Kopatsy Sandor gondolatai

 

Kopátsy Sándor                  EP                  2010-11-12

 

 

Ezt az írást indulat váltotta ki belőlem. A Fidesz kétharmados győzelmétől megrémült szoclib ellenzék a legutóbbi választásokon megbukott szoclib ellenzék ma a demokrácia védelmezőjének szerepét játssza. Fel sem vetődik náluk a vereségükhöz vezető út elemzése, az elmúlt húsz év mérlegének elkészítése. Számukra a demokrácia öncél. Az nem baj, ha a magyar társadalom teljesítménye elszomorító, ha a demokrácia jogi feltételei biztosítva voltak. Ezek a politikus urak csak a sajt jogaikkal törődnek, nem veszik tudomásul, hogy a lakosság nagy többsége számára a jelene, azaz a munkából való megélés, és a jövője, a következő nemzedék sorsa a fontos. Ebben az elmúlt húz évben iszonyúan sokat vesztettek.

A rendszerváltás szétvert kétmillió munkahelyet, és felszámolta további milliók biztonságát.

A következő nemzedék sorsa is rosszabbra, reménytelenebbre fordult. Kevesen születnek, és ezek között aránytalanul sokan reménytelen családi környezetben.

Ahogyan ez elmúlt húsz évben a demokrácia működött, abból a lakosság nagy többsége nem kér. Számukra a demokrácia csak akkor ér valamit, ha biztosabb jelent, és reményteljesebb jövőt ígér. Ha ezt nem ígéri, a politikai diktatúra is többet ér. A demokrácia nem cél, hanem eszköz. Addig érték, ameddig hatékony.

A megmaradt ellenzék nem veszi tudomásul, hogy a politikai demokrácia csak a jelenkorban, a Nyugat fejlett társadalmaiban a leghatékonyabb politikai eszköz. Ott sem annyira, ahogyan ez körükben, az elmúlt harminc évben működött. A jelenlegi válság, ami nemcsak pénzügyi, hanem foglalkoztatási is, döntően annak köszönhető, hogy az állam bambán nézte, hogyan él vissza a pénzvilág a korlátozatlan szabadságával, és hogyan záródik ki a társadalmi munkamegosztásból a társadalom alsó minőségi ötöde.

Ideje volna tudomásul venni, hogy a politikai demokrácia csak nagyon korlátozott feltételek mellett sikeres társadalmi forma.

Melyek a politikai demokrácia sikeres működési előfeltételei? 1. Ahol a népszaporulat már leállt.

2. A lakosság viselkedését a puritanizmus jellemzi.

3. A gazdasági fejlettség túllépte a fejenkénti a tízezer dollárt.

4. Az iskolázottság átlaga felette van a tizenkét éven.

5. A foglalkoztatás viszonylag magas.

Ha ezt az öt előfeltételt tudomásul vesszük, kénytelenek vagyunk kijózanodni. A demokrácia csak a Nyugat, és a Távol-Kelet fejlett társadalmaiban lehet eredményes. Ilyen az emberiség ötöde. Az emberiség négyötöde olyan társadalmakban él, ahol a demokrácia nem lehet a versenyképesség előfeltétele.

Sem a politikatudomány, sem a közgazdaságtan nem veszi tudomásul a tényt, hogy csak olyan társadalomban nőhet az átlagosnál gyorsabban a lakosság jövedelme, ahol a népesség spontán növekedése leállt. Ez az előfeltételcsak Európában, Észak-Amerikában és a Távol-Kelet kisebb országaiban jött létre. Csak ezekben a térségében nem kell az államnak a népszaporulat erőszakos leállításával foglalkozni. De csak ott.

A világ négyötöd részén elviselhetetlen mértékben nő a lakosság, ott tehát eleve nem lehet demokrácia, illetve, ha létrehozzák, nem növelhető átlagos mértékben sem az egy laksora jutó jövedelem, sem a vagyon. Ez még nagyon gyors, 6-7 százalékos növekedés mellett sem lehetséges. Lásd Indiát.

