasztásokon, pedig azok ezred részét sem teszik ki annak a kárnak, amit a milliónál jóval több ember életének reménytelenné tett élete, és a magyar társadalom gazdasági fejlődésének megtorpanása okozott.

Az elmúlt húsz év közgazdász hősei folyamatosan azzal ijesztgették a közvéleményt, hogy a skandináv államok a vesztükbe rohannak. Azt soha nem tették hozzá, hogy viszont ott mindenki dolgozik. Európában a foglalkoztatás élén Izland, Norvégia, Svájc, Svédország, Dánia, Hollandia és Szlovénia áll. Ebben a hét országban a diplomások 90, a középfokúak 80-85, az alacsonyan képzettek 65-85 százaléka vesz részt a társadalmi munkamegosztásban.

A fenti adatok még sokkal szomorúbbak volnának, ha külön mérnék a fél évnél rövidebb munkanélküliséget, és a hosszabbat. Az első több haszonnal, mint hátránnyal jár, a második pedig csak anyagi és erkölcsi kárral. Az USA bölcsen közli, hogy a munkanélküliek hány százaléka van hat hónapnál hosszabb ideje. Ez nálunk, 2007-ben még 25 százalék alatt volt, most is csak 40 százalék. Nálunk nincs ilyen mutató, de minek, hiszen gyakorlatilag csak tartósan munkanélküliek vannak.

Az is köztudott, hogy a tartósan munkanélküli családokban vállalnak legtöbb gyermeket, de azt sem méri senki, pedig mindenki tudja, hogy azok többségéből tartósan munkanélküliek lesznek. Még nem mérte föl senki, hogy a rendszerváltás ót mennyi olyan gyermek születik, akikre nem számíthat a munkaerőpiac. Pedig az ebből fakadó kár sokszorta nagyobb, mint az államadósság, vagy a lakosság devizahitele.

Közben a bukott pártok dalnokai a napi politika bírálatára koncentrálnak. A kormány tervét, hogy tíz év alatt egy millió új munkahelyet teremt, elintézik azzal, hogy nem reális. Márpedig, ha az nem reális, akkor a legokosabb, ha a munkahelyteremtés helyett imádkozunk, vagy káromkodunk.

Kopátsy Sándor                EE                    2010-12-19

 

 

Ideje volna tudomásul venni, hogy fajunk történetének legnagyobb fordulatában pörgünk. Kiszabadult az emberi szellem a palackból. Fajunk mintegy százezer éves történetében csak az utóbbi ötezer év jelentett lényeges változást, egy-egy generáció számára ugyan lassan, de a biológiai óra szerint nagyon gyorsan, növekedett az életet megkönnyítő ismeretek száma. Magas-kultúrákat tudtunk építeni. Ennek köszönhetően az ember eleve nagyon korlátozott fizikai adottságait a technika elképesztő mértékben megsokszorozta, annak köszönhetően az emberiség mintegy tizedede, lényegében a Nyugat polgári társadalmai óriási fölényt szerezhettek a többséggel szemben, és ennek a tizednek tizede elképesztően jó módban élhetett. A nagy többség, az emberiség kilencvenkilenc százaléka azonban a megengedhetőnél sokkal gyorsabban szaporodott.

A túlnépesedés elleni védekezést magának a társadalomnak kellett megoldani. Ez ellen működtetett módszerek egyike volt a tudás üldözése. Ez bármennyire egyértelműen jelentkezett minden magas-kultúrában, a társadalomtudományok, mindmáig fel sem ismerték. Pedig ez a módszer annyira ősi, hogy már a zsidó, a keresztény és a mohamedán vallás szent könyve is ezzel kezdődik. Az ember boldog volt, amíg nem akarta használni a rendkívül fejlett agyát. Az ember eredendő bűne a tudásvágy lett.

A Tórának, a Bibliának és a Koránnak igaza volt, csak évezredeken keresztül nem ismertük fel, és mára már az ellenkezőjére fordult. Az emberek tudásvágya a jelenkor legnagyobb erényévé vált, ami évezredeken keresztül a legnagyobb bűne volt.

Kezdjük azzal, hogy fajunk csak azért maradhatott fenn, mert a rendkívül fejlet agyát használta. Ennek köszönhette, hogy viszonylag fejletlen fizikai adottságai, érzékszervei ellenére fennmaradhatott. Biológiai elődei az emberszabású majmok, és az előemberek sora kipusztult, mert azoknak még nem volt elég fejlett az agyuk ahhoz, hogy nagyon gyorsan, a természetes szelekciónál százszor gyorsabban, a természeti környezetükhöz igazodjanak. Ezzel szemben, a homo sapiens néhány tízezer év alatt, ami a szekció számára elképesztően rövid idő, minden természeti környezetbe képes volt beilleszkedni.

Az utolsó jégkorszakot követő nagyarányú felmelegedés azonban fajuk életterei közül számosban olyan alapvetően megváltoztatta a természeti környezetet, hogy az ott a gyűjtögetés az adott népességnek még a tört részét sem tudta eltartani. Az ott élők vagy kipusztulnak, vagy áttérnek a növénytermelése, illetve az állattenyésztésre. Néhány térségben az ember képes volt az alapvetően megváltozott viszonyokhoz alkalmazkodni, áttért vagy az önözéses növénytermelésre, vagy a kipusztulásra ítélt állatfajok néhánynak a tenyésztésére.

Ahol a termelésre való áttérés megtörtént, magas-kultúrák, azokban osztálytársadalmak jöttek létre. Amennyire az utókor elismerte, hogy ezek óriási előrelépést jelentettek a kultúrában, az eltartó képességben, máig nem ismerte fel, hogy az osztálytársadalmak ugyan a gyűjtögetésnél sokkal több tudásra, ismeretre épültek, de a nagy többségtől a korábbinál sokkal kevesebb szellemi teljesítményt igényeltek.

A jelenkorig, fajunk eddigi története, az agyunkkal szemben támasztott igény szempontjából, két szakaszra oszlik.

I. Az eltelt idő kilencven százalékában gyűjtögetésből éltünk. Ebben viszonylag nagyon kevés ismeret birtokában, az életképesség az egyedek szellemi képességét nagyon igénybe vette. A jó fizikai adottságok mellett, tehetség, és sok élettapasztalt kellett ahhoz, hogy valaki a gyűjtögetésből megélhessen. Hosszú éltem során mindig megcsodáltam a kiváló gombászók, halkászok, vadászok élettapasztalatát. Gyakrabban találtam bölcs embert köztük, mint a politikusok, és tudósok között. Kivételes fizikai és szellemi képességek kellettek ahhoz, hogy valaki kőszerszámokkal, bunkóval megvédje magát a természetnek való kitettségtől, a ragadozóktól, és gondoskodni tudjon az életfeltételekről. Rendkívül kemény volt a szelekció, és nagy a képességek tisztelete.

II. Mintegy tízezer éve ugyan óriási nyomás nehezedett a fajunkra, hogy kiutat találjon a megváltozott természeti környezetében az új életvitelhez. Fajunk legnagyobb feltalálói azok voltak, akik Közel-Keleten a búzát, az árpát, Kelet- és Dél-Ázsiában a kölest, majd a rizst, Amerikában a kukoricát és a burgonyát haszonnövénnyé tették. A háziállatok domesztikálása sem volt kisebb feladat. Az ezekre épülő magas-kultúrák azonban, a lakosság nagy többségétől, a korábbinál sokkal kisebb képességet igényeltek.

Az osztálytársadalmak ötezer éve alatt, nagyon gyorsan nőtt a társadalom működését szolgáló ismeretek mennyisége, és ezzel együtt a szellemi elit létszáma is, de ezek találmányainak hasznosítása, az óriási többségtől, egyre kevesebb szellemi képességet igényelt. Ez a folyamat a tőkés osztálytársadalmakkal, a gyáripari termeléssel, és a vasúti szállítással tetőződött. Az ipari forradalom jó kétszáz év alatt olyan termelési módot alakított ki, amiben a munkaerő óriási többségével szemben, minden korábbinál alacsonyabb minőségi igény merült fel. A technika munkaerőigénye minden korábbinál jobban a fizikai erő mellett, néhány hónapi szakmai gyakorlattal megelégedett. A korábbinál sokkal fejlettebb, hatékonyabb technikát többségében képzetlen munkaerővel lehetett működtetni.

Az osztálytársadalmak mintegy ötezer éve alatt egyre csökkent a munkaerő többségével szemben támasztott minőségi igény. Ezzelellentétes irányú változás volt azonban jellemző a népesedésben. Elsősorban az egészségügy területén jelentkezett fejlődés. Javult a táplálkozás, a higiénia, ennek hatására csökkent a halálozás. A 20. században pedig az elmaradt világban is legyőzték a legnagyobb járványokat. Felgyorsult a spontán népszaporulat. Ezzel az osztálytársadalmak emberpusztító funkciója még inkább felerősödött.

Egyre jobban igazolódott a bibliai utasítás, ne gondolkozz, ne légy kíváncsi, hanem engedelmeskedj. Nem csökkent, inkább felerősödött a minden osztálytársadalomban jellemző társadalmi érdeknek, a nagy többséget ostobán kell tartani. Mai nyelven, az Úr parancsa Ádám, azaz az ember számára, ne gondolkozz, engedelmeskedj.

III. A jelenkorban a fejlett társadalom érdeke az ember agyának maximális hasznosítása. A változás egyik előfeltétele a tudományos és technikai forradalom volt. Ennek munkaerőigénye egyértelműen a minőség felé fordult. A tőkés gyáriparnak minél olcsóbb munkaerőre volt szüksége, annak még az alacsony minősége is feleslegesnek bizonyult. A jelenlegi fejlett gazdaságnak a minőségi munkaerővel szembeni igénye kielégíthetetlen, a gyengét pedig ingyen sem képes hatékonyan hasznosítani. Bármennyire egyértelműen jelentkezik e téren a gyökeres fordulat, a közgazdaságtan számára nem tudatosul.

Ezért válik a modern társadalom, egye inkább a minőségi munkaerő társadalmává.

Ahogy minden osztálytársadalomban a legszűkebb keresztmetszet tulajdonosaiból szerveződött az uralkodó osztály, a jelenkori fejlett társadalmakban a minőségi munkaerő válik uralkodó osztállyá. A vérvonal, a föld, a tőke ugyanis öröklődik, a képesség azonban nem. A munkaerő elitje nem lehet zárt osztály, mivel nem lehet zárt, a képességek elitje ugyanis nem örökletes, mivel a szülőktől független genetikai adottság. Mivel a jelenkori fejlett társadalom teljesítménye elsősorban a szellemi teljesítménytől függ, az elsődleges társadalmi feladat, a maximális vertikális mobilitás, a vele született képességek kibontakoztatása.

Annak a társadalomnak növekszik a leggyorsabban a teljesítménye, amelyikben jobb a veleszületett képességek kibontakoztatása. Ebből következően a társadalom elsődleges feladata a képességek mielőbbi felismerése, és azok kibontakoztatása. Az a társadalom teljesít jobban, győz végső soron, amelyik ezt a célt hatékonyabban képes megoldani.

 

Kopátsy Sándor                 PK                   2010-12-17

 

 

A Népszabadság, észre sem vette, két egymásnak ellentmondó írást közölt. Az egyikben azzal dicsekedtünk, hogy a magyar részecske fizikusok közleményei, ebben a tudományágban, a leginkább idézettek. Egy egész oldalon pedig egy nyelvtudósunk azon háborog, hogy mi lesz a magyar nyelvvel, ha lesz olyan tudományág, aminek a szakszavai nem lesznek magyarul taníthatók. Ezt azért érzi közlendőnek, mert a Magyar Tudományos Akadémia bizonyos tanulmányok esetében megköveteli, hogy angol nyelven kerüljön közlésre. Mi lesz a magyar nyelvvel, ha a részecske fizikában az angol szavakat kell használni?

Az újság szerkesztői észre sem vették, hogy jó volna e vitában állást foglalni.

Aki elméleti fizikára adja a fejét, az számol arra, hogy ebben a tárgyban bizonyítási kísérleteket csak három részecskegyorsítóban lehet folytatni. Vagy ott keres munkájához lehetőséget, vagy adja fel a szakmáját. Ott azonban csak angolul, illetve oroszul boldogul. Ha jelentős szakmai közölni valója van, akkor angolul kell megfogalmazni, még akkor is, ha ezt nem várja el az Akadémia.

Ez nemcsak az elméleti fizikában követelmény, hanem szinte minden tudományban. De nemcsak a tudományban, de az élet számos területén. Én, közgazdászként, hatvan éve rájöttem, hogy az angol nyelv nélkül nem vihetem sokra. Munkám és sok gondom közepette meg kellett tanulni.

