Kopátsy Sándor EF 2010-12-16
GONDOLATOK A FOGLALKOZTATÁSRÓL
A klasszikus közgazdaságtan csak azt ismerte fel, hogy a munka fáradsággal járó értéktermelő, amit a munkaadó elsajátíthat annak ellenében, hogy ezért bért fizet. Azt nem vette tudomásul, hogy a munka emberformáló, örömet hozó is lehet.
Ez az egyoldalú megközelítés nem okozott elméleti és gyakorlati zavart, mert a tőkés osztálytársadalom számára a munkának csak az értéktermelő képessége volt fontos. Nem volt szüksége arra, hogy a munkafolyamat sikerélményt adjon, és növelje a munkás értékét. Ez a társadalom az igényénél több és jobb munkaerővel rendelkezett. Legalább ezen az alapon is hatékonyan működhetett. A profitmaximalizálás érdekében nem jobb, hanem olcsóbb munkaerőre volt szükség.
Amíg tehát a társadalom szűk keresztmetszete a tőke volt, nem volt társadalmi érdek a munkaerő minőségének javítása. Elég volt, ha a munkaerő néhány százaléka jó szakember. A gazdaság működetéséhez elég volt, ha egy százaléka diplomás, azaz magasan képzett, és ezek egy százaléka motivált és tehetséges.
A munkaerő mennyiségi túlkínálata azonban társadalmi érdek volt. A munkaerő túlkínálata tette lehetővé, hogy olcsó és kiszolgáltatott legyen a munkavállaló.
A tudományos és technikai forradalom azonban a munka társadalmi értékben is gyökeres változást hozott. A jelenkori fejlett társadalomban nem olcsó, hanem jó munkaerőre van szüksége. A termelés hatékonysága egyre inkább a munkaerő minőségén múlik. A kiváló munkaerő nem lehet olyan drága, hogy a munkaadónak ne legyen hasznos, és a gyenge nem lehet olyan olcsó, hogy érdemes legyen megvásárolni. (Természetes, a munkaadó a jó munkaerőt is igyekszik minél olcsóbban megszerezni, de ez nem sikerülhet, mert a munkaadók egymással versenyeznek.)
Sokat elárul a fentiekről, ha a száz év előtti és a jelenlegi bérarányokat nézzük.
Száz éve a munkaerő átlagára, a világ országai között, szűk határok között mozgott. Különösen állt ez a munkaerő óriási többségét kitevő fizikai munkások esetében. Az indiai szövőgyári munkás negyedébe került, mint Angliában. Mivel a munkavégző képességben ennél is sokkal kisebb volt a különbség, a nemzetközi tőkepiac oda vándorolt, ahol olcsóbb volt a fizikai munkaerő.
Tekintettel arra, hogy a technika fejlődése, a jelenlegihez képest, lassú volt, a vállaltok munkaerejének felső tizedével szemben is alacsony minőségi igény volt jellemző. A diplomások is megéltek életük végéig az egyetemeken elsajátított ismeretekből.
Ezzel szemben, jelenleg a legfejlettebb országokban a munkaerő kilenctizedének a bére százszor magasabb, mint a nagyon elmaradottakban. Ennek ellenre nem megy oda a tőke.
A nemzetközi tőkepiac mozgása is jól mutatja a változást. Ha eltekintünk a kitermelő ágazatoktól, ami nem a munkaerőt, hanem a nyersanyagforrások gazdagságát keresi, a tőkeáramlás a minőségi munkaerő felé irányul. A klasszikus közgazdaságtan hívei ugyan továbbra is a minél olcsóbb munkaerő fontosságát hirdetik, mert csak azt látják, hogy sok tőke áramlik a Távol-Keletre, és Indiába, de nem veszik tudomásul, hogy oda a tőke azért megy, mert a tömegáruk termeléséhez, és bizonyos szoláltatások ellátásához ott találják meg a legjobb munkaerőt.
