Kopátsy Sándor EE 2010-12-28
MIBE KERÜLT A VESZTESÉGES VÁLLALATOK LEÁLLÍTÁSA
Húsz éve sírok, mert az óta állítottam, hogy nem volt olyan veszteséges vállalat, aminek a leállítása, felszámolása nem rontotta a költségvetést, a nemzeti jövedelmet, az életszínvonalat, végső soron a társadalom egészségét. Nem volt olyan veszteséges állami vállalat, amit előbb fel kellett volna számolni, minthogy a munkaerejét más, hatékonyabb vállalkozásban elhelyezhettük volna. Márpedig az ilyen alapon megszüntetett kétmillió munkahelyből csak félmillió helyezkedett el, talált magának munkát a kisvállalkozási szektorban, a másfélmilliónak nemcsak akkor, de ma sincs munkája. Nem teremettünk vállalati szinten nyereséges vállalkozásokban munkaalkalmat. De még addig sem jutottunk el, hogy a létrehozott állapot katasztrófához vezet.
Húsz év nem volt elég annak felmérésére, hogy mibe került, és kerül a magyar társadalomnak, hogy leállítottunk másfélmillió olyan munkahelyet, amit nem tudtunk nyereségessel pótolni. Őket, és családjukat az államnak kellett és kell, nyomorban, erkölcsi romlásban eltartani.
A sok okos közgazdász azért sajnálja Japánt, Németországot, hogy elöregedik a lakossága, egyre kevesebb dolgozónak kell egy nyugdíjast eltartani, de azt nem veszi tudomásul, hogy nemcsak a nyugdíjast, de a munkanélkülieket is el kell tartani. Az egy dolgozóra jutó eltartottak aránya, nálunk rosszabb, mint Japánban, mert nálunk egy dolgozóra háromszor annyi munkaképes korú eltartott jut, mint ott.
Tekintettel arra, hogy huszonnyolc éve nyugdíjas vagyok, nem vállalkoztam arra, hogy állításom bizonyítsam. Ady módjára, káromkodtam, fütyörésztem.
Most azonban a féletlen alkalmat adott arra, hogy bizonyítsak.
Nyáron, egy értelmiségi találkozón a vacsoránál két ismeretlen mellé ültem, akikkel beszélgetve elmondtam, hogy a feleségem amatőr módon, kerámiával foglalkozik, és szeretne néhány kiló fehéragyagot szerezni. Kiderült, hogy az országban nem ülhettem jobb vacsoratársak közé. Azonnal közölték, hogy elmegyünk holnap a közeli Hollkóházára, és hozunk fehér agyagot.
Így kerültem a Hollóházi Kerámiagyárba, ahol volt gyermekkori barátom, Szász Endre idejében, már jártam. Kiderült, hogy tíz éve veszteségesek, sok év átlagában 60 millió a veszteségük, az idén is 40 millió lesz. Egyre kevesebb, mivel ma már csak negyednyi munkással lebegnek a megszüntetés mezsgyéjén. Szinte mindenki minimálbérért dolgozik, és a munkanélküliek sorba várnak a megüresedett, minimálbéres munkahelyre.
Azonnal felmértem, végre alkalmam van arra, hogy egy konkrét példával bizonyítsam, hogy nincs olyan veszteséges vállalat, amit előbb indokolt leállítani, minthogy találunk helyette jobb foglalkoztatási lehetőséget. Márpedig Hollóházán és környékén ez egyelőre reménytelen.
Elkészítettük a fenyegető jövő, a leállítás mérlegét. Az egyik oldalon van a 40 milliós veszteség, a másik oldalon a vállalat költségvetési befizetései, az önkormányzat vesztesége, a felszámolás estén jelentkező munkanélküli segély, ami 320 millió. Ezen túl a vállalt, papíron óriási vagyonát is le kell írni, hiszen másra nem használható. Vagyis az egyik oldalon az állam évente megtakarít a 40 millió veszteséget, a másik oldalon veszít 320 milliót.
Az elmúlt tíz évben még nagyobb volt a vesztség, de nagyobbak voltak a költségvetési befizetések is. Durván, tíz év alatt két és félmilliárdot nyert az állam azzal, hogy tíz éve nem zárta be ezt a veszteséges vállalatot.