Ahogy régen a latin nélkül nem lehetett valaki diplomás, ahogy az egyház nyelve nem a nemzeti nyelv, hanem a latin volt, az én koromban az angol lett az. Ennek ellenére a nemzeti nyelvek megmaradtak, sőt virágoztak az ezer évből nyolcszáz ötven évig. Sőt az én szívemnek fülemnek még zamatosabban, mint mikor a nyelvújítás hősei alkalmassá tették, hogy az iskola, a politika és a tudományok számára is kielégítő legyen. Akkor ez nemcsak indokolt, de elégséges is volt. Azóta azonban nagyot változott a világ, az információk áramlása ma akkora világ egészén belül, mint százötven éve egy kis városban sem volt. Ráadásul a nyitottság egyre gyorsul.

Az első magas-kultúrák működtetése már létrehozta a külpolitika, a vallások közös nyelvét. Ez volt a nélkülözhetetlen eszköze a világpolitikának, és a kultúrkörök közös vallásának.

A nyelvi és politikai tekintetben nagyon tagolt Európában már a tudományok is közös nyelvet igényeltek. A magyar nyelvész professzor úr megfeledkezik arról, hogy a kereszténység elterjedése, majd a Nyugat tudományos forradalma lehetetlen lett volna a görög, és a latin nyelv nélkül.

A nemzeti államok, és felvilágosodás nyelve a francia volt.

Az ipari, majd a tudományos és technikai forradalom nyelve pedig az angol lett.

Ahogy ezeknek a „világnyelveknek” a megköveteltsége nem ártott a nemzeti nyelvek kivirágzásának, az angol nyelv általános követelménye sem fog ártani, sőt.

Van két példám.

1. Csehországban szinte a 20. század elejéig a felsőoktatás hivatalos nyelve a német volt. Ezer éven keresztül, aki boldogulni akart németül is tudott. Nálunk az sem zavarta meg a cseh nyelv virágzását, hogy II. József hivatalos nyelvvé nyilvánította a német nyelvet.

2. Hitler harcot hirdetett az egységes német nyelv érdekében. Abban az értelemben győzött, hogy minden német beszéli a „Hochdeutsch”-et, de családi, baráti körben a törzsi nyelvet, a bajort, a svábot, a szászt, az osztrákot, a tirolit használja.

Azt is látni kell, hogy a világhírű magyarok többsége nem az anyanyelvén lett világhírű. Egyre inkább az válik jellemzővé, aki világhírű akar lenni, az tanuljon meg angolul. Lehet, hogy ezek közül sokan elfelejtik, vagy akár letagadják, hogy magyarok, de mi mégis büszkék leszünk rájuk. Sokkal inkább, mint azokra, akik annyira magyarok akartak maradni, hogy dacosan, nem tanulták meg az angol nyelvet, vagy ha tudták is, csak magyarul publikáltak.

Kopátsy Sándor                 PG                   2010-12-13

 

 

Csoda történt. A Népszabadság címoldalon közli, hogy tíz emberből négy nem dolgozik. A foglalkoztatásban utolsók vagyunk a 27 EU tagország között. Először ette húsz év után. Örülök a csodának, pedig azért nem ment messzire.

Az olcsóval nem közli, hogy ez a legnagyobb bűn a magyar társadalommal szemben. Ebből fakad a költségvetési hiány, az eladósodás, és mindenek előtt az erkölcsi züllés fent, és lent. Ennél elmarasztalóbb bizonyítványt a gazdaságpolitika, és annak vezetői nem kaphatnak.

A szoclib gazdaságpolitika a privatizáció során néhány év alatt kétmillió embert kizárt a társadalmi munkamegosztásból, és arra kárhoztatott, hogy az állam alamizsnán tartsa el. Húsz év alatt szó sem esett arról, hogy mi lesz ezzel a kétmillióval, és családjuk tagjaival. Most a szoclib bukása, és a Fidesz kétharmados győzelme után sem jut eszükbe, hogy mit tettek, hogy mi lett, és lesz ennek a következménye.

Azt fel sem említik, hogy mekkora bűn volt a veszteséges vállatok gyors felszámolása, és kétmillió munkahely megszüntetése, csak azt harsogják, hogy mennyire irreális, tíz év alatt, ennek felét visszahozni a társadalomba.

Hetek óta azon sír a szoclib sajtó, hogy elvették a kötelező, önkéntes nyugdíjpénztáraktól az állami támogatást, de egy szót sem ejt arról, hogy a privatizáció során kétmillió embertől elvették a munkát, és ezek öregkori ellátása nincs biztosítva. Számukra nem azok a rendszerváltás áldozatai, aki a társadalmi munkamegosztásból, a nyugdíjellátásból ki lesznek zárva, hanem azok, akik dolgozhatnak, és a járulékukat kötelesek a tőkésekre bízni.

A kötelező magán nyugdíjpénztárak tagjainak nagy többsége azok közül került ki, akik a rendszerváltás során viszonylag jól jártak. Azokról, akik ennek a vesztesei, szó sem esik.

A liberálisok természetesnek veszik, hogy akiket a társadalom számára használhatatlannak nyilvánítottak, azt el kell tartani, akkor is, ha munkaképes létére nem dolgozik, és majd akkor is, ha már túllépte a nyugdíjkorhatárt. De mi lesz ennek a fedezete, ha az öregkori ellátásra csak azok teremtenek magunknak fedezetet, akik munkaviszonyban dolgozhatnak?

A liberálisokat hasznos társadalmi kisebbségnek tartottam, és tartom, mert nekünk magyaroknak ezekből kevés van, de soha nem tartottam baloldalinak, mert a társadalom alsó harmadának foglalkoztatására nem számítanak. Úgy érzi, elég erősek ahhoz, hogy eltartsák ezeket is. De erre nem lesz forrásuk, hiszen mint politikai erő felszámolták önmagukat.

A szocialisták, mindenek előtt azok liberális szárnyához tartozók pedig, a rendszerváltás óta, nem baloldaliak. Őket a Fidesz másodszor előzi meg balról. Most is a Fidesz veti fel a rendszerváltás során kisemmizettek felének, egy milliónak a foglakoztatását. Erről nem azt mondják, hogy ez volna minden politikai párt elsőrendű, minden mást megelőző feladata, hanem azt, hogy ez nem reális. Én meg tudom, hogy e nélkül semmi sem reális.

Mégis örülök, hogy a magát baloldalinak tartó újság felveti, hogy nálunk a tíz munkaképesből csak hat dolgozik. Azt ugyan nem teszi hozzá, hogy amíg ez így van, addig minden reménytelen. Ennek mielőbbi megoldása százszor sürgetőbb feladat, mint az Alkotmánybíróság jogállása, mint a kötelező, magán nyugdíjrendszer szabadsága, mint a nagyobb sajtószabadság, de még az alkotmánynál is sokkal fontosabb.

Aki nem a munkaalkalom növelésével kezdi, nekem sem nem demokrata, sem nem baloldali, sőt kártékony.

Előttem csak az a politikai baloldali, ami a munkához való jogot tarja az elsődleges társadalmi igénynek.

 

Kopátsy Sándor                XK                    2010-12-12

 

 

A rövid válasz. Mert a klasszikus közgazdaságtan a tőkés osztálytársadalom tudománya volt, a jelenkori fejlett társadalom pedig már nem tőkés-, de még osztálytársadalom sem.

Miért nem tőkés társadalom a jelenkori fejlett társadalom?

Több okból.

1. Mert ebben már nem a fizikai tőke, hanem a szellemi tőke a társadalom szűk keresztmetszete. Ráadásul a fizikai vagyon akkor szinte csak tőkeként működhetett hatékonyan, a szellemi vagyon döntő többsége pedig személyi tulajdonban van. Ennek a társadalomnak egészen más közgazdaságtanra van szüksége.

2. Mert már nem túlnépesedő, még a létszám fenntartását is társadalmilag ösztönözni kell. Érthetetlen módon, a társadalomtudományok számára nem tudatosult, hogy minden osztálytársdalomnak, a tőkésnek is elsődleges feladata volt a túlnépesedés elleni védekezés. Ezt még az osztálytársadalmak legjelentősebb kritikusai sem vették tudomásul, sőt csupa olyan javaslattal álltak elő, ami nem fékezte, hanem tovább gyorsította az eleve elviselhetetlenül gyors népszaporulatot. A forradalmárok mindegyike elsősorban olyan reformokat javasolt, amelyek még gyorsabb népszaporulatot eredményeztek volna.

- Egyenletesebbé akarták tenni a jövedelemelosztást. Ez csökkentette volna a többség nyomorát, ami a magas halálozás elsődleges oka volt. Ezt a jogos kritikát a forradalom ellenfelei sem vetették fel.

- Meg akarták szüntetni a háborúkat. A tőkés osztálytársadalmak ötezer éves történetében nem fordult elő mégy egyetlen olyan század sem, amiben a háborúk, közvetlenül és közvetve nem voltak jelentős halálok. Könnyű lenne kiszámolni, hogy a túlnépesedés milyen gyorsan összeomlasztotta volna az osztálytársadalmakat.

- Fel akarták számolni a gazdagok luxusát és kincsképzését. Minden osztálytársadalomban jellemző volt a keletkező források nagy többségének elpocsékolása. De az egyetlen történésznek sem jutott eszébe, hogy nem voltak gazdasági hatékonyságot növelő felhalmozási célok, mert nagyon lassú volt a technikai fejlődés.

- A tudás fejlesztését elsődleges társadalmi élnek tekintették. Még nem találkoztam annak felismerésével, hogy nemcsak a zsidó-keresztény-mohamedán vallásban volt eredendő bűn a tudásvágy, hanem ez minden osztálytársadalom közös feladata volt.

Ezzel szemben minden jelenkori fejlett társadalomban a feni négy cél megfordult.

- A társadalom az elvont jövedelmek egyre nagyobb hányadát úgy osztja vissza, hogy csökkenjen az elsődleges jövedelmek differenciálódása. Még senki nem számolta ki, hogy milyen nagy lenne a népesség csökkenése, ha az állam nem csökkentené az elsődleges jövedelmek differenciáltságát, ha nem támogatná a szegény rétegekben a gyermekvállalást.

- Hatvan éve nem volt háború a fejlett világban. De még az elmaradt világban csendőr szerepet játszó háborúkban is gondosan vigyáznak arra, hogy részükről ezek minél kevesebb emberáldozattal járjanak. Annak sincs hangja a társadalomtudományokban, hogy a háborús kiadások részaránya a nemzeti jövedelemből, a tizedét sem teszi ki annak, ami minden osztálytársadalomban jellemző volt.

- A felhalmozási forrásokból viszonylag ki hányadot emészt fel a luxus és a kincsképzés. A fejlett társadalmak egyik kiemelt feladata a felhalmozási források racionális felhasználása. Ez nem jelenti azt, hogy nincs jelentős pocsékolás.

- A szellemi vagyon növelése az egyik legfontosabb feladat. Ez sem jelenti azt, hogy ez a társadalmi cél maradéktalanul megvalósul, de mint cél, jellemző.

A jelenkori fejlett társadalmak mozgástörvényeit azért sem értjük meg, mert a klasszikus közgazdaságtan eszközrendszerével vizsgáljuk. Ezért tartom indokoltnak, hogy röviden bíráljam, mielőtt a jelenkori fejlett társadalmak közgazdaságtanára térnék.

A közgazdaságtan a tőkés társadalom gazdasági működésének volt a tudománya, ezt a feladatát sem volt képes hibátlanul betölteni. Elsődleges hibája az volt, hogy kimerült a tőkés vállalkozási érdek elemzésében, nem fordított figyelmet az emberi tényezőkre, illetve az ember milyenségének szerepét teljesen mellőzte. Ez alól csak néhányan tartották a vállalkozó viselkedését fontosnak. Az első a német politológus, Max Weber volt, aki tapasztati alapon állapította meg, hogy a tőkés osztálytársadalom hatékonyan csak a puritán népek körében működik. Megállapította, hogy a tőkés osztálytársadalom csak ott versenyképes, ahol az emberek eleve szorgalmasak, takarékosak, beosztók, fegyelmezettek, becsülik a munkát és a tanulást.

Nem véletlen, hogy Max Weber zseniális felismerését a közgazdászok eleresztették a fülük mellett. Pedig már száz éve, Weber idejében egyértelmű volt a tény, hogy minden puritán nép viszonylag gazdag. Ez napjainkban még sokkal markánsabban jelentkezik azzal, hogy a távol-keleti népek még a Nyugat puritánjainál is gyorsabban fejlődnek.

A klasszikus közgazdaságtannak még nagyobb hibája, hogy a népszaporulatból fakadó gazdasági feladatokat figyelmen kívül hagyta. Az elmúlt közel kétszáz év legnagyobb problémái a gyors népszaporulatból fakadtak, és fakadni fognak. Ezt az egyértelmű tényt azért hagyta figyelmen kívül a klasszikus közgazdaságtan, mert a tőkés vállalkozó, és a tőkésállam érdekét nem sértette a túlnépesedés.

- A tőkés vállalkozó jól járt, ha nőtt a munkaerő kínálata, ezzel csökkent a bérköltsége.

- Nem hárult a tőkésosztályra a munkanélküliek, a munkaképtelenek, a gyerekek eltartása.

