Kopátsy Sándor EB 2010-11-07
Európa fél a géntechnikától
Már néhányszor leírtam, hogy miért marad le Európa nyugati fele mind Észak-Amerikával, mind a Távol-Kelettel szemben. Az okok között elsőnek a nemzeti és nyelvi tagoltságot említettem, de hátrányban vagyunk a nyersanyagforrások terén is. A harmadik érvem az agrárpolitika. Az EU források többségét az eleve versenyképtelen mezőgazdaság támogatására fordítják.
Nem soroltam fel a technikai konzervativizmust. Ez sehol sem olyan látványos és fontos, mint a genetikában. Az agrártechnikai forradalom legnagyobb lehetőségei a géntechnikában rejlenek. Ennek ellenére, ezen a téren a legnagyobb a lemaradásunk.
A világ három nagy élenjáró térsége között Európa nyugti fele a leginkább konzervatív, a leginkább óvatos. Nem veszi tudomásul, hogy nincs olyan előrelépés, ami nem jár semmiféle kockázattal. Aki a kockázatot minimalizálja, az elveszti a legnagyobb előnyöket. Talán sehol nem olyan fontos a kockázatváltozás, mint a géntechnikákba. De a lehetőségek is abban a legnagyobbak.
Azt, hogy a gazdag fogyasztók megengedhetik maguknak, hogy biotermékeket fogyasszanak, az emberi faj egyik legnagyobb érdeke, hogy olcsóban, egészségesen táplálkozzon. Ezt pedig a hétmilliárd ember számára a jelenlegi agrártechnika nem képes biztosítani annak ellenére, hogy az utóbbi ötven évben többet fejlődött, mint előtte ötszáz év alatt.
Jelenleg másfélmillió ember éhezik, további két millió pedig nem egészségesen táplálkozik. Az is tény, hogy lehet azzal érvelni, hogy közel kétmilliárd ember úgy él, hogy a túlsúlyosság a legnagyobb népbetegség. Ennek ellenére a fajunk jelenlegi, és még inkább a századfordulóra várható létszáma nemcsak az élelmezése, de még sokkal inkább a természet eltartó képessége számára sok. Ezt ugyan nem vagyunk hajlandók tudomásul venni, de elzárkózunk azoktól a fejlesztésektől, ami az élelmezésük megoldása szempontjából elkerülhetetlen.
Mivel a tudomány nem mer szembenézni a fajunk, de minden faj első problémájával, mennyien legyünk, és az, mivel jár, folyik a mellé beszélgetés. Az egyik oldalon sajnáljuk az éhezőket, a másik oldalon félünk az ellátásukkal járó következményektől, ami között vannak veszélyek is. Ha sokan vagyunk, akkor számolni kell az erőforrások kimerülésével, az egyre több ember éhezésével. Ha ezt akarjuk megoldani, a veszélyekkel is számolni kell.
A túlságos nagy létszámunk más fajok pusztulásával jár. Egyre több területet kell kizárólagos birtokunkba venni, ami a fajok pusztulása nélkül megoldhatatlan.
Fajunk történetének két legnagyobb előrelépése, mintegy ötezer éve a földművelés megjelenése, majd alig háromszáz éve az ipari forradalom óriási természetpusztítással járt. Az előbbi elsősorban a fajok milliót pusztította ki, az utóbbi a nyersanyag tartalékokat éli fel. Az utóbbi száz évben bekövetkezett demográfiai robbanás mindkét korábbi vesztességet felgyorsítja.
Az ötezer évesnél százszor több ember élelmezése, élettere fajpusztítást hoz magával, az életviszonyainak javulása pedig kimeríti a nyersanyagforrásokat. Senkinek nem jut eszébe, hogy hiába védjük a természeti környezetet, ha egyre többen élünk benne.
Az emberiség jobb élelmezése azonban megoldhatónak látszik. A biológia reálisan várható eredményei megkétszerezhetik a szárazföldön a termelést. A művelhető szárazföldnél tízszer nagyobb tenger azonban még lényegében vadon, amiben a halászat gyűjtögetés, és már túllépte a természetes utánpótlás határát. A tengerek termőre fogása azonban szinte kezdetén sincs. Vannak már tengeri farmok, de a területük aránya elenyésző. Ezért látom örömmel, hogy e farmokon elérhetik a természetes hozamok százszorosát is. Természetesen, ez sem veszélytelen. A veszélyekre való felkészülés, azok elleni védekezés ugyan elemi kötelesség, de miatta megállítani a történelmi folyamatot, bűn. Európa nyugati fele tehát bűnöző, mivel a megállíthatatlan folyamat ellen akar gátat emelni.
Ez jut az eszembe, amikor olvasom a biológiai módosítások elleni fellépésünket. Tiltjuk a génkezelt haszonnövények termelését, a háziállatokkal való génkísérleteket, és most a génmódosított halak tenyésztését, behozatalát.
Azzal sem számolnak Brüsszelben, és Budapesten, hogy Észak-Amerikában óvatosan, a Távol-Keleten pedig bátrabban alkalmaznak.
Még senki sem merte vállalni annak kiszámítását, mennyibe került Nyugat-Európának, hogy a mezőgazdasági termelését védte, és mi lenne akkor, ha helyette a tudományt támogatja. Minden bizonnyal jóval az Egyesült Államok előtt járnánk.
Nyugat-Európának egyetlen komparatív előnye a szellemi kapacitása. A tudományban lehetne első, a mezőgazdaságban akkor is az utolsó lesz, ha minden pénzt erre költi. Ennek ellenére az ellenkezőjét teszi. Drága árat fog fizetni érte.
