Kopatsy Sandor gondolatai

Kopátsy Sándor               PA                    2010-12-26

 

 

A bukott szoclib ellenzék azon háborog, hogy a jövő évi adórendszer a nagyobb jövedelmű családokat támogatja. Ez igaz, de a rendszerváltó SZDSZ és MSZP olyan privatizációt vezényelt le, ami a társadalom alsó negyedét kizárta a társadalmi munkamegosztásból, és alamizsnából és gyermekvállalásból élésre kárhoztatta. Ezen húsz év alatt nem korrigált semmit.

Még nem akadt senki, aki ki merte volna mutatni, hogy mekkora kárt okoztak. Húsz év után, a legutóbbi választáson ezért kaptak büntetést. Most azon háborognak, hogy jövőre a családi adózás a jobb módú rétegnek kedvez. Már az is kiszámolták, hogy ennek köszönhetően mennyit takarítanak meg a Fidesz képviselők. Azt nem írták hozzá, hogy mennyire érinti ez a többi párt képviselőit, akik darabra számolva is kevesebben vannak.

Nem vitatom, hogy, mint mindenen, ebben is van igazság. Annak örülök, hogy végre rájöttek, hogy a jelenkor legnagyobb bűne a jövővel szemben, hogy a gyermekvállalást darabra támogatják. Az nem számít, hogy ki hogyan nevel, csak az, hogy ki, hányat. Ez olyan nagy ostobaság, hogy a kitalálója díjat érdemelne egy olyan pályázaton, hogy kinek köszönhetjük a legostobább törvényt. Ennek szellemében ugyanis a kor legnagyobb értékét, a művelt emberfőt, aminek értéke az átlag százsorosa, és a százszoros átlag negatív előjellel is lehet. Ugyanis, minél fejlettebb a társadalom az egyének társadalmi értéke mindkét irányban annál jobban szóródik.

Az egy ember egy ember alapú értékelés valahogyan elment addig, amíg az állampolgárok fizikai erejét hasznosította a társadalom. Az egyedekben rejlő szellemi potenciál azonban ezerszer jobban szóródik. Tehát az embert egyre kevésbé lehet darabra számolni. A családpolitika azonban továbbra is ezt teszi. Azt még megértem, hogy az anyáknak minden gyermekük azonos értékű. Ez sem igaz, de nem okoz társadalmi kárt. A jelenkori, modern társadalom számára azonban ez a leegyszerűsítés közveszélyes károkozás.

A bolsevik évek alatt azon bosszankodtam, hogy előbb akartak kommunizmust, társadalmi egyenlőséget, mint ehhez elég gazdagok lettünk. Ezt aforizmában így írtam le. Előbb legyünk gazdagok, aztán lehetünk szocialisták. De akkor meg minek?

A rendszerváltás után pedig azért szitkozódtam, hogy felrúgták a hátrányos helyzetbe juttatottakkal szembeni felelőséget, azzal az ígérettel, hogy előbb legyünk gazdagok, majd akkor jut azoknak is, akiket kirekesztettünk, addig eltartjuk őket alamizsnán.

A húsz év után a rendszerváltással hatalomra került liberális gazdaságpolitika megbukott annak ellenére, hogy az általa okozott kár többsége máig nincs feltárva, tudatosítva.

1. A lakosság alsó negyede kiesett a társadalmi munkamegosztásból. Ezzelugyanmegszűntek a veszteséggel dolgozó vállalatok, de a munkaerő negyede kiesett a társadalmi munkamegosztásból, nem termel, nem fizet adót, viszont el kell tartani őket. A költségvetésből ennek okán kieső bevétel és jelentkező többletkiadás évente ezermilliárdokra rúg. A sok okos közgazdász elfelejtette kiszámítani, hogy minden véglegesen leépített munkahely megszűnése még a veszteséges vállaltoknál is, évente egymillió körüli társadalmi veszteséget okoz.

2. A tartós munkanélküliség nemcsak elviselhetetlenül drága, de elviselhetetlen erkölcsi kárral is jár. A klasszikus közgazdaságtan képtelen megérteni, hogy a modern világ fejlett társadalmaiban a tartós munkanélküliség nemcsak drága, de elviselhetetlen erkölcsi romlással is jár. A magyar közgazdászok még mindig abban a világban képzelik magukat, amiben a társadalomnak csak arra a munkaerőre volt szüksége, amelyeik a foglalkoztatásával járó költség felett profitot is termel. Ez addig igaz volt, amíg a munkaadó számára felesleges munkaerővel nem törődött a társadalom, és a meglévő minőségévvel sem volt gond, a minősége jobb volt, mint a társadalom ez irányú igénye. A jelenkori fejlett társadalomnak azonban szinte csak a jó minőségi munkaerőre van szüksége, amit csak az olyan társdalom képes biztosítani, amiben a piac által nem igényeltek is dolgozhatnak. A tartós munkanélküliség azonban az elve nem elég jó munkaerőt még tovább rontja. Ezt érezve, minden modern társadalom eltartja a munkanélkülieket is. Ez azonban nem megoldás, mert nemcsak drága, de erkölcsileg tovább rombol. A munkaadónak jövedelmet nem biztosító munkaerőnek a munkára fogása a modern társadalmak megoldatlan feladata. Egyelőre sehol nem oldották meg, de még nem is keresik a megoldást.