A tőkés világgazdaságban, és világpolitikában, vagyis az imperializmusban az állam hatalma, mindeneke lőtt a vetélytársaival szembeni ereje elsősorban a lakosságának nagyságától függött. A nem dolgozók eltartásáról nem kellett gondoskodni, a háborúban pedig előnyt jelentett.

Érdekes módon, a tudás üldözése tekintetében a tőkésállam és a tőkésosztály érdeke között a szellemi vagyon tekintetében nem állt fenn a teljes egység. A tőkésállam számára a tudás, a nagyobb szellemi vagyon előnyt jelentett. Egyrészt a másik államokkal szemben, akár háborúban is, jobban tudta érvényesíteni az akaratát, másrészt a hatékony közigazgatáshoz szüksége volt a lakosság írni és olvasni tudására.

Ezzel szemben a tőkés gazdaságnak még a korábbi társadalmaknál is alacsonyabb volt, a nagy többség esetében, a minőségére, a tudására. Még nem találkoztam annak felismerésére, hogy a tőkés termelés minőségi munkaerővel szemben támasztott igénye, még a sokkal elmaradottabb osztálytársadalmakénál is alacsonyabb volt. Elég arra gondolni, hogy mennyivel több tudást, képességet igényelt a kisipar, kiskereskedelem és a szállítás, mint a tőkésvállalkozás. Az utóbbinak ugyan szüksége volt egy viszonylag szűk minőségi felső irányítóra, de a munkások óriási többsége esetében elég volt azok fizikai ereje. A munkások többségének nem kellett gondolkodni, elég volt a fizikai erejük.

A klasszikus közgazdaságtan képtelen volt válaszolni, sőt tudomásul sem vette a kor két legnagyobb problémáját.

I. Nyugaton, már a 20. század elejére egyértelművé vált, hogy a fejlett társadalmakban megállt a népesség szaporodása, ugyanakkor példátlan mértékben felgyorsult az elmaradottabbakban. Ebben a században többel szaporodott az emberiség, mint megjelenése óta eltelt százezer évben összesen, és ez a szaporulat tejes egészében a reménytelen társadalmakban történ.

II. A fejlett társadalmakban a tőkehiányosságot felváltotta tudás hiányossága. A 20. század második felére egyértelművé vált, hogy Nyugaton csak a puritánok, Keleten csak a konfuciánusok léphetnek az élvonalba. Azok is csak akkor, ha megállt, illetve megállították a népszaporulatot.

Annak megértése érdekében, hogy választ adhassunk a kérdésre, miért mondott csődöt a klasszikus közgazdaságtan, röviden elemzem a létrehozó okokat.

A gazdaságtörténészek csak az új találmányok forradalmi szerepét hangsúlyozzák, de nem veszik figyelembe. Mivel ezek hatékonysága többszöröse volt a korábbi iparnak és szállításnak, azok felszerelése, és a működtetésükhöz szükséges tudás értékét vesztette. Az új technikai találmányok a korábbi ipar és szállítás eszközei értékét felemésztették. A klasszikus közgazdaságtan felhalmozásnak tekinti az új technikai feltételinek megteremtését, holott az ugyan a tőkésosztály, a gazdaság tőkés szektora számára felhalmozás volt, a társadalom számára azonban csak az elveszett vagyonérték pótlása. Csak azt a vagyonértéket pótolta, amit megsemmisített, és azt az új uralkodó osztályhoz rendelte át, aminek többsége korábban a kisárutermelőké volt. Ennél a szemléletnél semmi sem bizonyítja jobban, hogy a klasszikus közgazdaságtan csupán a tőkésosztály érdeke alapján működött.

Ez nem azt jelenti, hogy a tőkés osztályérdek nem társadalmi érdeket szolgált. Az ipari forradalom olyan technikai változásokat hozott, elsősorban az iparban és a szállításban, aminek hasznosítása a tőkésosztály érdekérvényesítését követelte meg.

Az osztálytársadalmak mindegyikét jellemezte, hogy csak egyetlen osztály érdekének maximális kielégítésén keresztül, a nagy többség érekének rovására, valósulhat meg a társdalom érdeke.

A társadalomtudományok máig nem ismerték fel, hogy szaporodó népesség esetén, a társadalom érdeke csak egyetlen osztály érdekérvényesítő hatalma valósulhat meg. Minden osztálytársadalom elsődleges feladata a népszaporulat megfékezése volt.

A társadalomtudományok máig nem tették fel a kérdést:

E kérdést csak akkor tudjuk megválaszolni, ha belátjuk, hogy az osztálytársadalom megszűnésének elsődleges feltétele, hogy leálljon a népesség növekedése.

Mivel a társadalomtudományok fel sem ismerték, hogy akárcsak minden faj, az ember sem engedheti meg magának, hogy a népessége korlátlanul növekedjen. Ugyanakkor az emberi fajnak szaporodási tulajdonsága, hogy minél jobban él, annál jobban szaporodik. A termelésre áttért őseink életmódja jelentősen megjavult, és növekedett a halálokok legyőző képessége. Ennek megfelelően nőtt a gyermekvállalás és hosszabbodott az élet, megnőtt szaporodás. Méghozzá sokkal gyorsabban, mint ahogyan növekedhetett a természeti környezetében az eltartó képesség. Mivel az embernek egyre megnőtt a hatalma az ellenségeivel szemben, csúcsragadozóvá vált, maga kellett vállalni a hall fú okozójának szerepét.

Bármennyire nyilvánvaló, hogy az emberi társdalomnak kellett magra vállalni a szaporodásának féken tartását. A társadalomtudományoknak csak azt kellett volna felismerni, hogyan szaporodott volna az emberiség, ha nem pusztítja önmagát, rádöbbenhetett volna arra, hogy szinte minden, amit az osztálytársadalmakban embertelennek tart, az ember érdekét szolgálta. Vagyis, a természettudományok elve szerint, ami általános jelenség, annak oka van, az a faj érdekét szolgálja.

A történelem egyértelműen azt bizonyította, hogy az osztálytársadalmak minden „embertelensége” az emberi faj érdekét szolgálja. De még addig sem jutottunk el, hogy fajunk szaporodási törvénye, hogy minél jobbak az életkörülmények, annál szaporább.

Azt nem lehetett előre látni, hogy lesz a jólétnek és a tudásnak egyszer olyan magas szintje, ami után megszűnik a túlszaporodás veszélye. Ez történt meg a 20 század második felében a fejlett nyugati társadalmakban. Kiderült, hogy a mintegy tízezer dollár/fő, és 12 év/fő iskolázottság esetében olyan alacsony lesz a gyermekvállalás, hogy a gyorsan növekedő várható életkor ellenére sem nő a létszámunk.

Két páratlan adottságnak köszönhetően, a Nyugat legerősebb tőkés osztálytársadalmai gyorsabban gazdagodtak, mint ahogy nőtt a népsűrűségük. Ez két páratlanul kedvező, szerencsés előfeltételnek köszönhetően, jött létre.

I. Az alig néhány millió négyzetkilométeren elő Nyugat-Európa tőkés osztálytársadalmai hirtelen összességében közel hússzor akkora életteret találtak. A két Amerika és Ausztrália ötven millió, lényegében lakatlan életteret jelentett. Ezért a nyugati társadalmak élettere tízszeresnél is nagyobbra növekedett.

Az osztálytársadalmak ötezer éves történetében még tized ekkora élettér növekedés sem fordult elő. Ez bármennyire egyedülálló, csak évszázadok alatt vált a népszaporulat jelentős hányadát felvevő élettérré. A 20. század végére azonban több nyugat-európai ember utóda él az új világban, mint Európa nyugati felén. Sőt Észak-Amerika lett a jelenkor vitathatatlan szuperhatalma, ami az elmúlt két világháború során Európa nyugati felét megmentette a barbárosodástól.

Az új kontinensek feltárása nemcsak új életteret biztosított a túlnépesedő Nyugat számára, hanem az onnan behozott kincsek, nyersanyagok, haszonnövények jelentősen megnövelték Európa népességeltartó képességét. Elég csak arra gondolni, hogy az elmúlt kétszáz évben milyen népességeltartó képességet növelt a burgonya, a kukorica, a bab, a paradicsom meghonosítása. Ezek nemcsak fontos táplálkozási forrást bővítettek, de a két Amerika, főleg a legutóbbi száz év során, igen jelentős élelmiszert szállított Európába.

Érdemes volna eljátszani a gondolattal, hogyan alakul az emberiség utóbbi ötszáz éve, ha a kínaiak szállják meg a két Amerikát és Ausztráliát. Pedig ötszáz éve ehhez nekik sokkal jobb óceánjárási adottságaik, és sokkal több potenciális telepesük állt volna rendelkezésre.

II. Európa nyugati felén élő társadalmak gyarmatosították, kizsákmányolhatták szinte az egész világot. A történészek százszor annyit foglalkoznak a nyugat-európai imperialista országok közötti csetepatékkal, mint azzal, hogy ez mekkora extra jövedelmet hozott a nyugat-európai népeknek. Pedig aligha vitatható, hogy a gyarmattartás lényeges többletjövedelemhez juttatta a tőkés osztálytársadalmakat. Ugyanis a gyarmatok nélkül sokkal lassabb lett volna annak a jövedelmi szintnek az elérése, amelynél leáll a túlnépesedés. A tudománynak egyelőre még fogalma sincs arról, hogy a lassabb gazdagodás mennyire keresztülhúzhatta volna a népszaporulat leállás megtörténtét.

E két meseszerű feltétel mellett is még mindig akkora volt a túlnépesedési nyomás, hogy egyrészt továbbra is nagyon kemény belső kizsákmányolásra, és példátlan méretű világháborúkra volt szükség, hogy a 20. század közepére megálljon a túlnépesedés. Ahogy létrejött ez, nagyon gyorsan, minden erőszak nélkül, Európa nyugati felén, és Észak-Amerikában megszűntek a tőkés osztálytársadalmak, és létre jöttek a jelenkori osztálynélküli társadalmak. Ez a spontán, békés és az átélői számára is észrevétlen minőségi átalakulás bizonyítja, hogy az osztálytársadalmakat nem az emberben lévő kegyetlenség, hanem a társadalmi érdek hozta létre.

Ez, bármennyire nyilvánvaló, a társadalomtudományok számára még mindig nem tudatosult.

A népszaporodás megállása, és a puritanizmus esetén az osztálynélküli társadalom spontán kialakulása még világosabban igazolódott a Távol-Keleten, ahol a lakosság viselkedési kultúrája még a Nyugaténál is puritánabb. Ami ott történt az utóbbi ötven évben, iskolapéldája annak, hogy a jelenkori társadalmi és gazdasági sikernek két előfeltétele van.

A Távol-Keleten, mint minden öntözéses növénytermelő társdalomban, a túlnépesedés már nemcsak évszázados, de évezredes jelenség. Az életvitelt pedig a puritanizmus jellemzi. E térség legfejlettebb, kisebb államai, a hidegháborúnak köszönhetően, kegyelmi állapotban, az egész Nyugat védelmét élvezve, példátlanul gyorsan gazdagodhattak, és gyorsan nőtt az eleve magas iskolázottság. Tehát megállhatott a népszaporulatuk. Ennek köszönhetően Japán, Szingapúr, Hong-Kong, Tajvan és Dél-Korea olyan gyorsan gazdagodott, fejlődött, amire a Nyugat történetében nem volt példa.

Az ennél is nagyobb csodát azonban Kína produkálta. Az egymilliárdnál is népesebb és még nagyon szegény ország számára durva erőszak nélkül nem lehetett a gyors népszaporulatot megállítani, azaz a gyors fejlődés alapfeltételét megteremteni. Erre csak a nagyon kemény politikai diktatúra lehet képes.

Bevallom, nincsenek ismereteim arra, hogy milyen elvi, illetve gyakorlati megfontolásokból történt a népszaporulat leállítása. A kínai vezetés, hála a mandarinoknak, évezredek óta sokkal inkább tudatos, nem annyira érzelmi, és spontán, mint a nyugaté, tehát jogos a feltevés, hogy felismerték az évi mintegy húsz-harmincmilliós többletnépesség olyan gazdasági igényeket támaszt, ami mellett nem oldható meg az egy laksora jutó jövedelem, és vagyon gyarapítása. E két mutató csak olyan társadalomban növelhető, ahol nem nő számottevően a lakosság. Ezért a tudatosságban nem kételkedem. Annál inkább kételkednek a nyugati politikusok és társadalomtudósok. Ezek a kínai családtervezést nemcsak bűnnek, hanem hibának is minősítik. Pedig ez a kínai csoda előfeltétele. Az a Nyugat okosait nem zavarja, hogy a családtervezés óta Kína példátlan gazdasági sikereket ér el. Jelenleg, egy lakosra vetítve, három-négyszer gyorsabban növekszik, mint bármelyik nyugati társadalom.

