Kopatsy Sandor gondolatai

Kopátsy Sándor                 PP                   2010-11-26

 

 

A Nézőpont Intézet november felmérésének néhány tanulsága.

Január óta a legjelentősebb, mégis alig hangoztatott tanulság, hogy az óta a bizonytalanok aránya 42 százalékról, a választásokig harmadával csökkent. Jelenleg is csupán 26 százalék. A pártok arányát sokkal jobban jellemzi a pártot választók megoszlása, mint az összes választásra jogosulté. A nem választókat ugyanis nem volna szabad a többséget elutasítóként kezelni. Januárban például csak 58 százalék választott pártot, ehhez viszonyítva a Fidesz 36 százaléka 61 százalék volt. Jelenleg a pártot választók 74 százalékából a 46 százalék a szavazatok 56 százaléka lenne.

Jó figyelmeztetés, hogy a tíz legismertebb politikus között nincs nő. Egyetlen párt sem hiszi el, hogy a magyar közvélemény szemében a nők sokkal könnyebben elfogadott, népszerű politikusok, mint a férfiak. A megelőző húsz évben a rendszeresen kiadott népszerűségi listán az első három között szinte mindig ott volt a köztársasági elnök, és két nő. Többnyire ezek nem annyira a képességük, a munkájuk, mint a nő iránt érzett nagyobb szimpátia alapján kerültek az élre.

Komoly figyelmeztetés, hogy a négy ellenzéki politikus a négy utolsó helyen van. A két MSZP politikus a két utolsó. A bukása óta leginkább hangoskodó Gyurcsány pedig a tök utolsó. Húsz éve többé-kevésbé mindig jellemző volt, hogy a szoclib táborban azok voltak népszerűbbek, akiket kevésbé fogadott el a saját pártjuk.

Ez előtt egy kérdést szívesen láttam volna. Az új alkotmány a legsürgősebb? Én, ugyanis nem tartom sürgősnek.

Az alkotmány reformjától csak a szoclib oldal fél. Joggal, mert a jelenlegi alkotmány, legalábbis annak húsz éves gyakorlata nekik kedvezett. Most már nekik sem kedvez.

Aktuális volt a kérdés felvetése. Az elmúlt húsz évben elhanyagoltuk e három hatalomhoz való viszonyunkat. A feleltekből azt látom, hogy a közvélemény sokkal okosabb, mint a szoclib politika volt.

A Fidesz tanult. Az Egyesült Államokkal való jó viszonyt ez a párt tartja a legfontosabbnak.

Még fontosabb Fidesz tanulság, hogy az Oroszországgal való viszonyban eljutott az átlaghoz. Oroszország ugyan nem a másik kettővel egyenrangú nagyhatalom, de nekünk a belterjes mezőgazdaság a foglalkoztatás megoldhatóságának az alapja az orosz export.

A Kínával való kapcsolat fontosságába nincs a pártok között jelentős különbség, csak az LMP tartja a többieknél sokkal fontosabban. Én is, de az ő szempontjaikat nem értem.

Csak a Jobbik tábora EU ellenes. Ez számomra inkább vigasz, és garancia, mert az EU oldaláról is egyértelmű az ellenesség velük szemben.

Kopátsy Sándor                    PS               2010-11-23

 

 

A közgazdaságtan egyik elméleti hibája, hogy a lakosság növekedését társadalmi célnak tekinti, és a létszám stagnálásának, sőt a lassú csökkenésnek, csak a negatív hatását veszi figyelembe. Ezt teszi éppen abban a korban, amikor a fajunkat fenyegető legnagyobb veszély az elszabadult népszaporulat. Elég arra gondolni, hogy az elmúlt száz év során a föld lakossága háromszorosára nőtt. Az elmúlt negyven évben megkétszereződött.

Ilyen viszonyok között a közgazdaságtannak elsősorban azt kellene bizonytani, hogy milyen veszéllyel, milyen igényekkel jár a népesség növekedése. Ezzel szemben az orruknál tovább nem látó közgazdászok az elöregedés felett siránkoznak, a létszámcsökkenésnek pedig csak a negatív következményeit látják. Még addig sem jutottak el, hogy kiszámolják, mivel jár az, ha egy faj évente akárcsak tized százalékkal növekszik. Ez az ember viszonylag nagyon rövid százezer éve alatt is elképzelhetetlen. Csupán negyven év alatt a mintegy másfél százalékos népszaporulat is hárommilliárdnál nagyobb létszámnövekedést eredményezett. Ennek az eltartása nagyságrenddel többe kerül, és több természetpusztítással jár, mint a beharangozott éghajlatváltozás.

E téma rövid kifejtését, The Economist legutóbbi számában The Japan synodrom címmel megjelent írás tette indokolttá. Mit tegyünk, ha a világ legtekintélyesebb gazdasági hetilapja is ilyen ostobán kezeli a témát. Szinte nehéz röviden minden hibás állítást megcáfolni.

Az elöregedést is dialektikusan kellene kezelni. Az még érthető, ha a statisztikusok az öregséget az évek számával mérik. De még ez is hibás, mert a 65 év nem minden társadalomban a nyugdíjkorhatár. Ennél sokkal durvább hiba, ha az öregséget Nigériában és Japánban ugyanazzal az évvel mérik. Nemcsak fajunk történetében, de még az én gyermekkorom falújában is nagyon öregnek, hanem ritkaságnak számított az, aki elmúlt 65 éves. Japánban tízszer annyi 85 éve van, mint nyolcvan éve az én falumban 65 éves volt. Ráadásul a japán 85 évesek várhatóan még több évet megélnek, mint akkor a falusi 65 évesek.

Ennél is nagyobb változást okozott az, hogy akkor szinte csak a fizikai munkából lehetet megélni, ma egyre inkább csak a szellemiből. Akkor a 65 évesek már nem tudtak aratni, ma a 85 éves karmesteren senki sem csodálkozik. Magam, közel a kilencvenhez, többet írok, mint fiatalon.

A közgazdások mindig arra hivatkoznak, hogy egy nyugdíjasra egye kevesebb dolgozó, járulékfizető jut. Ez ugyan több okból természetes, de akkor is ostobaság. A jelenkorban, de a jövőben még inkább differenciálódni fog a dolgozók hatékonysága, értéktermelő képessége. A felső minőségi tizedük az átlagnál ötször többet eltart, az alsó pedig önmagát sem lesz képes eltartani. Tehát nem a dolgozók száma, hanem a minősége a fontosabb.

Már sokszor leírtam, hogy a népesség csökkenése több előnnyel, mint hátrány jár. A közgazdászok csak a hátrányokat számolják. Nem veszik figyelembe, hogy a népesség növekedésének két elsődleges többletigénye van. Egyrészt munkaképes korig fel kell nevelni a többletet, ezzel egy lakosra kevesebb fogyasztás jut, másrészt létre kell hozni az egy lakosra jutó vagyont, infrastruktúrát, munkahelyet. Ennyivel kevesebb marad az egy lakosra jutó vagyon növelésére. Ez utóbbi mintegy háromszorosa az egy lakosra jutó nemzeti jövedelemnek.

Ebből fakadóan, az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon egyszerű újratermeléséhez a társadalom nemzeti jövedelmének 4 százalékos növekedésre van szükség. Ilyengyors növekedés még az ipari forradalmat követő századokban sem fordult elő. Most, néhány dél-ázsiai államban van példa, de ott ennél is gyorsabb növekedésre van szükség, mivel a lakosságuk száma évi 2 százalékkal nő. Ezért már az egyszerű újratermeléshez is az államok nemzeti jövedelmének évi 8 százalékos növekedésre van szükség. Kínában is csak akkor jelent meg az egy lakosra jutó jövedelem, és vagyon növelhetősége, amikor az állam erőszakkal 2-ről, fél százalékra szorította le a népszaporulatot.

Kína és India szembeállítása a világtörténelem legvilágosabb illusztrációja arra, hogy a népesség növekedése hogyan hat az egy laksora jutó eredményre.

1. A munkaképes korú népességet 15-64 éves korosztállyal azonosítja. Nem veszi tudomásul, hogy a 15-64 éves életkor utoljára a tőkés osztálytársadalmakban volt, többé, kevésbé általánosan elfogadható. A jelenkor fejlett társadalmaiban azonban anakronizmus. Elsősorban, minél fejlettebb a társadalom, annál később válnak az emberek munkaképessé. Japánban 18év előtti munkavállalás már ritkaságnak számít. A fiatalok harmada egyetemet, főiskolát végez. Ezek fogják adni az értéktermelés nagyobbik felét. Az arányuk néhány évtized múlva, meg fogja haladni a kétharmadot.

A módszertani hiba abban van, hogy a már munkaképes korosztálynak a képzésben való részvételét fogyasztásnak és nem értéktermelésnek tekintik. Vagyis a legértékesebb érték felhalmozását, a tanulást nem tekintik értéktermelésnek, foglalkoztatásnak. A statisztika egyik legfontosabb mutatója, a foglalkoztatás, a munkaképes korosztály tagjainak a tanulással töltött idejét nem tekinti értéktermelő munkának. Ennek ellenére, hogy nem tagadhatja, hogy ez a társadalom számára a tanulás a leghatékonyabb munkavégzés. Japánban ma már a 15-18 éves korosztály kilencven százaléka még tanul, a társadalom szellemi vagyonát gyarapítja, mégis inaktívnak számít.

A cikk arra hivatkozik, hogy 1950-ben még 87 millió japán élt a 15-64 évesek korcsoportjába, 2050-ben pedig, várhatóan már csak 52 millióan lesznek. Azzal a szerző nem számol, hogy ma egy japán dolgozóra közel tizenötször akkora értéktermelés jut, mint hetven ével korábban. Ahhoz pedig még merészebbnek kell lenni, hogy azt mondja meg, mekkorára nő 2050-ig az egy dolgozóra jutó nemzeti jövedelem.

2. Allergiás vagyok arra, hogy az országokat a megtermelt nemzeti jövedelmük alapján rangsorolják. A közelmúltban az volt a vezető hírek egyike, hogy Kína megelőzte Japánt. Ez alatt azt kellett érteni, hogy ma már a tizenötször népesebb Kína több nemzeti jövedelmet termel. Azt nem tették hozzá, hogy egy lakosra vetítve még a tizedénél sem tart.

A hivatkozott cikk írója azon siránkozik, hogy 2050-re Indonézia is meg fogja előzni Japánt. Természetesen, nem az egy laksora jutó jövedelemmel, hanem az országéval. Az egy laksora jutó nemzeti jövedelme azonban tizede sem lesz.

Japánnak azonban nem attól kell félni, hogy Indonézia, India, Brazília, Oroszország megelőzi, mert az idézett országok mindegyikében lassabb az egy laksora jutó növekedés, mint nála. Sokkal inkább aggódnia kell, hogy a két városállam, Szingapúr és Hong Kong máris megelőzte. A sokkal hátrábbról indult, volt gyarmatuk Tajvan az idén előzte meg. Dél-Korea lesz a következő. 2050-re pedig Kína és Vietnám is meg fogja előzni. Japánban ennek nem az elöregedés, hanem a társadalmi zártság lesz az elsődleges oka. Ezt Tajvan esetében megírtam, hogy ebből az országból egymillió lakosra vetítve, tízszer annyian járnak nyugati egyetemekre, mint Japánból.

Japán ugyan nagyon sikeres a tudomány és a technika vívmányainak elfogadásában, de alkalmatlan társadalom arra, hogy kívülről fogadjon be jó munkaerőt, a tudóstól, a munkásig. Erre a legjobb példa, hogy a második világháború alatt több millió koreait fogadott be, de máig nem integrálta azokat. A koreai emberek Dél-Koreában a világon leggyorsabban fejlődő országot építették. Japánnak pedig nem kellettek. Az egyetlen kelet-ászai ország, amelyik nem engedett be kínai diaszpórát, ami pedig a térségben ugyanolyan élesztő, mint a Nyugaton a zsidóság volt.

Az Egyesült Államok, és Kanada sokat köszönhet annak, hogy a munkaerő elitjét legjobban befogadó állam. Óriási hátrány, ha egy ország fél az idegen etnikai elittől.

3. Ez az írás is félti Japánt a növekvő államadósságtól. Ezzel szemben, ha tudnának jól számolni, Japán a világ egyik legjobban megtakarító, legkevésbé eladósodott állama. Igaz, hogy sok az államadósága, de ennél sokkal több az állam devizatartaléka és a lakossági megtakarítása. Az államadóságot az állam a saját lakosságától vette fel, nem külföldről kérte kölcsön. Nála van az egy laksora jutó legnagyobb devizatartalék, amerikai államkötvény. Erre kell mondani, hogy a japán társadalom, mint a többi távol-keleti társa, nagyon takarékos, az állam azonban ennek jelentős hányadát kölcsönvette. Közgazdasági szempontból nem az államadóságot kell nézni, hanem a lakosság jövedelméből a megtakarítási hányadot.

4. „A lakosság öregszik és fogy, ez valószínűleg csökkenteni fogja a belső keresletet.” Ennél nagyobb butaságot is nehéz volna kitalálni. A keresletet csak a szegénység tudja csökkenteni. Fajunk tulajdonsága, hogy csak a szegény igénytelen, a gazdagsággal hatványozottan nő az igényesség. Az ugyan igaz, hogy az ugyanolyan gazdag, ha öreg, kevesebbet fogyaszt, mint a fiatal. De a gazdag öreg sokkal jobb fogyasztó, mint a szegény fiatal. A fogyasztást elsősorban a jövedelem gerjeszti, ehhez képest az életkor nagyon másodlagos. Egy szakembernek annyit illene tudni, hogy az öreg milliárdosok költenek többet, nem a szegény fiatalok.

A pesszimista írás és rétér arra, hogy van remény.

A reményei között csak egyik hibás. „A bevándorlás segíthet.” Véleményem szerint, Japánon kívül, nincs még egy olyan ország, amin a bevándorlás nem segíthet. A japán a világ legnehezebben befogadó társadalma.

Ezeket a szerző nagyon röviden elintézi, illetve figyelmen kívül hagyja.

1. A jelen, és a belátható jövő a puritán népeknek kedvez. A japánokebben a világelsők között vannak. Mind a tanulásban, mind a munkában szorgalmasak, tiszták, törvénytisztelők, tisztaságszeretők. Az ilyen népek mindig ott lesznek a leggazdagabbak között.

2. A legnagyobb tartalékuk a nők társadalmi befogadásában rejlik. „Jelenleg a nők 62 százalékaaz első gyermek megszületése utánkilépa munkavállalásból.” Amelyik társadalom ennyire kizárja a nőket, egyre kevésbé lehet versenyképes. Ez a japán tartalék kimeríthetetlen.

3. Fokozni kell a nyugdíjkorhatár utáni munkavállalást. Erre akkor is szükség van, ha 70 évre emelik a nyugdíjkorhatárt. Erre a japán társadalom már régen megérett. Japánban jobb minőségű munkaerő a 64-70 éves korosztály, mint bárhol másutt. Ezt mutatja, hogy az elöregedés ellenére az egetlen ország, ahol nem nőnek az egészségügyi kiadások, és mégis a legmagasabb a várható életkor.

Az angol újság, angol szerzője ugyan felsorolja az összes kedvezőtlen tényezőt, ami az elöregedéssel jár, de kihagyja, illetve súlyához viszonyítva röviden elintézett. Sót sem ejtett a két legjelentősebb tényről.

I. A japán nép tanulás- és munkaszeretete a legjobbak egyike a világon. Márpedigkorunkban ez a jövő első feltétele. Ezt azért az angolokról nem lehet elmondani. Sem a tanulási, sem a munkavégzési, sem a megtakarítási törekvések tekintetében.

II. Japán a világ egyik legjobban túlnépesedett országa. Az ország terviszonyai csak a terület nagyon kis hányadában adnak lehetőséget mind a letelepedésre, mind a vállalkozások számára. A közgazdaságtan a térségek eltartó képessége és lakosságának nagysága közti összefüggésről szinte említést sem tesznek. Ezért nem érthetik meg például a távol-keleti népek igyekezetét a lakosság növekedésnek megállítása érdekében.

Kopátsy Sándor                  EO                  2010-11-23

 

 

Fajunk történetében a gyermekvállalás volt mindig az öregkori ellátás biztosítéka. A társadalomtudomány nem tárta fel, hogy egészen a jelenkorig, a szülői érdek több gyermeket eredményezett, mint amennyire a társadalomnak szüksége volt. Ezért nehezedett minden osztálytársadalomra a túlnépesedési nyomás.

Ez szinte csak az utóbbi ötven évben szűnt meg annak következtében, hogy megszűnt a családi vállalkozások folytonossága, többek között ez is szerepet játszott abban, hogy lecsökkent a gyermekvállalás. Ezzel egy időben a gyermekneveléshez fűződő társadalmi érdek a sokszorosára nőtt, és minőségi igénnyé vált.

A tudományos és technikai forradalomnak köszönhetően, a minőségi munkaerő kereslete lényegében kielégíthetetlenné nőtt. Ugyanakkor a szülők egyre kevésbé számíthatnak a gyermekei jövedelméből való részesedésre. Nekik a jól érvényesülő gyermek elsősorban szülői öröm, büszkeség, az eredményes nevelésre fordított költség megtérítésére nem számíthatnak. Annál inkább számíthat rá a társadalom. A társadalmi érdekeltség azonban csak akkor érvényesül, ha a szülőket is érdekeltté teszik az eredményes gyermeknevelésben.

1. A gyermeknevelés állami támogatása nem annyira a gyerekek számával, mint az oktatásuk minőségével legyen arányos. Ez történhetcsaládi adókedvezménnyel és az oktatási eredmény külön jutalmazásával. Az előbbi hiányossága, hogy kirekeszti a kisebb jövedelmű családokat az eredményes oktatás jutalmazásából. Előnye, hogy azokat támogatja, akik az eredményes gyermeknevelés anyagi és szellemi feltételeivel a leginkább rendelkeznek. Ezt a módszert ki kell egészíteni azzal, hogy az adókedvezményekben nem részesülő szülők utólag, jutalomként megkapják az adókedvezményben részesülők által élvezett összeget.

2. Az öregkori ellátást nem a jövedelemarányos nyugdíjjal, hanem a gyermeknevelés eredménye alapján kell fizetni. Ez azt jeleni, hogy nem azoknak lesz nagy nyugdíjuk, akik nem vállaltak gyereket, hanem csak a minél nagyobb keresetre törekedtek, hanem azoknak, akik két-három gyereket diplomás szintre neveltek. A két diplomás gyermek szülei kapjanak nagyobb nyugdíjat, mint azok, akinek ugyan nyolc gyermekük volt, de nem iskoláztatták őket.

Azt, hogy mennyit ér a képzett és képzetlen munkaerő, az Egyesült Államok múlt évi munkanélküliségi és béradatain illusztrálom.

2009-ben viszonylag magas volt a munkanélküliség, 7.9 százalék. Ezen belül a diplománál magasabban képzettek körében csak 2.4 százalék. Ez gyakorlatilag megfelel az ideálisnak. Ezzel szemben a középiskolát sem végzettek esetében a munkanélküliségi ráta 14.6 százalék az átlag közel kétszerese, a legjobbaknak pedig hatszorosa volt.

Ezzel szemben a magasan képzettek jövedelme az átlag kétszerese, heti 1530 dollár. A képzetlenek keresete heti 1080 dollárral kisebb, mint a szakmai elité. Vagyis az elmúlt évben az Egyesült Államokban évi 55 ezer dollárral több a magasan képzettek keresete, mint a képzetleneké. Ez a különbség még tovább nő, ha figyelembe vesszük, hogyan hatnak a költségvetésre. Mennyivel kedvesebb adót fizetnek, mennyivel több munkanélküli segélyt vesznek fel.

A számszerű különbségnél is sokkal nagyobb az okozott erkölcsi kár. A képzetlenek gyerekiből mennyivel kisebb értékű munkaerő lesz, mennyivel nagyobb lesz azok és gyermekik között a bűnözés.

Az elemzett adatok még két fontos következtetésre is alapot adnak.

1. A bérkülönbségek még sokkal nagyobbak volnának, ha minden képzettségi szinten olyan bért fizetnének, ami mellett azonos a munkanélküliségi ráta, vagyis a munkaerő piaci kereslet, és kínálat aránya.

2. Nem a bérek színvonala, hanem a munkaerő minősége teremt munkaalkalmat. A jó munkaerő lehet akármilyen drága, versengenek érte, és a gyenge minőségű akármilyen olcsó, nincs megfelelő kereslete. Vagyis, nem a bérjárulékot kell csökkenteni, hanem a munkaerőt képezni. Azt pedig nem lehet semmivel jobban ösztönözni, mint az öregkori ellátás mértékét a gyermeknevelés minőségéhez kötéssel.

A társadalmi fejlődés azon fogát ahova a nálunk most születetteknek 40-50 év múlva el kell jutni, jól jellemezheti az a színt, ahol ma az Egyesült Államok tart. Tegyük még hozzá, hogy minél messzebb jut a tudomány és a technika, annál jobban fog differenciálódni a munkaerő minősétől függő hatékonysága. Ezért a jelenkori társadalom semmivel sem tehet annyit a távlati, 40-50 éves jövője érdekében, mint azzal, ha a szülők jövőjét elsősorban arra építi, milyen hatékonyan nevelik fel a gyermekeiket.

Ajánlásom: A fentihez hasonló magyar adatokat is fel kell dolgozni.

Kopátsy Sándor                 PP                   2010-11-22

 

 

A szoclib koalíció bukása, a Fidesz kétharmados győzelme óta hisztérikus divat lett az alkotmány feletti aggodalom. Arra az alkotmányosságot féltő bukott politikusok nem is gondolnak, hogy valóban fontos-e az alkotmány.

Még abban sem vagyok biztos, hogy van-e történelmi tapaszalt arra, hogy a jobb alkotmány jobb eredményt hoz. Az ugyan tény, hogy az önállóvá vált, angolszász gyarmatoknak irigylésre méltó alkotmányuk van, de kétes, hogy ennek köszönhetően lettek eredményesebbek. A sikerüket másnak tulajdonítom.

- Elsősorban annak, hogy ott a puritán nyugat-európaiak, angolszászok, germánok, hollandok és skandinávok, rendezkedtek be. Ők otthon is sokra vitték.

- Kiválóak a természeti adottságaik.

