Kopátsy Sándor PH 2010-12-24
A LEGHASZNOSABB KORTÁRSAM
Száz éves lenne Erdei Ferenc
Életem nagy ajándékának tartom, hogy a népi írók családjához tartozhattam. Közöttük is, példaképem lett Erdei Ferenc. Nem annak indult, de öregségemre azzá vált. Bölcsnek kellett lennem, hogy életstratégiáját fel tudja mérni.
Azon soha nem kételkedtem, hogy a század két legnagyobb magyar zsenije Ady és Bartók volt. De a zseniket csak csodálni lehet, de nem lehet követni. Arra születni kell.
A népi írók táborában Illyés Gyulával kezdtem, Tamási Áronnal folytattam, de életemre legnagyobb hatással Németh László volt, őt tudtam követni. Aztán, öreg fejjel Erdei Ferenc lett a példaképem, nem azért, mert követője voltam, hanem azért, mert akkor lettem volna hasznosabb, ha az ő életstratégiáját követem. Aki képességét jól akarja hasznosítani, őt kövesse.
Az hamar kiderült, hogy ő parasztpárti létére nem a parasztságot akarja megőrizni, hanem a falusi népet egészséges társdalommá emelni. Ő ismerte fel először, hogy a jövő társadalmának legfeljebb tizede maradhat paraszt, a többinek más szakmát kell követni. Az agrártechnika olyan mezőgazdaságot teremtett, amiben az önellátáshoz elegendő, ha minden harmincadik ember lesz farmer, mezőgazdaságból élő. Márpedig a háború után, a földreformnak köszönhetően a munkaerő fele azt remélte, hogy a mezőgazdaságból tisztességesen megélhet.
Tőle ugyan soha nem hallottam, de úgy érzem, értette, a falu jövőjéért az erőltetett iparosítás tett a legtöbbet. A mai ostobák azt hirdetik, hogy a bolsevik rendszer bűnös falupolitikát folytatott. Ma sem veszik tudomásul, hogy a falvak népének azzal tettek a legtöbbet, hogy kollektivizáltak, megszüntették a falusi társadalom vagyoni, vallási, etnikai tago8zódását, hogy a falvakba is bevitték a technikát, hogy a falusi munkaerő felét, néhány év alatt átvitték az iparba, és a fiatalokból diplomásokat neveltek, hogy a konzervatív falusi társadalmat mobilizálták. Az utóbbi tekintetben modernebb társadalom lettek a magyar falvak, mint a nyugat-európaiak. Csak azt látjuk, hogy szegényebbek maradtak, mert szegényebb az ország is. Sajnos, mindezt brutálisabb eszközökkel, mint kellett volna.
Azt azonban hozzá kellene tenni, hogy a falvak népének a bolsevik rendszer, különösen annak 1953 utáni változata nem követett el a falvak világa ellen annyi bűnt, mint a liberális rendszerváltás azzal, hogy elvette mindenkinek a munkához való jogát, és a mezőgazdaság keleti piacát.
Az még érthető, hogy akkor, az alkalmazott módszerek miatt, azok értették meg a legkevésbé, akik érzelmeikben népiek, falusiak maradtak. Azonban nehezebben érthető, hogy ma sem értik meg, hogy ez volt ezer éves történelmünk legnagyobb társadalmi átalakulása. Először lett a magyar értelmiség többsége falusi gyökerű, a mezőgazdaságból megélni akarók kétharmada pedig ipari munkás, a harmada pedig városlakó.
A bolsevik agrárpolitikát egyértelműen elítélők nem tudják elképzelni, hogy tíz év alatt egymillió munkátlanságra ítélt, falvakban élő embernek munkát kell adni. Elfelejtik, hogy a bolsevik politika, az első hároméves tervben két milliónál többnek adott nemcsak munkát, de szakmát is.
Ezt korábban, és jobban Erdeinél senki nem ismerte fel.