Jelenleg a Nyugat hozzáállását a kínai családtervezéshez a tudományos ostobaság jellemzi. Álláspontja szerint a módszer, az elért eredményességnél fontosabb előfeltétel. A társadalom egyedeinek politikai szabadságát kell maximalizálni, és nem pedig azok elvárásait. A nyugati politikát és társadalomtudományt az jellemzi, hogy nem az eredmény, hanem a módszer az elsődleges. Ebben a lakosságnak sincs joga másként dönteni. A kínai politika támogatottsága messze meghaladja a nyugati demokráciákét, mégis diktatúra. A Nyugat nem fogadja el, hogy a lakosság joga dönteni, hogy mit tart elsőnek, a nagyobb személyes szabadságot, de lassabb gazdagodást, hagy a gyorsabb gazdagodás érekében a kisebb politikai szabadságot. Megtagadják a társadalom többségétől a jogot, hogy a módszerekben maga döntsön.

Kopátsy Sándor                  PO                 2010-12-10

 

 

A sajtó büszkén jelenti, hogy a legutóbbi felmérés alapján a magyar oktatás eredményei a nemzetközi, és az EU rangsorban nem változtak, a szövegmegértés valamit javult.

Az első három helyen Dél-Korea, Finnország és Kanada áll. Dél-Korea a világ első azon a rangsoron, ami az elmúlt ötven év gazdasági fejlődése alapján készült rangsor első helyén áll. Finnország és Kanada pedig a háromvektoros mérce alapján az első tíz között van.

A PISA-teszt készítői nyilatkoznak, ami számomra elszomorító, mert azt jelzi, hogy a pedagógusok még mindig nem fogták fel, milyen a modern társadalom igénye az oktatással szemben.

Ezzel foglalkozom.

„Az iskolák között még mindig óriásiak az eltérések. Ez a mutatószám tovább romlott: a magyar iskolarendszer még mindig szélsőségesen szelektál.”

„- A gyerekek iskolai teljesítményét erőteljesen meghatározza a szülők iskolai végzettsége, szociális hátterük, származásuk.”

Illene, a pedagógus szakembereknek végre tudomásul venni, hogy már a jelenkori társadalmakban is, a következő generáció munkás éveiben pedig még sokkal inkább differenciálódni fog az egyedek teljesítménye közti különbség. A múltban elég volt az ismereteket memorizálni, megtanulni, ma már sokkal fontosabb a folyamatosan változó ismereteket felvenni, és azok birtokában cselekedni. Az egyedek tanulási képességei között is sokkal nagyobbak a különbségek, minthogy minden képességet együtt lehetne eredményesen tanítani. Az ismeretek birtokában való döntési képességek pedig még ennél sokkal differenciáltabbak. A társadalom jövőbeli teljesítménye egyre kevésbé az átlagtól, egyre jobban a képességtől függ. Márpedig nem pedagógus az, aki azt hiszi, hogy a különböző képességűek közös csoportba tanítása hatékony lehet. Ezt minden pedagógus tudja, aki művészeket, hívatásos sportolókat képez. Márpedig a modern társadalomnak, a jövőjének még sokkal inkább, hívatásos szakembereket kell képezni. Ezeket pedig csak úgy lehet, ahogy ezt a hívatásos sportolók, és művészek esetében teszik. Ezért a tanuló csoportokat a képességek alapján kell homogenizálni. Méghozzá minél előbb.

A képességek két forrásból erednek. Egyrészt vele születettek, másrészt a szülői háttértől függenek. E két tényező eredője határozza meg, hogy a diákból mit lehet kihozni.

Mivel a hívatásos sportolók, és művészek esetében a vele születet képesség a döntő, e két területen, már a kor követelményének megfelelő a képzés. De a követelménye szempontjából, ugyan fontos, de nem a két legfontosabb szakma a művészet és a hívatásos sport. A szakmai képességek, a szakmunkásoktól kedve a tudósokig, a társadalom szempontjából az elsődleges. Ezek kifejlesztését mégis másodlagosként kezelni az oktatásügy. Ez csak akkor oldható meg, ha e képességeket is igyekezzenek nagyon korán feltárni, és homogén tanulócsoportokban képezni. A pedagógiai ostobaságnak tartom, ha a matematikai, az irodalmi és szakmunkás képességűket közös tanulócsoportban képzik.

A magyar társadalom a rendszerváltás előtt, társadalmi szempontból ugyan még mindig nagyon differenciált volt, de a különbség az elmúlt húsz évben katasztrofálisan megnőtt.

Ennek ellenére a szakma azon háborog, hogy nagy az iskolák színvonala között a különbség, és az elsősorban a tanulók társadalmi hátterétől függ. Ezen lehet szomorkodni, de tudomásul nem venni, társadalomellenes bűn. Ezen javítani kell, de nem az oktatási rendszernek. Az oktatási rendszernek az a társadalmi feladata, hogy az adott anyagból a maximumot hozza ki. Ennek semmi sem árthat annyira, mint az olyan beiskolázás, ami nem veszi tudomásul, hogy a magyar társadalom rettenetesen megosztott, és igen széles, sőt terjedő az a réteg, amelyikből nagyon alacsony hatásfokkal kerülnek ki a gyerekek. A társadalom túlzott tagoltsága ugyan halaszthatatlan feladat, de ezt nem az oktatási rendszernek, hanem a politikának, mindenek előtt a foglalkoztatásnak, és a szülők érdekeltségteremtésnek kell megoldani. Ha az oktatás vállalkozik e feladat megoldására, több kárt okoz, mint hasznot. Az oktatáspolitikai elsődleges feladata az adott anyagból kihozni a maximumot. Ezt pedig csak az olyan oktatás érheti el, amelyik homogén tanulócsoportokban működik.

Az illetékesek is elismerik. „Azt ugyanis, hogy ki, milyen iskolába jár, meghatározza a gyerek szociális háttere.” Ez a háttér, sajnos jelenleg, tény, tehát illene tudomásul venni, és nem úgy viselkedni, mintha nem volna tény.

Meggyőződésem szerint, a magyar társadalom felső harmada finnországi, a középső tipikusan magyar, illetve közpép-európai, de az alsó harmada a harmadik világnak megfelelő. Ezt ugyan nem szabad tűrni, de ez ellen a pedagógia semmit sem tehet. Minél jobban úgy akar viselkedni, mintha nem volna, annál nagyobb kárt okoz.

„Az oktatásügynek arra kellene törekednie, hogy minden iskola jó legyen.” Ennél ostobább oktatáspolitikát nem tudok elképzelni. A jó oktatáspolitika célja, hogy az adott társadalomnak minél jobb, hatékonyabb nemzedéket neveljen fel. Ha a politika nem veszi tudomásul, hogy a felső harmadból finn színvonal lehet kihozni, a középső harmadból magyart, az alsó harmadból pedig egye rosszabbat, akkor nem kényszeríti ki a politikából, hogy a jelenlegi háromszintűséget csökkentse. Ha pedig ezt nem teszi meg, akkor nem lehet jó az oktatás sem.

Márpedig a modern társadalom teljesítő képessége, hosszú távon, elsősorban attól függ, milyen nemzedéket nevel fel. Annak értéke nagyságrenddel jobban függ a minőségtől, mint a mennyiségétől. Ennek ellenére a közgazdaságtan a következő nemzedéket darabban, és nem értékén számolja. Ez olyan, mintha a vállaltok teljesítményét a foglalkoztatottak számával, vagy a festészetét a festmények darabszámával mérnénk. Ráadásul a szellemi vagyon termelését fogyasztásként vesszük figyelembe. Az oktatás nem vagyonképzés, a munkaképes korú tanulás pedig munkanélküliség.

A sok okos közgazdász ugyan elmondja, hogy a jelenkor a tudás társadalma, de nem vonja le ennek következményét, hogy a jelenkor legfontosabb termelő ágazata az oktatás, és tanulás.

A klasszikus közgazdaságtan történelmi érdeme az volt, hogy felismerte a tőkés osztálytársdalom teljesítménye elsősorban attól függ, hogyan lehet a társadalom fizikai vagyonát, elsősorban ennek a tőkeként működő hányadát, gyarapítani. A tudományos és technikai forradalom azonban olyan fordulatot teremtett, amitől már nem a fizikai, hanem a szellemi tőke gyarapítása vált elsődlegesé. Az azonban fel sem vetődött, hogy ehhez igazodnia kell az elméletnek is. Ez pedig azt jelenti, hogy a társadalom elsődleges eladta már nem annyira a fizikai tőke, mint sokkal inkább a szellemi maximalizálása. A szellemi tőkeképzés a társadalom elsődleges termelő szektora, aminek a kezelését, érdekeltségi rendszerét is ennek szolgálatába kell állítani.

Itt, és most nem is megyek tovább, hiszen az írás tárgya nem is a közgazdaságtan elméleti alkalmazkodás a kör követelményéhez, hanem az oktatási rendszer értékelési módszere. Ennek a módszenek is ahhoz kellene igazodni, hogy az oktatás célja nem a minden gyerek képzésének esélyegyenlősége, hanem az adott anyagból a maximum kihozás.

Ez pedig azt követeli, hogy nem minden személy, hanem minden képesség számára kell azonos esélyt biztosítani. Ezzel szemben a jelenlegi oktatáspolitika, még inkább a családpolitika, ennek az ellenkezőjét teszi. Azt ugyan tapasztalja, hogy az oktatás hatékonysága jelenleg, elsősorban a tanulók szüleinek társadalmi helyzetétől függ. Ezt azonban sajnálatos tényként veszi tudomásul, és olyan oktatáspolitikát folytat, mintha ez a döntőtényező nem is létezni.

Az ugyan nem az oktatási szakemberek feladata, hogy a magyar társadalom katasztrofális társadalmi tagoltságát korrigálják, de kötelességük volna, hogy egyrészt meggyőzzék a politikusokat és közgazdákat arról, hogy a jelenlegi társadalmi szerkezetben nem működhet jó hatékonyságú oktatás, és amíg ez ilyen, addig az ennek megfelelő oktatási rendszert kell működtetni. Ez ugyan nem lehet, nemzetközi mércével mérve, kiváló, de a jelenleginél sokkal jobb, ha ennek tudatában azokra koncentrál, akikből a legtöbbet képes kihozni. Vagyis az ellenkezőjét annak, amit jelenleg folytat.

A tények ugyanis azt bizonyítják, hogy csak az olyan modern társadalomban működhet hatékonyan az oktatási rendszer, amiben magas a foglalkoztatás. Elég arra gondolni, hogy a világ két legjobb oktatási rendszere a finn és a dél-koreai. Mindkét országban nagyon magas a foglalkoztatás, és a munkanélküliségen belül szinte nincs is tartós. Ehhez járul, hogy mindkét országban a lakosság viselkedését a nagyon puritán életvitel jellemzi. Ahol nem ennyire puritán, tanulásszerető a lakosság, ott még ennél is fontosabb a magas foglalkoztatás, és a tartós munkanélküliség felszámolása.

Ezzel szemben Magyarország, a rendszerváltás óta az EU 27tagállama között, a legalacsonyabb a foglalkoztatás, és legmagasabb a tartós munkanélküliség.

Minden oktatási értékelésnek azzal kellene kezdődni, hogy annak ellenére, hogy a magyar oktatásügy reménytelen helyzetben van, mert a működtetésének társadalmi feltételei, a világ fejlett kétötödéhez képest, példátlanul rosszak.

1. Példátlanul alacsony a foglalkoztatás. Ebből fakadóan sok olyan gyereket kell oktatni, aki szülői háttere nagyon kedvezőtlen. Sokak szülei évek óta ki vannak zárva a társadalmi munkamegosztásból, és az állami alamizsnából élnek, nincs a családjában munkaviszonyból élő. De azok részaránya is nagyon maga, akik joggal félnek attól, hogy elvesztik a munkájukat. Ez a családi háttér az eredményes tanulás szempontjából a lehető legrosszabb.

2. Az állami családtámogatás a minél nagyobb gyermekszámra, nem pedig a minél eredményesebb gyermeknevelésre ösztönöz. A leszakadt rétegekben a családi pótlék több annál, mint amennyit erre a célra fordítanak. Ezzel szemben a gyermekeiket igényesen nevelő családok elenyésző hányadát kapják annak, amit erre a célra fordítanak. Ezzel a társadalom termeti meg az érdekeltséget ahhoz, hogy a gyermekneveléshez legjobb adottságú családok aránylag kevés, a legrosszabbak pedig sok gyereket vállaljanak. Ez a jövő társadalmát kártékony irányba terelő rendszer jól működik. Számításaim szerint, 40-50 év múlva az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem fele sem lesz annak, mint akkor lenne, ha minden családi rétegben azonos lenne a gyermekvállalás. A társadalom érdeke pedig az lenne, hogy ott szülessen több gyermek, ahol azok felnevelése a leginkább ígéretes. Egy erre törekvő társadalom lenne a jövő legsikeresebb társadalma. Ezért ezt kellene ösztönözni.

Ebben az irányba tett első, és jelentős lépés a jövőre életbelépő adórendszer. Ezért üdvözlöm, annak ellenére, hogy ugyan nagyon hasznos ez is, de igazságtalan, mert éppen a legnagyobb teljesítményeket jutalom nélkül hagyja.