Az eredményeiket elsősorban a lakosság viselkedési módjával magyarázom. Ezért nemcsak az eredményeik jók, hanem az alkotmányuk is az.

Ezzel szemben az utóbbi félszáz esztendő kimagasló eredményi nem igazolják az alkotmányok jelentőségét. Ez az idő a távol-keletieket igazolja, ahol az alkotmányosság sokkal gyengébb lábakon áll, mint a vészesen lemaradó Nyugat-Európában, amit az erős alkotmányosság jellemez.

- Ötven év alatt Szingapúrban nőtt a legjobban az egy laksora jutó jövedelem, vagyon és a várható életkor. Az ottani társadalom azonban mindig nagyon messze járt attól, amit a magyar szoclib ellenzék alkotmányosságnak nevez. Igaz, ez csak egy városállam.

- Már erősen közepes állam Tajvan és Dél-Korea. Ezek növekedése messze megelőzte a legjobban szereplő nyugati államot is. Egyikről sem lehet elmondani, hogy erősen alkotmányos állam.

- A világtörténelem legnagyobb csodáját pedig Kína példátlan nagysága és fejlődési sebessége jelenti. Ez a birodalom dicsekedhet a legkevésbé a politikai szabadságjogok alkotmányos garanciájával.

A tények alapján az alkotmánynak kevés köze van a társadalom sikeres fejlődéséhez. Inkább az ellenkezőjét igazolja.

Aligha lehet kétségbe vonni, hogy a Nyugat tőkés osztálytársadalmaiban az alkotmány szerepe pozitív volt. De ma már nem azt, hanem az össznépi államot kell sikeresen építeni.

Magam is azok közé tartozom, aki az alkotmányt másodlagosnak tekinti. Sokkal fontosabb, hogy magas legyen a foglalkoztatás, ne legyen tartós munkanélküliség, eredményesebb legyen a következő generáció felnevelése.

Miért járt le az alkotmányos fontosságának kora?

Mert nagyon felgyorsultak a társadalmi, a tudományos és a technikai feltételekben történő változások. Ezekhez a társadalomnak gyorsan kell igazodni. Ezért a rugalmasság fontosabb, mint a sokoldalú mérlegelés.

Én az alkotmánytól elsősorban azt várom el, hogy minél kevesebb párt legyen. Általában kettő, maximum, kivételes esetben három. A hatalmi ágak közül magasan kiemelkedő legyen a parlament. A kétharmados többség könnyen elérhető legyen, ami kizárja a listás szavazatok jelentős hányadát. A hatalmi ágak függetlensége legyen korlátozott. Ne legyen két háza a törvényhozásnak. Törvényhozó csak az lehet, akit a választók közvetlenül megválasztanak.

 

Kopátsy Sándor                 PH                   2010-11-22

 

 

A történészek elfelejtik megmondani, hogy a hidegháborúval lejárt a katonai szövetségek kora. A modern társadalomnak nincs szüksége a katonai együttműködésre, mert a háborúkkal való előnyszerzés kora lejárt. Ma már nem képzelhető el olyan háború, amiben a nyertes nyerhet valamit.

Fajunk történetében azért voltak háborúk, mert egyrészt a vesztes rovására előnyt lehetett szerezni, másrészt meg lehetett szabadulni a felesleges népességtől.

Amennyire az első cél közismert és elfogadott, a másikról nem beszélnek. A politikai vezetés nem merte bevallani, hogy neki is előnye származik a háborúk által okozott halálozásból. Mivel minden magas-kultúra állandóan a túlnépesedés súlya alatt szenvedett, érdeke volt a háborús emberveszteség.

Ez alán soha nem vált olyan nyilvánvalóvá, mint a keresztes háborúkban. Az első nyugat-európai agrártechnikai forradalom olyan mértékben javította az életviszonyokat, ezzel megnövelte a népszaporulatot, hogy alig száz év alatt bekövetkezett a túlnépesedés. A túlnépesedés nagyon nyíltan jelenet meg a kiscsaládos jobbágyrendszer viszonyai között, mert abban a jobbágytelkek száma gyakorlatilag adott volt. A lakosság nagy többségét jelentő jobbágyság számára csak annyi kiscsalád jöhetett létre, ahány jobbágytelek volt. Házasságot kötni csak annak lehetett, aki számra várt egy üres jobbágytelek. Ebből következően a házasulandóknak egyre többet kellett várni arra, hogy házasságot köthessenek.

Minden másik magas-kultúrában a nemi érettség elérése volt a házasságkötések ideje. Ezzel szemben a középkori Nyugat-Európában a jobbágytelkek hiányában egyre jobban kitolódott a házasság. Az újabb kori kutatások szerint a középkor derekán már közel tíz ével a nemi érettség után történtek a házasságok.

Ez ugyan kitűnő féket jelentett a gyermekvállalás tekintetben, hiszen kieset 3-4 szülés. A nagycsaládos társadalmakban jellemző fele. De elképesztő feszültséget jelentett a már érett fiatalok száma. Arra kell gondolni, hogy a fogamzás ellen nem volt eszköz, a házasság előtti szülés pedig a társadalomból való kizárást jelentette. Az anyává vált lányok számára szinte egyet jelentett a társadalmi kiközösítéssel. Az illegális újszülöttek nem lehettek a polgári és egyházi közösség tagjai, még eltemetni sem lehetett őket. Még nem találkoztam olyan történésszel, aki rámutatott arra a szexuális feszültségre, ami a késői házasságból született. Pedig ez volt az oka annak a durvaságnak, ami a nyugati középkort jellemezte.

A reális katonai cél nélküli keresztes háborúkat a politikai, és az egyház azért fogadta olyan lelkesedéssel, mert levezethette nemcsak az elfojtott indulatokat, de a felesleges létszámot is. E háborúk célja annyira leplezetlen volt, hogy csak a másodszülött fiukat vitték a hadjáratokba. Végül már ez ilyen fiukat gyermekeként, fegyver nélkül rakták hajóra, küldték a biztos halálba.

A 20. század két világháborúja is közel ennyire leplezetlen emberpusztítás volt. A géppuskák elleni gyalogos rohamokban a támadók életben maradási esélye minimális volt. Ez a két háború leplezetlen mészárszék volt.

A 20. század második felére egyrészt a fejlett társadalmakban megszűnt a túlnépesedés, másrészt a haditechnika is megváltozott. Az emberanyagára minden fejlett társdalomnak szüksége volt. A haditechnikai forradalom nagyon megdrágult, és egyre képzettebb legénységet igényelt. A képzett legénységet egyre nehezebb lett pótolni. A nélkül pedig a modern technika nem működik. A második világháborúban olcsón lehetet repülőgépeket gyártani, és gyorsan ki lehetett képezni a legénységet. Ma már nagyon drága a versenyképes repülőgép, és még drágább a személyzetük kiképzése. Jellemző, hogy a légi harcok során nem is annyira a nagyon drága gépeket, hanem a kiképzett legénységet féltik, azok kimentését fontos stratégai célnak tekintik. Egy korszerű repülőgép hordozó elkészítése sok éves feladat. Az ára és felszerelése pedig sok milliárd dollárba kerül.

Még nagyobb változást jelenet, hogy a háborúval járó legnagyobb költség a nemzetközi munkamegosztásból való kikerülés. A háborús felek azzal veszítenek a legtöbbet, hogy megszakad az egymással történő munkamegosztás, elszakadnak a kooperációs szálak.

Arról is kevés szó esik, hogy a tudomány és technika a fejlettebb ország számára megsokszorozta a katonai gőzelem esélyét. Ma az Egyesült Államok katonai ereje nagyobb, mint a világ másik felének összesen. A győzelem azonban egyre kevésbé jelenti a megszállás lehetőségét. Ahhoz ugyanis nem sokat ér a haditechnika. A megszállás drága és eredménytelen.

Még kevesebb szó esik arról, hogy a hadikiadások súlya a nemzeti jövedelemhez viszonyítva jelentősen csökkentek. A 20. század elején még békeidőben is, a nemzeti jövedelem ötödét emésztették fel a hadikiadások. Ma legfeljebb huszadát, de számos országban egyetlen százalékot.

Ezek a soha nem tapasztalt alacsony katonai kiadások is csak arra szolgálnak, hogy az elmaradt, féktelenül szaporodó népességű világban kalandozzanak, illetve a csendőr szerepét játsszák.

A soha nem ismert katonai fölénnyel rendelkező Egyesült Államok egymás után keveredik ostoba háborúkba. A koreai háború volt az utolsó olyan beavatkozás, ami pozitív célt szolgált. A vietnámi háború eleve oktalan és céltalan volt. Az idő igazolta, hogy e kelet-ázsiai ország számára a jó utat a kínai példa jelenti. Dél-Vietnám pedig az indiai úton járt. A közel-keleti háborúk pedig a butaság klasszikus példái.

A nyugati országok nem ismerték fel, hogy nem volna szabad az elmaradt világ társadalmi fejlődésébe beavatkozni.

A 20. század második felének katonai történelméből nem szabad a Szovjetunió fegyverkezési versenyét kihagyni. Ez is klasszikus példája a butaságnak. Egyrészt a Szovjetunió vezetői nem ismerték fel, hogy a jelenkorban a fejlettebb gazdasággal nem szabad katonai versenyre kelni, másrészt senki nem fenyegette a Szovjetuniót mindaddig, amíg nem vált türelmetlen imperialistává. Aki a nemzeti jövedelme, és a nemzeti erőforrásai többszörösen nagyobb hányadát fordítja fegyverkezésre, elveszti a technikai fölényét nemcsak a gazdaságban, de a haderejében is.

Most, a Szovjetunió összeomlása után, nehéz lesz a NATO-nak a létezéséhez indokot találni.

 

Kopátsy Sándor               EP                    2010-11-19

 

 

Fajunk történetében a termelésre való áttérés óta a jelenlegi fejlett társadalmak kialakulása a második nagy minőséi fordulat. Ennek ellenére a társadalomtudományokban szinte tudomást sem vettek róla. A jelenkori fejlett társadalmak ugyan minőségileg mások, a gazdaságát mégis úgy működtetik, mintha tőkés osztálytársadalmak volnának.

Fajunk megjelenése óta, egészen mintegy az utolsó öt, nyolc ezer évig, gyűjtögetésből élt. Nagyon lassan elterjed, berendezkedett szinte minden természeti környezetben, de ott tízezer évek során sem tudta lényegesen növelni a térég eltartó képességét. A természetes szaporodó képessége biztosította, a húszas évek elején lévő várható életkor mellett is, a létszáma hosszú távú stabilitását. A megélhetési módja, és a szaporodása lénygében természete egyensúlyban volt.

A jégkorszak végét jelentő felmelegedés folytán kialakult éghajlatváltozás néhány térségben, azonban arra kényszeríttette, hogy rátérjen a növénytermelésre és az állattartásra. Ennek következtében az életfeltételek, mindenek előtt a táplálkozás, biztosabbá vált, és a várható életkor néhány évvel meghosszabbodott. Ez a néhány év azonban jelentősen felgyorsította a népszaporulatot. Elég arra gondolni, hogy a nők termékeny életkorának négy, öt éves meghosszabbodása is további két szüléssel járt.

Ennek következtében, a megsokszorozódott eltartó képesség ellenére is gyorsan beállt a túlnépesedés. Ez ellen a társadalomnak magára kellett vállalni a túlnépesedés féken tartását. Így jöttek létre az osztálytársadalmak, amik elsődleges faladata a túlnépesedés megfékezése.

Mivel a társadalomtudományok nem vették tudomásul, hogy az osztálytársadalom azért olyan, amilyen, mert féken kell tartani a népszaporulatot, nem is érhették meg azok működését, a társadalmak legjobbjai az „embertelenséget” ki akarták iktatni. Ahogyan ma is teszik a kevésbé fejlett és iskolázott társadalmakban.

Az osztálytársadalmak megértéséhez elég lett volna figyelembe venni, hogyan alakult a népességük, ha nem maga a társadalom a legnagyobb halkálokozó. Egyetlen faj sem viselheti eltartósan az évi 1 százalékos népesség növekedést. A társadalom népességszabályozása nélkül azonban ennél sokkal gyorsabb spontán növekedés történik.

1. A lakosság óriási többségét, minimum kilenc tizedét, mesterségesen szegénységbe kényszeríttette. Ezzel a mesterségesen előállított nyomorral megnövelte a halálozást. Ma már nem kétséges, hogy az osztálytársadalmakban a legnagyobb halálok a nyomor volt. A nyomort fokozó újraelosztásról később kifejtem az álláspontom.

2. A jövedelmek jelentős hányadát fegyverkezésre, hadviselésre fordította. A fegyverkezéssel, háborúkkal járó kiadások fokozták a nyomort, terjesztették a járványokat, közvetve és közvetlenül jelentősen hozzájárultak a halálozáshoz.

3. A fennmaradó jövedelmet luxusra, kincsképzésre, improduktív felhalmozásra fordították. A forrásokkal való pazarlás célja a nyomor, a fő halálok fokozása volt.

4. Igyekezetek elnyomni az ember rendkívül fejlett agyának hasznosítását, üldözték a tudásvágyat. Arra csak a jelenkor világít rá, hogy az emberi agyban milyen óriási tartalék rejlik.

A 20. század végére, néhány nyugati társadalom, elért a fejlettség azon fokára, amikor megáll a spontán népszaporulat, nincs többé szükség az osztálytársadalmak „embertelenségére”.

Kiderült, hogy a jómódú és magasan iskolázott ember, ha adva van már a fogamzásgátlás biztos, olcsó megakadályozása, nem szaporodik.

A tudományos és technikai forradalom a korábbi, elsősorban mennyiségi munkaerőigényt a munkaerő minőségével szembeni igénnyé fordította át. Nem több és olcsóbb, hanem a minél jobb munkaerő lett a társadalom igénye.

A körülmények szerencsés összejátszása következtében a Nyugat fejlett tőkés osztálytársadalmaiban olyan szintre nőtt az életszínvonal, és az iskolázottság, valamint megoldódott a fogamzásgátlás, hogy a gyermekvállalás az újratermelési igény alá csökkent, megszűnt a túlnépesedési nyomás. Történt ez annak ellenére, hogy a nők termékeny évei megkétszereződtek.

Kiderült, hogy az ember esetében a magas jövedelem, és iskolázottság esetén megszűnik túlnépesedés, ha adva van a fogamzásgátlás. Ennek következtében megszűnik a az osztálytársadalom szükségessége is. Egyre inkább mindenki a képessége szerint részesedik a közösen megtermelt jövedelemből.

Az osztálytársadalom megszűnik, de a népesdés szabályozása társadalmi feladat marad, azzal a különbséggel, hogy nem a mennyiséget, hanem a minőséget kell szabályozni.

Mivel a társadalom nem homogén, nem mindenkinek egyforma a jövedelme, az iskolázottsága, a gyermekvállalás nagysága nem lesz egyforma. A társadalom felső minőségi részében az átlagnál is kevesebb, az alsóban pedig az átlagosnál több gyermeket vállalnak. Demográfiai kontraszelekció jön létre. A jobb képességű rétegekben, ahol a gyermekek jövője a leginkább ígéretes, az átlagosnál kevesebb, a leszakadt rétegekben pedig több gyermeket vállalnak. Vagyis, minél kedvezőbb a gyerekek felnevelési eredménye, annál kevesebb, minél kedvezőtlenebb annál több születik.

A fajok története nem ismert példát arra, hogy egy faj fennmaradt akkor is, ha kontraszelekcióval szaporodik. Ezért alapvető társadalmi érdek a kontraszelekció megszüntetése, a fejlődést szolgáló szelekció kialakítása. Fajunk fejlett ötöde, ma kontraszelekcióval él. Anagyobbik fele pedig rákosan szaporodik-

Senki sem várta, hogy a 20. század második felére, a fejlett Nyugaton leállt a népszaporulat. Eddig csak az igazolódott, hogy minél jobban, minél tovább élt az ember, annál jobban szaporodik. Ekkor azonban kiderült, hogy a jólét és az iskolázottság bizonyos szintje felett leáll a spontán túlnépesedés, ha megoldott a fogamzásgátlás.

Ez a csoda a Nyugat fejlett társadalmaiban, előre nem látható feltételeknek volt köszönhető.

1. Csökkent a túlnépesedés veszélye, hiszen a nyugati civilizáció élettere tízszeresére nőtt. A túlszaporodó Európa számára megnyílt a gyakorlatilag néptelen Amerika és Ausztrália Európa nyugati felénél tízszer nagyobb területe.

2. Az ipari forradalom technikai eszközei lehetővé ették, hogy Európa iparosodott fele kizsákmányolhassa szinte az egész világot. A nyugati társadalmak működését nem lehet megérteni, ha figyelmen kívül hagyjuk, hogy a világ kizsákmányolásából a lakosságnak is jutott. A század elején az iparosodott nyugati országokban a lakosság jövedelme, várható életkora és iskolázottsága példátlan mértékben a többi magas-kultúráé fölé emelkedett. A század elején néhány nyugat-európai állam nem tőkés lakossága mintegy ötször magasabb jövedelemből élhetett, mint a világ többi magas-kultúrájában. Eddig a magas kultúrában a nem az uralkodó osztályhoz tartozók életszínvonalában nem volt jelentős különbség. Ez a kiugrás elsősorban a gyarmatok kizsákmányolásának volt köszönhető.

3. A nyugati tudomány megoldotta az olcsó, biztos és kényelmes fogamzásgátlást. A történészek még ma sem veszik figyelembe, hogy milyen jelentős mértékben csökkentette a gyermekvállalást a fogamzásgátlás megoldottsága. Becslésem szerint, Nyugaton a 20. század második feltől a háborús veszteségeknél is nagyságrenddel jobban csökkentette a népesség számát a fogamzásgátlás.

Az ezredfordulóra a spontán népszaporulat Európában, Észak-Amerikában és a távol-keleti fejlett országokban leállt. Ezzel létrejött az osztálytársadalmakon való túllépés előfeltétele.

Ugyanakkor beállt a kontraszelekció, hiszen a már gazdag és iskolázott társadalmakban is a gyerekvállalás viszonylag annál kisebb volt, minél nagyobb jövedelműek, iskolázottabbak a szülők, és annál nagyobb, minél szegényebbek és iskolázatlanabbak.

A kontraszelekciót még a társadalom is támogatja azzal, hogy nem a felnevelés hatékonyságát, hanem a vállalt gyerekek számát támogatja. Bármennyire nyilvánvaló, hogy nem a létszám, hanem a minőség az elsődleges, a tudomány és a politika darabban számol. Minél fejlettebb a társadalom, annál jobban differenciált lesz az egyedek társadalmi értéke. A társadalom felső minőséi ezreléke az átlagérték sokszorosát, a felső tizede az átlagérték többszörösét termeli, az alsó ötöd pedig, a gazdasági hatékonysága tekintetében, negatív értékű.

Az elsődleges jövedelmeket az értéktermelés arányában kell elosztani, a végső jövedelmeket pedig a következő generáció minőségi újratermelése érdekében kell nivellálni. Ebből fakad a jövedelmek progresszív adóztatásának szükségessége.

Az újraelosztást a hatékonyabb gyermeknevelés érdekében kell megvalósítani. Mivel nem a következő generáció száma, hanem a minősége az elsődleges társadalmi érdek, a családtámogatásnak is elsősorban ezt kell támogatni.

 

 

 

Az elsődleges jövedelmek a munkateljesítmény arányában osztódnak el. Ezt afeladatot a munkaerőpiac jól megoldja.

Amióta elsősorban a szellemi teljesítmény alapján osztják el a jövedelmeket, a munkajövedelmek aránya jobban differenciálódik. Ezek a jövedelemarányok azonban egyre jobban eltérnek a társadalom távlati, újratermelési érekétől. Ezért az állam a jövedelmek egyre nagyobb hányadának újraelosztásra kényszerül. Ezt az újraelosztást döntően pénzben kell elvégezni. Ez a pénzjövedelmek jelentős hányadának elvonását jelenti. Ezt hívjuk adórendszernek.

A jelenkori fejlett társadalmakban a megtermelt jövedelmek harmadát, felét kell elvonni. Ezért lett a társadalom egyik fő politikai és gazdasági problémája az adórendszer.

Az adózásnak kettős feladata van. Forrásokat kell teremteni egyrészt az állam működtetési költségeire, gyakorlatilag a szélesebb értelemben vett közigazgatásra, másrészt az elsődleges jövedelmeket a társadalom újratermelése érdekében kell újra elosztani. Mivel a második feladat, a társadalmi érdeknek megfelelő jövedelmek kialakítása egyre nagyobb volument igényel, az állami elvonás egyre nagyobb lesz.

Az adórendszernek progresszívnek kell lenni. Ezabból fakadó szükségszerűség, hogy a társadalom a jövedelmeket a szellemi teljesítmények alapján osztja el, de az így létrejövő jövedelemarányok nem felelnek meg a társadalom újratermelési igényének. A jövedelemelosztás egyre jobban differenciálódik, az újratermelés pedig egyre nivelláltabb jövedelmeket követel.

Az elosztási igényben keletkező feszültséget csak a progresszív jövedelem elvonás hidalhatja át.

A jövedelemtermelést az optimalizálja, ha a kiáramló jövedelmeket a teljesítmény alapján történnek. Ez pedig egyre differenciáltabb elsődleges, másként mondva bruttó jövedelmeket teremt. Minél fejlettebb a társadalom, a jövedelmek keletkezése annál inkább a szellemi képességekkel arányos. Azok különbsége azonban nagyságrenddel nagyobb, mint a fizikai teljesítményeké volt.

Az osztálytársadalmakban a megtermelt jövedelem, döntően a fizikai munkából származott. Ebben az egyedek közti teljesítmény nagyon szűk határok között mozgott.

A rabszolgatársadalmakban a rabszolgák és gyermekeik eltartása volt a jövedelmük. A kizsákmányolásuk közvetlen volt, tehát nem volt mit elvonni tőlük.

A növénytermelő társadalmakban a termés meghatározott hányada, és a kötelező munkavégzés, a robot volt az elvont jövedelem.

A pásztortársadalmakban a fő elvonást a katonai szolgálat jelentette.

A fenti társadalmakban az erőszakra épülő elvonás volt a jellemző.

