Kopátsy Sándor EE 2010-11-15
HOGYAN LESZ EGY TÁRSADALOM ÉLLOVAS
Elég egyértelmű, hogy a jövő éllovasa az a társadalom lesz, amiben az egy laksora jutó szellemi vagyona a legtöbb lesz. Ott hasznosul a legjobban a r tudománya, technikája, oda megy a szellemi elit java, és azért verseng a nemzetközi tőke.
Hogyan lehet ezt elérni?
Erre egyszerűnek tűnik a válasz. Tanulással, képzéssel.
A tanulás eredményességét a minél jobb iskolarendszerben látják. Ez is egy feltétel, fontosabb, mint sokan gondolják. Ezt bizonyítja, hogy az iskolarendszer Dél-Koreában és Finnországban a legjobb. Ezzel magyarázom, hogy a nem kicsi országok között, az elmúlt ötven évben Dél-Korea fejlődött a leggyorsabban. Európában ezt a címet Finnország nyerte el. A jó iskolarendszer nélkül nem lehet egyetlen ország sem az éllovas. De ez koránt sem elég.
E két éllovas ország egy sor más eredménnyel is büszkélkedhet.
Mindkét országban nagyon magas a foglalkoztatás. Ezt azért tartom a kiemelkedő eredmény alapfeltételének, mert a jó iskolarendszer, önmagában már az iskolák tizedének kiváló minősége is elég ahhoz, hogy a társadalom szellemi elitje világszínvonalú legyen. A kiemelkedő átlaghoz azonban az kell, hogy az iskolák átlaga is nagyon jó legyen. Ez pedig csak ott lehetséges, ahol nincs tartós munkanélküliség. A tartós munkanélküliség ugyanis elemészti a gazdájának a szellemi vagyonát, azaz tehetségét, tudást és erkölcsét. De nemcsak az övét, hanem a családjáét, mindenek előtt a gyermekeiét, azaz a jövő generációt is károsítja.
Az egy laksora jutó szellemi vagyon csak ott lehet magas, ahol magas a foglalkoztatás.
Az oktatás hatékonysága elsősorban nem az alkalmazott módszertől, hanem sokkal inkább a befogadó alanytól, a tanítványtól függ. Ezért kellene a pedagógiának nagyobb figyelmet fordítani arra, hogyan lehet a tanulókat előkészíteni a jó tanulásra.
Bármennyire meglepő, a következő generáció potenciális értéke jórészt a fogamzáskor eldől.
A tehetség születik. Azt, potenciálisan, kapjuk a fogamzáskor. A modern tudomány csak abban adhat segítséget, hogy a veszélyes fogamzásoktól óvjon. De ezek ritka esetek, amiknek az elkerülésére vigyázni kell. Ez a szülök elemi érdeke.
A kihordási idő. Ennek jelentősét csakmégaz orvostudomány, a szülészet ismeri, pedig a társadalmi jelentősége is óriási. Nem hittem a szememnek, amikor a kihordás eredményessége, és az életteljesítmény közti finnországi adatakt olvastam. Az 1938-as szovjet-finn háború idején a finn törvényt hozott arról, hogy az újszülöttek fizikai adatait rögzíteni kell, és időközökként felmérni az életpályájukat. Ötven év után, az eleső megfigyelt évjáratról átfogó felmérés készült. Már az előző évek felmérései is azt igazolták, hogy a kihordás minősége és az életteljesítmény között erős korreláció van. Kiderült, hogy a legjobb adottságú tized négy évvel többet végzett az oktatásban, az átlagnál lényegesen magasabb jövedelmet ért el. Vagyis a fogamzást követő ötven évvel az országban az egy lakosra jutó szellemi vagyon jelentősen függ attól, milyen volt a magzat kihordása.