Ha tudomásul vesszük a tényt, hogy a világ négyötödében a gyors népességnövekedés lehetetlenné teszi a felzárkózást, akkor be kell látni, hogy a világ négyötödében eleve lehetelten a demokrácia.

Ezt nemcsak a negatív példák bizonyítják, hanem a pozitív is. Nem ismerünk olyan országot, ahol a népesség természetes szaporodása meghaladta az 1 százalékot, és az utóbbi ötven éven, lépést tudott volna tartani az átlagos fejődéssel. Erre még a nagyon ritkán lakott néhány nyugati társadalmi berendezkedésű államok, az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália, sem voltak képesek.

Ezzel szemben Kína, attól kezdve, hogy erőszakkal megfékezte a népszaporulatot, példátlan eredményeket ér el. A Kína sikerének alapját jelentő erőszakos családtervezést a Nyugat politikai bűnnek tekinti.

A fejlett társadalmakban az már nem okoz nehézséget, hogy szaporodik a népesség. Általában az fékezi a fejlődés ütemét, hogy rossz a születések családi háttere. Minél fejlettebb a társadalom, annál jobban függ a születettek várható társadalmi értéke attól, milyen a szülői környezetük. Minél iskolázottabbak, és jobb módúak a szülők, annál értékesebbek lesznek a gyermekeik. Ugyanakkor a kevésbé iskolázott, szegény családokban születettek várható társadalmi értéke az átlagnál alacsonyabb, gyakran negatív lesz. Természetesen, a születettek várható társadalmi éréke körül nagy a szóródás, de az átlagok törvénye kemény. Az iskolázatlan, tartósan munkanélküli családokból kikerülők átlagos társadalmi értéke negatív lesz. Ezen ugyan segíthet, sőt társadalmi kötelesség javítani, de ennek a hatása, a végeredményhez viszonyítva, csekély.

A társadalomtudományok nem veszik tudomásul, hogy a felnevelés eredménye elsősorban a szülői háttértől függ. Márpedig, a fejlett társadalom hosszú távú teljesítményét semmi sem befolyásolja olyan mértékben, mint a következő generáció teljesítménye. Ebből következően, a jelenkori társadalmak elsődleges távlati feladata, minél fejlettebb, annál inkább, a gyermekvállalás minőségének alakítása. Ennek ellenére ezzel a feladattal komolyan egyetlen társadalom nem foglalkozik, sőt olyan családtámogatási módszert folytat, ami a társadalmi érdekkel ellentétes irányban ösztönöz. Minden társadalom a gyermekvállalás számát, nem az eredményét jutalmazza.

Még egyetlen társadalom sem vette a fáradságot annak kimutatására, hogyan függ a gyermekek felnevelése a családi körülményektől. Az oka, hogy nem hajlandó szembenézni az igazsággal. Becslésem szerint a családok felső minőségi tizedéből kikerülő gyermekek várható társadalmi értéke az átlag 3-5-szöröse, az alsó tizedé pedig negatív. Ebből azonban az fakad, hogy a társadalomnak a negyven év múlva várható teljesítménye semmitől sem függ olyan mértékben, mint a születések társadalmi hátterétől.

A fél-perifériákon a politikusok és a közgazdászok divatos témája az utolérés, ez jó esetben is, több évtizedes feladat, amiről könnyű addig beszélni, ameddig nincs alapja. A modern társadalmak távlati eredménye elsősorban a gyermekvállalás jobb családi hátterétől függ. E cél az elérése érdekében azonban egyetlen társadalom sem munkálkodik.