A tőkés társdalomban a munkaerő értéke alatti megfizetése jelentette az elsődleges elvonást. Ebben az elvonás alapja a munkaerő túlkínálata okán jelentkező érték alatti ára volt. Nem volt szükség erőszakra, hiszen a tőkés gazdaságnak lényegesen kevesebb munkaerőre volt szüksége, mint amennyi munkát keresett. Marx tévedett, amikor a munkaerő kizsákmányolását a tőkéstulajdonnal magyarázta. A kizsákmányolás a munkaerő túlkínálatából fakadt.

Az állam működtetésének költségeit elsősorban néhány fogyasztási termék, só, szesz, dohány, cukor, petróleum, forgalmi adójából fedezték. Ez az adó a jövedelmekkel fordítottan arányos teher volt.

A tudományos és technikai forradalom minőségében is új társadalmat hozott létre. Ebben a munkaerő szellemi értéke a szűk keresztmetszet. A társadalom teljesítménye elsősorban a munkaerő minőségén múlik. Az a társadalom a gazdagabb, amelyikben jobb a munkaerő minősége. Az a társadalom fejlődik gyorsabban, amelyik jobban megoldja a munkaerő minőségének javítását. Ehhez sokkal nivelláltabb jövedelemelosztásra van szükség, mint amit a társadalom jobb kapacitáskihasználása az elsődleges jövedelmek formájában létrehoz.

A megadott lehetőségek kihasználása, elsősorban attól függ, hogy mindenkit a teljesítménye alapján fizessenek meg. A munkaerő minőségének javítása azonban ennél sokkal nivelláltabb jövedelemelosztást kíván. Ezt az ellentmondást kell a társadalomnak feloldani azzal, hogy a jövedelmeket progresszív adóztatja, és a következő generáció érekében osztja el újra. Amíg a jövedelmek keletkezése spontán, a piac hatására történik, az elvonásnak nincsen ilyen szabályozója. Ezt kell a közgazdászoknak kidolgozni.

Amennyire a közgazdaságtan művelői foglalkoznak azzal, hogy az elvonások különböző formái, hogyan hatnak a kapacitások kihasználásra, annyira nem fektetnek súlyt arra, hogyan kell az elvont jövedelmet a társadalom jövője, mindenek előtt a következő generáció érdekében felhasználni. A közgazdaságtan feladatának tekinti az elvonás módját, de nem foglalkozik azzal, milyen újraelosztás mellett lesz optimális a munkaerő újratermelése. Az adóelvonás tudományos feladat, de az elvont jövedelem újraelosztása már nem az. Az elvonás, az adóztatás elméleti feladat, az újraelosztása spontán társadalmi harc a konc felett. Történik ez annak ellenére, hogy a társadalom teljesítménye, 30-50 év múlva, elsősorban azon fog múlni, hogyan nevelődött fel az akkor termelő generáció.

A közgazdaságtan nem veszi tudomásul, hogy az elvonás csak folyó működtetetés feladata, az újraelosztást a jövő érdeke formálja. Az elvont jövedelmeket elsősorban úgy kell elosztani, hogy a munkaerő minősége minél jobban javuljon. Erről azonban alig esik szó.

Mivel a társadalom jövője elsősorban attól függ, milyen lesz a következő nemzedék, az adóbevételek elosztását ennek szolgálatába kell állítani.

A közgazdaságtan, a szociológia, de még a pedagógia sem ismerte fel, hogy a következő generáció teljesítménye elsősorban a születések családi háttérén múlik. Általános tapasztalat, a statisztikai adatokkal ugyan nincs feltárva, hogy ugyanannak a veleszületett képesség kibontakoztatása elsősorban a családi háttértől függ. Sajnos a társadalomtudomány nem szentel figyelmet a jelenkor legfontosabb jelenségére, hogy a következő generációban rejlő képességek feltárása elsősorban a családi háttér minőségétől függ. Ezért erre megkülönböztetett figyelmet kellene fordítani. Ezzel szemben a fejlett világban általános családtámogatási rendszer ezzel ellentétes irányban hat.

Minden faj egyik legfontosabb törvénye a szaporodást szabályozza. Méghozzá úgy, hogy minél jobban megfeleljen életfeltételeinek. Ez alól tartósan fajunk sem lehet kivétel. Tekintettel arra, hogy a homo sapiens fizikai adottságai viszonylag gyengék voltak, a múltban sok gyermeknek kellett születni ahhoz, hogy a létszám fenntartható legyen. Ebből fakadt, hogy fajunkra jellemző gyermekvállalás mindig nagyon magas volt. A nők termékeny életkorukban szinte másfél évenként szültek. A sok szülés ellenére alig volt kimutatható népességnövekedés.

Ahogyan a technikai forradalmak megsokszorozták az ember fizikai képességeit, és ahogyan javult a táplálkozás, nőtt a várható életkor, ennek nyomán még jobban nőtt a nők termékeny éveinek száma, és fellépett a túlszaporodás veszélye. A terelésre áttét ember túlszaporodó faj lett, aminek magára kellett vállalni a népesség szaporodásának megfékezését. Ezt a feladatot látták el az osztálytársadalmak. Minden osztálytársadalomban a legnagyobb halálokot az ember magának idézte elő.

Még nem akadt olyan történész, demográfus, aki ki merte volna mutatni, hogyan növekedett volna fajunk létszáma,

- ha nem csapolja meg a szegény többség súlyos adóztatása által előálló nyomor,

- ha nincsen fegyverkezés, nincsenek emberpusztító háborúk,

- ha a felhalmozott jövedelmek többségét nem luxusra, kincsképzésre, improduktív célokra pocsékolják el,

- ha nem üldözik az ember tudásvágyát.

Az osztálytársadalmai viszonyait a túlnépesedés elleni védekezés determinálta, és determinálja a létszámunk többségét ma is. A társadalomtudományok máig sem jutottak el a felismerésig, hogy az osztálytársadalmakat a túlszaporodás nyomaszó ténye szülte. Ebből ugyanis az következik, hogy az osztálytársadalmakon csak akkor lehet túllépni, ha megszűnt a túlnépesedés veszélye.

A gyermeknevelés hatékonysága elsősorban azon dől el, hogy milyen szülői környezetben történik. Annak ellenére, hogy ez a legfontosabb tényező, a társadalom semmit sem tesz ennek érdekében, sőt ez ellen ható érdekeltséget működtet.

A gyermekvállalás családi struktúrája annál rosszabb, minél kevésbé homogén a társadalom. A homogenitást mind jövedelmi, mind iskolázottsági tekintetben kell érteni. Ahol akár etnikai, akár gazdaságpolitikai okból jelentős a leszakadt, alig, vagy egyáltalán nem foglalkoztatott réteg, ott katasztrofálisan kedvezőtlen a struktúra. A rendszerváltás óta, ilyen a magyar társadalom.

Azt már sokszor leírtam, hogy a zsidóság irtása, kiüldözése még évszázadok múlva is éreztetni fogja a hatását, tíz éve azt is hozzáteszem, hogy a rendszerváltás utáni liberális politika, a két és félmillió ember munkátlanságáét igazán ötven, száz év múlva fogunk fizetni. Az elmúlt húsz év születési struktúrájáért akkor fognak utódaink igazán megszenvedni.

A jelenkori fejlett társadalmak versenyképessége egyre inkább azon dől el, melyik képes jobb minőségű munkaerőt termelni. Ideje tudomásul venni, hogy a gazdaságpolitika, és a gazdasági mechanizmus elsődleges célja a minél fejlettebb, jobb minőségű munkaerő termelése.

Ezzel szemben, mind a gazdaságpolitika, mind a gazdasági mechanizmus még mindig úgy működik, mintha a tőkés osztálytársadalom volna. Minél liberálisabb annál inkább ez jellemzi. A modern társadalmak képtelenek a tőke bővített újratermeléséről átállni a munkaerő bővített újratermelését szolgálóra.

A jelenkorban a már csak nem szaporodó, gazdag, és iskolázott társadalom képes a versenyre. Atőke működésének hatékonysága is a munkaerő minőségétől függ. Minél fejlettebb az alkalmazott technika, annál inkább a munkaerő minőségétől függ a hatékonysága. Az elmúlt fél évszázad azt igazolja, hogy a tőke, de még a munkaerő elitje is a minél jobb munkaerővel rendelkező társadalmakat keresi. Ezért, ahol jó a munkaerő, oda áramlik mind a fizikai, mind a szellemi tőke.

1. A születések minél jobb családi háttere. Mint láttuk, ezzel egyetlen társadalom nem foglalkozik, sőt az ellenkező irányban ösztönöz. Az eredményesség, e nélkül azonban eleve kudarcra van ítélve.

Ezért, minden fejlett társadalomban olyan módon kell megszervezni a társadalomban az adórendszert, és az öregkori ellátást, hogy az eredményes gyermekvállalásban való érdekeltség a szülők jövedelmével és iskolázottságával legyen arányos. Ezt az érdekeltséget addig kell differenciálni, hogy inkább ott jelentkezzen valamivel nagyobb gyermekvállalás, ahol jobbak a felnevelés eredményei.

Mivel az ilyen érdekeltségi rendszer sújtja a kisebb jövedelmű, de sikeresen gyermeknevelő családokat, ezért ezeket a megvalósult sikeres nevelés estében olyan jutalomban kell részesíteni, amilyenben a nagyobb jövedelmű családok az adókedvezmények formájában részesültek.

Minden fejlett társadalom olyan nyugdíjrendszert működtet, amiben a nyugdíjak nagysága, elsősorban a munkaviszonyban befizetett összeg nagyságától függ. Ha valami, akkor ez a tőkés osztálytársadalom igényének megfelelő módszer, ami ellentétes érdekeltséget teremt a társadalmi érdekkel. A tőkés osztálytársadalomban valóban a minél több tőkefelhalmozás volt a társadalom célja. A jelenkori fejlett társadalmakban azonban már a minél jobb minőségű munkaerő az elsődleges cél. Tegyük hozzá, hogy az előbbiekben magas volt a reálkamat az emelkedő bérjövedelmekhez viszonyítva, és alacsony a ledolgozott évekhez viszonyítva a nyugdíjban töltött évek száma. Szinte minden nyugdíjpénztár eredményesen működött.

A jelenkori fejlett társadalmakban azonban egyre alacsonyabb a befektetett tőke nettó profitrátája, és egyre gyorsabban emelkednek a reálbérek. Ehhez járul, hogy egye nő a nyugdíjban töltött évek száma a munkában töltötthöz viszonyítva. Ezért eleve lehetetlen, hogy a nyugdíjjáradék befizetése fedezetet biztosítson a nyugdíjigény kielégítésére. Ezért nem is lehet fedezetet biztosító nyugdíjpénztár.

A tőkefedezettel fedezett nyugellátás azonban nemcsak pénzügyi szempontból irreális, hanem a célja is rossz. A modern társadalomban nem a járadék fizetők száma, hanem a munkamegosztásban résztvevők jövedelemtermelő képessége a fedezet. Minél fejlettebb a társadalom, a teherviselő képessége annál inkább nem a létszámától, hanem a minőségétől függ. A jövő nyugdíjasainak ellátása is egyre inkább az éppen dolgozók teljesítményétől, nem pedig a számától függ.

Ezért, semmi sem jelent nagyobb biztosítékot a jelenlegi dolgozók öregkori ellátására, mint az általuk felnevelt nemzeték minősége. A jövő nyugdíjasainak ellátottsága elsősorban a mai szülők gyermekei felnevelésének a minőségétől függ. Ezt a célt az olyan nyugdíjrendszer biztosítja, amiben az öregkori ellátás elsősorban a gyermekeik felnevelésének eredményességétől függ. Sokkal inkább azok eredményétől, mint számától. Leegyszerűsítve a fentieket, két gyerekből diplomásakt nevelő szülők öregkori ellátása magasabb legyen, mint a képzettség nélkül hat gyereket felnevelőké.

 

A felnevelés minőségében való szülői érdekeltség olyan mértékben legyen differenciált, amilyen megfelel a munkaerővel szemben támasztott társadalmi igénynek.

Természetesen, nem a szülői hátér minősége az egyetlen követelmény, mert az is csak ott működik, ahol a felnevelés külső, állami feltételi is, a bölcsödétől az egyetemig, biztosítottak.

Kopátsy Sándor                PT                   2010-11-19

 

 

A világ jelenleg mintegy 1.150 milliárd dollárt fordít tudományos kutatásokra. Ennek szerkezete gyorsan változik. Húsz év még a tudomány fejlesztésére fordított kiadások 95 százaléka a fejlett világra jutott. Ma már csak 76 százaléka. Ez következik abból, hogy a Nyugat a takarékosság helyett költekezik, és a gazdasága lassan növekedik. A Távol-Kelet pedig példátlan mértékben megtakarít, és növekszik.

A nemzeti jövedelméből a tudományokra legtöbbet fordító két ország Japán és Dél-Korea, ahol ez a nemzeti jövedelem 3.5, illetve 3.3 százaléka. A növekedés a leggyorsabb Kínában, ahol tizenöt év alatt megkétszereződött.

Az Egyesült Államokban, és az Európai Unióban ez a mutató 2.5, illetve 1.8 százalék, és stagnál.

Az Európai Uniónak a tudományokban elfoglalt súlya csökken, holott ezen a téren kínálkoznak számára a legnagyobb komparatív előnyök. Európa nyugati fele csak a tudományokban lehetne előnyös helyzetben. Az erőforrásai, a politikai, gazdasági tagoltsága hátrányban van, mind Észak-Amerikával, mind a Távol-Kelettel szemben. Az utóbbi ráadásul, sokkal többet dolgozik, és megtakarít. Az EU csak a tudományok területén tudna komparatív előnyt szerezni.

Elég volna arra gondolni, hogy hol volnánk, ha az EU a pénzének többségét nem a mezőgazdaság dotációjára, hanem a tudomány fejlesztésére költötte volna.

Kopátsy Sándor               PH                     2010-11-19

 

 

Egy fiatal barátom, akinek hálával tartozom, tette fel a nem is olyan váratlan kérdést. Mi a véleményem Kossuthról?

A kérdés azért nem váratlan, mert aktuális. Az ország népe jelenleg ugyanúgy megtalálta a maga Kossuthját. Olyan politikust, aki ösztönösen érzi, mit akar a magyar közvélemény. Olyan, mint az ország magyar lakossága. A kelleténél jobban nemzeti, úr akar lenni a saját országában.

Nagy különbség van azonban a 19. század közepi, és a jelenlegi nemzetközi helyzet között. Ami akkor végzetes hiba volt, annak megszűntek a feltételei.

Kezdem azzal, hogy Kossuth politikájával akkor sem, utólag sem lehet egyetérteni.

Kossuth idejében Magyarország soknemzetiségű állam volt, amiben csak nagy jóakarattal lehetett elmondani, hogy a lakosság fele magyar. Az még fél-feudális, nemesi állam volt, amiben a nemesség szinte tiszta magyar volt. A magyar lakosság véleményét a nemesség képviselte. Ezért lehetett a Kossuth vezette függetlenségi harcot szabadságharcnak tekinteni. Ezért számíthatott Kossuth arra, hogy a Nyugaton akkor ébredő nacionalizmus nemzetközi támogatását élvezheti.

Ő csak a nép vágyát érezte, de az érdekét nem mérte fel. A magyar nép független akart lenni, de azt nem vette tudomásul, hogy az ország etnikumai is függetlenek akarnak lenni, csak ezzel késésben vannak. A történelmi Magyarország csak akkor tartható fenn, ha a Habsburg Birodalom része, és abban az etnikumok is jól érezhetik magukat. Ezt akkor talán senki nem látta világosan, mégis látni kellett volna. Kossuth ezt csak a bukása után, Torinóban látta, de akkor is rosszul döntött, mert nem a Nyugatra, hanem a Balkánra orientált Dunai Szövetségben gondolkodott. Az azonban járhatatlan, és rossz út lett volna.

Máig nem leplezik le a magyar történészek, hogy Kossuth, aki a szabadságharc során egyértelműen az önálló nemzeti államért harcolt, maga ellen állította egységbe a nemzetiségeket. Aztán pedig soknemzetiségű, többségében balkáni államszövetséget javasolt.

Az ország magyarsága önálló államot akart, de annak csak két realitása volt. Vagy a Habsburg Császárságon belüli fél-önállóság, vagy a magyar etnikumra lecsonkított ország. Ezt nemcsak Kossuth nem mérte fel, de hetven évvel később Károlyi, és Horthy sem. Ez volt világos Széchenyi, és a magyar arisztokrácia és a katolikus felsőpapság többsége, illetve Deák számára. Azt, hogy Kossuth készítette elő a trianoni csonkítást, máig nem látják, vagy nem akarják látni a történészek. Ez nem azt jelenti, hogy sokkal jobb kisebbségi politika esetén tartható lett volna a történelmi Magyarország, csak azt, hogy a csonkításra esetleg később kerül sor és nem lesz ilyen kemény.

Egyéni meggyőződésem szerint a soknemzetiségű Monarchia lett volna a legjobb megoldás. Abban a Cseh Királyságnak a Magyar Királysággal azonos rangja, és a nemzetiségek autonómiája. Ezt azonban még Deák sem ismerte fel, hisztérikusan félt a nyugati szlávok befolyásától, holott a leginkább polgárosult csehek vágyainak kielégítése nélkül a Monarchia nem lehetett elég modern állam ahhoz, hogy indokolt legyen a léte. A történészek máig nem tették világossá, hogy Magyarország érdeke mindig a nyugati orientáció volt, a Balkén felé való terjeszkedés pedig ezzel az érekével ellentétes volt.

A nyugati orientációjához kellettek volna az osztrákok és a csehek. Ezt azonban nemcsak Kossuth és Deák, de senki nem ismerte fel. Máig nem mondják ki a történészek, hogy ezer éves hibánk volt annak fel nem ismerése, hogy a Nyugat felé kell orientálódnunk, és ez csak az osztrákok, és a csehek segítségével történhet. Ezer év során csak Mátyás volt az egyelten kivétel. Az is igaz, hogy ritkán kínálkozott erre alkalom.

Ma jogosan vetődhet fel a kérdés, Orbán nem a mai Kossuth?

Bizonyos értelemben igen, a nemzetközi helyzetet illetően nem.

Akkor kézenfekvő volt Kossuth politikájának hibája, ma az már nem követhető el.

A 18. század közepén, Kossuth a nemesek országának volt az elfogadott vezetője a politikai monarchiák egymásközti imperialista versenyében. Ma Európa nyugati fele az Európai Unióban tömörült nemzeti államok közössége, amiben az államok egyéni mozgásszabadsága erősen korlátozott, és gazdasági tekintetben szinte megszűnt. Ezzel Kossuth hibái elkövethetetlenekké váltak.

Kossuth nem jól mérte fel az európai helyzetet. Európának még szüksége volt a Habsburg Monarchiára, mint középhatalomra. Ha szétesik, ahogyan szétesett az első világháború után, a soknemzetiségű Magyarország fenntartása már a 18. század közepén sem indokolt.

Kopátsy Sándor              PG                      2010-11-19

 

 

Bokros Lajos megszólalt. „Cinikus és visszataszító családbarátnak nevezni azt a változást, aminek eredményeképpen az adójövedelem háromszorosát kereső három gyerekes családfő százezer forint többlet-adókedvezményt élvezhet, miközben az alsó középosztály már nem részesül az alacsonyabb adókulcs hasznából, a szegények pedig a családi pótlék befagyasztása következtében kifejezetten rosszul járnak.”

Végre valami történt a családtámogatás korrekciója érdekében. A modern társadalom jövőjének ugyanis semmi sem árt annyira, mint a jelenlegi családtámogatási rendszer, ami nem csökkenti, hanem tovább rontja a modern társadalmak legnagyobb károkozóját, a születések családi hátterének eleve rossz struktúráját.

Minél fejlettebb a társadalom, annál nagyobb kár származik abból, hogy aránylag egyre kevesebb gyermek születik ott, ahol a felnevelés családi feltételei kedvezők, és egyre több ott, ahol a jövőjük leginkább reménytelen. Ez a társadalmi érdeket sértő torzulás annál nagyobb, minél szélesebb a leszakadt, a társadalmi munkamegosztásból kizárt réteg. Nálunk ez nagyon nagy, az EU tagállamok között az egyik legnagyobb.

Ez a torzulás ugyan spontán is létrejön, de a gyermekek darabszámára épülő családtámogatás tovább torzítja. A gyermekek száma után adott családi pótlék ösztönző hatása ugyanis annál nagyobb, minél szegényebb egy réteg. Nálunk a közvélemény tudja, amit Bokros Lajos nem, hogy ott születik viszonylag sok gyermek, ahol azok nevelésére még a családi pótléknál is kevesebbet fordítanak, és ott kevés, ahol annak sokszorosát áldozzák a gyermeknevelésre.

Ez azért marad a liberális közgazdászok előtt rejtve, mert tiltják a mérését.

Többször leírtam, hogy becslésem szerint, negyven év múlva fele akkora lesz az egy laksora jutó nemzeti jövedelem, mint akkor volna, ha minden családi rétegben azonos, és harmad annyi, mintha ott vállalnának több gyermeket, ahol jobbak a kilátások, és ott kevesebbet, ahol kedvezőtlenek.

Aki ezen botránkozik, mérje fel, hogy mi lett azokból a gyerekekből, akik húsz éve olyan családokban születtek, ahol a szülők jövedelme az átlag háromszorosa, és mi azokból ahol a szülők évtizedek óta munkátlanok, és iskolázatlanok. Az ilyen felmérés Bokros Lajost is meggyőzné, hogy az általa bírált családi adókedvezmény, a legjobb befektetés. Márpedig az ő számára ennél meggyőzőbb érv nincsen.

Azért valamiben neki is igaza van. Ez a módszer ugyan nagyon hatékony, de antiszociális. Ezért javasoljuk közösen, hogy a sikeres gyermeknevelését ne csak a jobban keresők kapjanak megelőlegezett jutalmat, de akik kisebb jövedelmük ellenére sikeresen neveltek gyermeket, utólag kapjanak kárpótlást, jutalmat. Mert ők még a most kedvezményezetteknél is többet érdemelnek.

Erre is van javaslatom. Az öregkori ellátást ne a kötelező magán nyugdíjpénztárakhoz, hanem sokkal inkább a sikeres gyermekneveléshez kössük.