A legnagyobb teljesítményre két példát.

a. Egy pedagógus házaspár négy gyermeket diplomássá iskoláztat. Szinte semmit sem kap, hiszen ez alacsony jövedelme ellenére tette.

b. Egy munkanélküli cigánycsalád egyetlen gyermekéből diplomást nevelt. A társadalom számára ezzel százszor annyit adott, mint az a szomszédja, aki hat gyermek után kapott családi pótlékot, de egyiket sem iskoláztatta megfelelően. Az új adórendszer mellett tehát gondoskodni kell a kis jövedelműek sikeres gyermeknevelésének jutalmazásáról is.

Ennél nagyobb társadalmi igazságtalanságot nem is tudok elképzelni. Ezt orvosolni kell, és lehet. De fenntartani a jelenlegi rendszert nemcsak igazságtalan, de bűn is.

Kopátsy Sándor                PB                    2010-12-10

 

 

Megint konferenciáztak a klímaváltozástól megrettentek tudósok és politikusok. Mindkét szakma szereti a tudományosan nem megfogalmazható, nem cáfolható témákat, mert ebben a sarlatánok is érvényesülhetnek.

Ebből a szempontból kiváló céltárgy a klímaváltozás hatása. Semmi sem bizonyítható, de semmi sem cáfolható. Ráadásul minden változás egyszerre jár előnyökkel és hátrányokkal. Tehát a változásokkal akkor is lehet ijesztgetni, ha majd százszor több előnnyel, mint hátránnyal járnak. Elég csak a veszélyeket emlegetni, és már figyelnek rájuk. Joggal számíthatnak a hozzá nem értők támogatására, tűntetéseire is. Csak arra kell vigyázniuk, hogy az esetleges előnyök maradjanak rejtve.

Engem különösen irritál a pánikkeltésünk, mert tudományosan ostobának, gyakorlatilag kártékonynak tartom a változásoktól való félelmet.

Az anyag, azon belül annak minden élő formája is, csak a változások hatására fejlődött. Előbb történtek a változások, és csak azok hatására történt a fejlődés. Ez így volt a múltban, és törvényszerűen így lesz a jövőben is.

Földünkön csak azért van fejlett élet, mert bolygónk története nagyon változatos volt. Változatlan környezetben nincs fejlődés. Ez fajunk történetre is vonatkozik.

Ezt azért említem, mert éppen a klímaváltozás idején jelent meg egy újságcikk, Őseinknek kedvezett a nyugtalan föld című beszámoló. Benne egy kép: A tanzániai Olduval-szurdok, az egyik legjelentősebb hominida-lelőhely. A szövegből pedig az derül ki, hogy az Afrika Árokban elterülő táj nagyon gazdag változatosságának köszönhető, hogy őseink agya gyorsan fejődött. Mert ebben a tájban az életterükön belül nagyon változatos volt a természeti környezet, amihez alkalmazkodni kellett. Ez az alkalmazkodás szellemi erőfeszítéssel járt, fejlődött az agyuk.

Ehhez teszem hozzá, hogy fajunk még ma is csak gyűjtögetésből élne, ha ez előtt mintegy tizenkétezer éve nem következik be az óriási felmelegedés, aminek következtében mintegy hetven méterrel emelkedett a tengerszint, és elpusztította fajunk korábbi legjobb élettereinek jelenetős hányadát. A kor emberiségének át kellett élni fajunk történetének legnagyobb katasztrófáját, nagyságrenddel nagyobbat annál, amivel most ijesztgetnek. A legjobban érintettek néhány térségben azonban át kellett térni a növénytermelésre, és az állattenyésztésre. Közben a fajok milliói pusztultak ki. De ennek a természeti „katasztrófának” köszönhetjük a magas-kultúrák létrejöttét, mindazt, amivel a történelmi ókor dicsekedhet.

Mindez azonban még a biológiának is, csak szinte a jelenkora. A fajok száma ugyan mindig hol csökken, hol sokasodik, de magasabb fejlettségi szintű faj csak ott jöhet létre, ahol olyan mértében megváltozott a környezet, amiben a meglévő fajok jelentős hányada már nem élhet tovább.

Jelenleg a tudósok egy kis hányada azzal foglalkozik, hogyan lehet megteremteni fajunk képviselői számára, más égitesteken is az életfeltételeket. A nagy többség pedig azzal van elfoglalva, milyen katasztrófával jár a várható éghajlatváltozás, ami ugyan eltörpül a legutolsó jégkorszak végét hozóval szemben.

A butaság csúcsaira csak a tudósok képesek felkapaszkodni.

Kopátsy Sándor               XK                    2010-12-03

 

 

Az ENSZ Human Development Report címmel megjelent kiadványával egy időben jelent meg a LEGATUM ISTITUTE azonos tárgyú karcsúbb füzete. Annak ellenére, hogy bővíti a társadalmi fejlettséget mérő vektorok számát, nem mond semmi lényegesen újat.

Egyik sem számol azzal, hogy a társadalom és az állam nem egymást fedő fogalmak. Egy államban élhetnek egymás mellett különböző társadalmak, és számos állam lehet kulturálisan homogén. Csak a kisebb államok esetében fedi a két fogalom egymást. Mivel a társadalmi fejlettséget akarjuk mérni, annak sikerét, kudarcát létrehozó tényezőket feltárni, bajban vagyunk, amikor egy állam nem homogén társadalom. Ezzel szemben előfordul, hogy több államot, esetleg annak bizonyos térségét azonos kultúra jellemzi.

Csak európai példákat mondok.

Németországon belül, egészen a második világháborút követő rendezésig, három kultúrára volt osztható. Az északnyugati térsége tipikusan protestáns, puritán kultúrájú volt, sokkal inkább az angolszász, skandináv kultúrájú. A déli térsége, elsősorban Bajorország tipikusan alpi népekkel rokon. Poroszország pedig társadalmi szempontból fél-feudális maradt. A németek szerencséjére, a poroszok elveszették korábbi befolyásukat.

A második világháborút megelőző kétszáz évben, a szénben gazdag térségei voltak a legfejlettebbek, a tőkés ipari társadalom számára ez az adottság volt a legkedvezőbb. A tudományos és technikai forradalom hatására az addig viszonylag szegény déli térség vált, rövid ötven év alatt, a leggazdagabbá.

Olaszország északi fele az alpi kultúrához tartozik, az osztrák tiroliakkal, a svájciakkal, a bajorokkal és a szlovénekkel rokon. Az ország déli fele pedig kulturálisan dél-mediterrán, a portugálokkal, a dél-spanyolokkal és a görögökkel rokon, nem pedig a saját országuk északi lakóival.

Jugoszlávia még jobban jellemezte a kulturális tagoltságot. A horvátok és a szlovének számára idegen kultúra volt a pravoszláv szerbeké, és még inkább a mohamedánoké. Itt a katolikus, a pravoszláv kereszténység keveredett a muzulmán maradvánnyal.

A két világháborút követő rendezések ugyan nagy lépést tettek az eltérő nyelvek és kultúrák szétválasztása felé, de a folyamat csak az ezredforduló végén zárult.

Ennek ellenére még mindig mesze vagyunk attól, hogy minden országot társadalmi, kulturális tekintetben homogénnek tekinthessük. A rendelkezésre álló statisztikai adatok különösen nehezen szerezhetők be a kulturális határoknak megfelelő bontásban.

Ezzel a nehézséggel találkoztam az említett LEGATUM kiadásban is, mert földrajzi fogalmak szerinti bontással kísérletezik. A világ államait térségi bontásban is elemzi.

Ezek:

Amerikák

Ázsia és a csendes-óceáni régió

Európa

Közép-Kelet és Észak Afrika

Afrika a Szaharától délre

Mindegyikkel röviden foglalkozom.

E fogalom alatt a két amerikai kontinenst értik. Ez azonban csak földrajzi fogalom, társadalomtudományi értelme nincs. Viszont érelme volna az Angolszász Amerikát, és Latin Amerikát elemezni.

Az Angolszász Amerika valójában két volt angol gyarmat, amit Ausztráliával és Új-Zélanddal vennék egy csoportba. Vallási tekintetben protestánsok, puritánok és demokraták, még ma is ritkán lakottak, ugyanakkor nagyon fejlettek. Mindkettő a világ tíz legfejlettebb társadalma, az angollá vált világnyelven beszél, és demokrata.

Latin Amerika 22 állam, de egyik sincs az első ötven között. Még a négy mediterrán államot sem előzik meg. Még nem találtam hivatkozást arra, hogy a két észak-amerikai állam megelőzte a volt gyarmattartóját, a latin-amerikaiak közül egy sem. Ez a tény is megérdemelné a társadalomtudományi elemzést. Az idézett tanulmány megáll annyinál, hogy a latin-amerikai államokban viszonylag nagy az egyéni szabadság, de gyenge az állami szerveződés. Ezt én másként mondanám. Általában a telet nem, vagy csak alig ismerő népek élni jobban tudnak, mint dolgozni. A kedvező klíma ezt megengedi. Ha nézzük a 22 állam helyélt a világ országainak rangsorában, azt láthatjuk, hogy viszonylag jobban állnak azok, akik messzebb vannak az egyenlítőtől.

Hiánynak tartom, hogy az amerikai államokkal foglalkozó elemzések említést sem tesznek az őslakó indiánokról, és a rabszolgaként odahurcolt afrikaiakról. Mindkét téma feldolgozása sok tanulságról szólna.

Amerika őslakói nagyon gyorsan szaporodnak, és nehezen asszimilálódnak. Néhánylatin-amerikai ország, száz év múlva, indián többségű lesz. A világ többi eredeti magas-kultúrájától néhány évezreddel megkésett indián magas-kultúrák utódai még a magas-kultúrával soha nem találkozott afrikai négereknél is nehezen épülnek be a jelenkori társadalmakba.

Heterogén a térség nem lehet közösen elemezni. Fel kell osztani: Távol-Keletre, Dél-Ázsiára és Óceániára, Közép- és Közel-Keletre és Észak-Afrikára. Mindegyik külön egység. Szibériát a kelet-európai csoportba tartozónak érzem.

A Távol-Kelet diadalának vagyunk a tanúi. Száz éve még Japán is csak a fejlettek alsó csoportjába tartozott. Ma a térség egésze az. Kína és Vietnám nagyon mélyen kezdte, de a leggyorsabban fejlődik. Övék a jövő.

Dél-Ázsia ugyangyorsan fejlődik, de ezt nagyrészt megeszi a gyors népszaporulat. Nem látom esélyét annak, hogy a térség bármelyik országa bekerülhet az első negyven közé.

Az arab kultúra térsége. Ez magas-kultúra volt még ötszáz éve is. A növekedési potenciálját felemészti a nagyon gyors népszaporulata, és a vallási sovinizmusa. Nem látom a politikai erőt, amelyik megfékezné a népszaporulatát.

Európa, színesebb annál, hogy a 43 országát egy csoportba lehetne foglalni. A hármas tagozódását jól jellemzi a három kereszténysége. Az élen a protestáns Európa, középen a katolikus Európa és hátul a pravoszláv Európa áll. Ez a hármas tagozódás egyértelműen kiderül a rangsorukból. Szinte nincs is átfedés. Akik közel ezer éve keletre szakadtak Rómától, azok ma is az utolsók. Akik ötszáz éve, a reformáció során hagyták el Rómát, az óta felettük állnak.

Közép-Kelet és Észak-Afrika viszonylag homogén csoport, oktatásban, egészségügyben és gazdasági teljesítményen jól állnak, a demokratikus szabadságjogok tekintetében azonban rosszak. Az elemzés itt sem említi a nagyon gyors népszaporulatot. Viszont az derül ki, hogy az értékelés túl értékeli a személyes szabadságjogok, a demokrácia jelentőségét. Minden kultúrának, és minden gazdasági szintnek más a demokráciaigénye. A Nyugat társadalomtudományai túl értékelik, ás általánosítják a demokrácia társadalmi értékét, és hatékonyságát. Pedig ez kultúrától és gazdasági fejlettségtől függő. Fajunk történelme során a demokrácia ritka, és szűk körre szabott jelenség volt, és ma is az.

Kopátsy Sándor                 XK                  2010-11-30

 

Észrevételek a HDR módszeréhez

 

Amennyire örömmel fogadtam, hogy végre az egy laksora vetített, fogyasztói áras jövedelemmel mérik a gazdasági fejlettséget, annyira nem vagyok megelégedve a másik két mércével, az iskolában töltött évek átlagos számával, és a várható életkorral.

A jövedelem ugyan mérhető a növekedési százalékkal, de a másik két növekedési mutató torzít.

Ennek bizonyítása egyszerű a várható életkor esetében. Minél hosszabb a várható életkor, annál nehezebben növelhető. 20-ról 40 évre növelés sokkal egyszerűbb feladat, mint 70-ről 80-ra. Annak ellenére, hogy az előbbi 100, az utóbbi csak 13 százalékos növekedés. Ráadásul, az előbbi nagyon költség hatékony, és gyors, az utóbbi mintegy tízszer többe kerül, és sokkal lassabban valósítható meg.