A gyermekvállalás szánmának ösztönzése azt eredményezi, hogy ott születik aránylag több gyermek, ahol kedvezőtlenek, és ott aránylag kevesebb, ahol kedvezők kilátások. Vagyis a társadalom távlati teljesítményét elsőssorban meghatározó tényező, a gyermekvállalás minél jobb struktúrája sérül, ha az állam nem avatkozik be a gyermekvállalás családi struktúrájába, sőt azzal ellentétes érdekeltséget működtet.

Csak olyan családpolitika szolgálja a társadalom távlati érekét, ami a családokat nem a minél több gyermekvállalására, hanem a kevesebbet, de jobbat céljában teszi a szülőket érdekeltté. Ezt az elsődleges társadalmi célt, csak az olyan rendszer szolgálhatja, amiben az állam az öregkori ellátás mértékét elsősorban a gyermeknevelés eredményességéhez, a felnevelés minőséghez, nem pedig a felneveltek számához köti.

A tudományos és technikai forradalom olyan termelési feltételeket teremtett, amiben a munkaerő minősége az elsődleges. Egyelőre ilyen munkaerő csak a nyugati puritán, és a távol-keleti konfuciánus társadalmakban van. Az ezredforduló végére minden nyugati puritán, és távol-keleti konfuciánus nép gazdag lett, illetve viharosan gazdagodik. Elhanyagolható az egyetlen kivétel, Észak-Korea.

Fajunk történelme során a természet, elsősorban a kemény és hosszú tél kényszerít a puritán magatartásra, a szorgalomra, a takarékosságra, a szolidaritásra. Ez a kényszer, a tudomány és technika fejlettségének köszönhetően, ma már alig működik a gazdag társadalmakban, a zord éghajlaton is lehet kényelmesen élni. Ezért a jelenkorban, a fejlett társadalmakban, már csak a társadalmi munkamegosztásban való szerep tartja fent, illetve alakítja ki a puritán viselkedést.

Elég megnézni, hogy mely társadalmakban nőtt a leggyorsabban a jólét, az élt hossza, az iskolázottság. Csak ott ahol magas volt a foglalkoztatás, ahol aránylag sokan, és sokat dolgoznak. Minden olyan társadalom lemarad, ahol alacsony a foglalkoztatottság, alacsony az egy dolgozóra jutó ledolgozott órák száma.

A demokrácia csak az eleve puritán országokban képes biztosítani a magas foglalkoztatottságot. Magas foglalkoztatás a már gazdag országokban is csak akkor van, ha a lakosságuk viselkedése eleve puritán. Ez az előfeltétel csak Északnyugat Európában, Észak Amerikában és a Távol-Keleten adott. Megjegyzendő, hogy ebben a tekintetben a hosszú telű Alpokban élő népek is puritánok, ezért gazdag.

A nem erősen puritán országokban csak az állam beavatkozás biztosíthatja a magas foglalkoztatást. Ez eddig is így volt, ezután még inkább így lesz. Látni kellene, hogy a távol-keleti országok felemelkedése egyre jobban megnehezíti majd a fejlett nyugati országokban is a magas foglalkoztatást. Ott ugyanis sok százmillió olyan munkaerő van, ami jobb és olcsóbb, mint a már gazdag nyugati társadalmak munkaerejének alsó harmada. Ezért, minél jobban működik a nemzetközi munkamegosztás, annál nehezebb lesz Nyugaton a munkaerő gyengébb hányadának a foglalkoztatása. Ez azt jelenti, hogy a liberális piacgazdaság a fejlett Nyugaton is egyre kevésbé lesz alkalmas a munkaerő alsó harmadának foglalkoztatása. Márpedig az alacsony képzettségű munkaerő tartós munkátlansága a jövő társadalmi rákbetegsége. Nemcsak egyre drágább, de egyre nagyobb erkölcsi kárt fog okozni.

Ezt a kóros betegséget sem lehet a liberális foglalkoztatási politikában orvosolni. Csak a vak nem látja, hogy a képzetlen, illetve alacsonyan képzett, erkölcsi tekintetben romlott munkaerőt a liberális munkaerőpiac nem képes munkára fogni. Ezen a gazdasági növekedés sem fog segíteni. A modern gazdaságban a liberális munkaerőpiac a képzetlen, nem megbízható munkaerőt nem vonja be a társadalmi munkamegosztásba.