Erdeinek abban is sokat köszönhetünk, hogy felismerte a kelet-európai, azaz a szovjet agrárpiac óriási jelentőségét. Ha Fehér Lajos és Erdei Ferenc nem állítja rá a magyar mezőgazdaságot a keleti exportra, a rendszerváltás előtti mezőgazdaságunkra nem lehettünk volna büszkék. Ma mégis Erdeit hazaárulónak, és a „konyecet” meghirdető, a magyar mezőgazdaságot szétverő Antall Józsefet történelmi hősnek tartják.
Erdei Ferencet nemcsak agrárpolitikusként, de általánosabb szinten is, példaképnek tartom.
A nagyjaink általános megítélését, diákkorom óta hibásnak tartom, mert nem azokat tartják példaképnek, akik mindig csak annyit tettek, amennyire a körülmények lehetőséget adtak. A mi történelmi hőseinknek közös hibája, hogy a lehetetlenre vállalkoztak, és ezért súlyos bukással kellett fizetni az egész népnek. Az én mércém szerint, azok a nagyobbak, akinek több tényeges eredményt köszönhetünk. Az ilyenek ugyan soha nem lehettek, ma sem lehetnek, történelmi nagyságok, mert a magyar nép sem realista, nem szívesen áll azok mögé, akik csak a lehetségesért munkálkodtak.
Ha drámaírói képességeim volnának, a Parasztpárt két nagy alakjáról, Erdei Ferencről és Kovács Imréről írnák drámát. Az én szívemhez Kovács Imre állt mindig közelebb. Ő nem alkudott meg a Rákosi vezette bolsevik erővel, és amikor felismerte, hogy velük szemben tehetetlen, inkább kivándorolt. Ezzel a politikai befolyása, tevékenysége megszűnt. Erdei sem akart kevesebbet, de megelégedett azzal, ami abba a diktatúrába belefért. Aztán kiderült, hogy nagyon sok fért bele. Neki, és néhány társának köszönhető, hogy a magyar mezőgazdaság lett a tábor legsikeresebb szektora, hogy a hetvenes évektől a rendszerváltásig, tudtommal békeidőben, a világon egyedül nálunk, igaz több munkából, de jobban, és szabadabban éltek a falusi kis emberek, mint a munkások.
Ezt jelentős mértékben annak az Erdeinek köszönhetjük, aki a reálpolitika, az egyik klasszikusa volt. Soha nem tehette azt, amit a szíve diktált volna, de mindig megtette azt, ami a célja, a falvak népének boldogulása szempontjából megtehető volt.
Erdeit arra tanított bennünket, hogy minden rendszerben, függetlenül attól mennyire értünk egyet vele, kötelesség megtenni, ami lehetséges. Ne a saját következetességed bizonyítsd, hanem a célnak minden körülmények között szolgáld a tetteiddel.
Erdei alkalmazkodását akkor túlzottnak tartottam, ma látom, hogy ő mozgott az optimumon. 1945-től haláláig, ha nem is volt mindig szoros a kapcsolatunk, soha nem szakadtunk el egymástól. Mindig úgy éreztem, hogy önmagát kell legyőzni ahhoz, hogy maximálisan hasznos lehessen. Erre, annyira, mint ő, soha nem voltam képes, és éppen ezért megközelítőleg sem lehettem olyan hasznos. Viszont ezért élhetek sokkal tovább, mert nem nyomott agyon a teher. Mert nem voltam olyan kötelességtudó.
Mindnyájunk szerencséjére, van, és marad példa arra, hogyan érheti el valaki a maximumát annak, amire adottságai képessé teszik.
Ezért vallom, hogy a 19 század legnagyobb magyarja Széchenyi István, az arisztokrata volt. A 20. századé pedig Erdei Ferenc, a makói hagymás paraszt. Az ő nagyágát azonban még mindig kevesen ismerték fel.
