Kopatsy Sandor gondolatai

Kopátsy Sándor                  PO                 2010-12-10

 

 

A sajtó büszkén jelenti, hogy a legutóbbi felmérés alapján a magyar oktatás eredményei a nemzetközi, és az EU rangsorban nem változtak, a szövegmegértés valamit javult.

Az első három helyen Dél-Korea, Finnország és Kanada áll. Dél-Korea a világ első azon a rangsoron, ami az elmúlt ötven év gazdasági fejlődése alapján készült rangsor első helyén áll. Finnország és Kanada pedig a háromvektoros mérce alapján az első tíz között van.

A PISA-teszt készítői nyilatkoznak, ami számomra elszomorító, mert azt jelzi, hogy a pedagógusok még mindig nem fogták fel, milyen a modern társadalom igénye az oktatással szemben.

Ezzel foglalkozom.

„Az iskolák között még mindig óriásiak az eltérések. Ez a mutatószám tovább romlott: a magyar iskolarendszer még mindig szélsőségesen szelektál.”

„- A gyerekek iskolai teljesítményét erőteljesen meghatározza a szülők iskolai végzettsége, szociális hátterük, származásuk.”

Illene, a pedagógus szakembereknek végre tudomásul venni, hogy már a jelenkori társadalmakban is, a következő generáció munkás éveiben pedig még sokkal inkább differenciálódni fog az egyedek teljesítménye közti különbség. A múltban elég volt az ismereteket memorizálni, megtanulni, ma már sokkal fontosabb a folyamatosan változó ismereteket felvenni, és azok birtokában cselekedni. Az egyedek tanulási képességei között is sokkal nagyobbak a különbségek, minthogy minden képességet együtt lehetne eredményesen tanítani. Az ismeretek birtokában való döntési képességek pedig még ennél sokkal differenciáltabbak. A társadalom jövőbeli teljesítménye egyre kevésbé az átlagtól, egyre jobban a képességtől függ. Márpedig nem pedagógus az, aki azt hiszi, hogy a különböző képességűek közös csoportba tanítása hatékony lehet. Ezt minden pedagógus tudja, aki művészeket, hívatásos sportolókat képez. Márpedig a modern társadalomnak, a jövőjének még sokkal inkább, hívatásos szakembereket kell képezni. Ezeket pedig csak úgy lehet, ahogy ezt a hívatásos sportolók, és művészek esetében teszik. Ezért a tanuló csoportokat a képességek alapján kell homogenizálni. Méghozzá minél előbb.

A képességek két forrásból erednek. Egyrészt vele születettek, másrészt a szülői háttértől függenek. E két tényező eredője határozza meg, hogy a diákból mit lehet kihozni.

Mivel a hívatásos sportolók, és művészek esetében a vele születet képesség a döntő, e két területen, már a kor követelményének megfelelő a képzés. De a követelménye szempontjából, ugyan fontos, de nem a két legfontosabb szakma a művészet és a hívatásos sport. A szakmai képességek, a szakmunkásoktól kedve a tudósokig, a társadalom szempontjából az elsődleges. Ezek kifejlesztését mégis másodlagosként kezelni az oktatásügy. Ez csak akkor oldható meg, ha e képességeket is igyekezzenek nagyon korán feltárni, és homogén tanulócsoportokban képezni. A pedagógiai ostobaságnak tartom, ha a matematikai, az irodalmi és szakmunkás képességűket közös tanulócsoportban képzik.

A magyar társadalom a rendszerváltás előtt, társadalmi szempontból ugyan még mindig nagyon differenciált volt, de a különbség az elmúlt húsz évben katasztrofálisan megnőtt.

Ennek ellenére a szakma azon háborog, hogy nagy az iskolák színvonala között a különbség, és az elsősorban a tanulók társadalmi hátterétől függ. Ezen lehet szomorkodni, de tudomásul nem venni, társadalomellenes bűn. Ezen javítani kell, de nem az oktatási rendszernek. Az oktatási rendszernek az a társadalmi feladata, hogy az adott anyagból a maximumot hozza ki. Ennek semmi sem árthat annyira, mint az olyan beiskolázás, ami nem veszi tudomásul, hogy a magyar társadalom rettenetesen megosztott, és igen széles, sőt terjedő az a réteg, amelyikből nagyon alacsony hatásfokkal kerülnek ki a gyerekek. A társadalom túlzott tagoltsága ugyan halaszthatatlan feladat, de ezt nem az oktatási rendszernek, hanem a politikának, mindenek előtt a foglalkoztatásnak, és a szülők érdekeltségteremtésnek kell megoldani. Ha az oktatás vállalkozik e feladat megoldására, több kárt okoz, mint hasznot. Az oktatáspolitikai elsődleges feladata az adott anyagból kihozni a maximumot. Ezt pedig csak az olyan oktatás érheti el, amelyik homogén tanulócsoportokban működik.