A liberális közgazdaságtan nem veszi tudomásul, hogy a munkaerőpiac csak azt a munkaerőt foglalkoztatja, amelyeik a foglalkoztatásával járó költségek felett meg profitot is termel. A jelenlegi munkanélküliek többsége azonban nem ilyen hatékony. A társadalom érdeke azonban azt kívánja meg, hogy ne legyen tartós munkanélküliség, mert több kárt okoz, mint akár még az olyan a foglalkoztatás is, ami értéket sem termel.

A modern társadalom egyik nagy ellentmondása a társadalom és a munkaadó foglalkoztatási érdeke közt van. A társadalom érdeke, hogy a munkaképesek körében ne legyen tartós munkanélküliség. Ezzel szemben a munkaadó érdeke az, hogy csak olyant foglalkoztasson, aki több értéket termel, mint amibe neki kerül. Márpedig minél fejlettebb lesz a technika, minél jobban működik a nemzetközi munkamegosztás, annál nagyobb lesz az olyan munkaerő aránya, akinek a foglalkoztatása nem lesz a munkaadó érdeke. Az ilyenek tartós munkanélkülisége azonban elviselhetetlen erkölcsromlással, és társadalmi költséggel jár.

A liberális közgazdászok félnek a népességfogyástól, mivel ez azzal jár, hogy egyre kevesebb dolgozónak kell egyre több öreget eltartani. Ez a félelem azonban két okból alaptalan.

- A csökkenő lakosság esetén növekszik az egy laksora jutó vagyon. Világosabb az ellentéte, a növekvő lakosság számára biztosítani kell az egy laksora jutó vagyont, infrastruktúrát, munkahelyet.

- A csökkenő lakosság esetén csökken a következő generáció felnevelési költsége.

Ez világosan jelentkezik abban, hogy a jelentősen növekvő lakosság esetében jelentkező vagyonigény kizárja az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon növekedését.

A jelenkor legáltalánosabb társadalmi jelensége, hogy a népesség abban a társadalmi rétegben ott szaporodik gyorsan, ahol kedvezőtlenek a jövőre vonatkozó kilátások. Ez nemcsak a társadalmak közt, de az egyes társadalmon belül is jelentkezik. Ennek az általános jelenségnek azonban mindeddig nem vonták le a következményét.

Mivel a jelenkori társadalom hatékonysága elsősorban a munkaerő minőségétől függ, az lenne a természetes, hogy ez volna a fő társadalmi cél. Ezzel szemben ezzel a termelési tényezőnek a leglassabb, a legkisebb az áramlása. Annak ellenére, hogy a kicsi is sok, hiszen ezerszer több ember mozog a térben, a társadalmak és államok között, mint a múltban valaha. Mégis a munkaerő a legkevésbé mobil termelési tényező.

Miért?

Mert a mozgásának nehezen legyőzhető akadályai vannak.

- A világnyelv ismerete. Még nem olvastam olyan elemzést, ami rámutatott arra, mennyivel hatékonyabb volna a világgazdaság, ha mindenki közös nyelven beszélne. Lényegében csak az angol nyelvet lehet világnyelvnek tekinteni. De ez is csak a fejlett világ számára az. Rövid száz év alatt eljutottunk odáig, hogy a tudomány, a vállalkozások területén az elit birtokában van az angol nyelvnek. A munkaerőpiacon a szakmunkástól felfelé, mindenki többször többet ér, ha tud angolul. Azok is sokkal többet érnek, akik ismerik a környékükön lévő fejlettebb ország nyelvét, Közép-Európában, akik németül, Latin-Amerikában, akik spanyolul tudnak. Ezzel szemben a nyelvismeret hiánya óriási hátrány.