Kopátsy Sándor                PH                    2010-11-15

 

 

Nem új jelenség, hogy a Nobel díjakat odaítélő bizottság színvonala nem éri el az odaítélt díj rangját. A tudományos díjak odaítélésében még viszonylag jól szerepelnek. Az irodalmiakban már lényegesen kevésbé. A Béke díjak esetében pedig elszomorítóan. Ezen a téren a katolikus egyház szentté avatásának a gyakorlatát követik.

Róma szentjei között nagyon kevés, akinek történelmi érdeme volt a kereszténység előre vitelében, modernizációjában. A többségük, különösen az utóbbi kétszáz évben, nem azért kapta a legnagyobb kitüntetést, mert nagy tetteket hajtott végre, hanem azért, mert bűntelen volt, nem tett semmi rosszat. Ebben is követi teológiai tévedését, a jó tettet kevésbé értékeli, mint a rossz tettek elkerülését. Nem veszi tudomásul, hogy az emberiség legnagyobbjai nem a bűntelenségükkel, hanem a tetteikkel tűntek ki.

A Nobel Bizottság a Béke díjat azoknak adja, akik a legbékésebbek voltak, és nem azoknak, akiknek legtöbbet köszönhetünk azért, hogy hatvan éve nem volt a fejlett világban háború. Ezek sokkal inkább a tudomány nagyjai, mint a jámbor békeharcosok. Éppen a díj alapítója Nobel a legjobb példa arra, hogy egy korábbinál sokkal tökéletesebb robbanóanyag kitalálásának köszönhette óriási vagyonát. A dinamitról ugyan nem lehet elmondani, hogy a béke eszköze, de azt igen, hogy sokkal hatékonyabbá tette a bányászatot, gazdagabbá nemcsak magát, hanem ezerszer többel az emberiséget. Ezzel kiérdemelte volna a maga számára is a Nobel díjat.

A Béke díj legutóbbi kitüntetettje ütötte ki nálam a biztosítékot. A Nobel Bizottság úgy találta, hogy a világbékéért egy kínai ellenzéki politikust kell kitűntetni. Abban ugyan nem kételkedem, hogy a kitüntetett kínai nem jót akart, és akar, de azt tudom, hogy alapvetően hibás célért harcol, és az utókor nem fogja emelgetni.

Kopátsy Sándor                  PG                  2010-11-17

 

 

Az ENSZ évenként kiadja 159 tagország társadalmi fejlődésének jelentését. (UN Human Development Report)

Kezdem azzal, hogy ők már, szemben a közgazdászokkal, a kor követelményeinek megfelelő módon mérik a társadalmi fejlődést. Nem az országok nemzeti jövedelmének növekedését mérik, hanem három mutató, az egy laksora jutó jövedelem, a várható életkor és az iskolázottság, eredőjét.

Ez a mutató 22 százalékkal javult az elmúlt harminc év alatt. Ez a növekedés példátlan, fajunk történetében még ilyen mértékű javulás nem történt. Ez alig több mint egyetlen évszázad alatt kétszereződést jelenet. Az eredmény, döntően az emberiség kétötödét jelentő Kínnak és Indiának köszönhető. Kína mutatója 80, Indiáé 60 százalékos növekedést mutat.

A világrekorder Nepál, ahol 104 százalék a növekedés.

Engem is meglepett, hogy az első tíz között, az elért színvonalban Tunézia az első, Egyiptom a harmadik. Kína emelkedett közéjük. E két országban 57 százalékos a fejlődés.

Az sem meglepő, hogy a legeredményesebb tíz ország között a lakosság számát tekintve 90 százalékuk ázsiai. Az sem meglepő, hogy a nyugati civilizációhoz tartozó nincsen. Az meglepő, hogy a nem ázsiaiak, észak-afrikai országok. Kulturális szempontból is érdekes, hogy a legjobbak között csak a kelet-ázsiai, dél-ázsiai és észak-afrikai mohamedán országok vannak. Szinte azok, amelyek az európai sötét középkor idején a világ élvonalát jelentették. Nincs köztük olyan ország, amelyeik 1300 évvel korábban nem tartozott a fejlett élvonalába.

Érdemes elgondolkodni azon, hogy miért kedvez a tudomány és technika kora azoknak, akik valaha az élenjártak. 1300 év után is jelentkeznek a múltjuk eredményei.

Mit látnak ebből a közgazdászok? Semmit.

Kopátsy Sándor                    EE                2010-11-15

 

 

Elég egyértelmű, hogy a jövő éllovasa az a társadalom lesz, amiben az egy laksora jutó szellemi vagyona a legtöbb lesz. Ott hasznosul a legjobban a r tudománya, technikája, oda megy a szellemi elit java, és azért verseng a nemzetközi tőke.

Hogyan lehet ezt elérni?

Erre egyszerűnek tűnik a válasz. Tanulással, képzéssel.

A tanulás eredményességét a minél jobb iskolarendszerben látják. Ez is egy feltétel, fontosabb, mint sokan gondolják. Ezt bizonyítja, hogy az iskolarendszer Dél-Koreában és Finnországban a legjobb. Ezzel magyarázom, hogy a nem kicsi országok között, az elmúlt ötven évben Dél-Korea fejlődött a leggyorsabban. Európában ezt a címet Finnország nyerte el. A jó iskolarendszer nélkül nem lehet egyetlen ország sem az éllovas. De ez koránt sem elég.

E két éllovas ország egy sor más eredménnyel is büszkélkedhet.

Mindkét országban nagyon magas a foglalkoztatás. Ezt azért tartom a kiemelkedő eredmény alapfeltételének, mert a jó iskolarendszer, önmagában már az iskolák tizedének kiváló minősége is elég ahhoz, hogy a társadalom szellemi elitje világszínvonalú legyen. A kiemelkedő átlaghoz azonban az kell, hogy az iskolák átlaga is nagyon jó legyen. Ez pedig csak ott lehetséges, ahol nincs tartós munkanélküliség. A tartós munkanélküliség ugyanis elemészti a gazdájának a szellemi vagyonát, azaz tehetségét, tudást és erkölcsét. De nemcsak az övét, hanem a családjáét, mindenek előtt a gyermekeiét, azaz a jövő generációt is károsítja.

Az oktatás hatékonysága elsősorban nem az alkalmazott módszertől, hanem sokkal inkább a befogadó alanytól, a tanítványtól függ. Ezért kellene a pedagógiának nagyobb figyelmet fordítani arra, hogyan lehet a tanulókat előkészíteni a jó tanulásra.

Bármennyire meglepő, a következő generáció potenciális értéke jórészt a fogamzáskor eldől.

A tehetség születik. Azt, potenciálisan, kapjuk a fogamzáskor. A modern tudomány csak abban adhat segítséget, hogy a veszélyes fogamzásoktól óvjon. De ezek ritka esetek, amiknek az elkerülésére vigyázni kell. Ez a szülök elemi érdeke.

A kihordási idő. Ennek jelentősét csakmégaz orvostudomány, a szülészet ismeri, pedig a társadalmi jelentősége is óriási. Nem hittem a szememnek, amikor a kihordás eredményessége, és az életteljesítmény közti finnországi adatakt olvastam. Az 1938-as szovjet-finn háború idején a finn törvényt hozott arról, hogy az újszülöttek fizikai adatait rögzíteni kell, és időközökként felmérni az életpályájukat. Ötven év után, az eleső megfigyelt évjáratról átfogó felmérés készült. Már az előző évek felmérései is azt igazolták, hogy a kihordás minősége és az életteljesítmény között erős korreláció van. Kiderült, hogy a legjobb adottságú tized négy évvel többet végzett az oktatásban, az átlagnál lényegesen magasabb jövedelmet ért el. Vagyis a fogamzást követő ötven évvel az országban az egy lakosra jutó szellemi vagyon jelentősen függ attól, milyen volt a magzat kihordása.

Bármennyire hihetetlennek tűnik, az ország ötven éves fejlődése nagymértékben függ attól, hogyan telt el a lakosság magzati kora. Ezt olvasva döbbentem rá, hogy ezt a népi kultúra ösztönösen megérezte. A falumban azt tartották, hogy az állapotos asszony, ha megkíván valamit, meg kell neki adni. A sok okos társadalomtudós nem tudja ezt. Pedig a biológus számára természetes, hogy a külső hatásokra a szervezet annál jobban reagál, minél fiatalabb.

Arról nincsenek adataim, hogy a kihordás minősége hogyan hat az élet hosszára, és az egészségi állapotra. Minden bizonnyal, ez is jelentősebb, mint az egészségügy állami, vagy piaci működtetése.

A gazdaságpolitikusnak ezért azt kellene javasolni, hogy a sikeres kihordást jutalmazzuk. Ettől ugyanis jobban függ az ország távlati jövője, a következő generáció teljesítménye, mint a pártpolitikától, vagy az alkotmánytól.

Ami korábban csak a család érdeke volt, a jelenkorban a társadalom érdeke lett. Ezt a két érdeket csak az állam képes összehangolni.

Kevés társadalmi jelenség olyan egyértelmű, mint a családi környezet szerepe a gyermekek várható felnevelési eredményében. Az osztálytársadalmak mintegy ötezer évében, az életpályát döntően a szülői háttér határozta meg. A szabad ember gyermeke szabad, a szolgáé szolga, a gazdagé gazdag, a szegényé szegény lett. Ritka volt a kivétel.

A jelenkor fejlett társadalmában a vertikális mobilitás sokszorosára nőtt, de továbbra is kisebb a kívánatosnál. Az új elem a vele született képesség. Az ebből fakadó vertikális társadalmi mobilitás ugyan a sokszorosára nőtt, de még mindig nagyon kicsi. A képességek kibontakoztatása ugyan alapvető társadalmi érdek, de sokat sérül.

A jelenkori fejlett társadalom legnagyobb kihasználatlan potenciálja a veleszületett képességek alacsony hasznosítási foka. Ez abból fakad, hogy a veleszületett képességek kibontakoztatása elsősorban a szülők szellemi és anyagi színvonaltól függ. A viszonylag magasan képzett, és magas jövedelmű családokban született gyerekek képességének várható kibontakozása nagyon valószínű. Ezzel szemben a képzetlen és szegény családokban születettek életkilátásai viszonylag nagyon rosszak. Ezt a tény alapvetően kihat a társadalom jövőjére, és ezért a társadalom alapvető kötelessége a hátrányos családi környezetben születettek képességének megkülönböztetett gondozása. Farizeusság, ezzel a problémát elintézettnek tekinteni.

A politikai vezetésnek tudomásul kell venni, hogy a következő generáció értéke elsősorban attól függ, milyen szülői környezetben születnek a gyerekek. Évtizedek óta hangsúlyozom, hogy a társadalomnak egyre kisebb gondja, hogy hányan születnek, és egyre nagyobb, hogy milyen a születések mögötti társadalmi háttér. Ebből fakadóan, az államnak olyan gyermekvállalási érdekeltséget kellene működtetni, amiben nem a vállalt gyerekek számát, hanem a felnevelésük hatékonyságát jutalmaznák.

Sokszor leírtam, elmondtam, hogy a jelenlegi családtámogatás a fejlett világban általában, nálunk különösen, a vállalt gyermekek száma, és nem a felnevelésük minősége alapján adja a támogatást, a felnevelés hatékonyságát nem jutalmazza, de még nem is méri. Ennek következménye, hogy minden fejlett társadalomban, különösen nálunk, ott vállalnak aránylag kevés gyermeket, ahol kedvező a felnevelés kilátása, és ott viszonylag sokat, ahol kedvezőtlen. Az ebből fakadó társadalmi kár minden másnál nagyobb.

Becslésem szerint, a rendszerváltás óta jellemző gyermekvállalásnak olyan a családi háttere, ami felére csökkenti a következő nemzedék várható teljesítményét ahhoz képest, ami akkor volna várható, ha az iskolázottság, és jövedelem minden szinte azonos volna a gyermekvállalás, és harmada annak, amit akkor érnénk el, ha a gyermekvállalás nagysága a szülők helyzetével arányos volna. Túlzás nélkül állítom, hogy a fejlett nyugati országok utolérését garantálná az, ha a gyermekvállalás a várható eredményével arányos volna. Annak ellenére, hogy nincs más olyan politikai és gazdasági intézkedés, ami ehhez hasonló eredményt hozhatna, eddig az ellenkező irányú ösztönzést működtet a társadalom.

A változás első jele a jelenlegi kormány adóterve, ami a magasabb jövedelmű családok számára biztosít jelentős kedvezményt a gyermekvállalás estében. Ez az első, de nem elegendő lépés.

A fejlett társadalmakban a gyermekvállalást csak az olyan rendszer képes összehangolni a társadalom érekével, amelyik az öregkori ellátást elsősorban a gyermeknevelés hatékonyságához szabja. Azt kell elérni, hogy az öregkori gondoskodás mértéke elsősorban a felnevelt gyerekek társadalmi teljesítményétől függjön.

A veleszületett képességek kibontakoztatása annál sikeresebb, minél korábban megkezdődik. Amennyire közismert, és gyakorlatba vett igazság ez a művészetek és a hívatásos sortok utánpótlás nevelésében, annyira idegen még az oktatási gyakorlatban. A művészetek, és a hivatásos sportok iskoláiban egyre korábban tartják kívánatosnak a képzés megkezdését, és csak azok képzésével foglalkoznak, akinél felismert az alkalmasság, a tehetség. A műszaki és a humán pályákra való képzés azonban tudomást sem akar venni e gyakorlatból. A munkaerőigény kielégítésében az óriási többséget jelentő szakmákban azonban a mindent tanítás, a polihisztorságra való felkészítés folyik.

Minden pedagógus tudja, mert tapasztalja, hogy a humán-, és a reálszakmákra való képességek éppen úgy különböznek, mint a művészetek, vagy a sportok esetében. Márpedig az előbbiekre közel százszor nagyobb, és sokkal megosztottabb a társadalmi igény. A jelen, és még inkább a jövő oktatási rendszerének a mielőbbi képességfeltárást kell biztosítani, és ezt követően mindenkit a képességének fejlesztésére kell képezni.

Nem az a társadalom fejlődik az átlagosnál gyorsabban, amelyikben többen, és többet tanulnak, hanem az, amelyikben ott születnek többen, ahol kedvezők a családi körülmények, és ezt követően mindenkit elsősorban arra képeznek, amire képessége van.

Annak érdekében, hogy sereghajtóból éllovasok legyünk, mindenek előtt két feladatot kell megoldani.

1. A foglalkoztatást a jelenlegi 55 százalékról 70 százalék fölé kell emelni. Eztnemlehet a liberális piacra bízni, mert annak nincs igénye a szakmai és erkölcsi téren a korábbinál is gyengébb minőségű, vidéken élő munkaerőre, aminek foglalkoztatása nélkül nincs esély a társadalmi és gazdasági felzárkózásra. Ennek egyetlen záloga a belterjes, önözéses mezőgazdaság. Ez pedig nem jöhet létre a rendszerváltást megelőzően működő keleti agrárexport nélkül.

Ennek módjáról már többször írtam.

2. A gyermekvállalás családi hátterének struktúráját meg kell fordítni. Ennek, a fent kifejtetteken kívül, feltétele a vidéken élő, alacsonyan, vagy egyáltalán nem képzet lakosság foglalkoztatása is. A sikerhez nem pénzre, hanem politikai bátorságra van szükség. Az elmúlt húsz évben nem lehetett lépni a szükséges irányban. Most, a kétharmados többség, és a korábbi erejének tört részérre visszaesett, a kormányhoz képest két oldalon álló ellenzék mellett, adott a kormányzat döntőképessége.

 

Kopátsy Sándor                  EP                  2010-11-12

 

 

Ezt az írást indulat váltotta ki belőlem. A Fidesz kétharmados győzelmétől megrémült szoclib ellenzék a legutóbbi választásokon megbukott szoclib ellenzék ma a demokrácia védelmezőjének szerepét játssza. Fel sem vetődik náluk a vereségükhöz vezető út elemzése, az elmúlt húsz év mérlegének elkészítése. Számukra a demokrácia öncél. Az nem baj, ha a magyar társadalom teljesítménye elszomorító, ha a demokrácia jogi feltételei biztosítva voltak. Ezek a politikus urak csak a sajt jogaikkal törődnek, nem veszik tudomásul, hogy a lakosság nagy többsége számára a jelene, azaz a munkából való megélés, és a jövője, a következő nemzedék sorsa a fontos. Ebben az elmúlt húz évben iszonyúan sokat vesztettek.

A rendszerváltás szétvert kétmillió munkahelyet, és felszámolta további milliók biztonságát.

A következő nemzedék sorsa is rosszabbra, reménytelenebbre fordult. Kevesen születnek, és ezek között aránytalanul sokan reménytelen családi környezetben.

Ahogyan ez elmúlt húsz évben a demokrácia működött, abból a lakosság nagy többsége nem kér. Számukra a demokrácia csak akkor ér valamit, ha biztosabb jelent, és reményteljesebb jövőt ígér. Ha ezt nem ígéri, a politikai diktatúra is többet ér. A demokrácia nem cél, hanem eszköz. Addig érték, ameddig hatékony.

A megmaradt ellenzék nem veszi tudomásul, hogy a politikai demokrácia csak a jelenkorban, a Nyugat fejlett társadalmaiban a leghatékonyabb politikai eszköz. Ott sem annyira, ahogyan ez körükben, az elmúlt harminc évben működött. A jelenlegi válság, ami nemcsak pénzügyi, hanem foglalkoztatási is, döntően annak köszönhető, hogy az állam bambán nézte, hogyan él vissza a pénzvilág a korlátozatlan szabadságával, és hogyan záródik ki a társadalmi munkamegosztásból a társadalom alsó minőségi ötöde.

Ideje volna tudomásul venni, hogy a politikai demokrácia csak nagyon korlátozott feltételek mellett sikeres társadalmi forma.

Melyek a politikai demokrácia sikeres működési előfeltételei? 1. Ahol a népszaporulat már leállt.

2. A lakosság viselkedését a puritanizmus jellemzi.

3. A gazdasági fejlettség túllépte a fejenkénti a tízezer dollárt.

4. Az iskolázottság átlaga felette van a tizenkét éven.

5. A foglalkoztatás viszonylag magas.

Ha ezt az öt előfeltételt tudomásul vesszük, kénytelenek vagyunk kijózanodni. A demokrácia csak a Nyugat, és a Távol-Kelet fejlett társadalmaiban lehet eredményes. Ilyen az emberiség ötöde. Az emberiség négyötöde olyan társadalmakban él, ahol a demokrácia nem lehet a versenyképesség előfeltétele.

Sem a politikatudomány, sem a közgazdaságtan nem veszi tudomásul a tényt, hogy csak olyan társadalomban nőhet az átlagosnál gyorsabban a lakosság jövedelme, ahol a népesség spontán növekedése leállt. Ez az előfeltételcsak Európában, Észak-Amerikában és a Távol-Kelet kisebb országaiban jött létre. Csak ezekben a térségében nem kell az államnak a népszaporulat erőszakos leállításával foglalkozni. De csak ott.

A világ négyötöd részén elviselhetetlen mértékben nő a lakosság, ott tehát eleve nem lehet demokrácia, illetve, ha létrehozzák, nem növelhető átlagos mértékben sem az egy laksora jutó jövedelem, sem a vagyon. Ez még nagyon gyors, 6-7 százalékos növekedés mellett sem lehetséges. Lásd Indiát.

Ha tudomásul vesszük a tényt, hogy a világ négyötödében a gyors népességnövekedés lehetetlenné teszi a felzárkózást, akkor be kell látni, hogy a világ négyötödében eleve lehetelten a demokrácia.

Ezt nemcsak a negatív példák bizonyítják, hanem a pozitív is. Nem ismerünk olyan országot, ahol a népesség természetes szaporodása meghaladta az 1 százalékot, és az utóbbi ötven éven, lépést tudott volna tartani az átlagos fejődéssel. Erre még a nagyon ritkán lakott néhány nyugati társadalmi berendezkedésű államok, az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália, sem voltak képesek.

Ezzel szemben Kína, attól kezdve, hogy erőszakkal megfékezte a népszaporulatot, példátlan eredményeket ér el. A Kína sikerének alapját jelentő erőszakos családtervezést a Nyugat politikai bűnnek tekinti.

A fejlett társadalmakban az már nem okoz nehézséget, hogy szaporodik a népesség. Általában az fékezi a fejlődés ütemét, hogy rossz a születések családi háttere. Minél fejlettebb a társadalom, annál jobban függ a születettek várható társadalmi értéke attól, milyen a szülői környezetük. Minél iskolázottabbak, és jobb módúak a szülők, annál értékesebbek lesznek a gyermekeik. Ugyanakkor a kevésbé iskolázott, szegény családokban születettek várható társadalmi értéke az átlagnál alacsonyabb, gyakran negatív lesz. Természetesen, a születettek várható társadalmi éréke körül nagy a szóródás, de az átlagok törvénye kemény. Az iskolázatlan, tartósan munkanélküli családokból kikerülők átlagos társadalmi értéke negatív lesz. Ezen ugyan segíthet, sőt társadalmi kötelesség javítani, de ennek a hatása, a végeredményhez viszonyítva, csekély.

A társadalomtudományok nem veszik tudomásul, hogy a felnevelés eredménye elsősorban a szülői háttértől függ. Márpedig, a fejlett társadalom hosszú távú teljesítményét semmi sem befolyásolja olyan mértékben, mint a következő generáció teljesítménye. Ebből következően, a jelenkori társadalmak elsődleges távlati feladata, minél fejlettebb, annál inkább, a gyermekvállalás minőségének alakítása. Ennek ellenére ezzel a feladattal komolyan egyetlen társadalom nem foglalkozik, sőt olyan családtámogatási módszert folytat, ami a társadalmi érdekkel ellentétes irányban ösztönöz. Minden társadalom a gyermekvállalás számát, nem az eredményét jutalmazza.

Még egyetlen társadalom sem vette a fáradságot annak kimutatására, hogyan függ a gyermekek felnevelése a családi körülményektől. Az oka, hogy nem hajlandó szembenézni az igazsággal. Becslésem szerint a családok felső minőségi tizedéből kikerülő gyermekek várható társadalmi értéke az átlag 3-5-szöröse, az alsó tizedé pedig negatív. Ebből azonban az fakad, hogy a társadalomnak a negyven év múlva várható teljesítménye semmitől sem függ olyan mértékben, mint a születések társadalmi hátterétől.