Ebből a módszerből következik a megállapítás, hogy az életkor meghosszabbodásában csökken a fejlett, és a kevésbé felett közötti különbség. Ráadásul, az életkor alacsony szintről való emelése, óriási gazdasági előny, mert ezzel nő az aktív lakosság aránya, a munkaképes kor feletti életkor meghosszabbítása esetén azonban csökken.

Ehhez még azt is tegyük hozzá, hogy a munkaképeskor a fejlődéssel, a fizikai munka csökkenésével egyre nő.

A tőkés osztálytársadalomban még elég volt az írás és olvasás ismerete, tehát a társadalom szellemi vagyonát jól tükrözte az analfabétizmus alacsony szintje. A munkaerő óriási többsége estében még az írás és olvasás ismerete sem volt elengedhetetlen követelmény. Száz évvel később már szinte semmit nem jelent a munkaerő minőségének kifejezésére az írás és olvasás ismerete. A jelen generációt már arra kell felnevelni, hogy még jó szakmunkás sem lehet az, aki nem a középfokú képzettséggel nem rendelkezik. Ez azt jelenti magyar vonatkozásban, hogy a szakmunkás képzéshez is érettségire van szükség. Már ma is csak az olyan szakmunkás állja meg a helyét, aki vagy érettségizett, vagy a 8 osztályosok között a felső ötödbe tartozott. Az ilyenre azonban nem lehet számítani, hiszen a 8 osztályt végzettek kétharmada másodfokon. Ezek fele pedig harmadfokon képzi magát tovább.

A jövő szakmunkásinak már 15 év iskolázottság kell. Ez alatti képzés. Az elektronikában való jártasság már alapkövetelmény, ezért a 8 általános elvégzése nem elég a jó szakmunkássá váláshoz.

Az oktatást is egyre kevésbé szabad csupán az oktatásban való részvétel éveivel mérni. Az írást és olvasást ugyan a tanulók 95 százalékkal el lehet sajátítani. Ennek minősítésében nincs is nagy különbség. Ezzel szemben éppen a társadalom számára legértékesebb tudásban, és fogékonyságban azonban egyre nagyobb. A művészetekben, hívatásos sportban, de még sokkal inkább a társadalom számra százszor fontosabb műszaki és humán szakmákban óriási képességkülönbségek vannak. Gyakorlati tapasztalataim alapján állítom, hogy a matematikai képesség terén a felső tizeddel tízszer nagyobb eredmény érhető el, mint az alsó harmaddal, és néhányszor nagyobb, mint az átlaggal.

A társadalom szellemi vagyonának bővülése annál inkább attól függ, kit mire képzek, mint a képzésre fordított időtől és pénztől. Ezt másként megfogalmazva, minél fejlettebb a társadalom, az oktatás eredménye egyre inkább a befogadó képességétől függ. Ennek ellenére a pedagógia a figyelmét elsősorban az oktató személyzet minőségére és az alkalmazott módszerre fordítja. Nem veszi tudomásul, hogy minél magasabb az oktatási szint, és minél inkább a képességre szakosodott az, annál inkább az eredmény a tanuló képességén és hozzáállásán múlik.

Erre figyelmeztetnek az újkori tapasztalok.

Az oktatás minőségében évek óta két ország, Finnország és Dél-Korea állnak az élen. Ennek okát azzal is magyarázom, hogy az elmúlt ötven évben ez a két ország áll az élen az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem termelésében is. Vitathatatlan, hogy itt a kapcsolat kölcsönös. E két ország azért gazdagodott gyorsan, mert jó az iskolarendszere, és fordítva, azért jó az iskolarendszere, mert a legjobb tanulóanyaggal rendelkezik. A fin a leginkább puritán nép Nyugaton, a koreaiak pedig a Távol-Keleten. Ráadásul, mindkét nép elnyomott, szegény és kizsákmányolt volt. Tehát a legnagyobb sikerélményt ezek élhették meg. Szinte azt mondhatnám, hogy a két országban volt a pedagógusok sikerélménye a legnagyobb.

Már az is kérdéses, hogy a szellemi vagyon nagyságát mennyire fejezi ki az iskolában töltött évek száma.

A történelmi tapasztalt azt mutatja, hogy az iskolázottság átlagos szintje csak a tudományos és technikai forradalommal vált a hatékonyság mutatójává. A 20.században vált először nyilvánvalóvá, hogy a már fejlett tőkés társadalom is csak ott lehet gazdag, ahol a lakosság viselkedési módja, kultúrája puritán. Ezt Max Weber már a tények ismeretében a 20. század első éveiben úgy fogalmazta meg, hogy a siker titka a protestáns etika. Szerencsésebb megfogalmazás lett volna a protestáns jelző helyett a puritánt használni. Nyugaton a puritanizmus alatt, elsősorban a szorgalmat, a takarékosságot, a tanulás és tisztaság szereteté, a szolidaritást és a fegyelmet kell érteni.

Ebben az esetben kiderült volna, hogy nemcsak Európa északnyugati népei, hanem a kelet-ázsiaiak is puritánok, a tudományos és technikai forradalom követelményeinek megfelelők. Weber felismerését úgy kellett volna értelmezni, hogy a társadalmi fejlődésben a siker elsődleges feltétele a lakosság megfelelő életvitele.

Ezért érdemes volna kultúránként megvizsgálni az elért eredményt. Ebből minden bizonnyal az derülne ki, hogy jelenleg a siker elsődleges feltétele a puritán életvitel.

A HDI mérési mód forradalmi jelentősége, hogy az egy laksora vetített eredményeket, és nem az országok bruttó teljesítményét méri, és nemcsak az anyagi, hanem a humán eredményt is. A mérési eredményeinek fő tanulságáról azonban említést sem tesz.

Az első tanulság, hogy a társadalmi siker alapja a lakosság viselkedési módja, tágabb értelemben a kultúrája. Egyelőre csak a puritán életvitel vezethet az élre kerüléshez. Ez azt jelenti, hogy csak a puritán Nyugat, és a konfuciánus Távol-Kelet helyzete javulhat az átlaghoz képest.

Ebből fakadna, hogy keressük annak eszközeit, hogyan lehet a puritán életmód felé terelni a lakosságot.

Az egyértelmű, hogy a puritán népek nagy többsége négy évszakos, telet is megérő éghajlatú térségekben élnek. Európa hat országa van a világ első tíz legfejlettebb között, mind viszonylag kis lakosságúak, tehát nem játszhattak a politikai történelemben főszerepeket, és térségük nem volt izolálva a magas-kultúráktól.

Erre magyarázatot ad a fejlődéselméletem. Minden fejlődés motorja a változó környezet. A négy évszakos természeti környezet ehhez ideális. Egy éven belül is előre kell tervezni, mert minden évszak más életmódot, viselkedést követel. A hosszú tél takarékosságot, beosztást, készletezést kíván.

A hosszú tél azonban nem elég garancia a sikerhez. Arra is szükség van, hogy a másik három évszak alkalmat adjon a készletek felhalmozására, és legyen kapcsolatuk a magas-kultúrák tudományainak, technikai eredményeinek átvételére. A messzi északon ez a két feltétel a sarkkörön túli kontinentális térségekben hiányzott. Az eszkimók, és Szibéria lakói, olyan térségekben éltek, ahol a nyár sem volt alkalmas a jövedelemtermelésre, és szinte a jelenkorig el voltak zárva a kultúrák világától. A jelen generációk azonban meglepően gyorsan beépülnek a fejlett világba. Ennek a trópusokon élő bennszülöttek esetében a nyomaival sem találkozunk. Elég arra gondolni, hogy Kanadában milyen kevés probléma van az eszkimókkal, és Ausztráliban ilyen sok az őslakókkal.

Általános tapasztat viszont az, hogy a puritanizmus és a munkára fogottság között szoros a korreláció. Ez esetben is kölcsönös a hatás. Ahol az emberek puritánok, ott a munkaképesek dolgoznak, vagy tanulnak. Ahol a munkaképes emberek dolgoznak, ott egyre inkább puritánul élnek.

Ennek klasszikus példája Magyarországon, a társadalom viselkedése a rendszerváltás előtt, a teljes foglalkoztatottság, és utána a botrányosan alacsony foglalkoztatás mellett.

A társadalomtudományok egyik nagy hibája, hogy nem ismerték fel a munka tudatformáló szerepét. Ennek egyik jellemző példája, hogy nem tekintik társadalmi bűnnek a tartós munkanélküliséget. A tartósan munkanélküliség nemcsak drága, de ennél is sokkal drágább az erkölcsromboló hatása. A jelenkori fejlett társadalomban szinte sehol nincs megoldva a gyenge minőségű munkaerő foglalkoztatása. Ezért volna indokolt a foglalkoztatást fontos társadalmi mutatóként kezelni.

Száz év óta, az emberi faj haladását fenyegető veszély a túlnépesedés. Évtizedek óta bizonygatom, hogy hosszú távon, még az évi fél százalékos népességnövekedés is elviselhetetlen.

A HDR 2010-es jelentés egyik fogyatékossága, hogy nem szűri le az elmúlt húsz év legfontosabb tanulságát: A népesség növekedése és a versenyképesség összeegyeztethetetlen az emberiség kilencven százaléka számára. Ezért kell összegyűjteni egy olyan táblázatot, ami megmutatja, hogy az országos szinten elérte nemzeti jövedelemnövekedést hogyan fogja vissza a népesség növekedése. Ez is egyértelművé tenné, hogy a gyorsan növekvő népesség nagyon lefékezi az egy laksora jutó eredményt. Az igazi mérce az lenne, ha az egy laksora jutó nemzeti vagyon növekedését is figyelembe vennék, ugyanis ennek szinten tartása okoz elsősorban nehézséget. Ez ugyanis, ha a szellemi vagyont is a nemzeti vagyon részének tekintjük, minden 1 százalék népesség növekedéshez, a nemzeti jövedelem 4 százalékát igényli.

Még ebben az esetben sem jutottunk helyes eredményhez, mivel nem vettük figyelembe a túlnépesedéssel járó többletigényt. Gondolunk Indiára, ahol már a legfontosabb természeti erőforrások, elsősorban a termőföld, önöző víz, már nem vagy csak egyre drágábban biztosítható.

Az, hogy milyen fontos a természeti erőforrások korlátozott voltának figyelembe vétele jól mutatja néhány jelen kori adat. A világ legfejlettebb tíz társadalma közül négy, Ausztrália, Új-Zéland, Kanada, és az Egyesült Államok még nagyon ritkán lakottak. Ott az optimális eltartó képességet még nem érték el. Ráadásul, a népesség gyarapodása nem belő népszaporulat, hanem bevándorlás. Márpedig a jó munkaerő importja a leghatékonyabb import. Egyrészt az átlagnál jobb minőségű munkaerő nemzeti kincs, az előállítsa nem került semmibe. Másrészt ez az ingyen kapott ajándék, az optimális eltartó képességhez közelítést, azaz hatékonyság növekedést jelent. Ezzel a négy országgal szint kimerült azok száma, ahol kívánatos a lakosság számának jó minőségű munkaerővel való jelentős gyarapítása.

Csak az maradt, hogy a kiváló minőségű munkaerő szinte minden társadalom számár előnyt jelent. De ezzel az előnnyel csak a legfejlettebb társadalmak élhetnek.

A közgazdaságtan ugyanis nem foglalkozik azzal, hogy a jó munkaerő értéke milyen mértékben függ attól, hogy hol használják fel. A munkaerő komparatív értéke ugyanis hatványozottan nő a befogadó környezet fejlettségétől. Minden átlagos minőségű munkaerő a saját társadalmában átlagosan hatékony. Ha fejlettebb környezetbe vándorol, annak az átlagát éri. Számos esetben a háromszor fejlettebb társadalomban az értéke esetleg százszorosára ugrik. A legjobb elméleti fizikusnak csak ott van óriási értékük, ahol a legjobb részecskegyorsítóval dolgozhat. A legjobbak közé sorolható menedzser a legjobb óriásvállalt egyikénél ér a legtöbbet. A legjobb sportoló ott, ahol a sportjának a legnagyobb a piaci értéke. A legjobb karmester a legjobb zenekar élén jut a legtöbbre. Ugyanakkor ezek a szakmai kiválóságok a saját országukban esetleg semmit sem érnek.

Ennek a társadalmi törvénynek a jelentőségét általánosan a munkaerő térbeni mozgása mutatja meg. Amelyik térségben alacsony a munkaerő térben mobilitása óriási hátrányt szenved. Erre jó példa Észak-Amerika fölénye az EU térségével szemben. Európa nyugati fele csupán a munkaerő országok közti mozgását gátló nemzeti és nyelvi megosztottság okén sem lehet versenyképes.