A futószalagokon történő tömegtermeléshez távol-keleti munkaerő a legjobb, ugyanakkor nagyon olcsó. De az olcsóság másodlagos, hiszen az elmaradt világban mindenütt olcsó a munkaerő, csak annyit sem ér. Ha tízszer drágább lesz a kínai munkaerő, akkor is oda megy a fejlett országok tőkéje, mert az a jobb. Minél fejlettebb a társadalom, a munkaerőnek csak az alsó minőségi harmada hajlandó futószalagok mellett dolgozni, márpedig az alsó harmad minősége erre a munkára mindig kevésbé felel meg, mint a távol-keleti. Az kultúra kérdése, hogy a távol-keleten minden munkát fegyelmezetten végeznek. A nyugati gazdag országokban azonban ez ilyen munkavégzést lenézik.
Ez már a második világháború után kiderült, hogy a nem rangos, monoton munkát nem vállalja a nyugati munkaerő, ahhoz az elmaradtabb országokból kellett importálni. Ezt láthattuk a nyugati autógyárakban, ahol a futószalagok mellett szinte csak török, dél-olasz és balkáni munkaerő dolgozott. Az ezredfordulóra nyilvánvalóvá vált, hogy a Távol-Keleten ezeknél sokkal jobb és olcsóbb munkaerő található.
Az európai bolsevik rendszer összeomlása után a nyugati autógyárak lelkesen terjeszkedtek a volt csatlós országokba. Ahol kiderült, hogy nem elég az olcsó munkaerő, infrastruktúra, és helyi szakmai vezetés is kell. Ennek alapján azok a német autógyárak jártak a legjobban, akik Csehországba, Szlovákiába és Magyarországra teleültek. Itt tapasztalhatták meg, hogy ebben a három országban még a jó minőségű munkás is elmegy autógyári munkásnak. Ezekkel jobb minőséi autót lehet gyártani, mint otthon a törökökkel.
A nemzetközi munkamegosztás a tipikus tömegárut a Távol-Keleten, a minőségi árut a fél-perifériákon, az egyedi termékeket pedig a legfejlettebbeken lehet előállítani.
A szolgáltatások, mindenek előtt az irodai adminisztráció a leghatékonyabban Indiába telepíthető, mert ott bőven van angolul tudó olcsó munkaerő.
CSAK A MINŐSÉGI MUNKAERŐBEN VAN HIÁNY
Nézem a hazai foglalkoztatási adatokat.
Az elmúlt húsz év történelmünk legnagyobb bűnét azzal követte el, hogy mintegy kétmillió embert kirekesztett a társadalmi munkamegosztásból. Méghozzá elképesztően antiszociális módon.
A rendszerváltás előtt 25-64 év közöttiek a foglalkoztatása meghaladta a 80 százalékot. Ez a rendszerváltás néhány éve alatt lezuhan 55 százalékra. Ez a zuhanás elsősorban a középfokú végzettség alatti réteget érintette. Ebben a rétegben a foglalkoztatás 80 százalékról 36 százalékra zuhant, és lényegesen az óta sem javult. Ennek az alacsonyan képzett munkaerőnek 55 százaléka gyakorlatilag kiesett a társadalmi munkamegosztásból, az állam alamizsnájából, fekete gazdaságból és bűnözésből való megélésre kényszerült. Ehhez hasonló társadalmi katasztrófát nem ismer történelmünk ezer éve. Ez a réteg jogosan tekinti az elmúlt húsz évet bűnös banda uralmának.
A középfokú végzettségűek foglalkoztatási rátája csak 15 százalékkal csökkent. Tekintve, hogy a jövedelmük lényegesen nőtt, csak a munkahelyük biztonsága csökkent, azt mondhatjuk, hogy nyerek is, és veszetek is. Kárpótolta őket az ország visszanyert függetlensége.