- A nyugati, illetve a távol-keleti civilizáció ismerete. A fejlett világban nagyobb értékű munkaerő, aki képes a gyors asszimilációra. A fejlett világban óriási nehézséget okoz, ha a lakosságban olyan kisebbség él, amelyik asszimilációja szinte megoldhatatlan. A Nyugaton alig van olyan állam, amiben a társadalom kulturálisan homogén, nincs benne olyan jelentős kisebbség, aminek az asszimilációja nem, vagy csak nagy nehézségek árán, és lassan halad. Kevés közgazdász hangsúlyozza, hogy a társadalom kulturális homogenitása mekkora előny, ennek ellenkezője mekkora hátrány. Ennek a hátránynak még a felvetési is irritálja a liberális politikusokat, azonnal fasizmusról kiabálnak. A Nyugaton ez a probléma csak Észak-Amerikában és Ausztráliában nem okoz nagy társadalmi kárt, mivel, ezekben, végső soron, mindenki bevándorló. Európában az arabok, a törökök, és a cigányok asszimilációja okoz egyre nagyobb társadalmi feszültséget, és gazdasági féket.

A munkaerő beáramlás hatása nincs tisztázva annak ellenére, hogy a jó a lehető legjobb import, és a rossz, a gyenge pedig a legrosszabb. Az ugyan köztudott, hogy az Egyesült Államok példátlan sikerrel vonzza a szellemi elitet, és ebből horribilis haszna van, ennek ellenére nagyon kevés történik e példa lelkes követésére. Azonban sokkal jellemzőbb, még az Egyesült Államokban is, ennek az ellenkezője, a gyenge minőségű munkaerő befogadása.

Történelmi hibát követett el Európa fejlett nyugati fele, amikor a háborús károk helyreállításához sokmillió, a befogadó országok átlagánál sokkal gyengébb minőségű, és nehezen asszimilálható kultúrája munkást fogadott be. Ezekkel még generációk múlva is küszködni fog.

Az Egyesült Államok ugyan nagy haszonnal fogadja be a legjobbakat, de ezeknél százszor nagyobb számban, Latin Amerikából, a képzetleneket. Ezt a hibát azért követik el, mert az olcsó munkaerő rövidtávon előnyös lehet a munkaadónak, azonban a társadalomnak minden esetben hátrányos, elsősorban hosszú távon.

A jelenkori fejlett társadalmakban egyre jobban eltávolodik a társadalom foglalkoztatási érdekétől a munkaadók érdeke. A liberális piac egyre kevésbé tudja munkára fogni a gyengébb minőségű munkaerőt.

Ennek az ellentmondásnak a legyőzése elsőrendű társadalmi feladat, aminek levezénylésre a piac eleve alkalmatlan, azt csak az állami hatalom képes mederbe terelni.

Ahogyan ez első világháborút követő újjáépítés befejeződött, jelentős mértékűvé vált a tartós munkanélküliség. A tudomány és a technika fejlődése egyre magasabbra emelte a munkaerő minőségével szemben támasztott igényt. Nem több olcsó, hanem kevesebb, de jó munkaerőt igényelt a piac.

Ez élesen az 1929-es gazdasági válság során jelentkezett. Mivel a tőkés osztálytársadalom alig gondoskodott a munkanélküliekről, a megnőtt munkanélküliség azonnal keresletcsökkenéssel, az pedig még nagyobb munkanélküliséggel járt. Hónapok alatt összeomlott a gazdaság. Kiderült, hogy a liberális piac gazdasági, majd társadalmi válságba kergeti a tőkés polgárok demokráciáját. Ennek hatására estek a fél-perifériák a másik végletbe, az állam túlzott szerepvállalásába, a fasizmusokba. Minden fél-perifériában a fasiszta rendszer került hatalomra. Ezek aztán, a kezdeti sikereiken felbátorodva, nacionalista, imperialista célok szolgálatába állították az állam hatalmát.