Bármennyire hihetetlennek tűnik, az ország ötven éves fejlődése nagymértékben függ attól, hogyan telt el a lakosság magzati kora. Ezt olvasva döbbentem rá, hogy ezt a népi kultúra ösztönösen megérezte. A falumban azt tartották, hogy az állapotos asszony, ha megkíván valamit, meg kell neki adni. A sok okos társadalomtudós nem tudja ezt. Pedig a biológus számára természetes, hogy a külső hatásokra a szervezet annál jobban reagál, minél fiatalabb.
Arról nincsenek adataim, hogy a kihordás minősége hogyan hat az élet hosszára, és az egészségi állapotra. Minden bizonnyal, ez is jelentősebb, mint az egészségügy állami, vagy piaci működtetése.
A gazdaságpolitikusnak ezért azt kellene javasolni, hogy a sikeres kihordást jutalmazzuk. Ettől ugyanis jobban függ az ország távlati jövője, a következő generáció teljesítménye, mint a pártpolitikától, vagy az alkotmánytól.
Ami korábban csak a család érdeke volt, a jelenkorban a társadalom érdeke lett. Ezt a két érdeket csak az állam képes összehangolni.
Családi környezet.
Kevés társadalmi jelenség olyan egyértelmű, mint a családi környezet szerepe a gyermekek várható felnevelési eredményében. Az osztálytársadalmak mintegy ötezer évében, az életpályát döntően a szülői háttér határozta meg. A szabad ember gyermeke szabad, a szolgáé szolga, a gazdagé gazdag, a szegényé szegény lett. Ritka volt a kivétel.
A jelenkor fejlett társadalmában a vertikális mobilitás sokszorosára nőtt, de továbbra is kisebb a kívánatosnál. Az új elem a vele született képesség. Az ebből fakadó vertikális társadalmi mobilitás ugyan a sokszorosára nőtt, de még mindig nagyon kicsi. A képességek kibontakoztatása ugyan alapvető társadalmi érdek, de sokat sérül.
A jelenkori fejlett társadalom legnagyobb kihasználatlan potenciálja a veleszületett képességek alacsony hasznosítási foka. Ez abból fakad, hogy a veleszületett képességek kibontakoztatása elsősorban a szülők szellemi és anyagi színvonaltól függ. A viszonylag magasan képzett, és magas jövedelmű családokban született gyerekek képességének várható kibontakozása nagyon valószínű. Ezzel szemben a képzetlen és szegény családokban születettek életkilátásai viszonylag nagyon rosszak. Ezt a tény alapvetően kihat a társadalom jövőjére, és ezért a társadalom alapvető kötelessége a hátrányos családi környezetben születettek képességének megkülönböztetett gondozása. Farizeusság, ezzel a problémát elintézettnek tekinteni.
A politikai vezetésnek tudomásul kell venni, hogy a következő generáció értéke elsősorban attól függ, milyen szülői környezetben születnek a gyerekek. Évtizedek óta hangsúlyozom, hogy a társadalomnak egyre kisebb gondja, hogy hányan születnek, és egyre nagyobb, hogy milyen a születések mögötti társadalmi háttér. Ebből fakadóan, az államnak olyan gyermekvállalási érdekeltséget kellene működtetni, amiben nem a vállalt gyerekek számát, hanem a felnevelésük hatékonyságát jutalmaznák.
Sokszor leírtam, elmondtam, hogy a jelenlegi családtámogatás a fejlett világban általában, nálunk különösen, a vállalt gyermekek száma, és nem a felnevelésük minősége alapján adja a támogatást, a felnevelés hatékonyságát nem jutalmazza, de még nem is méri. Ennek következménye, hogy minden fejlett társadalomban, különösen nálunk, ott vállalnak aránylag kevés gyermeket, ahol kedvező a felnevelés kilátása, és ott viszonylag sokat, ahol kedvezőtlen. Az ebből fakadó társadalmi kár minden másnál nagyobb.