A fél-perifériákon a politikusok és a közgazdászok divatos témája az utolérés, ez jó esetben is, több évtizedes feladat, amiről könnyű addig beszélni, ameddig nincs alapja. A modern társadalmak távlati eredménye elsősorban a gyermekvállalás jobb családi hátterétől függ. E cél az elérése érdekében azonban egyetlen társadalom sem munkálkodik.

A gyermekvállalás szánmának ösztönzése azt eredményezi, hogy ott születik aránylag több gyermek, ahol kedvezőtlenek, és ott aránylag kevesebb, ahol kedvezők kilátások. Vagyis a társadalom távlati teljesítményét elsőssorban meghatározó tényező, a gyermekvállalás minél jobb struktúrája sérül, ha az állam nem avatkozik be a gyermekvállalás családi struktúrájába, sőt azzal ellentétes érdekeltséget működtet.

Csak olyan családpolitika szolgálja a társadalom távlati érekét, ami a családokat nem a minél több gyermekvállalására, hanem a kevesebbet, de jobbat céljában teszi a szülőket érdekeltté. Ezt az elsődleges társadalmi célt, csak az olyan rendszer szolgálhatja, amiben az állam az öregkori ellátás mértékét elsősorban a gyermeknevelés eredményességéhez, a felnevelés minőséghez, nem pedig a felneveltek számához köti.

A tudományos és technikai forradalom olyan termelési feltételeket teremtett, amiben a munkaerő minősége az elsődleges. Egyelőre ilyen munkaerő csak a nyugati puritán, és a távol-keleti konfuciánus társadalmakban van. Az ezredforduló végére minden nyugati puritán, és távol-keleti konfuciánus nép gazdag lett, illetve viharosan gazdagodik. Elhanyagolható az egyetlen kivétel, Észak-Korea.

Fajunk történelme során a természet, elsősorban a kemény és hosszú tél kényszerít a puritán magatartásra, a szorgalomra, a takarékosságra, a szolidaritásra. Ez a kényszer, a tudomány és technika fejlettségének köszönhetően, ma már alig működik a gazdag társadalmakban, a zord éghajlaton is lehet kényelmesen élni. Ezért a jelenkorban, a fejlett társadalmakban, már csak a társadalmi munkamegosztásban való szerep tartja fent, illetve alakítja ki a puritán viselkedést.

Elég megnézni, hogy mely társadalmakban nőtt a leggyorsabban a jólét, az élt hossza, az iskolázottság. Csak ott ahol magas volt a foglalkoztatás, ahol aránylag sokan, és sokat dolgoznak. Minden olyan társadalom lemarad, ahol alacsony a foglalkoztatottság, alacsony az egy dolgozóra jutó ledolgozott órák száma.

A demokrácia csak az eleve puritán országokban képes biztosítani a magas foglalkoztatottságot. Magas foglalkoztatás a már gazdag országokban is csak akkor van, ha a lakosságuk viselkedése eleve puritán. Ez az előfeltétel csak Északnyugat Európában, Észak Amerikában és a Távol-Keleten adott. Megjegyzendő, hogy ebben a tekintetben a hosszú telű Alpokban élő népek is puritánok, ezért gazdag.

A nem erősen puritán országokban csak az állam beavatkozás biztosíthatja a magas foglalkoztatást. Ez eddig is így volt, ezután még inkább így lesz. Látni kellene, hogy a távol-keleti országok felemelkedése egyre jobban megnehezíti majd a fejlett nyugati országokban is a magas foglalkoztatást. Ott ugyanis sok százmillió olyan munkaerő van, ami jobb és olcsóbb, mint a már gazdag nyugati társadalmak munkaerejének alsó harmada. Ezért, minél jobban működik a nemzetközi munkamegosztás, annál nehezebb lesz Nyugaton a munkaerő gyengébb hányadának a foglalkoztatása. Ez azt jelenti, hogy a liberális piacgazdaság a fejlett Nyugaton is egyre kevésbé lesz alkalmas a munkaerő alsó harmadának foglalkoztatása. Márpedig az alacsony képzettségű munkaerő tartós munkátlansága a jövő társadalmi rákbetegsége. Nemcsak egyre drágább, de egyre nagyobb erkölcsi kárt fog okozni.

Ezt a kóros betegséget sem lehet a liberális foglalkoztatási politikában orvosolni. Csak a vak nem látja, hogy a képzetlen, illetve alacsonyan képzett, erkölcsi tekintetben romlott munkaerőt a liberális munkaerőpiac nem képes munkára fogni. Ezen a gazdasági növekedés sem fog segíteni. A modern gazdaságban a liberális munkaerőpiac a képzetlen, nem megbízható munkaerőt nem vonja be a társadalmi munkamegosztásba.

A liberális közgazdaságtan nem veszi tudomásul, hogy a munkaerőpiac csak azt a munkaerőt foglalkoztatja, amelyeik a foglalkoztatásával járó költségek felett meg profitot is termel. A jelenlegi munkanélküliek többsége azonban nem ilyen hatékony. A társadalom érdeke azonban azt kívánja meg, hogy ne legyen tartós munkanélküliség, mert több kárt okoz, mint akár még az olyan a foglalkoztatás is, ami értéket sem termel.

A modern társadalom egyik nagy ellentmondása a társadalom és a munkaadó foglalkoztatási érdeke közt van. A társadalom érdeke, hogy a munkaképesek körében ne legyen tartós munkanélküliség. Ezzel szemben a munkaadó érdeke az, hogy csak olyant foglalkoztasson, aki több értéket termel, mint amibe neki kerül. Márpedig minél fejlettebb lesz a technika, minél jobban működik a nemzetközi munkamegosztás, annál nagyobb lesz az olyan munkaerő aránya, akinek a foglalkoztatása nem lesz a munkaadó érdeke. Az ilyenek tartós munkanélkülisége azonban elviselhetetlen erkölcsromlással, és társadalmi költséggel jár.

A liberális közgazdászok félnek a népességfogyástól, mivel ez azzal jár, hogy egyre kevesebb dolgozónak kell egyre több öreget eltartani. Ez a félelem azonban két okból alaptalan.

- A csökkenő lakosság esetén növekszik az egy laksora jutó vagyon. Világosabb az ellentéte, a növekvő lakosság számára biztosítani kell az egy laksora jutó vagyont, infrastruktúrát, munkahelyet.

- A csökkenő lakosság esetén csökken a következő generáció felnevelési költsége.

Ez világosan jelentkezik abban, hogy a jelentősen növekvő lakosság esetében jelentkező vagyonigény kizárja az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon növekedését.

A jelenkor legáltalánosabb társadalmi jelensége, hogy a népesség abban a társadalmi rétegben ott szaporodik gyorsan, ahol kedvezőtlenek a jövőre vonatkozó kilátások. Ez nemcsak a társadalmak közt, de az egyes társadalmon belül is jelentkezik. Ennek az általános jelenségnek azonban mindeddig nem vonták le a következményét.

Mivel a jelenkori társadalom hatékonysága elsősorban a munkaerő minőségétől függ, az lenne a természetes, hogy ez volna a fő társadalmi cél. Ezzel szemben ezzel a termelési tényezőnek a leglassabb, a legkisebb az áramlása. Annak ellenére, hogy a kicsi is sok, hiszen ezerszer több ember mozog a térben, a társadalmak és államok között, mint a múltban valaha. Mégis a munkaerő a legkevésbé mobil termelési tényező.

Miért?

Mert a mozgásának nehezen legyőzhető akadályai vannak.

- A világnyelv ismerete. Még nem olvastam olyan elemzést, ami rámutatott arra, mennyivel hatékonyabb volna a világgazdaság, ha mindenki közös nyelven beszélne. Lényegében csak az angol nyelvet lehet világnyelvnek tekinteni. De ez is csak a fejlett világ számára az. Rövid száz év alatt eljutottunk odáig, hogy a tudomány, a vállalkozások területén az elit birtokában van az angol nyelvnek. A munkaerőpiacon a szakmunkástól felfelé, mindenki többször többet ér, ha tud angolul. Azok is sokkal többet érnek, akik ismerik a környékükön lévő fejlettebb ország nyelvét, Közép-Európában, akik németül, Latin-Amerikában, akik spanyolul tudnak. Ezzel szemben a nyelvismeret hiánya óriási hátrány.

- A nyugati, illetve a távol-keleti civilizáció ismerete. A fejlett világban nagyobb értékű munkaerő, aki képes a gyors asszimilációra. A fejlett világban óriási nehézséget okoz, ha a lakosságban olyan kisebbség él, amelyik asszimilációja szinte megoldhatatlan. A Nyugaton alig van olyan állam, amiben a társadalom kulturálisan homogén, nincs benne olyan jelentős kisebbség, aminek az asszimilációja nem, vagy csak nagy nehézségek árán, és lassan halad. Kevés közgazdász hangsúlyozza, hogy a társadalom kulturális homogenitása mekkora előny, ennek ellenkezője mekkora hátrány. Ennek a hátránynak még a felvetési is irritálja a liberális politikusokat, azonnal fasizmusról kiabálnak. A Nyugaton ez a probléma csak Észak-Amerikában és Ausztráliában nem okoz nagy társadalmi kárt, mivel, ezekben, végső soron, mindenki bevándorló. Európában az arabok, a törökök, és a cigányok asszimilációja okoz egyre nagyobb társadalmi feszültséget, és gazdasági féket.

A munkaerő beáramlás hatása nincs tisztázva annak ellenére, hogy a jó a lehető legjobb import, és a rossz, a gyenge pedig a legrosszabb. Az ugyan köztudott, hogy az Egyesült Államok példátlan sikerrel vonzza a szellemi elitet, és ebből horribilis haszna van, ennek ellenére nagyon kevés történik e példa lelkes követésére. Azonban sokkal jellemzőbb, még az Egyesült Államokban is, ennek az ellenkezője, a gyenge minőségű munkaerő befogadása.

Történelmi hibát követett el Európa fejlett nyugati fele, amikor a háborús károk helyreállításához sokmillió, a befogadó országok átlagánál sokkal gyengébb minőségű, és nehezen asszimilálható kultúrája munkást fogadott be. Ezekkel még generációk múlva is küszködni fog.

Az Egyesült Államok ugyan nagy haszonnal fogadja be a legjobbakat, de ezeknél százszor nagyobb számban, Latin Amerikából, a képzetleneket. Ezt a hibát azért követik el, mert az olcsó munkaerő rövidtávon előnyös lehet a munkaadónak, azonban a társadalomnak minden esetben hátrányos, elsősorban hosszú távon.

A jelenkori fejlett társadalmakban egyre jobban eltávolodik a társadalom foglalkoztatási érdekétől a munkaadók érdeke. A liberális piac egyre kevésbé tudja munkára fogni a gyengébb minőségű munkaerőt.

Ennek az ellentmondásnak a legyőzése elsőrendű társadalmi feladat, aminek levezénylésre a piac eleve alkalmatlan, azt csak az állami hatalom képes mederbe terelni.

Ahogyan ez első világháborút követő újjáépítés befejeződött, jelentős mértékűvé vált a tartós munkanélküliség. A tudomány és a technika fejlődése egyre magasabbra emelte a munkaerő minőségével szemben támasztott igényt. Nem több olcsó, hanem kevesebb, de jó munkaerőt igényelt a piac.

Ez élesen az 1929-es gazdasági válság során jelentkezett. Mivel a tőkés osztálytársadalom alig gondoskodott a munkanélküliekről, a megnőtt munkanélküliség azonnal keresletcsökkenéssel, az pedig még nagyobb munkanélküliséggel járt. Hónapok alatt összeomlott a gazdaság. Kiderült, hogy a liberális piac gazdasági, majd társadalmi válságba kergeti a tőkés polgárok demokráciáját. Ennek hatására estek a fél-perifériák a másik végletbe, az állam túlzott szerepvállalásába, a fasizmusokba. Minden fél-perifériában a fasiszta rendszer került hatalomra. Ezek aztán, a kezdeti sikereiken felbátorodva, nacionalista, imperialista célok szolgálatába állították az állam hatalmát.

A tudományos és technikai forradalom győzelme nyilvánvalóvá tette, hogy az államok együttműködése, a nemzetközi munkamegosztásba való részvétele a közös előny. Ennek belátásához a második világháborúra, majd a hidegháborúra volt szükség.

A háború, majd az újjáépítés teremtette munkaerőhiány gyökeres társadalmi változást hozott. A fejlett tőkés demokráciák gyorsan átalakultak össznépi társadalmakká. A háborút követő húsz év fajunk történetében soha nem tapasztalt növekedést hozott. Nemcsak az egy laksora jutó jövedelem nőtt gyorsan, de a várható életkor, az iskolázottság is. Ez a siker azonban új erőre hozta a gazdasági liberalizmust. Ennek gyengesége csak a 2008-as válságban vált nyilvánvalóvá.

Még a történelmi materialisták, a marxisták sem jutottak el odáig, hogy a dolgozók, a lakosság politikai hatalma nem a jogrendszertől, hanem a munkaerő keresletének és kínálatának viszonyától függ. Ahol felesleg van a munkaerőben, ott nem jöhet létre a dolgozók hatalma, ahol pedig munkaerőhiány van, ott pedig megvalósul.

Elég arra gondolni, hogy a tőkés osztálytársadalomban, háború alatt, vagyis a nagy munkaerőhiány esetén, a munkás volt az úr, annak ellenére, hogy szinte semmi alkotmányos joggal nem rendelkeztek.

A bolsevik rendszer szinte semmi alkotmányos jogot nem adott, de mániákusan megvalósította a teljes foglalkoztatottságot, ezzel a munkavállalók kerültek erőfölénybe a munkaadójukkal szembe.

A politikusok és a jogászok azt hiszik, az írott jogok a szabadság biztosítékai, pedig csak a munkaerőhiány az. Elég volna arra gondolni, ho0gy a jelenkorban, a legnagyobb munkanélküliségben a munkaerő minőségi elitje nincs kiszolgáltatva. A m unkaadó által nem igényelt minőségű munkás azonban akkor is kiszolgáltatott, ha az alkotmány minden politikai jogát biztosítja.

Gyermekkorom falusi társadalmában még a módosabb paraszt is irigyelte a postást, a vasutast, akinek havi fizetése és nyugdíja volt. Az emberek többsége számára a létbiztonság az elsődleges.

Ezért van nosztalgiája a Kádár-rendszernek, amelyikben ugyan szűkre szabottak voltak a szabadságjogok, de mindenkinek volt biztos állása, számíthatott a nyugdíjra. Ez ugyan nagyon szerény jövedelmet jelentett, de biztonságot. Ehhez járult, hogy a szerény jövedelmet a munkaidő után vállalt munkával ki lehetett egészíteni. Bakter lehetet az egész ország.

A rendszerváltás azért vált népszerűtlenné, mert ezt a biztonságot felváltotta kétmillió munkahely elvesztése, illetve a munkahely elvesztésétől való félelem. A legutóbbi két választáson a szoclib koalíció azért szenvedet katasztrofális vereséget, mert eljátszotta a munkával megszerezhető jövedelemének biztonságát.

A teológusokkal és a jogászokkal mindig kerültem a vitát, mert eleve más alapon álltam.

A teológusok azt akarják, hogy a vallás dogmáihoz igazodjanak a hívők. Én csak olyan vallásban hiszek, amelyik a hívőkhöz igazodik, azok érdekének változásával együtt változik. A dogmák vannak a hívőkért, és nem a hívők a dogmákért. A teológusok azonban azt hiszik, hogy a változó világban is vannak örök érvényű igazságok, amelyek nem képezhetik vita tárgát. Márpedig, akikkel nem lehet vitatkozni, azon nem is érdemes.

Számomra a jogászok is teológusok abban az értelemben, hogy számukra a törvény betűi az irányadó dogmák. Jelenleg a bukott pártok vezetői, hangadói is jogászokként viselkednek. A demokrácia általuk szentnek tartott elveire esküsznek, azt szeretnék érvényesíteni. Százszor többet beszélnek, írnak az alkotmány betűiről, mint a lakosság elvárásairól. Azt hirdetik, hogy a demokratikus alkotmányosság az egyetlen politikai garancia. Az elmúlt húsz évet az alkotmány aranykorának tekintik. Kétségbe vannak esve, hogy a választáson elseprő bizalmat kapott Fidesz, nem elég alkotmánytisztelő. A jog szentségét féltő jogászok azt is kétségbe vonják, hogy a népnek, illetve a népszavazásnak, illetve a törvényhozásnak joga van az alkotmány bizonyos tételeit megváltoztatni.

Azt hittem, hogy olyan korban élek, amit a fergetegesen gyors változtatások történnek. A változásokkal együtt kell járni a változtatásoknak is. Az én hosszú életem során több változás törtgént fajunk életében, mint a megelőző idő alatt összesen. Aztán jönnek a teológusok, és a jogászok, akik meg akarják állítani az időt, örök igazságokat hirdetnek.

Akinek halvány fogalma van a történelmi múltunkról, annak tudnia kell, hogy már szinte minden igazság, és annak az ellenkezője is előfordult. Márpedig, ami nemcsak előfordult, de számos korban, és kultúrában jellemző volt, annak objektív oka volt. A jelenleg öröknek és általánosnak tartott jogok a múltunkban soha nem voltak jellemzők.

Nincs olyan faj, amelyik életében az önpusztítás olyan súlyú volt, mint az ember esetében. Az osztálytársadalmakat a tudatos emberpusztítás jellemezte. Közvetve, és közvetlenül, a közösségek közt, és azokon belül az egymás pusztítása volt ez egyik fő halálok. Még azt sem mondhatjuk, hogy ez nem volt indokolt. Elég volna egyetlen századot kiragadni, és megvizsgálni, mi lett volna a népszaporulat, a túlnépesedés, ha társadalmak nem rendelkeznek be a szervezett emberpusztításra. Azt csak a nagyon ostoba teológus, jogász mondhatja, hogy az alkotmány sem engedheti meg az emberölést, de megengedte a másik társadalmak elleni emberpusztító háborúkat. Pedig a teológusok, és a jogászok soha nem vonták kétségbe a háborúk alkotmányosságát, sőt szentesítették azokat.

Az élet szentségét soha nem vették a teológusok, és jogászok olyan komolyan, mint az elmúlt ötven évben. Meg is lett az „eredménye”. Elszabadult a népszaporulat. Méghozzá elsősorban ott, ahol a térség eltartó képességének növeléséhez hiányoznak a feltételek.

Nemcsak az emberi fajra, de minden fajra vonatkozó törvény, hogy végső soron, a túlnépesedés ellen a faj önpusztítása is alapérdek. Ez minden csúcsragadozó esetében általános szükségesség. Ahogy az ember csúcsragadozó lett, élni kellett az önpusztítással is.

Amikor a fejlett Nyugat magára vállalta, hogy megfékezi az elmaradt világban az önpusztító erőszakot, egy évszázad sem kellett ahhoz, hogy az emberiség létszáma megkétszereződjön.

Azok közé tartozom, aki háborgok a nők egyenjogúsága hiányán. De nem általában, hanem nálunk, és most.

A nők soha nem voltak egyenjogúak, és a nagy többségük ma is olyan társadalomban él, ahol az egyenjogúságuk nem reális. Az idő azonban nekik dolgozik. Ma már nem lehet versenyképes az olyan társadalom, amiben nem valósul meg a nők egyenjogúsága.

Ahogy nevetségesnek, középkorinak tartom, hogy egy fejlett társadalomban, a katolikus egyház elzárja a nők előtt a papi pályát, nevetséges az is, ha ezt elvárják az elmaradott világban is.

De nem a papi pálya megnyitását tartom a nők egyenjogúsága számára fontosnak, hanem például a fogamzásgátlás lehetőségét, ami nélkül nem sokat ér a jogegyenlőségük. Ezt azonban nem a teológusok és a jogászok biztosították, hanem a tudomány és technika.

Ennek tilalma is általános szabály, holott ebben a korai iparosítás gyermekmunkája valóban tiltandó, mert ártalmas és kegyetlen volt. Ettől eltekintve általános és egészséges jelenség volt minden korban. Ma a fejlet Nyugaton nagyobb baj a gyermekmunka hiánya, mint a túlzása. Elve pedagógiai ostobaság a munkás életre való felkészítést kihagyni a gyermekkorból.

Az életre való felkészítést, a szakmai képességek kifejlesztését nagyon korán kellene elkezdeni. Ezt a művészek, és a hívatásos sportolók esetében egyre jobban felismeri a tudomány. Az életre való felkészítést azonban az oktatásügy mellőzi. Pedig minden szakmára való felkészítést nagyon korán indokolt elkezdeni. Ezzel szemben az oktatási rendszer még ma is azt célozza meg, hogy az első 8-12 évben, tehát 14-18 éves korig, az általános műveltséget kell megszerezni, és csak annak birtokában kell szakmát választani.

A jelekor világában a demokrácia csak a fajunk hetede számára eredményes társadalmi rendszer. Ennekellenre mindenkinek, mindenütt ezt ajánljuk.

Azt már említettem, hogy nem lehet eredményes a politikai demokrácia ott, ahol gyorsan nő a népesség. A demokráciát minden társadalom számára kívánatosnak tartóknak, vagy azt kellene bizonyítani, hogy a néhány tized százaléknál gyorsabb népességnövekedés mellett is elérhető az egy lakosra jutó jövedelem legalább átlagos növekedése, vagy azt, hogy a népesség növekedése demokratikus rendszerben megállítható ott, ahol az egy lakosra jutó jövedelem a 10 ezer dollárt, az iskolázottság átlaga a 12 évet még nem érte el. Mivel arra csak a kelet-európai pravoszláv népek esetében van példa, másutt nincs, a politikai demokrácia eleve csak az emberiség hetedében lehet sikeres rendszer.

A kulturálisan nagyon tarka Európa jól példázza a politikai demokrácia kulturális előfeltételét. Az európai kontinensen, észak-nyugatról dél-keletre haladva egyre csökken a lakosság életvitelét jellemző puritanizmus.

A Lisszabon-Athén vonaltól délre ugyan politikai demokrácia van, de ebben nagy szerepet játszik a puritán térség kulturális hatása, és anyagi segítsége. Ezt bizonyítja, hogy a Latin-Amerikai országokban milyen gyenge lábon áll a politikai demokrácia.

A nagycsaládos Kelet-Európában leállt a népszaporulat, és nem fenyeget a túlnépesedés, de a lakosság életvitele olyan távol áll a puritanizmustól, hogy ezért nem számíthatnak a felzárkózásra.