A HDI egyik hiányossága, hogy nem mutatja meg a térbeni mobilitást, holott fajunk történetében óriási jelentősége volt, és van a távolság legyőzésének. Az állatok, mindenekelőtt a ló személeti forradalmat jelentett. Százötven éve a vasút, a gőzhajó és a kerékpár sokszorozta meg nemcsak az áruk, de a személyek mozgásterét. Aló, a kerékpár, a kismotor, és a személyautó az egyén számára sokszorozta meg az egyének térbeni mozgását. Szinte egyetlen társadalomtudós sem figyelt el arra, hogy tíz éve, Afrikában 50 millió kerékpár érkezik. Ez legalább olyan jelentőségű, mint az oktatási reform.

A HDI jelentései óriási áttörést jelentenek a közgazdaságtudomány számára. A jelentőségéhez mérten kevesen foglalkoznak az érékelésével, és még kevesebben azzal, hogyan lehetne az elkezdett úton még sokkal előbbre jutni. Pedig a lehetőségek óriásiak.

Ehhez igyekeztem néhány gondolattal hozzájárulni.

Kopátsy Sándor                      EO              2010-12-01

 

 

Nagy örömmel fogadtam a hírt, hogy a kormány és az Országos Kereskedelmi és Iparkamara megállapodott a szakmunkás képzés jövőjéről. Hazánk versenyképességét jelentősen fékezi, hogy kevés a műszaki diplomás, és még kevesebb a jó szakmunkás.

A jelenlegi pénzügyi válság egyik tanulsága, hogy évtizedek óta a képzetlen munkaerő foglalkoztatása a nyugati demokráciák egyik fő feladata. A távolkelti országok, mindenek előtt Kína és Vietnám tömegtermékeket gyártó feldolgozó ipara egyre nagyobb komparatív előnyt élvez, és még évtizedekig élvezni fog. Ebből fakadóan a fejlett Nyugat minden országában is nehézséget okoz, és egyre fokozódó nehézségbe ütközik a képzetlen munkaerő bevonása a társadalmi munkamegosztásba. Ez ellen csak a fokozott szakmunkásképzéssel lehet hatékonyan védekezni. Megdöbbentő, hogy ezt a liberális gazdaságpolitikai szolgálatába szegődött baloldal kormányon töltött két ciklusa során tudomásul sem vette. Megint balról előz a Fidesz.

Nem kisebb örömmel fogadtam azt is, hogy a munkaterve jelentős súlyt helyez a leszakadt rétegek, mindenek előtt a cigányságnak a szakmunkásképzésbe vonására. Ezt ugyan politikai tapintatból nem mondja ki, de köztudott, hogy ebben a képzési formában a legmagasabb a cigányok aránya.

Politikai és szakmai tekintetben üdvözölendő a kezdeményezés. A jobbításérdekében azonban az általános dicséret helyett a további jobbítást szeretném szolgálni.

Elengedhetetlennek látszik, hogy szóljak a világgazdasági helyzetről, aminek kényszere is ebben az irányba mutat.

Nemcsak időszerű magyar, de EU feladat is a szellemi vagyonon belül a műszaki szektor súlyának növelése. Az általános EU feladat a legkevésbé Németországnak szól. Ez az ország felel meg a legjobban a kor, mindenek előtt Kínával szembeni kihívásának.

Arra kell felkészülni, hogy a tömegárukkal való ellátásban Kína és Vietnám óriási komparatív előny élvez, és egyre nagyobb előnybe kerül. A továbbiakban, az egyszerűség kedvéért, csak Kínáról beszélek, hiszen ennek a fejlett Nyugatnál nagyobb lakosságú országnak kiváló minőségű és olcsó munkaereje ellen nem lehet védekezni. Már ma is, és a jövőben egyre inkább egyetlen fejlett ország sem engedheti meg magának, hogy a tömegárut ne Kínából szerezze be. Ezeket olyan olcsón, és olyan jó minőségben kaphatja meg, aminek hazai gyártása jelentősen emelné a fogyasztói árindexet. Aki ezt a tömegáru választékot maga karja legyártani, igen jelentős hátrányba kerül azokkal a versenytársaival szemben, akik Kínából szerzik be. Tegyük hozzá, hogy a kínai politikai rendszer könnyen elérheti, hogy csak azoktól vesz, akik tőle is vesznek. A fejlett nyugati országok nem engedhetik meg maguknak, hogy versenytársaikkal szemen hátrányba kerüljenek a kínai piacon.

A következő évtizedek világgazdaságában a távol-keleti olcsó, és kiváló munkaerővel kell számolni. A Nyugat szinte minden tömegárut Kínától vásárol és ezeket beruházási javakkal, nagyon igényes minőségi árukkal fogja fizetni.

Ebbe a világgazdaságba kell hazánknak is megtalálni a maga helyét.

A kínai piacra csak azt lehet eladni, amit viszonylag kis mennyiségen, de nagy értékben, kiváló szakmunkásokkal lehet elkészíteni. Ez amunkamegosztás aztjelenti, hogy egyre több mérnökre, kiváló szakmunkásra, de egyre kevesebb gyenge minőségű munkaerőre lesz Nyugaton szükség.

Németország jelenleg azért a legsikeresebb szereplő, a nyugati országok között a világpiacon, mert tőkés középvállalatai kiváló szakmunkásokkal tudják előállítani azokat a minőségi termékeket, melyekre nemcsak a kínai, de a távol-keleti országok nem képesek.

A világgazdaság szakmunkásigénye jelenleg hazánkban is jelentkezik. A közelmúltban három magas minőségi igényű autógyár hozta ide az igényes termékeinek gyártását. A cseh példán megtanulták, hogy a magas igényű autók gyártásához magas igényű munkaerőre van szükség. Ezeket a nálunk sokkal fejlettebb, gazdagabb társadalmakban már nem lehet futószalag mellé állítani. Aki minőségében megfelelne, az már kinőtt ebből a munkából. Húsz éve jártam Wolsburgban, a Volkswagen gyárban. Már akkor a futószalag felett a falakon török és horvát feliratok tájékoztatták a munkásokat. Aztán, Volkswagen Csehországban rájött, hogy ott még jó munkaerőt lehet találni az ilyen igényes futószalag mellé. Ezt tanulták meg Győrben is. Ezért mennek az európai autógyártás új beruházásai Csehországba, Szlovákiában és Magyarországra. Ennél elmaradottabb, olcsóbb munkaerejű térség már nem jó.

A szakemberek, és azon belül a szakmunkások képzése 40-50 éves távaltot követel meg. Akiket ma képzünk, azok lesznek 40-50 év múlva a derékhad. Ekkora távlatra nehéz előrelátni, de mégis ezt kell tenni. Elég arra gondolni, hogy milyen volt 40-50 éve a szakmunkásigény, és milyen ma. Ma már csak azok a szakmunkások élhetnek jól, és biztonságban, akik nem „középiskolás” fokon haladni tudtak a kor gyorsan változó követelményeivel, akik a szakmájuk felső tizedéhez tartoznak. Merem mondani, akik az értelmiségéhez tartoznak. Az ő helyükre nagyon kevesen fognak lépni azok közül, akik a 8 általánost közepesen, vagy annál gyengébben végzeték, és aztán lettek szakmunkások. Márpedig, ma ilyen anyagból képezzük a jövő szakmunkásait. A szakmunkás képzésbe beiskolázottak nagy többségéből a legjobb képzési módszer sem hozza ki a jövő minőségi igényét kielégítőket.

Ez nem jelenti azt, hogy a jelenlegi szakmunkásképzést nem kell javítani, nem kell a szakiskolákban modernizálni. Erre nem csak azért van szükség, hogy jobb legyen a munkaerő minősége, hanem elsősorban azért, hogy befogadja a társadalmi munkamegosztás ezt a réteget is. Ezzel azonban nem szabad megelégedni, hiszen a jövő igényeit nem ők fogják kielégíteni. Talán a gyerekeik.

Számunkra a sürgető feladat az igényes feladatok elvégzésére alkalmas szakmunkások képzése. Ezt azonban csak a középfokú képzettséggel már rendelkezőkből lehet kinevelni, kitanítani. Ennek érdekében, az érettségizettekből kell a jövő szakmunkásigényének elitjét kielégíteni.

Tehát nem elég az egyetemekre, főiskolára aránylag több műszakit irányítani, hanem az érettségizettekből kell a jövő szakmunkás elitjét kinevelni.

Ennek érdekében meg kell győzni a szülőket és a fiatalokat, hogy jobb kiváló szakmunkásnak lenni, mint átlag alatti diplomásnak. A meggyőzés a tényekre támaszkodhat, csak azt kell tudatosítani.

Tény, hogy a szakmunkások felső minőségi tizede jobban keres, ráadásul sokkal több sikerélménye van, sokkal nagyobb a biztonsága, mint az átlagos diplomásnak. Fokozottan így lesz a mostani fiatalok életében.

Negyven év múlva a gazdaságnak már többségben olyan szakmunkásokra lesz szüksége, akik középfokú alapképzettséggel tanultak szakmát. Akkor már a középvállalkozásokban, beszállítóknál, kisvállalkozások vezetőinek csak azok felelnek meg, akik érettségi után szereztek szakképzettséget.

A pedagógus szakma nehezen veszi tudomásul, hogy az eredmény elsősorban a tanulók minőségén múlik. Márpedig a jelenlegi szakmunkásképzésben a legnagyobb baj a tanulók gyenge minősége. Ha ezen nem sikerül javítani, akkor nem lehet teljes a siker. A jobb képzés is elkerülhetetlen feladat, de az első a jobb szülői háttér. Az évtizedek óta munkátlan családi hátterű diákokból csak nagyon kévés jó szakember kerül ki.

Az első feladat a tartósan munkanélküliek munkára fogása. Ez ugyan nem képzési feladat, mégsem lehet elhallgatni.

Az adott helyzetben csak a szülők motivációja lehet a feladat. Ezért a tartósan munkanélküli családokból kikerülő szakmunkások szüleit kellene jutalmazni. Közvetlen érdekeltté kell tenni a leszakadt családokban a szülőket a gyermekük minél jobb iskoláztatásban. Ennek érdekében javasolnám, hogy a tartósan munkanélküli családban felnőtt gyerekeket szakképzését jutalmazzuk. Aki ilyen családban nőtt fel, és a szakvizsgán a felső harmadban végez, a szülők 500 ezer forintos jutalomban részesüljenek.

Fontosnak tartom az érettségizett diákok ösztönzését is. Ezért az érettségi után végző szakmunkások a vizsga után ugyancsak 500 ezer forintos jutalmat kapjanak.

Nem jelenten ez külön költségvetési terhet, hiszen az ilyen szakmunkások egy-két év alatt ennél sokkal többet hoznak a költségvetésnek.

Kopátsy Sándor                   XK                2010-11-28

 

 

Közgazdász életemben 1990 jelentette a rendszerváltást. Az óta találkozhatom az olyan adatokkal, amelyek a társadalom fejlettségét nemcsak az egy lakosra jutó jövedelemmel, hanem e mellett mát két mutató, a születéskor várható életkor, és az iskolázottság figyelembe vételével mérik. Ezt a mutatót, az angol neve, Human Development Index alapján HDI-nek nevezik. Ez számomra azért volt nagy öröm, mert Németh Lászlónak a MINŐSÉG FORRADALMA cím alatt megjelent esszégyűjteménye alapján hittem, majd egyre inkább tudatosult bennem, hogy a jelenkor fejlett társadalmai már nem tőkés osztálytársadalmak, hanem az egész lakosságé, amiben már nem a tőkefelhalmozás, hanem az éle minősége az elsődleges cél. Az óta a MINŐSÉG TÁRSADALMÁRÓL beszélek.

A klasszikus közgazdaságtan, amit ma is használ a társadalomtudomány és a gazdaságpolitika, az ipari forradalom rövid háromszáz évének bolt a gazdaságtudománya, és a fejlett világban egyre inkább használhatatlanná válik.

Az én iránytűm, a HDI alapján 1990-ben jelent meg az első nagy nemzetközi összevetést tartalmazó kötet. Az idén aztán a húsz éves útról készített kötet. Ennél nagyobb öröm nem érhetett, hiszen tavaszra tervezem az ÚJ KÖZGAZDASÁGTAN címmel megjelenő könyvem megjelenését.

E kiadvány olvasása közben írni le az általánosítható, a könyvemben is megjelenő véleményem.

 

 

 

 

 

2010-ben a HDI index alapján a tíz lefejlettebb ország sorrendje: Norvégia, Dánia, Finnország, Ausztrália, Új-Zéland, Svédország, Kanada, Svájc, Hollandia és az Egyesült Államok. Kitalálni sem tudtam volna jobban.

Európában már húsz éve ezt a hat államot tartottam a legfejlettebb társadalmúnak. Ezeket alják a legpuritánabb népek. A jelenkor társadalmi fejlődésében az első előfeltétel a lakóság puritán viselkedési módja. A rangsor első húszországátpuritánoklakják. A második tízben már nemcsak a Nyugat, de a Távol-Kelet puritán népei is megjelentek. Nem kell hozzá nagy fantázia, hogy húsz év múlva már néhány távol-keleti puritán ország is megjelenik. A konfuciánus távol-keleteik, sok tekintetben, még a nyugatai puritánoknál is jobban puritánok.