Becslésem szerint, a rendszerváltás óta jellemző gyermekvállalásnak olyan a családi háttere, ami felére csökkenti a következő nemzedék várható teljesítményét ahhoz képest, ami akkor volna várható, ha az iskolázottság, és jövedelem minden szinte azonos volna a gyermekvállalás, és harmada annak, amit akkor érnénk el, ha a gyermekvállalás nagysága a szülők helyzetével arányos volna. Túlzás nélkül állítom, hogy a fejlett nyugati országok utolérését garantálná az, ha a gyermekvállalás a várható eredményével arányos volna. Annak ellenére, hogy nincs más olyan politikai és gazdasági intézkedés, ami ehhez hasonló eredményt hozhatna, eddig az ellenkező irányú ösztönzést működtet a társadalom.
A változás első jele a jelenlegi kormány adóterve, ami a magasabb jövedelmű családok számára biztosít jelentős kedvezményt a gyermekvállalás estében. Ez az első, de nem elegendő lépés.
A fejlett társadalmakban a gyermekvállalást csak az olyan rendszer képes összehangolni a társadalom érekével, amelyik az öregkori ellátást elsősorban a gyermeknevelés hatékonyságához szabja. Azt kell elérni, hogy az öregkori gondoskodás mértéke elsősorban a felnevelt gyerekek társadalmi teljesítményétől függjön.
Képességfeltárás.
A veleszületett képességek kibontakoztatása annál sikeresebb, minél korábban megkezdődik. Amennyire közismert, és gyakorlatba vett igazság ez a művészetek és a hívatásos sortok utánpótlás nevelésében, annyira idegen még az oktatási gyakorlatban. A művészetek, és a hivatásos sportok iskoláiban egyre korábban tartják kívánatosnak a képzés megkezdését, és csak azok képzésével foglalkoznak, akinél felismert az alkalmasság, a tehetség. A műszaki és a humán pályákra való képzés azonban tudomást sem akar venni e gyakorlatból. A munkaerőigény kielégítésében az óriási többséget jelentő szakmákban azonban a mindent tanítás, a polihisztorságra való felkészítés folyik.
Minden pedagógus tudja, mert tapasztalja, hogy a humán-, és a reálszakmákra való képességek éppen úgy különböznek, mint a művészetek, vagy a sportok esetében. Márpedig az előbbiekre közel százszor nagyobb, és sokkal megosztottabb a társadalmi igény. A jelen, és még inkább a jövő oktatási rendszerének a mielőbbi képességfeltárást kell biztosítani, és ezt követően mindenkit a képességének fejlesztésére kell képezni.
Nem az a társadalom fejlődik az átlagosnál gyorsabban, amelyikben többen, és többet tanulnak, hanem az, amelyikben ott születnek többen, ahol kedvezők a családi körülmények, és ezt követően mindenkit elsősorban arra képeznek, amire képessége van.
Annak érdekében, hogy sereghajtóból éllovasok legyünk, mindenek előtt két feladatot kell megoldani.
1. A foglalkoztatást a jelenlegi 55 százalékról 70 százalék fölé kell emelni. Eztnemlehet a liberális piacra bízni, mert annak nincs igénye a szakmai és erkölcsi téren a korábbinál is gyengébb minőségű, vidéken élő munkaerőre, aminek foglalkoztatása nélkül nincs esély a társadalmi és gazdasági felzárkózásra. Ennek egyetlen záloga a belterjes, önözéses mezőgazdaság. Ez pedig nem jöhet létre a rendszerváltást megelőzően működő keleti agrárexport nélkül.
Ennek módjáról már többször írtam.
2. A gyermekvállalás családi hátterének struktúráját meg kell fordítni. Ennek, a fent kifejtetteken kívül, feltétele a vidéken élő, alacsonyan, vagy egyáltalán nem képzet lakosság foglalkoztatása is. A sikerhez nem pénzre, hanem politikai bátorságra van szükség. Az elmúlt húsz évben nem lehetett lépni a szükséges irányban. Most, a kétharmados többség, és a korábbi erejének tört részérre visszaesett, a kormányhoz képest két oldalon álló ellenzék mellett, adott a kormányzat döntőképessége.