Amerikában még látványosabb, hogy a sikeres társadalmi fejlődés feltétele a puritán életvitel. A puritán európaiak által gyarmatosított Észak-Amerikában demokrácia, és gazdagság van. Az európai latin népek által gyarmatosított Latin-Amerikában ellenben a társadalmi lemaradás, és a gyors népességnövekedés jellemző.

Még meggyőzőbb példa Kína és Vietnám. E két országban a lakosság ugyan konfuciánus, de nagyon szegény, és gyorsan szaporodó. A népszaporulatot csak a politikai erőszaknak képes megállítani. Ahogy ez megtörtént, a fajunk történetében példátlanul gyors fejlődés vette kezdetét. Ez esetben is bebizonyosodott, hogy demokratikus módszerekkel nem lehetett megteremteni a felzárkózás előfeltételét. Számukra a politikai demokrácia nem bizonyult járható útnak.

Az elmúlt ötven évben a világ legsikeresebb városállama Szingapúr. Az elmúlt ötven évben a társadalmi fejlettség növekedése ott volt a leggyorsabb. Ennek ellenére a politikai demokráciáról még most sem beszélhetünk, holott a világ egyik leggazdagabb, legiskolázottabb társadalma.

Dél-Korea. A tízmilliónál népesebb államokközöttez az állam a világbajnok. Páratlan sikerét ez sem a politikai demokráciának köszönhette. Örven éve az egy laksora jutó jövedelme harmada sem volt Japánénak, mára utolérte. Az oktatási rendszere pedig jobb, csak a finnekéhez hasonlítható. A demokráciák között, ott a legkisebb a munkanélküliség, és annak tartós formája pedig ismeretlen. Érthetetlen, hogy fel sem merül a dél-koreai példa elemzése és követése.

Még kevésbé menthető, hogy a társadalomtudósok és közgazdászok nem foglalkoznak a nyugati zsidó, és a távol-keleti kínai diaszpóra csodájával.

A zsidó diaszpóra, amelyik a nyugati kultúrában, ma azt is mondhatjuk, az észak atlanti civilizációban, élték meg az ipari forradalmat, majd a tudományok forradalmát, a Nyugat leggazdagabb és legiskolázottabb etnikuma lett. Máig nem találkoztam olyan felméréssel, ami megmutatta volna mennyivel emelkedett a Nyugat államiban, az államalkotó etnikumok fölé az iskolázottságuk, és a jövedelmük. Ezt az eredményt úgy érték el, hogy nem, vagy csak alig élvezhettek az államalkotó etnikummal azonos politikai egyenlőséget.

Még meggyőzőbb volna annak illusztrálása, hogy mekkora volt a sikerük a Közel-Keleten és Észak-Afrikában maradt hitsorsosaikhoz viszonyítva.

A kínai diaszpóra a Távol-Keleten nem kisebb sikert ért el. Ezelőtt harminc éve, még tízszer nagyobb volt a jövedelmük, mint az anyaországban maradt kínaiaké. Ezt annak ellenére, vagy talán éppen azét érték el, hogy a befogadó országokban üldözöttek, korlátozottak voltak.

A zsidó és a kínai diaszpóra páratlan sikerét azért burkolja mély hallgatás, mert kényes igazságokra világít rá.

A fejlettség bizonyos szintje előtt megadott szabadság inkább visszatart, mint serkent. Ma az emberiségkétharmadaelőbb kapott nagyobb szabadságot, minthogy megérett volna arra. Ezért nem előre segítette, hanem visszavetette.

Számomra, ennek igazolása a saját országom példáján egyszerű.

A magyar arisztokrácia és nemesség azért aludhatta át a polgárosodást, az iparosítást, mert megélhetett nélküle is. A magyar zsidóság azért érhetett el társadalmunkban példátlan sikert, mert még a paraszti lét útját is elzárták előtte, a lakhelyét pedig a gettóhoz kötötték. A kereskedelemre kényszerültek éppen akkor, amikor a vasút ennek a lehetőségét megsokszorozta. Tanultak, amikor ez lett az érvényesülés ugródeszkája.

Bármennyire meglepő a világ népességének hathetede olyan társadalomban él, amiben a politikai demokrácia, a liberalizmus nem alkalmazható sikerrel. Sőt annak külső hatásra való bevezetése, még az is szétverte, amire épülhettek.

1. A politikai demokrácia csak ott hatékony, ahol a lakosság viselkedését a puritanizmus, vagy annak ászai formája a konfuciánus magatartás jellemzi. Ilyen társadalmak jelenleg csak Európa nyugati felén, Észak-Amerikában, Ausztráliában, és a Távol-Keleten vannak.

2. A politikai demokrácia csak ott hatékony, ahol az egy laksora jutó jövedelem elérte már a 10 ezer dollárt, az iskolázottság a 12 évet. Csak a fejlett nyugati és a már fejlett távol-keleti társadalmak felelnek meg ennek a kritériumnak.

3. A politikai demokrácia csak ott hatékony, ahol a spontán népszaporulat jelentéktelen. Ilyenek a már fejlett világban, és a kelet-európai szláv népek. Az utóbbiak, viszont az előző két követelménynek nem felelnek meg, nem is lehetnek demokraták.

A Nyugat iszonyú kárt okoz azzal, hogy a rajta kívüli világban is erőszakolja a politikai demokráciát. Ezt a kárt fokozza azzal, hogy az elmaradt világban egyrészt igyekszik csökkenteni a halálozást, másrészt katonai erejét arra használja, hogy elnyomja az elmaradt világon belüli háborúkat. Nem veszi tudomásul, hogy a túlnépesedés az elmaradt világ fejődésének legnagyobb akadálya. Ezt a tényt még a természetvédők sem veszik tekintetbe, pedig a legnagyobb környezeti veszély is a túlnépesedésből fakad.

Fajunk jövőjét az teszi beláthatatlanná, hogy a túlnépesedés okozta zsákutcát fel sem ismertük. Ha ezzel tisztában lennénk, kiderülne, hogy a Nyugat úgy avatkozik be a világ hathetedének az életébe, hogy több kárt okoz, mint hasznot. Nem volna ilyen sötét fajunk jövője, ha a Nyugat felismerné, hogy nem szabad az elmaradt világ spontán kialakuló viszonyaiba a következmények ismerete nélkül beavatkozni, ahogyan ezt tesszük.

- Nem szabad a politikai demokráciát erőltetni

- Nem szabad a belső háborúkba beavatkozni.

- Nem szabad olyan szociális támogatást adni, ami csökkenti a halálozást.

A politikai demokrácia a fejlett Nyugat kincse, ami mások számára legtöbb esetben társadalmi kudarc.

Kopátsy Sándor                 PM                   2010-11-10

 

 

Solymosi Frigyes ezzel a címmel fejtette ki a Népszabadságban a jelenlegi helyzetről a véleményét. Vele általában egyetértek. Ebben az írásában azonban két hibát találok.

A megszorításoktól azért félti a Fideszt, mert akkor jön a Jobbik. „Sokkal valószínűbb, hogy a szélsőjobboldali Jobbik gyűjtené be a tiltakozó szavazatokat.” A Jobbikat én is szélsőjobboldali pártnak tartom, de ellene vagyok a vele való ijesztgetéseknek. A bukott liberálisok fegyvere a fasizmussal való fenyegetés. Ne dőljünk be nekik. A Jobbiktól az SZDSZ-nek és az MSZP liberális szárnyának kell félni. Ezt a szélsőjobb pártot a szoclib koalíció hozta létre azzal, hogy a cigányságot kizárta a társadalmi munkamegosztásban való részvételből, hogy utat engedett az apró bűnözésnek, hogy többet foglalkozott a melegek jogaival, mint a cigányok munkára fogásával. A Jobbik „sikerét” a szoclib koalíciónak köszönheti.

Ez a „siker” azonban éppen a szoclib ellenzék választási törvényének köszönhető. A jobbik nem nyert egyetlen választási körzetben sem. Azért van frakciója, mert az Antall-Tölgyessy Paktum felértékelte a bukott jelöltek listás szavazatait.

A szélsőjobb csak ott lehet erős, ahol a szoclib koalíció uralkodik. A kétharmados jobbközép többség mellett elsorvadnak. Ez már egyértelmű a választások óta történt felmérések alapján.

A Jobbiktól azért sem kell félni, mert az EU számára elfogadhatatlan. Nincs erős nemzetközi szélsőjobb.

Solymosi Frigyes arról is megfeledkezik, hogy a Fidesznek a harmatgyenge ellenzéke megosztott. A két ellenzéki oldal összefogásnak nincs reménye. Nagy hiba volna a Fidesz részéről, ha a két ellenzéki oldal ellen politizálna. Van számára két-három ciklus, amíg övé a többség.

A nagyállatok foglakoztatási szerepéről hibás a véleménye. „… sokan hajlamosak megfeledkezni arról „az apróságról”, hogy munkahelyet, leginkább ezek a vállalkozók teremthetnek.” Ez az apróság azonban nagy tévedés. Még a legfejlettebb államokban is csökken a nagyvállatokban foglalkoztatottak száma, még akkor is, ha nő a foglalkoztatás. A leggyorsabban az 1-10 főt foglalkoztató vállaltokban nő a munkaerő létszáma. Ez így van még az Egyesült Államokban is, de még inkább a kevésbé fejlettekben. Különösen nálunk, ahol egy millió vidéken élő, alacsonyan, vagy egyáltalán nem képzett embernek kell munkát adni. A nagyvállalati szektor ezekre nem tart igényt.

Kopátsy Sándor                 PK                   2010-11-10

 

 

Sem Anglia, sem Franciaország nem hajlandó tudomásul venni, hogy nem nagyhatalom. Száz éve még joggal hihették, hogy nagyhatalmak. A második világháború után ugyan már nem voltak azok, de még ennek megfelelően bántak velük. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió mellett még úgy kezelték őket, mintha azok volnának. Látszólag, egyenrangú felekként írták alá a békeszerződést, lettek az ENSZ Biztonsági tanácsának tagjai, hangadók a Nemzetközi Valutaalapban, a Világbankban.

Pedig akkor már egyértelmű volt, hogy egetlen szuperhatalom van, az Egyesült Államok. Az emelte, a saját érdekétől vezérelve, a Szovjetuniót a szuperhatalmi szerepbe, olyan katonai hatalommá, amitől a korábbi imperialista, gyarmattartó nagyhatalmaknak félni kell, és vele szemben, csak az Egyesült Államok védelmére számíthatnak.

A Szovjetunió büszkén játszotta, sőt túljátszotta a ráadott szerepet, egyre inkább imperialistává vált. Aztán a század végére kipukkant a Szovjetunió szuperhatalmi szerepe, lelepleződött, hogy nem félelmetes, hanem gyenge, egyre jobban lemaradó.

Eddigre már az is kiderült, hogy a két győztes európai nagyhatalom még a háborút vesztett Németországnál és Japánnál is kisebb. Az Egyesült Államokhoz képes negyednyi gazdasági, tizednyi tudományos, és huszadnyi katonai erőt jelentenek. A római Birodalom fénykora óta a hatalmak második sora nem volt annyira kicsi, mint Anglia és Franciaország jelenleg. De az idő multával, még kisebbek lesznek. Ráadásul, közben Kína feltartóztathatatlanul nyomul a második helyre.

Anglia és Franciaország jelenleg, legfeljebb a negyedik és ötödik helyre pályázhat. De az csak a sorrend, ez a helyezés soha nem volt jelentéktelenebb, mint napjainkban.

Katonai erejét tekintve az Egyesült Államok nagyobb, erősebb, mint a világ összes államának a katonai ereje összesen.

Ráadásul ennek az elképesztő katonai túl hatalomnak egyre kevesebb értelme van. A múltban a katonai fölénnyel, mások rovására, előnyt lehetett szerezni. A szerve egységgé fonódott világgazdaságban azonban a katonai erőszak alkalmazásából mindkét félnek hátránya van. Az erőfölény csak az államok közti munkamegosztásból hoz előnyt. Még hozzá mindkét fél számára. Legfeljebb az erősebbnek többet. Elméletileg sem lehet olyan háború, aminek megnyerése a győztes számára a békés versenynél többet hozhat. A háborúskodás olyan játék, amiben mindkét fél veszít.

Elég a második világháborút követő háborúk mérlegét megvonni. Mindegyikben mindkét fél veszített. Jobban jártak volna, ha békében maradnak.

A jelenlegi angol-francia katonai megállapodás is inkább kabaréba illő. Olyan fegyverek közös fejlesztésében és bejáratásában állapodtak meg, amiket soha nem fognak használni. Repülőgép anyahajóra, atom tengeralattjáróra nem lesz szükségük. A nyugati nagyhatalmak haderejére csak az elmaradt világban feleslegesen vállat rendőri feladatok ellátásához lesz szükség. Ilyen fegyverekkel Németország és Japán nem is rendelkezik, mégis nagyobb hatalmak, és ezek hiányát nem is érzik. Azért is erősebbek, mert kevesebbet pocsékolnak olyan drága fegyverekre, amire soha nem lesz szükségük. Ha mégis lenne, az Egyesült Államoknak van. Az nem fogja megengedni, hogy az ilyen fegyverekkel háborúkat kezdjenek a kicsinyek.

E két ország a harmadik és negyedik a fegyverkezési versenyre költők rangsorában. Miért? Mert az hiszik, hogy még mindig illik úgy játszani, mintha nagyhatalmak volnának.

Még mindig nem vették a fáradságot, kiszámítani, mennyivel többre mennének, ha a megtakarítható sok milliárdot okosabb célokra fordítanák. A hadikiadásuk évi 60-60 milliárd dollár!

Kopátsy Sándor               PH                   2010-11-10

 

 

Egy történész, Wetterberg, felvetette, hogy Svédország, Norvégia, Dánia, Izland, továbbá Grönland és a Faroer Szigetek alakítsanak közös királyságot. Tetszik az ötlet. Régen mondom, hogy az igazán összetartozók a közös kultúrák, nem a közös nyelvek. Márpedig a fentiek kulturálisan talán a világ leghomogénebb jelentős országát jelentenék. 25 millió gazdag és magasan iskolázott lakójával, a gazdasági teljesítményük alapján, a rangsorban a 12. lennének.

A jelentőségük a gazdasági nagyságuknál is nagyobb lenne az óriási tengeri felségterületüknek köszönhetően. A tengerek kihasználásában ugyanis nagy lehetőséget látok. Aligha volna más kultúrájú állam, amire ezt a veszélyekkel is járó feladatot rá lehetne bízni.

A bátor ötlet azért tetszik, mert első példája volna annak, hogy a jelen, és a jövő világában a közös kultúránál, viselkedési módnál nincs fontosabb feltétele annak, hogy közös állam jöjjön létre.

Aligha érhetem meg, de a felvetődésnek is szívből örülök.

Kopátsy Sándor                 EV                   2010-11-09

 

 

Régen felismertem, hogy a vallásalapítók nem ismernének rá mi lett a tanításukból. Előbb a marxizmusról állítottam, hogy Marx, ha feltámadott volna, nem ismerne rá hívői viselkedésében a tanítására. Azt hinné, hogy tanai leginkább a skandináv jólét államokban valósultak meg. A bolsevizmust nem tekintené marxista tannak. A leginkább azon csodálkozna, hogy tanai felett mennyire eljárt az idő. Rádöbbent arra, hogy minden kultúra másként értelmezte, alkalmazta a tanait.

- A fejlett, nyugati, tőkés demokráciákban a tanaiból szociáldemokrácia lett.

- A mediterrán Dél-Európában euró-kommunista pártok szerveződtek.

- Kelet-Európában pedig dogmatikus bolsevik diktatúra tekintette magát marxistának.

- Kelet-Ázsiában közel fél évszázad után találta meg a sikert hozó formát.

Erről már következett, hogy a kereszténységhez igazítsam a marxista vallásokat.

A kereszténység protestáns formája szociáldemokrata, a katolikus euró-kommunista, a pravoszláv pedig bolsevik marxista lett.

Egy lépéssel kell visszamenni, és azt látjuk, hogy a zsidó monoteizmusa alakult át a civilizációknak megfelelő egy istenben hivő vallássá.

Krisztust úgy lehet tekinteni, mint az a prófétát, aki először tett kísérletet arra, hogy a zsidók törzsi, etnikai vallása világvallás legyen. Krisztus, mint zsidó rabbi, az egyiptomi, szíriai és iráni kultúra tagja, a zsidó vallást e kultúra vallásává kívánta tenni. Ennek a kultúrának az igényei alakították tanítását.

Krisztus korában e kultúra politikai tekintetben a virágzó Római Birodalomhoz tartozott, és annak kulturális hatása alatt állt. Annak a vallásai azonban látványosan több istenben hittek. Ebből fakadt a feszültség a kis-ázsiai és észak-afrikai kemény egyistenhit, és a görög-római kultúrák sok isten hite között. Az utóbbiban egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a kultúra és a gazdaság fejlettsége mögött elmaradt a sok istent tisztelő vallás.

Ezt ismerte fel a görög-római kultúrában otthonos Szent Pál, aki a krisztusi tanítást bőven megtűzdelte a sokszereplős égi világgal, szentekkel, pogány szentkép és tárgytisztelettel. Ami aztán megállíthatatlanul szaporodott. Ez a jelentően módosított krisztusi egyistenhit könnyen befogadatóvá vált nemcsak a római polgárok és katonák, hanem a politikai legfelsőbb hatalom számára is, de egyre távolabb került a kis-ázsiai és észak-afrikai kemény egyistenhittől.

Ebbe a vákuumba lépett be Mohamed, aki a mediterrán kereszténységnél lényegesen keményebb egy istenű vallást alapított. El is veszett szinte egyetlen század alatt a kisázsiai és az észak-afrikai kereszténység. A kereszténység a 7. század végére a Római Birodalom európai térségének vallása maradt. Azon belül szinte csak a városi lakosságot érintette. A falusi, tanyai népesség, a lakosság négyötöde, pogányként élt tovább. Jellemző módon, a vidéken élőket latinul paganus-nak hívták.

Alig beszél a kereszténység arról, hogy a mohamedán térítés után milyen szintre zsugorodott a keresztények száma.

Az első keresztény nép az ír volt. Ez alatt azt kell érteni, hogy ebben az országban a vidéki lakosság is keresztény lett. Aztán a kontinensre vándorolt ír püspökök térítik meg a vidéken élő népet. A Pápaság mélyen hallgat arról, hogy a lakosságot az írek térítették meg.

Ennek ekkor jött létre a gazdasági alapja, a hármas vetésforgó. Ahogyantélállóvá válta búza és az árpa, megjelent a zab és a rozs, kialakult a hárma vetésforgó, és alkalmazásra került számos technikai találmány, az Alpoktól északra elterülő térség alkalmassá vált arra, hogy maga-kultúrává emelkedhessen. Eddig csak a Római B irodalom városai és a légiók katonái képviselték ebben a térségben a kultúrát, ettől kezdve gyorsan elterjedt a természetes csapadékra épülő mezőgazdaság, ami már megérett az egy istent hívő vallás befogadására. Ez volt a gazdasági alapja az ír, majd a nyugati szerzetesrendek sikeres térítési munkájának a vidéken.

A történészek máig figyelmen kívül hagyják, hogy ez volt a vidéki lakosság kereszténnyé válásának a gazdasági alapja.

Még kevesebb figyelmet kapott az első egyházszakadás. Ennek során a kiscsaládos Nyugat-, és a nagycsaládos Kelet-Európa, és a Balkán kereszténysége ekkor vált ketté, latin szertartási nyelvű, római katolikusra, és görög szertartási nyelvű, ortodoxokra. Ez a két családforma jelentősége máig nincs feltárva, holott ebben rejlik a két európai civilizáció közt egyre táguló társadalmi és gazdasági rés magyarázata.

Európa nyugati felének ezer éves diadalútja ugyan a kiscsaládra épült, de még e családforma létrejöttének módja sincs feltárva.

A kiscsaládos Nyugat-Európa a 15. 16. századra jut el odáig, hogy vallási tekintetben is leváljon Rómáról, és a kereszténység mediterrán formájáról.

A gazdasági alapok ez esetben is egyértelmű. A középkor végére Nyugat-Európa a Mediterrán-térség fölé emelkedik. Az óceánok meghódítása után a Földközi Tenger beltengerré vált. A világgazdaság centruma az Atlanti óceáni térség lett.

A 20.század végére diadalt arató tudományos és technikai forradalom, és a világ kevésbé fejlett kétharmadán tomboló túlnépesedés, újabb válság elé állítja a kereszténységet, különösen annak katolikus egyházát. Az ortodox ezért bírja tovább, mert Kelet-Európa lakosságágának a viselkedése még messze van a kor követelményéhez.

A fejlett Nyugatnak sokkal puritánabb vallásra van szüksége. A római katolikus egyházban alapvető reformokra volna szükség.

- A leglényegesebb hiba, sőt bűn az egyház hozzáállása a családtervezéshez, a születésszabályozáshoz. A jelenkorban már csak az a társadalom fejlődhet, ahol a népesség növekedés minimális. Nemcsak a társadalomnak, de a vallásnak sem több, hanem jobb, hasznosabb hívőre van szüksége. A római katolikus vallásnak a dogmákat elfogadó hívei ott szaporodnak, Latin-Amerikában, Afrikában, ahol a népesség gyors növekedése a felzárkózásuk legnagyobb akadálya. A katolikus dogmák pedig ebben többet ártanak, mint segítenek.

- A nők kizárása az egyházi klérusból, a papi pályából. Kevés jobb mutatója van a társadalmi fejlettségnek, mint a nők szervállalása. Nincs távlati jövője annak a vallásnak, amelyik másodrangú lénynek tekinti a nőket.

- A papi nőtlenség megkövetelése. Ez a ma már értelmetlen követelmény jelentős mértékben rontja a papi hívatást vállalók mennyiségét és minőségét.

- A szentek sokasága és a pogányság maradványának tekinthető tárgy és kegyhelytisztelet. A katolikus egyháznak százszor annyi szentje van, mint amennyit a hívek számon tarásukra képesek. A nemezetek klérusai versengnek, hogy minél szentjük legyen. Már százszor annyian vannak, mint ami önmagában is sok lenne. A szakmák szentjei is pogány hagyományt őriznek. Még inkább azok a kegytárgyak, a szenteknek tulajdonított csodák. Ebben a tekintetben már az ellenreformációnak követni kellett volna a reformációt. Még mára sem jutott el odáig.