Ők a leginkább puritánok. Ez a viselkedési mód, a takarékosság, a tisztaság, a munkaszeretet, a tanulás becsülete csak ott fejlődik ki, ahol hosszú a tél, de nincsenek izolálva a fejlett világtól. Ilyen természeti adottság csak Északnyugat Európában, és az Alpokban van. Ha majd egyszer arról is leszokunk, hogy a politikai országhatárok nem kultúrák határai, akkor ki fog derülni, hogy nemcsak a svájciak, hanem az Alpokban élő népek élnek fejlett társadalomban, ezért minden alpi népnek ígéretes jövője van.

Dánia és Hollandia ugyan nem a hosszú telének köszönheti, hogy a legelőkelőbb tíz közé tartozik, hanem a kivételes fekvésének, és társadalmi múltjának is. Már a középkorban Európa nyugati kapuja voltak. Mint társadalom, nem a római városok polgárai, hanem a földművelők polgárai vezették a politikai társadalmat.

Azt már évtizedek óta tudom, hogy a társadalmi fejlődés szempontjából előny élveznek a világkereskedelembe beilleszkedő kisebb országok a nagyokkal szemben. Már a középkorban a városállamok lakossága gazdagabb, volt, mint a birodalmaké. Ma is így van. Luxemburg Európa leggazdagabb államocskája.

A kisebb államok gyorsabb társadalmi fejlődése nagyon világosan kirajzolódik Kelet-Ázsiában is. Kína a többi összesnél is sokszorta nagyobb Kína ébredt utoljára.

Bátorság kell leírni, hogy a hat ország sikerének egyik feltétele, hogy egyik sem játszott főszerepet abban a történelemben, amit a történészek annak neveznek. A kis államok előnye, hogy nem vállalkozhatnak politikai főszerepre. Az élet azt bizonyítja, hogy ahhoz a legnagyobbak is kicsik. A lakosság szempontjából a legjobb államméret a városállam. Ilyenben élni azonban csak keveseknek adatott meg. Minél fejlettebb a világ annál inkább urbanizálódik. Ezzel a jelenséggel sem eléggé foglalkoznak. A Nyugat újkori történelme már azt igazolta, hogy a társadalmi forradalmak fészkei a nagyvárosok voltak. A polgári társadalom nagy forradalmai Londonban, Párizsban, Berlinben, Bécsben, Szentpéterváron és Moszkvában voltak. A jelenkorban pedig gomba módra szaporodnak a sokmilliós, és megjelennek a több tízmilliósak is. Ráadásul az a folyamat nem is annyira a fejlett társadalmakban, mint a lemaradókban jelentkezik.

Még utalást sem olvastam arról, hogy az állammal sem rendelkező, de puritán viselkedésű etnikumok fejlődtek a leggyorsabban. A zsidók Nyugaton, a kínaiak a Távol-Keleten. A zsidó diaszpóra története még külön leckével is szolgál. Amíg a Közel-Kelet volt a kor legfejlettebb világa, az ott maradt zsidó diaszpóra nagyon fejlett volt. Ahogy az lemaradt, lemaradt az ott élő zsidóság is. Ahogy aztán a világ élére emelkedett a Nyugat, az ott élő zsidóság ennek lett az élcsapata.

A sikerül titka, hogy ezekbe Európa népei dolgozni, nem rabolni, téríteni mentek, és a politikai berendezkedésüket angol, és nem spanyol mintára hozták létre. A két Amerika legnagyobb tanulsága, hogy csak ott lettek gazdag államok, ahol a munkájukból való megélhetésben reménykedő puritánok rakták le az alapokat. Ahova a spanyol és portugál urak mentek kincseket rabolni és téríteni, ott még az anyaországuk színvonalát sem érhették el. A tanulság, nem az adottságokon, hanem az embereken múlik a társadalmak jövője.

A négy, nem európai ország között a két előrébb álló Új-Zéland és Ausztrália fejlettsége nem feltűnő. Még a szakmai közvélemény sem sorolná őket a 4. és 5. helyre, ugyanakkor Kanadát a 7. és az Egyesült Államokat a 10. helyre.

Azt ugyan többször leírtam, hogy a magyarok között, ma aszok utódai élnek a legjobban, akik kimentek a fenti négy állam valamelyikébe. Azt azonban Max Webertől tanultam, hogy az otthonát otthagyók társadalmi tekintetben rugalmasabbakká válnak. Ő ezt Amerika-hatásnak nevezte. Azt állapította meg, hogy a kelet-európai bevándorlók, akik otthon képtelenek voltak a társadalmi fejlődésre, Északi-Amerikában egy generáció után észak-amerikaiak lettek.

E négy ország közös jellemzője, hogy alulnépesedettek, tehát bőven van életterük a terjeszkedése. A tanulság, a puritánok a nagyobb élettérben még többet, a nem puritánok pedig még a korábbinál is kevesebbet dolgoznak.

A sorrendben következő tizenhét országban még csak nyugat-európai államok vannak, de már négyen távol-keletiek, Szingapúr, Japán, Hong Kong és Tajvan és Dél-Korea.

Közép-európai állam között Csehország az első a 24. helyen, de én ezt a cseh társadalmat nyugat-európainak tartom.

Jelenleg még Csehország közelében van a három mediterrán ország, de várhatóan le fognak maradni.

A pravoszláv országok között Bulgária az első 46. helyen. A húsz éve még Szovjetunióként szuperhatalom szerepében tetszelgő Oroszország csak a 63. helyen van, és megelőzi a nála is antidemokratikusabb Fehér-oroszország.

Engem is meglepett, hogy a legfejlettebb latin-amerikai ország Uruguay.

Nincsen módom, hogy belemélyedjek, de három jelenséget látok.

1. A gyorsan szaporodó népek lemaradnak. Az 1 százaléknál nagyobb népszaporulat hosszabb távon elviselhetetlen.

2. A magas hegyekben élő népek anyagi helyzetüknél lényegesen jobban állnak, mint a termékeny alföldön élők.

3. A 10. századig a Nyugatnál is fejlettebb mohamedán kultúrájú népek országai viszonylag jól állnak.

Annak során vált egyértelművé, hogy a puritán katolikusoknak nem felel meg Róma, illetve a mediterrán világ katolicizmusa. Weber azt hirdette, hogy a protestáns etika formálta ki a reformációt, a tőkés társadalmak sikeres működését. Ezzel szemben előbb volt jellemző Északnyugat Euróban a puritanizmus, és azért lett a kereszténysége is puritán. Nem a vallás alakítja a társadalom tagjainak viselkedési módját, hanem a társadalom viselkedési módjához igazodik minden, a vallás is.

Jelenleg a lefejlettebb társadalmú tíz ország mindegyike, a viselkedési módját tekintve puritán, a kereszténysége protestáns. Nincs atíz legsikeresebb nyugati ország között olyan, amelyik nem aktívan reagált a reformációra. Aki ezt nem veszi tudomásul, az nem közelítheti meg a társadalmi fejlődés kulcskérdését.

Az első tíz mindegyike többé-kevésbé jóléti állam. Az elmúlt húsz év során a világgazdaságban, mindenek előtt a Nyugaton, uralkodóvá vált gazdasági és politikai liberalizmus hívei sajnálattal állapították meg, hogy a jóléti államok a bukásuk felé rohannak, a napjaik meg vannak számlálva. Ezzel szemben a társadalmi fölényük nagyobb, mint valaha. Ezt annak ellenére érték el, hogy az állam szerepe, az elvonás aránya az átlagosnál nagyobb.

Mind a négy sikeres tengeren túli országot a dolgozni vágyó kisember bevándorlása jellemezte. Vagyis a sikerüket nem annyira a felhalmozott és az ásványi kincsekben való gazdagság, hanem a munkaszeretet jellemezte.

Azt mondhatjuk, hogy csak ott értek el kiemelkedő sikert, ahol a jött-ment kisember munkájára épült a társadalom. Ehhez járult az óriási, lényegében lakatlan térség. De ez, önmagában nem hozott sikert ahova a mediterrán életmód urai, papjai, kalandorai mentek.

Nagyon valószínűnek tartom, hogy az első tízben még jó pár évtizeden keresztül nem lesz változás.

A következőkben a mezőnyön belüli sikereinek a kulcsát keresem.

Kopátsy Sándor                PP                   2010-11-24

 

 

A hazai, alkotmányt féltő politikai ellenzék klasszikus bizonyságát adja annak, hogy a politikusok önmagukért vannak. Minden fellépésük azt bizonyítja, hogy a társadalom szolgálatát szinte csak az alkotmány biztosítja. Az nem zavarja őket, hogy a választók elvárásai egészen más sorrendet mutatnak. Az még kevésbé, hogy az alkotmány soha, semmi garanciát nem jelentett annak érdekében, amit a közvélemény elvár.

Ezrével készítenek felméréseket arról, mit vár el a közvélemény. Ezek közt még nem találkoztam olyannal, amiben az első tíz között szerepelt volna a jobb alkotmány, a sajtószabadság, az alkotmánybírák függetlenségének szentsége.

Ennek érdekében nem találkoztam olyan példával, amikor az alkotmány érdeme lett volna a magasabb foglalkoztatás. A szakszervezetek erre a feladatra magukat tartják a megfelelő fórumnak. Ez sem igaz. A szakszervezetek ugyan jó szolgálatot tesznek annak érdekében, hogy nehezebben lehessen a már dolgozót elbocsátani. De még mindig nem ismerték fel, hogy nem az elbocsátás módját kell keményíteni, mert ez többet árt, mint használ a foglalkoztatásnak. Minél nehezebb elbocsátani, annál óvatosabbak lesznek a munkáltatók az új munkaerő felvételekor. Többek között, ezért nem találtam arra sem példát, hogy az erősebb szakszervezetek estén magasabb a foglalkoztatás.

Az alkotmány elsődlegességét hangsúlyozók még odáig sem jutottak el, hogy mitől függ a dolgozók érdekvédelme. Csak a munkaerő hiányától. A munkajogi szabályozásnak nincs foganatja ott, ahol nagy a munkanélküliség. Márpedig nálunk kimagaslóan nagy a munkanélküliség. Ez akkor derül ki, amikor csak a „nyilvántartott” munkanélkülieket tekintjük annak. Annál sokkal szomorúbb a kép, ha a munkaképes korosztályokon belül nézzük a foglalkoztatottak arányát. Ennek tükrében világos, hogy nem az alkotmány minőségén kell rágódni, hanem azon, hogyan tudjuk a foglalkoztatottságot 70 százalék fölé emelni, hogyan tudunk minimálisan egymillió új munkahelyet teremteni. Ha ez sikerül, a dolgozók jogállása megerősödik, akkor is, ha gyenge az alkotmány.

A munkavállalók jogát, tekintélyét, csak az lesz képes erőssé tenni, ha a munkavállalót keresők nehézséggel találkoznak. Ha egy üres munkahelyre tízen válogatnak, akkor a munkavállalónak csak egy értéktelen papír, amire a jogát írták.

Erre tanította meg a magyar népet a bolsevik rendszer. Abban az alkotmány csak papír volt, de a munkás volt az úr. A csepeli szakmunkások nem értették, hogy az értelmiség miért fél a pártitkároktól, a tejhatalommal rendelkező igazgatóktól, hiszen ők nem félnek. A bolsevik rendszerben a munkásoknak a teljes foglalkoztatás adott a társadalom érdekénél is nagyobb hatalmat. A rendszerváltás ugyan létrehozta a demokratikus alkotmányt, de mit érnek vele, ha félni kell a munkájuk elvesztésétől. Ezzel szemben az értelmiségieknek nem kell az óta félni, azt írhatnak, mondhatnak, amit akarnak. A közvélemény 99 százaléka azonban nem írni, hanem a munkájából megélni akar.

Nagyon tévednek azok, aki a kisemberek személyi és vagyonbiztonságát a rendfenntartókkal akarják megoldani. Az is felháborító volt, hogy a kisebb tolvajlásokat, betöréseket nem büntették, de a bűnözés oka nem ez volt, hanem a nagyon széles réteg munkátlanságra kárhoztatása volt. Örömmel olvastam, hogy Orbán Viktor is elismerte, hogy a közbiztonság a Kádár rendszerben volt jobb, és az egyetlen megoldás a munkahelyek teremtése. Ő sem az alkotmányt nevezte meg.

Az ellenzék azonban a hibát az oktatás, és a szabad iskolaválasztás módszerben látja. A közvélemény azonban tudja, hogy a fő ok az új korosztályok mögötti háttér romlása. A tanulók egyre nagyobb hányada olyan családokból kerül ki, ahol a gyermekek iskoláztatását másodlagosnak tartják. Az iskoláztatás hatékonysága ugyancsak elsősorban a foglalkoztatás színvonalához igazodik.