A diplomások foglalkoztatási rátája lényegében egészséges szinten, 80 százalék körül maradt. Mindent összevetve, ők a rendszer nyertesei. Jelentősen nőtt a jövedelmük átlaga, ekkora munkanélküliségre a motivációnak szüksége van. Ők is sokat vesztettek azzal, hogy kétmillióval kevesebben dolgoznak, ezeket az ő adójukból kell eltartani, tehát kevesebb marad nekik, mint amennyi volna, ha akkor, amikor kétmillióval többen dolgoznának, fizetnének adókat, nem szorulnának ilyen sokan munkanélküliként eltartásra.
A jelenkori társadalmakban a 80 százalékos foglalkoztatás is alacsony. Nem is elsősorban azért, mert 10-20 százalékuknak nincs munkajövedelme, hanem azért mert ez a nagyon értékes munkaerő nem termel. Nálunk a diplomások 80 százaléka dolgozik, Csehországban, Lengyelországban azonban 85, Finnországban 86. Ezt a különbséget a nemzeti jövedelem mintegy 5-7 százalékának tartom. Tehát csak ennek a rétegnek a munkára fogása a jelenlegi költségvetési hiány kétszeresét jelenti.
Még szomorúbb a kép, ha a fenti három képzettségi réteg foglalkoztatási rátájának különbségét vizsgáljuk.
Az alacsonyan képzett réteg foglalkoztatási rátáját tekintve, az EU tagországok között, csak Szlovákia áll rosszabbul. Annak az a magyarázata, hogy ott a cigányság aránya még nagyobb.
Az EU átlagban az alacsonyan képzettek 60 foglalkoztatja, mi 38.7 százalékát. Ennél nagyobb bűnt aligha lehet hideg számokkal kifejezni.
A közvélemény joggal háborog a több tízmilliós végkielégítéseken, a milliárdos sikkasztásokon, pedig azok ezred részét sem teszik ki annak a kárnak, amit a milliónál jóval több ember életének reménytelenné tett élete, és a magyar társadalom gazdasági fejlődésének megtorpanása okozott.
Az elmúlt húsz év közgazdász hősei folyamatosan azzal ijesztgették a közvéleményt, hogy a skandináv államok a vesztükbe rohannak. Azt soha nem tették hozzá, hogy viszont ott mindenki dolgozik. Európában a foglalkoztatás élén Izland, Norvégia, Svájc, Svédország, Dánia, Hollandia és Szlovénia áll. Ebben a hét országban a diplomások 90, a középfokúak 80-85, az alacsonyan képzettek 65-85 százaléka vesz részt a társadalmi munkamegosztásban.
A fenti adatok még sokkal szomorúbbak volnának, ha külön mérnék a fél évnél rövidebb munkanélküliséget, és a hosszabbat. Az első több haszonnal, mint hátránnyal jár, a második pedig csak anyagi és erkölcsi kárral. Az USA bölcsen közli, hogy a munkanélküliek hány százaléka van hat hónapnál hosszabb ideje. Ez nálunk, 2007-ben még 25 százalék alatt volt, most is csak 40 százalék. Nálunk nincs ilyen mutató, de minek, hiszen gyakorlatilag csak tartósan munkanélküliek vannak.
Az is köztudott, hogy a tartósan munkanélküli családokban vállalnak legtöbb gyermeket, de azt sem méri senki, pedig mindenki tudja, hogy azok többségéből tartósan munkanélküliek lesznek. Még nem mérte föl senki, hogy a rendszerváltás ót mennyi olyan gyermek születik, akikre nem számíthat a munkaerőpiac. Pedig az ebből fakadó kár sokszorta nagyobb, mint az államadósság, vagy a lakosság devizahitele.
Közben a bukott pártok dalnokai a napi politika bírálatára koncentrálnak. A kormány tervét, hogy tíz év alatt egy millió új munkahelyet teremt, elintézik azzal, hogy nem reális. Márpedig, ha az nem reális, akkor a legokosabb, ha a munkahelyteremtés helyett imádkozunk, vagy káromkodunk.