A fentieket annak tudatában írom, hogy Krisztus egyrészt ma nem azt tanítaná, arra mutatna példát, amit tett kétezer éve Izraelben, amikor a saját válása megreformálásán, a saját kora világvallásának útra indítására vállalkozott. Ha ma élne, hitvallásom sokkal közelebb lenne hozzá, mint a legtöbb keresztény vallás, különösen a romai katolikus egyház klérusáéhoz.

Abban, hogy Krisztusnak mi volna a véleménye, két tekintetben különösen biztosnak érzem magam.

I. A jelenkor világának hirdetné az egy istenhitet. A Távol-Keletet legalább olyan fontosnak tartaná, mint a Nyugatot.

II. A Nyugaton belül a leginkább kereszténynek a puritánokat tekintené.

Kopátsy Sándor               EP                   2010-11-11

 

 

A címet a liberális, tőkés jelzővel egészíteném ki. Ezt nem csak most mondom, hanem attól kezdve, hogy ezek bevezetését Bokros Lajos a Horn-kormány pénzügyminisztere felvetette, majd utóda, Békesi László bevezette. Ezzel telt be nálam a pohár a szoclib koalícióval szemben. Ekkor határoztam el, hogy Matolcsyval közösen, segítem a Fideszt abban, hogy a szoclib koalíciót balról megelőzze.

Örömmel vettem a hírt, hogy a kötelező magány nyugdíjpénztárak tizenhárom éves dicstelen szereplésének igyekszik véget vetni a Fidesz kormány.

Előre láttam, hogy a magán nyugdíjpénztárak csak a magas jövedelmű kisebbséget érdeklik, azokat sem olyan nagyon, hogy öreg korukban nem a saját felhalmozott vagyonukból, hanem a viszonylag magas nyugdíjukból akarnának megélni. Nekik ez a legrosszabbra is felkészülve, biztonsági övet jelent. A magán nyugdíjpénztárak kötelezővé tétele azonban a tőkések bűne.

Az öregkori gondoskodás a társadalom, és nem tőkepiac feladata. Atársadalomnakazokról is gondoskodni kell, akik nem szerezek nyugdíjjogosultságot. Természetesen, az öregekről való társadalmi gondoskodásban szerepe legyen annak is, ki, milyen mértékben járult hozzá ehhez munkás évei során.

Az mér egyéni véleményem, hogy egyre inkább át kell téríteni az öregkori ellátás differenciáltságát arra is, hogy ki hogyan vett részt a következő generáció felnevelésében, hány gyermeket, és azokat milyen szinten nevelte fel. A hatékony gyermeknevelésben való részvétel ugyanis, már ma is, és a jövőben egyre inkább, az elsődleges állampolgári feladat lesz.

Mára a liberális politika élharcosai, köztük a kötelező magán nyugdíjpénztárak két bajnoka, Bokros és Békesi kiesett a politikai hatalomból, Gyurcsány marad a szoclib erők vezére, aki a magánpénztárak kötelezőségének, ezzel jelentőségének felszámolása felé tett kormánylépést a dolgozók pénzének ellopásaként tálalja.

Ha a dolgozóakt valaki meglopta, az a szoclib koalíció volt. Elég megnézni, hogyan lopták meg ezek az urak a dolgozók befizetett pénzét. Az elmúlt tizenhárom év alatt a nyugdíjpénztárakra bízott pénz nem hozott reáljövedelmet. Ennek bűnét jól jellemzi, hogy az államkötvények vásárlása ez idő alatt 3 százalék reálkamatot hozott.

Mennyivel jobban járt volna mind az állam, mind a magán nyugdíjpénztárba kényszerült dolgozó, ha a járadék az állam kasszájába folyik, és nem kell államkötvények kibocsátásával pótolni ezt az összeget. Nincsen adatom, de az államkötvények után nemcsak kamatot kell fizetni, hanem a kibocsátás is költséggel jár.

Azt, hogy a kötelező magánpénztárak bűnös pazarlást jelentenek, igazolja, hogy a már bukásra ítélt a szoclib koalíciót levezető Bajnai kormány 2010 januárjában a magánpénztáraknál majd jelentkező hiányra állami garanciát biztosított. Vagyis a tőkepiac játszhasson a dolgozók nyugdíjalapjával, a kockázatot azonban vállalja a társadalom.

A kötelező magán nyugdíjpénztári rendszer apostolai messzebbre láttak, amikor felfedezték mire is jó nekik, ha a nyugdíjasok saját és munkaadói befizetései is a tőkepiacra kerülnek. Ez igen jelentős mértékben megnöveli az értékpapírok, a részvények iránti keresletet, ezzel azok árát.

Az Egyesült Államokban a vállalati részvények kétötöde a nyugdíjalapok tulajdonában van. Ha a nyugdíjalapba történő befizetés az államhoz folyt volna be, hiszen a felelősség az államé, akkor a részvények árfolyama sokkal alacsonyabb volna. Sokkal szegényebb lenne a tőkésosztály. A liberális közgazdaságtan ugyanis az orránál fogva vezette a dolgozókat.

Ezt csak a liberalizmus apostolai tudták. Ezért szedték rá a két naiv államot, Argentínát, és Magyarországot a magánpénztárak az általános kötelezővé tételére, és számos országot a két lábon álló nyugdíjrendszerre.

Nem a mostani kormány lopja el a dolgozók pénzét, hanem a szoclib koalíció vezette be a lopást 1997-ben.

Mindezt nem csak ma látom, de a bevezetés előtt is láttam. Az Országos Nyugdíjönkormányzat elnökségének tagjaként, annak idején jegyzőkönyvekben rögzítettem.

Kopátsy Sándor                 EG                  2010-11-05

 

 

A kötelező magán nyugdíjpénztárakat eleve a szélhámosság és a butaság szövetségének tartottam. Most örülök, hogy sínre tették a felszámolásukat. Ezzel szemben a liberálisokkal érdekszövetséget kötött baloldal arról beszél, hogy a kétharmados kormányhatalom elveszi a dolgozóktól a magánpénztárak által „gyűjtögetett” pénzét. A kormány pedig csendben tűri a bírálatot, nem mutat rá arra, hogy nem ő, hanem a Horn-kormány a liberális közgazdászokra hallgatva csapta be a dolgozókat.

Itt, most nem megyek bele annak bizonyításába, hogy még a kizárólag bérekre kivetett befizetések nagyságára szabott nyugdíjat folyósító állami nyugdíjpénztár sem felel meg a társadalom igényének, mert ellentétesen hat a gyermekvállalásra. Márpedig a modern társadalom elsődleges igénye, hogy ott vállaljanak több gyermeket, ahol jobban a felnevelés családi feltételei. Minden megtakarításon alapuló nyugdíjrendszer ezzel ellenkező irányban ösztönöz. Az általam helyesnek tartott nyugdíjrendszer egyre inkább a gyermeknevelés hatékonyságára ösztönözzön. Nem annyira a számukra, mint a minőségre jutalmazzon.

I. Az öregkori ellátás társadalmi kötelesség. Ezt nem szabad a tőkepiacra bízni. A nyugdíjak átalagszintje sem függhet a tőkepiac sorsától. Az állam foglalkoztatáspolitikája nyomán munkanélküliségre kárhoztatottaknak is jár öregkori ellátás. A három gyermekét diplomásokká nevelő anyjuk, aki csak a férje jogán kaphat nyugdíjat.

- Be kell mutatni, hogy az elmúlt tizenöt évben mennyit vesztettek az ilyen pénztárak tagjai. Mennyi lenne abefizetettpénzük,

- ha a banknál tartósan lekötötte volna,

- ha ő mag államkötvényt vásárolt volna.

Ebből kiderülne, hogy ki csapra be a nyugdíjasokat, Horn, vagy Orbán.

- Annak idején azt írtam, hogy a családi ház a legjobb befektetés, ha jó helyen, és jól építik, életük során gondozzák, és nyugdíjas korban kisebb lakásba költöznek.

- A legjobb befektetés, amit a gyermekek képzésére fordítanak. Nincs a megtérítésére állami garancia, de a siker szülői öröme megmarad. Az államnak is ezt kellene ösztönözni.

Elsősorban az állam, és a tőkés értékpapír tulajdonosok.

Amikor a nyugdíjpénztárak államkötvényt vásárolnak, mesterséges keresletet termet az államkötvénnyel szemben. Ezért azok kapta alacsonyabb lesz. A leendő nyugdíjasok pénzén adósodik el olcsóbban az állam!

Amikor a nyugdíjpénztárak részvényt vásárolnak, felverik a részvények árát, a leendő nyugdíjasok pénzén emelkedik a részvények ára! Ez a profit óriási többségében a tőkéseket gazdagítja.

Az okos tőkések. Végül a Világban is rászedte a két legostobább államot, Argentínát és Magyarországot. Argentína előbb észre tért.

Nálunk a baloldali Horn Gyulát megvezette a két pénzügyminisztere, Bokros Lajos és Békesi László.

Kopátsy Sándor               EG                     2010-11-06

 

 

Egész életemet végigkísérte az olyan politikai harc, ami arra korlátozódott, hogy milyen hibákat követ le a tényleges hatalom, de alig esett szó, hogy mit kellene megfogadni abból, amit tesz, illetve amit az ellenzék tenne, ha hatalmon volna. Ez a politikai torzulás soha nem volt olyan szélsőséges, mint a Fidesz kétharmados hatalomra jutása óta.

Az erejét vesztett, és megosztott ellenzék mást sem tesz, mint kritizál. A saját katasztrofális vereségének okait nem is keresi. Arról meg sem mukkan, hogy mit tenne, csak azt ordítja, hogy az alkotmányosság romlik. Nem veszi tudomásul, hogy a nép, a választók mit akarnak. Pedig nagyon nem azt, amiért ők harcolnak, hanem munkaalkalmat, a munkából való megélhetés lehetőségét, a korrupció megfékezését, a kisemberek vagyonbiztonságát. A többség számukra másodlagos, hogy az elvárásait milyen alkotmányos keretek között biztosítják.

Az ellenzék első feladata annak elemzése lenne, miért utasította el példátlan többséggel a magyar társadalom az elmúlt húsz év politikáját. Sajnálatra méltó az együgyűség, amivel az ellenzék a Fidesz győzelmét magyarázza. Nem látja be, hogy a második világháború óta nem fordult elő, hogy demokratikus választáson, több párt indulása mellett, egyetlen párt megnyerte volna a választói körzetek 99 százalékát, és a kétharmados parlamenti többséget annak ellenére, hogy a jelenlegi választási törvény alapján a képviselők többségét nem a nép választja, hanem a párok vezetése rakja a listájára. A három ellenzéki pártnak összesen két körzetében megválasztott képviselője van!

Erről mondta a Fidesz elnöke, hogy a választás forradalom volt. Vitatkozni lehet azon, hogy ki, mit ért forradalom alatt, de azon nem, hogy történelmünk során ennél nagyobb változás előtt még nem nyitottak kaput. Először juttatott a nép alkotmánymódosító hatalomra egyetlen pártot, először utasította el az elmúlt húsz év kormányzását abban a reményben, hogy alapvető fordulat következhessen.

Az, hogy mennyire lesz alapvető a fordulat, és mennyire lesz elfogadható, most már a Fideszen múlik.

Nem kíván szoclib rendszert.

Miért?

Ezer éve, a magyar társadalom elsősorban azt válja el a hatalomtól, hogy a munkájából megélhessen. Ennek az elvárásnak érdekében hatalma csak a rendszerváltás óta van. Korábban nemcsak joga nem volt arra, hogy beleszóljon a politikai döntésekbe, de rálátása sem lehetett. A második világháború után végre, történelmünkben először, munkát kapott, de politikai szabadságot nem. A biztos jövedelemmel rendelkezők képtelenek megérteni, hogy miért van az ország szegényebb harmadában nosztalgia a Kádár-rendszer iránt. A rendszerváltás után a nép is megkapta a politikai szabadságot, de a munkaképesek jelentős hányada elvesztette a munkából való megélés biztonságát, másfél millióan még a lehetőségét is.

Az alkotmányt féltő ellenzék nem hajlandó tudomásul venni, hogy a választóknak az alkotmány csak akkor fontos, ha biztosítja a munkából megélés lehetőségét. A sok okos liberális nem tanult abból, hogy a munkátlanságra ítélteknek a diktatúra is jobb a demokráciánál, ha munkát biztosít. Ez tette népszerűvé a fasisztákat, nálunk a nyilasokat, a Kádár-rendszert, jelenleg a Jobbikat. Csak az olyan demokrácia jobb a diktatúránál, amelyik munkát biztosít.

A rendszerváltást követő húsz év ugyan demokrácia volt, de olyan, ami a kevesek nagyobb politikai szabadsága érdekében másfél millió embertől elvette a munkából való megélés biztonságát. Ezzel a rendszerrel szemben szavaztak a Fideszre, és nem is fogják elhagyni, ha ebben a tekintetben eredményesebbnek bizonyul. Még akkor is, ha a kisebb pártok nem élveznek a támogatottságuknál nagyobb politikai befolyást, mint ahogyan a megelőző húsz év folyamán. Amíg a jelenlegi ellenzéki pártok nem ígérnek több munkaalkalmat, nem számíthatnak támogatásra.

A 68-as reformban, és utána fontos pozitív szerepet játszó közgazdászok nagy többsége ultra-liberális lett. Kellő tapasztalat hiányában, illetve saját értékrendjük alapján azonnal átálltak az angolszász liberalizmus vágányára.

Meghirdették, hogy egyrészt a veszteséges vállaltokat fel kell számolni, kétmillió munkahelyet azonnal meg kell szüntetni, abban a naiv hitben, hogy azok részben a kisvállalkozásokban találnak munkát, és majd jön a nyugati tőke, és foglalkoztatni fogja őket. Másik politikai bűnük a keleti export, azzal az import gyors felszámolása.

A szükségesnél több kisvállalkozás, a taxis blokád formájában, gyorsan megadta a pofont az Antall-kormánynak. Azt, hogy a kelleténél több, tőkében és tapasztaltban szegény kisvállalkozás csak akkor él meg, ha nem adózik, szenvedjük ma is. Még nem akadt egyetlen közgazdász és politikus, aki bevallani merte volna, hogy a jelenlegi törpevállalkozások többsége csak azért él, mert adót csal, és mekkora volna a munkanélküliség, ha ezek nem élnének meg. További fél millióval több munkahelyre lenne szükség.

Azt sem vallották be, hogy a veszteséges vállalatok gyors felszámolása abban a tekinteten is társadalomellenes, és ostoba volt, mert azokat csak akkor kell leállítani, ha a helyére annál hatékonyabb készen áll.

A liberális közgazdászok nem ismerték fel, hogy a veszteséges vállalt csak a vállalat tulajdonosa számára veszteséges, a társadalom számára hasznos mindaddig, amíg nem lép be a helyére a munkaerejét foglalkoztató kevésbé veszteséges. Évekig vadásztam olyan vállalatra, aminek a vesztesége nagyobb volt, mint a költségvetési befizetése, és a leállásával jelentkező munkanélküli segély. Egyet sem találtam.

A keleti export gyors leállításának hatásáról még senki sem nyilatkozott. A leállítók érve az volt, hogy a Szovjetunió, illetve Oroszország fizetésképtelen. Ez egyrészt, utólag nevetséges, hiszen mi eladósodtunk, Oroszország pedig óriási deviza tartalékkal rendelkezik. De ennél is nagyobb veszteségünk származott abból, hogy a bolsevik évtizedekben virágzó mezőgazdaság feltétele a szinte minden termékét átvevő keleti export volt. A liberális közgazdászok képtelenek voltak felmérni, hogy mennyiben járult hozzá a keleti piac a magyar mezőgazdaság sikereihez. A nyugati piacokon eladhatatlan mezőgazdasági termékekért kaptunk energiahordozókat.

Ebben a bűnben a liberális közgazdászokkal osztozott az Antall-kormány is, hírhedt jelszavával: Konyec!

Ebben a felháborító példaként az áramelosztókat említem.

Arról is hallgatnak, hogy számos vállaltunk értékét azzal semmisítettük meg, hogy felszámolunk azok keleti piacát. Azok ára többszörös lett volna, ha megtartjuk a keleti piacot. Elrettentő példa a sok közül, az Ikarusz, és a gyógyszeripar.

A liberális közgazdászok tudatáig nem jutott el a kor alapvető közgazdasági tanulsága, hogy a tartós munkanélküliség okozta szellemi, erkölcsi kár óriási. A szoclib koalíció katasztrofális verségének, a Jobbik térhódításának oka a vidéki munkaképes lakosság, mindenek előtt a cigányság, tartós, reménytelen munkátlansága. A sírt maguknak ásták.

A szoclib erők történelmi hibája, hogy nem tiltakoztak a jóvátétel ellen. Azt, hogy a jóvátétel csak a kisajátított földtulajdonosokat illeti, ostoba és kártékony. Parasztpárti múltam ellenére, a munkások és az értelmiség nem kisebb áldozata volt a bolsevik évtizedeknek.

Nagy Imre rövid kormányzása idején, szinte csak a mezőgazdaságban történtek reformok.

1968 után, a városi lakosságnál jobban élhettek a falusiak. Nem ismerek olyan példát a világtörténelemben, amikor békeidőben, a falvakon jobban éltek az emberek, mint a városokban. Ezer év óta először volt a falvakban mindenkinek nyugdíjas állása. A Kádár-rendszerben minden falusi bakter lehetett abban az értelemben, hogy van fix jövedelme, számíthat a nyugdíjra, és szabadidejében, amit termelt, jó áron eladhatja.

Arra sem találtam a történelemben másik példát, hogy a falvakban több családi ház épült, mint a városokban.

A pénzügyi egyensúlyt minden más elé helyező liberális közgazdászok nem szóltak, hogy az eladósodott, pénzhiányos kormány kártalanít. Ráadásul a Torgyán vezette Kisgazdapárt, visszaállítja a gazdasági és társadalmi szempontból idejétmúlt kisparaszti mezőgazdaságot.

A demagóg szociális farizeusság legnagyobb kárt azzal okozta, hogy a leszakadt társadalmi rétegben anyagilag ösztönözte a minél nagyobb gyermekvállalást. Az elmúlt húsz év politikája, a következő 30-60 évre, azzal okozta a legnagyobb társadalmi kárt, hogy a következő generációban aránytalanul sokan születtek és születnek olyan családokban, ahol szinte reménytelen a gyerekek sikeres felnevelése, és nagyon kevesen a magasabb iskolázott, és jobb anyagi helyzetű családokban, ahol a várható eredmény nagy.

Az ebből fakadó katasztrófa, egyelőre csak az iskolákban jelentkezik. Egyre nagyobb az olyan tanulók aránya, akik a szülői környezetben nem is találkoztak a munkából éléssel. Kalkulációm szerint, 30-60 év múlva fele akkora lesz az egy laksora jutó nemzeti jövedelem, mint amekkora akkor volna, ha minden rétegben azonos lett volna a gyermekvállalás, és harmada annak, ha a társadalom elsősorban a gyermeknevelés minőségét, és nem a számát ösztönözné.

Évtizedek óta javaslom, hogy a jövőnket csak olyan családtámogatás biztosíthatja, amiben egy diplomás gyermek nevelése négyszer, egy középfokon végzetté kétszer nagyobb társadalmi támogatást kap, mint az alapfokon iskolázott, az iskolázatlan gyermeknevelése pedig ne részesüljön támogatásban.

A jelenkor társadalmának várható hatékonyságát a munkaerő minősége határozza meg már ma is, és a jövőben még sokkal inkább. Ezért, a társadalom elsőleges feladata a minél jobb munkaerőről való gondoskodás. Erre kell ösztönözni, az egyént, a családot, a közösséget. Ezzel szemben, ezzel ellenkező ösztönzést működtet a politika. A múlt a lakosság mennyiségének, a jövő a minőségének a társadalma.

A napokban mesélik, hogy egy rangos liberális közgazdász, a magyar privatizációt, a csatlós országok között, a legsikeresebbnek tartja. Én a leggyalázatosabbnak tartom.

A privatizáció során 20 milliárd euróhoz jutottunk. Ezzel szemben a létrehozott tartós munkanélküliség ennek sokszorosába került, és kerülni fog. Még addig sem jutottunk el, hogy ezt kimutassuk.

Kopátsy Sándor                EB                   2010-11-07

 

 

Már néhányszor leírtam, hogy miért marad le Európa nyugati fele mind Észak-Amerikával, mind a Távol-Kelettel szemben. Az okok között elsőnek a nemzeti és nyelvi tagoltságot említettem, de hátrányban vagyunk a nyersanyagforrások terén is. A harmadik érvem az agrárpolitika. Az EU források többségét az eleve versenyképtelen mezőgazdaság támogatására fordítják.

Nem soroltam fel a technikai konzervativizmust. Ez sehol sem olyan látványos és fontos, mint a genetikában. Az agrártechnikai forradalom legnagyobb lehetőségei a géntechnikában rejlenek. Ennek ellenére, ezen a téren a legnagyobb a lemaradásunk.

A világ három nagy élenjáró térsége között Európa nyugti fele a leginkább konzervatív, a leginkább óvatos. Nem veszi tudomásul, hogy nincs olyan előrelépés, ami nem jár semmiféle kockázattal. Aki a kockázatot minimalizálja, az elveszti a legnagyobb előnyöket. Talán sehol nem olyan fontos a kockázatváltozás, mint a géntechnikákba. De a lehetőségek is abban a legnagyobbak.

Azt, hogy a gazdag fogyasztók megengedhetik maguknak, hogy biotermékeket fogyasszanak, az emberi faj egyik legnagyobb érdeke, hogy olcsóban, egészségesen táplálkozzon. Ezt pedig a hétmilliárd ember számára a jelenlegi agrártechnika nem képes biztosítani annak ellenére, hogy az utóbbi ötven évben többet fejlődött, mint előtte ötszáz év alatt.