Az illetékesek is elismerik. „Azt ugyanis, hogy ki, milyen iskolába jár, meghatározza a gyerek szociális háttere.” Ez a háttér, sajnos jelenleg, tény, tehát illene tudomásul venni, és nem úgy viselkedni, mintha nem volna tény.

Meggyőződésem szerint, a magyar társadalom felső harmada finnországi, a középső tipikusan magyar, illetve közpép-európai, de az alsó harmada a harmadik világnak megfelelő. Ezt ugyan nem szabad tűrni, de ez ellen a pedagógia semmit sem tehet. Minél jobban úgy akar viselkedni, mintha nem volna, annál nagyobb kárt okoz.

„Az oktatásügynek arra kellene törekednie, hogy minden iskola jó legyen.” Ennél ostobább oktatáspolitikát nem tudok elképzelni. A jó oktatáspolitika célja, hogy az adott társadalomnak minél jobb, hatékonyabb nemzedéket neveljen fel. Ha a politika nem veszi tudomásul, hogy a felső harmadból finn színvonal lehet kihozni, a középső harmadból magyart, az alsó harmadból pedig egye rosszabbat, akkor nem kényszeríti ki a politikából, hogy a jelenlegi háromszintűséget csökkentse. Ha pedig ezt nem teszi meg, akkor nem lehet jó az oktatás sem.

Márpedig a modern társadalom teljesítő képessége, hosszú távon, elsősorban attól függ, milyen nemzedéket nevel fel. Annak értéke nagyságrenddel jobban függ a minőségtől, mint a mennyiségétől. Ennek ellenére a közgazdaságtan a következő nemzedéket darabban, és nem értékén számolja. Ez olyan, mintha a vállaltok teljesítményét a foglalkoztatottak számával, vagy a festészetét a festmények darabszámával mérnénk. Ráadásul a szellemi vagyon termelését fogyasztásként vesszük figyelembe. Az oktatás nem vagyonképzés, a munkaképes korú tanulás pedig munkanélküliség.

A sok okos közgazdász ugyan elmondja, hogy a jelenkor a tudás társadalma, de nem vonja le ennek következményét, hogy a jelenkor legfontosabb termelő ágazata az oktatás, és tanulás.

A klasszikus közgazdaságtan történelmi érdeme az volt, hogy felismerte a tőkés osztálytársdalom teljesítménye elsősorban attól függ, hogyan lehet a társadalom fizikai vagyonát, elsősorban ennek a tőkeként működő hányadát, gyarapítani. A tudományos és technikai forradalom azonban olyan fordulatot teremtett, amitől már nem a fizikai, hanem a szellemi tőke gyarapítása vált elsődlegesé. Az azonban fel sem vetődött, hogy ehhez igazodnia kell az elméletnek is. Ez pedig azt jelenti, hogy a társadalom elsődleges eladta már nem annyira a fizikai tőke, mint sokkal inkább a szellemi maximalizálása. A szellemi tőkeképzés a társadalom elsődleges termelő szektora, aminek a kezelését, érdekeltségi rendszerét is ennek szolgálatába kell állítani.

Itt, és most nem is megyek tovább, hiszen az írás tárgya nem is a közgazdaságtan elméleti alkalmazkodás a kör követelményéhez, hanem az oktatási rendszer értékelési módszere. Ennek a módszenek is ahhoz kellene igazodni, hogy az oktatás célja nem a minden gyerek képzésének esélyegyenlősége, hanem az adott anyagból a maximum kihozás.

Ez pedig azt követeli, hogy nem minden személy, hanem minden képesség számára kell azonos esélyt biztosítani. Ezzel szemben a jelenlegi oktatáspolitika, még inkább a családpolitika, ennek az ellenkezőjét teszi. Azt ugyan tapasztalja, hogy az oktatás hatékonysága jelenleg, elsősorban a tanulók szüleinek társadalmi helyzetétől függ. Ezt azonban sajnálatos tényként veszi tudomásul, és olyan oktatáspolitikát folytat, mintha ez a döntőtényező nem is létezni.