A tudományos és technikai forradalom győzelme nyilvánvalóvá tette, hogy az államok együttműködése, a nemzetközi munkamegosztásba való részvétele a közös előny. Ennek belátásához a második világháborúra, majd a hidegháborúra volt szükség.

A háború, majd az újjáépítés teremtette munkaerőhiány gyökeres társadalmi változást hozott. A fejlett tőkés demokráciák gyorsan átalakultak össznépi társadalmakká. A háborút követő húsz év fajunk történetében soha nem tapasztalt növekedést hozott. Nemcsak az egy laksora jutó jövedelem nőtt gyorsan, de a várható életkor, az iskolázottság is. Ez a siker azonban új erőre hozta a gazdasági liberalizmust. Ennek gyengesége csak a 2008-as válságban vált nyilvánvalóvá.

Még a történelmi materialisták, a marxisták sem jutottak el odáig, hogy a dolgozók, a lakosság politikai hatalma nem a jogrendszertől, hanem a munkaerő keresletének és kínálatának viszonyától függ. Ahol felesleg van a munkaerőben, ott nem jöhet létre a dolgozók hatalma, ahol pedig munkaerőhiány van, ott pedig megvalósul.

Elég arra gondolni, hogy a tőkés osztálytársadalomban, háború alatt, vagyis a nagy munkaerőhiány esetén, a munkás volt az úr, annak ellenére, hogy szinte semmi alkotmányos joggal nem rendelkeztek.

A bolsevik rendszer szinte semmi alkotmányos jogot nem adott, de mániákusan megvalósította a teljes foglalkoztatottságot, ezzel a munkavállalók kerültek erőfölénybe a munkaadójukkal szembe.

A politikusok és a jogászok azt hiszik, az írott jogok a szabadság biztosítékai, pedig csak a munkaerőhiány az. Elég volna arra gondolni, ho0gy a jelenkorban, a legnagyobb munkanélküliségben a munkaerő minőségi elitje nincs kiszolgáltatva. A m unkaadó által nem igényelt minőségű munkás azonban akkor is kiszolgáltatott, ha az alkotmány minden politikai jogát biztosítja.

Gyermekkorom falusi társadalmában még a módosabb paraszt is irigyelte a postást, a vasutast, akinek havi fizetése és nyugdíja volt. Az emberek többsége számára a létbiztonság az elsődleges.

Ezért van nosztalgiája a Kádár-rendszernek, amelyikben ugyan szűkre szabottak voltak a szabadságjogok, de mindenkinek volt biztos állása, számíthatott a nyugdíjra. Ez ugyan nagyon szerény jövedelmet jelentett, de biztonságot. Ehhez járult, hogy a szerény jövedelmet a munkaidő után vállalt munkával ki lehetett egészíteni. Bakter lehetet az egész ország.

A rendszerváltás azért vált népszerűtlenné, mert ezt a biztonságot felváltotta kétmillió munkahely elvesztése, illetve a munkahely elvesztésétől való félelem. A legutóbbi két választáson a szoclib koalíció azért szenvedet katasztrofális vereséget, mert eljátszotta a munkával megszerezhető jövedelemének biztonságát.

A teológusokkal és a jogászokkal mindig kerültem a vitát, mert eleve más alapon álltam.

A teológusok azt akarják, hogy a vallás dogmáihoz igazodjanak a hívők. Én csak olyan vallásban hiszek, amelyik a hívőkhöz igazodik, azok érdekének változásával együtt változik. A dogmák vannak a hívőkért, és nem a hívők a dogmákért. A teológusok azonban azt hiszik, hogy a változó világban is vannak örök érvényű igazságok, amelyek nem képezhetik vita tárgát. Márpedig, akikkel nem lehet vitatkozni, azon nem is érdemes.