Jelenleg másfélmillió ember éhezik, további két millió pedig nem egészségesen táplálkozik. Az is tény, hogy lehet azzal érvelni, hogy közel kétmilliárd ember úgy él, hogy a túlsúlyosság a legnagyobb népbetegség. Ennek ellenére a fajunk jelenlegi, és még inkább a századfordulóra várható létszáma nemcsak az élelmezése, de még sokkal inkább a természet eltartó képessége számára sok. Ezt ugyan nem vagyunk hajlandók tudomásul venni, de elzárkózunk azoktól a fejlesztésektől, ami az élelmezésük megoldása szempontjából elkerülhetetlen.

Mivel a tudomány nem mer szembenézni a fajunk, de minden faj első problémájával, mennyien legyünk, és az, mivel jár, folyik a mellé beszélgetés. Az egyik oldalon sajnáljuk az éhezőket, a másik oldalon félünk az ellátásukkal járó következményektől, ami között vannak veszélyek is. Ha sokan vagyunk, akkor számolni kell az erőforrások kimerülésével, az egyre több ember éhezésével. Ha ezt akarjuk megoldani, a veszélyekkel is számolni kell.

A túlságos nagy létszámunk más fajok pusztulásával jár. Egyre több területet kell kizárólagos birtokunkba venni, ami a fajok pusztulása nélkül megoldhatatlan.

Fajunk történetének két legnagyobb előrelépése, mintegy ötezer éve a földművelés megjelenése, majd alig háromszáz éve az ipari forradalom óriási természetpusztítással járt. Az előbbi elsősorban a fajok milliót pusztította ki, az utóbbi a nyersanyag tartalékokat éli fel. Az utóbbi száz évben bekövetkezett demográfiai robbanás mindkét korábbi vesztességet felgyorsítja.

Az ötezer évesnél százszor több ember élelmezése, élettere fajpusztítást hoz magával, az életviszonyainak javulása pedig kimeríti a nyersanyagforrásokat. Senkinek nem jut eszébe, hogy hiába védjük a természeti környezetet, ha egyre többen élünk benne.

Az emberiség jobb élelmezése azonban megoldhatónak látszik. A biológia reálisan várható eredményei megkétszerezhetik a szárazföldön a termelést. A művelhető szárazföldnél tízszer nagyobb tenger azonban még lényegében vadon, amiben a halászat gyűjtögetés, és már túllépte a természetes utánpótlás határát. A tengerek termőre fogása azonban szinte kezdetén sincs. Vannak már tengeri farmok, de a területük aránya elenyésző. Ezért látom örömmel, hogy e farmokon elérhetik a természetes hozamok százszorosát is. Természetesen, ez sem veszélytelen. A veszélyekre való felkészülés, azok elleni védekezés ugyan elemi kötelesség, de miatta megállítani a történelmi folyamatot, bűn. Európa nyugati fele tehát bűnöző, mivel a megállíthatatlan folyamat ellen akar gátat emelni.

Ez jut az eszembe, amikor olvasom a biológiai módosítások elleni fellépésünket. Tiltjuk a génkezelt haszonnövények termelését, a háziállatokkal való génkísérleteket, és most a génmódosított halak tenyésztését, behozatalát.

Azzal sem számolnak Brüsszelben, és Budapesten, hogy Észak-Amerikában óvatosan, a Távol-Keleten pedig bátrabban alkalmaznak.

Még senki sem merte vállalni annak kiszámítását, mennyibe került Nyugat-Európának, hogy a mezőgazdasági termelését védte, és mi lenne akkor, ha helyette a tudományt támogatja. Minden bizonnyal jóval az Egyesült Államok előtt járnánk.

Nyugat-Európának egyetlen komparatív előnye a szellemi kapacitása. A tudományban lehetne első, a mezőgazdaságban akkor is az utolsó lesz, ha minden pénzt erre költi. Ennek ellenére az ellenkezőjét teszi. Drága árat fog fizetni érte.

Kopátsy Sándor                   PH                2010-11-05

 

 

A jelenlegi kormány is kiosztotta a maga forradalmi kitűntetéseit október 23.-án. Jó ötven évvel ezelőtt írtam az aforizmát: a sok kitüntetés a hatalom kritikája, akárcsak a sok zászló és himnusz. Nem azért írtam, mert nem kaptam 56-os kitüntetést, hanem azért voltam boldog, mert ellenforradalmi múltamra való tekintettel leváltottak az intézet vezetéséről. Tudomásul vettem, hogy az a forradalom a rendszer számára elsősorban ellenforradalom volt. Fakadt ez abból, hogy forradalom elseperte őket. Nemcsak őket, de a realitásokat is. Kiváltotta a Szovjetunió katonai beavatkozását.

Itt kezdődött nekem akkor is, most is a bajom.

Akkor mindenki ellenforradalmár volt, az is, aki a Rákosi és társai eltávolítását akarta a Szovjetunióval, mindenek előtt Maóval és Titóval egyetértésben.

Most az is ellenforradalmár, aki csak annyit akart, amit Kína jóval később megvalósított. Aki megelégedett volna annyival, ami még reális volt.

Nemcsak a magyar 56-os, de a csehszlovák forradalom katonai leverése nem elég bizonyíték arra, hogy mikor járt volna volt jobban a magyar és a csehszlovák nép. Akkor, ha annyival megelégszik, amennyi elérhető volt, vagy akkor, ha belerohan az irrealitásba, és visszaáll a régi szemét, és durva megtorlásra kerül a sor?

Sokáig reménykedtem, hogy végre megszabadulunk a történelmünk értékelésének azon hibájától, hogy az a hős, aki irrealitásba kergeti a joggal háborgó közvéleményt, és elkerülhetetlenné teszi a teljes bukást, vagy az, aki számol a realitással, és eléri az elérhetőt.

1956-ban az elérhető maximum az volt, hogy Nagy Imre és csapata megelégszik azzal, hogy eltávolítja a sztálinistákat, megtartja ugyan az egypártrendszerű politikai diktatúrát, de megvalósítja mindazt, amit 1953-ban elkezdtünk, és bevezetjük mindazt, amit 68-ban bevezettünk. Nyertünk volna tizenöt évet, kihagytuk volna a megtorlásokat. Aki ennél többet akart, illetve vár el ma is, figyelmen kívül hagyja a realitásokat. Ennél többet az Egyesült Államok sem akart.

Sajnos, Nagy Imre és köre engedett a közvélemény óriási többsége nyomásának, a több párt rendszert elfogadta, ezzel kizárta a reálpolitika minden lehetőségét, elszabadultak a megállíthatatlan indulatok.

Nem hiszem, hogy a sok ellenforradalom leverésért, majd a rendszerváltás óta kiadott forradalomért kiosztott kitüntetett között talán egy sem szerepel azok közül, akik csak a lehetségest akarták. Nagyon kevesen voltak ilyenek, én csak egyet ismertem, az nem kapott. Nem lehettünk sokan.

Most azok voltak soron, akik messze túllépték a realitást.

Kopátsy Sándor                  PK                  2010-11-07

 

 

E cím alatt közölte Gyarmati István az afganisztáni beavatkozásról mond bölcs véleményt.

Nagy örömmel olvastam az írását. Afganisztánról ír, de a világpolitika egyik legnagyobb ostobaságáról beszél. Vére kimondja a történelmi tényt, hogy a Nyugaton elért társadalmi berendezkedést nem lehet évszázadokkal elmaradt országokra alkalmazni.

A Nyugat az ipari forradalom óta azt hiszi, hogy minden társadalomban azt a berendezkedést kell kialakítani, amire a Nyugat az ipari forradalom vívmányainak évszázados fejlődése után eljutott. Ezt az ostobaságot az ENSZ is magáévá tette. Ez alól csak néhány dúsgazdag olajtermelő ország a kivétel. Legalábbis addig, amíg a Nyugat felé jól viselkedik. Mert lehet sok olaja, de nem úgy jár el, ahogyan a nyugati tőke elvárja, akkor elkezdik demokratizálni.

A Szovjetunió is csak akkor játszotta el a Nyugat bizalmát, amikor túllépte a Jaltában számára megszabott határt. Berlinbe, Budapestre, Prágába bevonulhatott a tankjaival. Afganisztánban azonban már nem. Annak ellenére, hogy a Szovjetunió ugyanazt akarta, amit kiverése óta a NATO, illetve az Egyesült Államok akar. Afganisztánba bevezetni a nyugati típusú demokráciát.

Ez nem kisebb ostobaság, mint az olyan történész, aki azt kéri számon, hogy a középkori Nyugat országaiban miért nem volt demokrácia. Még ennél is olyanabb.

1. A lakosság viselkedését vagy a nyugati puritanizmus, vagy a távol-keleti konfuciánus magatartás jellemezze. Egyelőre csak az ilyen társadalmak demokratikusak. Ilyen társadalmak csak a Nyugaton és a Távol-Keleten vannak. Afganisztán azonban nem ilyen.

2. Ne, vagy nagyon lassan szaporodjon a népesség. Ez alól sem ismerünk kivételt. Afganisztánban azonban nagyon magas a népszaporulat.

3. Az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem haladja meg a tízezer dollárt, és az iskolázottság a tizenkét évet. Ez alól sincs kivétel.Afganisztán ettől még nagyon messze van.

A tudomány és a technika az elmúlt ötven évben többet fejlődött, mint százezer év alatt összesen. A társadalomtudomány azonban képtelen felismerni e három társadalmi előfeltételt. Nem képes, esetleg nem is akarja.

Kopátsy Sándor                    PG                2010-11-06

 

 

A Népszabadság sportot űz abból, hogy a bukott rendszer bukott bajnokai számára közlést biztosít. A szerkesztőség ajtaja nyitott mindenki számára, aki politikailag leszerepelt. Nem akarom felsorolni a neveket, hiszen többségük a barátom, a rendszerváltás előtt számos esetben közös célokért dolgoztunk. De akkor még vagy tudomásul vették, hogy még nem érkezett el a politikai demokrácia ideje, meg kell elégednünk a gazdasági szabadság tágítgatásával. A rendszerváltás után ők előrerohantak a liberalizmus irányába, már más utakon jártak, de vége részesei lehettek azoknak, akik érdemeiknél is nagyobb mértékben gyakorolhatták a hatalmat. Húsz évig nem vették tudomásul, hogy a magyar társadalom nem sok százéves múlttal, rendelkező angolszász társadalom, itt türelem kell ahhoz, hogy el ne szakadjunk annyira a közvéleménytől, hogy dacosan toppantson, és az ellenkező irányba húzzon. Ez a baráti köröm az SZDSZ és az MSZP liberális szárnyának gazdaságpolitikai magja lett. Ezzel a befolyásukkal úgy éltek, hogy húsz év során egyre inkább ők lettek a közvélemény számára a legkevésbé elfogadottak. Okosak, de népszerűtlenek.

Máig nem értik meg bukásuk okát, pedig meg lett volna a kellő történelmi tapasztalat. A magyar társadalom ugyan erősen liberálishiányos, a gyér, döntően zsidó polgárságra nagy szüksége lenne a társadalomnak, de azok, a kiegyezés óta, egyrészt sokkal több liberalizmust akarnak bevezetni, mint amennyit a társadalom hajlandó megemészteni, másrészt a társadalom elutasításával szemben hajlandók a konzervatívokkal is paktumot kötni. Ezt tették Ferenc József, majd Bethlen István, végül Antall József esetében. Számomra a Bethlen-Peyer és az Antall-Tölgyessy paktumok, végül Bokros Lajos vezérkedése az MDF élén, azonos politikai stratégiát jelentenek. A népiekkel, a magyar társadalom többségét jelentő közép-jobbal szemben, a konzervatívokkal szövetkeztek.

Nem sokkal sikeresebb volt a Fórum bukása után a balos Horn MSZP-jével való szövetségük. Ebbe az összeborulásba az SZDSZ megsemmisült, az MSZP pedig belesorvadt.

A katasztrofális vereségükből sem vonták le a tanulságot, nem ismerték fel, hogy nagyobb önmérséklettel, sokkal többre mentek volna.

Ennek két utóbbi példája volt Békesi László és Csillag István két írása a Népszabadságban.

Békesi volt mindig a legpesszimistább liberális. Ezt most köbre emelte. Csak a hibákat sorolja, nem veszi tudomásul, hogy a legjobb gazdaságpolitika is gyenge, ha nincs mögötte politikai támogatás, az erős támogatást évező rendszer akkor is jobb osztályzatot kap, ha hibák sorát követi el.

Éppen a két utolsó miniszterelnök példájából tanulhatnának.

Bajnai Gordonra akkor bíztál rá a kormány vezetését, amikor a szoclib koalíció a biztos választási bukása előtti utolsó hónapjait élte, a választási esélye ezreléknyi sem volt. Mindent jól csinált, de mindenki tudta, hogy a hitelek visszafizetése idején már nem lesz politikai hatalma.

Ma a kétharmados többséget szerző Orbánra a fogadási irodák egy a húszhoz fizetnének annak, aki arra fogad, hogy megbukik a következő választáson. Aki ma használni akar, az csak a Fidesznek adjon tanácsot. Aki Orbán ellen hadakozik, évtizedekre kiírja magát azok közül, akik jót tehetnek a társadalomnak.

Mint írtam a liberálisok, mindenek előtt a zsidó polgárság nem lehet büszke a múltjára abban a tekintetben, hogy kényesen válogatta volna a partnereit. Mindig rosszul döntött, mert a vesztesekkel szövetkezett. A már elveszett lehetőségek után, a liberálisok számára az volna az ésszerű, ha a magyar közép-jobbat segítené abban, ami jó, és mérsékelné abban, ami hibás.

Be kellene látniuk, hogy a magyar társadalom közép-jobb felfogású, és csak az számíthat sikerre, aki ezt tudomásul veszi.

Orbán Viktortól tanulhatnának, aki egy kis liberális pártból átkormányozta a Fideszt olyan közép-jobb párttá, ami Antall előtt a Forum volt, ami mindig számíthat a választók többségének támogatására. Antallnak sikerült megnyitni a hatalomhoz vezető utat Orbán számára azzal, hogy a közép-jobb Forumból konzervatív alkotmányos pártot formált. Az a párt eltűnt, és a kis liberális Fidesz kétharmados többségű közép-jobb párt lett. Pedig az Antall-Tölgyessy Paktum választási törvénye ennek útjába olyan akadályt épített, amit átléphetetlennek tartottam.

A liberálisoknak azt kellene megtanulni, hogy legyenek szerényebbek, vegyék tudomásul, hogy a magyar társadalom többségét csak az nyerheti meg, aki közép-jobb politikát folytat. Ehhez igazodva kellene óvatosan liberalizálni.

Az MSZP-nek pedig az volna a gödörből való kimászáshoz vezető út, ha nem a liberálisokkal, hanem a nemzetiekkel keresnék az együttműködést. Ennek az ellenkezőjét tették akkor, amikor a liberálisokkal fogtak össze. Ezt elrontotta Horn Gyula, és megkoronázta Gyurcsány Ferenc, amikor a saját pártjának liberálisaival szövetkezve fogott össze az SZDSZ kiszolgálására. Tőle mégis nehéz lesz megszabadulni, hiszen esze is van, pénze is van, és mindenek előtt összekötetése is.

Visszatérek azonban Csillag István: Miért tűrünk meg király? című írására.

Én sem vagyok a királyság restaurációjának a híve, de nem azért, amiért ő. Őt, és liberális társait az zavarja, hogy a királynak hatalma van a gazdaság felett. Engem az tart vissza, hogy a király nem alkalmas az irányításra. Ha a király uralkodása vezetne a jobb eredményre, királypárti lennék. Ha a maximális vállalkozói szabadság mellett fejlődne a társadalom a leggyorsabban, akkor én is liberális lennék.

Az elmúlt hatvan év tapasztalatai azonban azt mutatják, hogy a modern társadalmat nem szabad a vállalkozókra bízni. A vállalkozók szabadságát is, törvényekkel az államnak kell szabályozni.

Már a két háború között is nyilvánvalóvá vált, hogy a vállalkozók korlátozatlan szabadsága nem biztosítja a társadalom hatékonyságát, és nem fogadható el a társadalom tagjainak többsége számára. Még mindig nem megengedhető elmondani, hogy a fasizmusok kialakulásáért a liberális gazdaságpolitika kudarca volt a felelős. Elsősorban azért, mert képtelen volt a munkaerő jelentős hányadát bevonni a társadalmi munkamegosztásba. Ebből fakadóan a gazdasági fejlődés is lelassult.

A korlátlan vállalkozói szabadságra épülő politika különösen sújtotta a fél-perifériákat, amelyikek mindegyike a belső politikai ellenzék nyomására fasiszta rendszerré szerveződött. Tegyük hozzá, hogy ezekben magasabb volt a gazdasági hatékonyság, mint a fejlettebb polgári demokráciákban. Ellenük azért tudtak győzni a háborúban a polgári demokráciák, mert sokkal nagyobb erőforrásokkal rendelkeztek, mert szövetségesükké vált a sztálini Szovjetunió, és maguk is feladták a vállaltok korlátlan szabadságát, a gazdaságot állami irányítás alá vonták.

A második világháború után a tőkés társadalmak addig fejlődtek gyorsabban, mint történelmükben valaha, mert az állam minden korábbinál nagyobb szerepet játszott.

A nehézségek az utóbbi húsz évben jelentkeztek, amikor újra hatalomra került a túlzott vállalati szabadság. A gazdasági növekedés lelassult, megnőtt a tartósan munkanélküliek aránya. Ezt feltűnővé teszi, hogy a fejlett Nyugat lassú haladása mellett példátlanul gyorsan fejlődik a Távol-Kelet minden országa, ahol a liberalizmusnak soha nem volt olyan talaja, mint a Nyugaton. A világtörténelem legnagyobb társadalmi és gazdasági eseménye azonban Kínában és Vietnámban történik, ahol még tized annyi politikai demokrácia sincs, mint az Orbán uralmáról legirreálisabb elképzelésűek sem gondolhatnak.

Csillag István azonban az Egyesült Államok egyik első szenátorának szavaival bizonyítja, hogy a korlátlan vállalkozói szabadság az egyetlen hatékony módszer.

Sokkal jobban tenné, ha az elmúlt félévszázad tapasztalatait nézné. Nagyon egyértelmű a tanulság. Ha nem az ország, hanem az egy laksora jutó jövedelem és vagyon növekedését néznénk, akkor egyértelmű, hogy az átlag feletti eredmény csak ott jött létre, ahol magas a foglalkoztatottság, és nem nő, hanem minőségében javul a népesség. E két feltétel egyikének hiánya sem engedhető meg.

E két feltétel egyike sincs nálunk biztosítva.

A foglalkoztatásunk az EU között a legalacsonyabb. Amelyik kormány nem a munkahelyteremtést tekinti elsődleges feladatának, kudarcra van ítélve.

A népességünk száma ugyan nem nő, de a minősége romlik, holott javulnia kellene. Ezt ugyan a közvélemény érzi, de a politikai hatalom a katasztrofális következményeit nem fogja fel.

Csillag István akkor rugaszkodik el realitástól tejesen, amikor a magán nyugdíjpénztárak lovagja akar lenni. Egyenesen nem jó apa, nem jó nagyapa, aki nem lelkesedik a magán nyugdíjpénztárakért. Neki, aki minisztersége után bankelnök lett, illene tudni, hogy a nyugdíjpénztárakra csak a nagyon ostoba bízza a pénzét. Ennél még az is jobb, ha az ő bankjában köti le a megtakarított pénzét. De ennél is jobb, ha állampapírt vásárol, ha családi házat épít, és mindenek előtt, tanítatja. Egy világnyelv tudása sokkal többet ért, mint a magánpénztárra bízott pénz.

 

Kopátsy Sándor                  PP                  2010-11-05

 

 

Amikor Antall József paktumot kötött Tölgyessy Péterrel, kiszámoltam, hogy a körzetek 98 százalékának megnyerése sem elég a kétharmados többséghez, amire nincs példa a demokráciák történetében. Még a 90 százalékra sem. Tehát nemcsak az én életemben, de soha nem lesz alkotmánymódosító többsége egyetlen pártnak sem. Márpedig az egynél több pártból álló koalíció azt eredményezi, hogy a kisebb párthoz kell alkalmazkodni, hogy nem érvényesülhet a többség akarata még akkor sem, ha a választók 20 körzetből 19-ben egyetlen pártra szavaznak.

Ezt a paktumot történelmi bűnnek tartottam, és tartom ma is. Egy olyan társadalom számára, amelyiknek reménye lehetne a felzárkózáshoz, katasztrofális, ha nem következet bátor politikát, ha mindig meg kell várni, amíg a kisebbség is egyetért. Ez pedig eleve kizárja az utolérést.

Természetesen a kis pártok nem a társadalom, hanem a maguk érdekével foglakoznak, tehát megfelelő választói támogatás nélkül is osztozni kívánnak a hatalomban. Ezt éltük húsz éven át. Egyszer ugyan volt többséget élvező párt, de az azonnal a korábbi legnagyobb ellenségével kötött paktumot. Egyszer talán majd kiderül, milyen külső erő kényszeríttette erre. Ezért aztán húsz éven át a farka csóválta a kutyát. Most, végre egy olyan erős kutyát választott a magyar nép, amelyiknek erőtlen a farka, ráadásul egymással ellentétes csóválást szeretnének.

A választási verességük óta az ellenzéki pártok abból akarnak megerősödni, megélni, hogy a kétharmados kormány hibáit, tévedéseit csócsálják. A Népszabadságot olvasva csak azt látom, hogy minden rossz, amióta nem a szoclib koalíció kormányoz. A szerkesztőséget az sem zavarja, hogy lehozza a közvélemény kutatás eredményét. A Fidesz erősödik, és minden az ellenzék párt gyengül. Az MSZP vezetői azzal vigasztalódnak, hogy ők gyengülnek a leglassabban, hogy ők a második párt.

Az újság azonban fő hírének azt tartja, hogy LMP demonstrálni fog az Alkotmány Bíróság érekében, és kijelenti, hogy „Nem lehet más az AB”. E fontosnak tartott álláspontot az újság két színes fotóval illusztrálja. A két írás között közli, hogy az MLP két százalék szavazatot kapna, ha ma lennének a választások. A mindent rosszul cselekvő Fidesz pedig hússzor annyit.

Ilyenkor vigasztalódom. A Fidesz bátran követhet el hibákat, mert az ellenék bírálat is növeli a népszerűségét. A Fidesznek addig nem kell félni, amíg az ellenzék nem a saját hibáit korrigálja, a saját programját ismerteti, hanem a Fidesz munkája felett kukacosodik.