Ez még mindig a hideg tőkés logikája. A politikusnak azonban látni kellene, hogy mint jelent a leállítás az elbocsátott, tartósan munkanélkülivé vált embereknek és családjuknak, a községnek, mint társadalmi sejtnek.
Hogyan érinti az államkasszát, ha a hollóházi tapasztalatot általánosítjuk a rendszerváltásra?
Évi egymillióba kerül az államnak minden egyes tartósan munkanélküli. Húsz éve másfélmillió van. Tévedések elkerülése érdekében, tisztázzuk, a nyilvántartott munkanélküliek száma ennél jóval kevesebb, de ennyi a tartósan megszűnt munkahely. Vagyis a rendszerváltással párhuzamosan történt leépítések, ma áron, évente 1.500 milliárdba kerültnek, és kerülnek még sokáig. A jelenlegi kormány ugyan legalább megígérte, hogy tíz év alatt egymillió új munkahelyet teremt. Ez csak ígéret, de akkor is, tíz év múlva, marad félmillióval kevesebb dolgozó, aki nem vesz részt a társadalmi munkamegosztásban, aki nem termel értéket, aki nem fizet a költségvetésbe, akit a dogozóknak kell eltartani.
Egészen más volna az ország pénzügyi helyzete, ha végiggondoltuk volna, hogy mibe kerül másfélmillió ember tartós kirekesztése a társadalmi munkamegosztásból.
Az okosok beszélnek a költségvetési hiányról, az államadósságról, de nem gondolják végig, hogy mi volt ennek a fő forrása. A veszteséges vállalatok eszetlen felszámolása.
De ez még mindig csak az anyagi kár. Ennél is nagyobb a szellemi vagyonban, és a létbiztonságban elszenvedett kár.
A sok okos közgazdász, annak idején magam is ezek közéjük tartoztam, akik csak azt látták, hogy a bolsevik rendszer teljes foglalkoztatása milyen károkkal járt, de fogalmunk sem volt, de nekik még ma sincs fogalmuk arról, hogy a tartós munkátlanság mennyi pénzbe, szellemi vagyonba, és erkölcsbe kerül.
Az a foglalkoztatási szint, amire levitt bennünket a rendszerváltás, felmérhetetlen pénzügyi, vagyoni, erkölcsi teher, tehát felmérhetetlen bűn.
A magyar rendszerváltás hibája ugyan a Nyugat minden társadalmában jellemző, mi csak a mértékében vagyunk rekorderek. A másfélmillió munkahely eszetlen felszámolása az oka annak, hogy éllovasokból sereghajtók lettünk. 1990 előtti 80 százalék feletti foglalkoztatásunk a skandináv jóléti államokét is meghaladta, az óta pedig az EU tagállama között, a legalacsonyabb szinten vagyunk. Ilyen eszetlen leépítést egyetlen volt csatlós állam nem követett el.
Ebbe a gödörbe a legrosszabb időben léptünk bele.
Az ezredforduló világtörténelmi változást hozott a Távol-Kelet példátlanul gyors fejlődésével. Nem csak sokkal gyorsabban fejlődik, mint a fejlett Nyugat, de felforgatta annak munkaerőpiacát. Leértékelte, a munkaerőpiacon eladhatatlanná tette a munkaerő alsó negyedét, tizedét. A puritán, jóléti társadalmakban tizedét, a mediterránokban negyedét, a közép-európaiakban is közel akkora hányadát. Nálunk a legnagyobbat.
A közgazdaságtan még tudomásul sem vette, hogy a meglévő foglalkoztatási feltételek mellett, egyre katasztrofálisabb lesz a kevésbé képzett, erkölcsös munkaerő foglalkoztatása.