Az ugyan nem az oktatási szakemberek feladata, hogy a magyar társadalom katasztrofális társadalmi tagoltságát korrigálják, de kötelességük volna, hogy egyrészt meggyőzzék a politikusokat és közgazdákat arról, hogy a jelenlegi társadalmi szerkezetben nem működhet jó hatékonyságú oktatás, és amíg ez ilyen, addig az ennek megfelelő oktatási rendszert kell működtetni. Ez ugyan nem lehet, nemzetközi mércével mérve, kiváló, de a jelenleginél sokkal jobb, ha ennek tudatában azokra koncentrál, akikből a legtöbbet képes kihozni. Vagyis az ellenkezőjét annak, amit jelenleg folytat.

A tények ugyanis azt bizonyítják, hogy csak az olyan modern társadalomban működhet hatékonyan az oktatási rendszer, amiben magas a foglalkoztatás. Elég arra gondolni, hogy a világ két legjobb oktatási rendszere a finn és a dél-koreai. Mindkét országban nagyon magas a foglalkoztatás, és a munkanélküliségen belül szinte nincs is tartós. Ehhez járul, hogy mindkét országban a lakosság viselkedését a nagyon puritán életvitel jellemzi. Ahol nem ennyire puritán, tanulásszerető a lakosság, ott még ennél is fontosabb a magas foglalkoztatás, és a tartós munkanélküliség felszámolása.

Ezzel szemben Magyarország, a rendszerváltás óta az EU 27tagállama között, a legalacsonyabb a foglalkoztatás, és legmagasabb a tartós munkanélküliség.

Minden oktatási értékelésnek azzal kellene kezdődni, hogy annak ellenére, hogy a magyar oktatásügy reménytelen helyzetben van, mert a működtetésének társadalmi feltételei, a világ fejlett kétötödéhez képest, példátlanul rosszak.

1. Példátlanul alacsony a foglalkoztatás. Ebből fakadóan sok olyan gyereket kell oktatni, aki szülői háttere nagyon kedvezőtlen. Sokak szülei évek óta ki vannak zárva a társadalmi munkamegosztásból, és az állami alamizsnából élnek, nincs a családjában munkaviszonyból élő. De azok részaránya is nagyon maga, akik joggal félnek attól, hogy elvesztik a munkájukat. Ez a családi háttér az eredményes tanulás szempontjából a lehető legrosszabb.

2. Az állami családtámogatás a minél nagyobb gyermekszámra, nem pedig a minél eredményesebb gyermeknevelésre ösztönöz. A leszakadt rétegekben a családi pótlék több annál, mint amennyit erre a célra fordítanak. Ezzel szemben a gyermekeiket igényesen nevelő családok elenyésző hányadát kapják annak, amit erre a célra fordítanak. Ezzel a társadalom termeti meg az érdekeltséget ahhoz, hogy a gyermekneveléshez legjobb adottságú családok aránylag kevés, a legrosszabbak pedig sok gyereket vállaljanak. Ez a jövő társadalmát kártékony irányba terelő rendszer jól működik. Számításaim szerint, 40-50 év múlva az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem fele sem lesz annak, mint akkor lenne, ha minden családi rétegben azonos lenne a gyermekvállalás. A társadalom érdeke pedig az lenne, hogy ott szülessen több gyermek, ahol azok felnevelése a leginkább ígéretes. Egy erre törekvő társadalom lenne a jövő legsikeresebb társadalma. Ezért ezt kellene ösztönözni.

Ebben az irányba tett első, és jelentős lépés a jövőre életbelépő adórendszer. Ezért üdvözlöm, annak ellenére, hogy ugyan nagyon hasznos ez is, de igazságtalan, mert éppen a legnagyobb teljesítményeket jutalom nélkül hagyja.

A legnagyobb teljesítményre két példát.

a. Egy pedagógus házaspár négy gyermeket diplomássá iskoláztat. Szinte semmit sem kap, hiszen ez alacsony jövedelme ellenére tette.

b. Egy munkanélküli cigánycsalád egyetlen gyermekéből diplomást nevelt. A társadalom számára ezzel százszor annyit adott, mint az a szomszédja, aki hat gyermek után kapott családi pótlékot, de egyiket sem iskoláztatta megfelelően. Az új adórendszer mellett tehát gondoskodni kell a kis jövedelműek sikeres gyermeknevelésének jutalmazásáról is.

Ennél nagyobb társadalmi igazságtalanságot nem is tudok elképzelni. Ezt orvosolni kell, és lehet. De fenntartani a jelenlegi rendszert nemcsak igazságtalan, de bűn is.