3. A tartós munkanélküliség tönkre teszi a következő nemzedéket is. Ajelenkori társadalom jövője elsősorban attól függ, milyen körülmények között nevelődik fel a következő nemzedék. Ehhez képest minden politikai és gazdasági módszer másodlagos. Bármennyire a közvélemény által látott tény, a politikai és a gazdasági tudományok, de még a demográfusok sem vetik fel, hogy a tartós munkanélküli réteg viszonylag gyorsan szaporodik, és az átlagnál is gyengébb értékű utódokat nevel. Mivel a társadalom távlati jövője elsősorban a következő nemzedék minőségétől függ, az elképzelhető legnagyobb kár abból származik, hogy gyenge minőségű lesz az. Márpedig a tartós munkanélküli réteg, amelyik helyzeténél fogva eleve nagyon hátrányos helyzetben neveli a gyermekeit, aránylag sok gyermekeit vállal. Ez fakadabból, hogya családtámogatás a gyermekek számára épül. Ez a normatív összeg a nagyon szegények számára ösztönzi a gyermekvállalást, a gazdag rétegeket pedig érdektelenné teszi. A társadalom alsó jövedelmi ötödében a családi pótlék jövedelmi forrás, amiből a családnak is marad. A felső harmadban pedig óriási áldozat. Nemcsak ez a rétet a kapott családi pótlék sokszorosát költi gyermekére, de a gyermekvállalás okán csökken a jövedelme is. Különösen igaz ez a diplomás, jó kereső, tehát a társadalom számára különösen értékes anyák esetében.

Itt jutottam el a családi adózás védelméhez.

Ha megkérdeznék tőlem, mivel lehet egy társadalom jövőjét tönkretenni, akkor azt mondanám, ehhez elég, ha azt folytatjuk, amit eddig is tettünk. Legyen sok tartós munkanélküli, és azok legyenek elsősorban érdekeltek a minél több gyermek vállalásában. Ezt a társadalompusztítást gyakoroljuk húsz éve.

Mi volna a legsürgősebb teendő?

1. Minimálisan egymillió embert beszervezni a társadalmi munkamegosztásba. Ennek a milyenségébe most nem bocsátkozom bele. Megelégszem azzal, hogy ehhez a jelenlegi foglalkoztatási feltételek nem megfelelők.

2. Olyan gyermeknevelési támogatási rendszert kell bevezetni, ami nem a gyermekek számára, hanem a nevelés hatékonyságára ösztönöz. A tőkefedezetinyugdíjrendszerrőlát kell térni a gyermeknevelést jutalmazóra. Ebből az következik, hogy gyermekvállalást ott ösztönözzük, ahol jobbak a felnevelés feltételei. Ebben látom első lépésnek a családi jövedelemadózást. Nem tökéletesen igazságos, mert nem jutalmazza azokat, akik a legjobban megérdemelnék, a szerény jövedelem ellenre is sikeres gyermeknevelőket. Azonban bátor lépés abban az irányban, hogy ott szülessen több gyermek, ahol a várható eredmény magas, és ott kevesebb, ahol az szinte reménytelen. Szívem, és igazságérzékem szerint e törvény mellék illesztenék egy jutalmazási rendszert, ami azokat a szülőket jutalmazza, akik nem éveztek jelentős adókedvezményt, mégis sikeresen neveltek értékes állampolgárokat.

Azoknak a szoclib közgazdászoknak, akik azon kéjelegnek, hogy a családi adózás a magas jövedelműeknek kedvez, számítsák ki, hogy volt-e valaha hatékonyabb ösztönzés, mint annak adni a pénzt, aki gazdagon is vállalt gyereket. Ezek a gyerekek ugyanis az átlag többszörösét érik, ezzel szemben, akik jövedelem nélkül, felelőtlenül vállaltak sokat, de nem vált belőlük hasznos munkaerő.

Jó volna, ha végre megértenék a liberális politikusok és közgazdászok, hogy a leghasznosabb állampolgárok azok, akik értékes utódokat nevelnek, és a legkevésbé azok, akik a jövő tartós munkanélküliek számát szaporítják.