Hatvan éve a nyugati polgári társadalmak ész nélkül importálták a képzetlen, más kultúrájú munkaerőt. Akkor még, az újjáépítéshez ez is jó volt. Ma azonban ennek az importált munkaerőnek, és utódainak a többsége használhatatlan. Érthetetlen módon a közgazdaságtan nem tanult a német tapasztalatokból. Az elcsatolt német térségekből menekülő, és a közép-európai államokból kitelepített mintegy tizenöt millió német, semmivel érkezve is, éréket jelentett, a török és balkáni vendégmunkások, és azok gyermeki pedig még generációk múlva is koloncot fognak jelenteni. Mi ebből a tanulság? A jó munkaerőnél nincs jobb, a rossznál rosszabb import.
A közgazdaságtan nem vette tudomásul, hogy az elmúlt ötven év során, két alapvető változás történt a munkaerőpiacon.
a. A minőségi munkaerővel szemben kielégíthetetlen mértékű, a gyenge minőségűvel szemben pedig szinte megszűnt az igény.
b. A távol-keleti társadalmak munkaereje a tömegtereméshez szükséges munkaerőt kimeríthetetlen mennyiségben, minőségen, és nagyon olcsón biztosítja.
E két okból tejesen új helyzet állt elő a nyugati társadalmak munkaerőpiacán.
A munkaerő felső minőségi hányadából olyan nagy a hiány, hogy egyre inkább tulajdonossá válik. A munkaadó, tulajdonosi érdekeltség nélkül, nem képes megvásárolni, megtartani. A minőségi közép számára nem gond a munkavállalás. Az alsó minőségi szint pedig nem ér annyit a munkaadónak, a vállalkozásnak, hogy megvásárolja. Kiderült, hogy a gyenge minőségű munkaerőt nem veszi fel a munkaerőpiac. Ezek foglalkoztatását a társadalom csak megkülönböztetett feltételekkel, kedvezményekkel képes foglalkoztatni.
Azt, hogyan, egyelőre még nem is keressük, pedig ezek tartós munkátlansága elviselhetetlen gazdasági, és erkölcsi károkkal jár. Ezért meg kell oldani. Márpedig a történelem tanúsága szerint, minden társadalom végül mindig megtalálta a megoldást arra, ami nélkül nem működőképes.
Nagyon megérett a helyzet arra, hogy tudomásul vegyük, a munkaerő három minőségi szintjét eltérő módon kell kezelni.
- A munkaerő felső minőségi harmada erőfölénybe került a munkaadójával szemben. Az gondosodni tud magáról. Ezeket csak azok tudják megszerezni, akik tulajdonosi jogokat is biztosítanak a számukra. Ennek két formája terjed. Egyrészt a nagyvállalati menedzserek osztalékot kapnak. Másrészt maguknak szerveznek tulajdonosi közösséget. Az érdekeik védelmében nem szorulnak az államra, vagy a szakszervezetekre.
- A munkaerő középső harmadának foglalkoztatási feltételeit az államnak és a szakszervezeteknek kell közösen szabályozni, és a bonyolítását a munkaerőpiacra kell bízni. A múltból örökölt munkaerő piaci szabályozás ezeknek az erőviszonyait jól kiszolgálja, csak azt kellene felismerni, hogy ez sem a felső, sem az alsó minőségi harmadra nem használható.
- A munkaerő alsó minőségi harmadának foglalkoztatásra nem használható a piac. Ez a munkaerő nem olyan hatékony, hogy a vállalkozások a normatív foglalkoztatási feltételek mellett alkalmazni tudják. A foglalkoztatásuk azonban egyre inkább megkerülhetetlen társadalmi érdek. Azt még, hogyan lehet ezt megoldani, még nem tudjuk, de azt látni kellene, hogy meg kell oldani.
Természetesen, a harmadok csak szimbolikusak. A nyugati puritán és a távol-keleti konfuciánus társadalmakban a felső harmad nagyon széles, a munkaerő többsége kiváló minőségű, és az alsó minőségi harmad pedig tizednyi sincs. Ez az oka annak, hogy a legfejlettebb, illetve a leggyorsabban fejlődő társadalmak, kivétel nélkül, e két kultúrkörből kerülnek ki. Minden társadalomnak, képessége szerint, ezeket kell követni.
Magyarország, a rendszerváltás óta, egyre hátrább csúszik. Sürgősen gazdaságpolitikai váltásra van szükségünk, jelentős mértékben meg kell növelnünk a foglalkoztatottságot.