Számomra a jogászok is teológusok abban az értelemben, hogy számukra a törvény betűi az irányadó dogmák. Jelenleg a bukott pártok vezetői, hangadói is jogászokként viselkednek. A demokrácia általuk szentnek tartott elveire esküsznek, azt szeretnék érvényesíteni. Százszor többet beszélnek, írnak az alkotmány betűiről, mint a lakosság elvárásairól. Azt hirdetik, hogy a demokratikus alkotmányosság az egyetlen politikai garancia. Az elmúlt húsz évet az alkotmány aranykorának tekintik. Kétségbe vannak esve, hogy a választáson elseprő bizalmat kapott Fidesz, nem elég alkotmánytisztelő. A jog szentségét féltő jogászok azt is kétségbe vonják, hogy a népnek, illetve a népszavazásnak, illetve a törvényhozásnak joga van az alkotmány bizonyos tételeit megváltoztatni.

Azt hittem, hogy olyan korban élek, amit a fergetegesen gyors változtatások történnek. A változásokkal együtt kell járni a változtatásoknak is. Az én hosszú életem során több változás törtgént fajunk életében, mint a megelőző idő alatt összesen. Aztán jönnek a teológusok, és a jogászok, akik meg akarják állítani az időt, örök igazságokat hirdetnek.

Akinek halvány fogalma van a történelmi múltunkról, annak tudnia kell, hogy már szinte minden igazság, és annak az ellenkezője is előfordult. Márpedig, ami nemcsak előfordult, de számos korban, és kultúrában jellemző volt, annak objektív oka volt. A jelenleg öröknek és általánosnak tartott jogok a múltunkban soha nem voltak jellemzők.

Nincs olyan faj, amelyik életében az önpusztítás olyan súlyú volt, mint az ember esetében. Az osztálytársadalmakat a tudatos emberpusztítás jellemezte. Közvetve, és közvetlenül, a közösségek közt, és azokon belül az egymás pusztítása volt ez egyik fő halálok. Még azt sem mondhatjuk, hogy ez nem volt indokolt. Elég volna egyetlen századot kiragadni, és megvizsgálni, mi lett volna a népszaporulat, a túlnépesedés, ha társadalmak nem rendelkeznek be a szervezett emberpusztításra. Azt csak a nagyon ostoba teológus, jogász mondhatja, hogy az alkotmány sem engedheti meg az emberölést, de megengedte a másik társadalmak elleni emberpusztító háborúkat. Pedig a teológusok, és a jogászok soha nem vonták kétségbe a háborúk alkotmányosságát, sőt szentesítették azokat.

Az élet szentségét soha nem vették a teológusok, és jogászok olyan komolyan, mint az elmúlt ötven évben. Meg is lett az „eredménye”. Elszabadult a népszaporulat. Méghozzá elsősorban ott, ahol a térség eltartó képességének növeléséhez hiányoznak a feltételek.

Nemcsak az emberi fajra, de minden fajra vonatkozó törvény, hogy végső soron, a túlnépesedés ellen a faj önpusztítása is alapérdek. Ez minden csúcsragadozó esetében általános szükségesség. Ahogy az ember csúcsragadozó lett, élni kellett az önpusztítással is.

Amikor a fejlett Nyugat magára vállalta, hogy megfékezi az elmaradt világban az önpusztító erőszakot, egy évszázad sem kellett ahhoz, hogy az emberiség létszáma megkétszereződjön.

Azok közé tartozom, aki háborgok a nők egyenjogúsága hiányán. De nem általában, hanem nálunk, és most.

A nők soha nem voltak egyenjogúak, és a nagy többségük ma is olyan társadalomban él, ahol az egyenjogúságuk nem reális. Az idő azonban nekik dolgozik. Ma már nem lehet versenyképes az olyan társadalom, amiben nem valósul meg a nők egyenjogúsága.

Ahogy nevetségesnek, középkorinak tartom, hogy egy fejlett társadalomban, a katolikus egyház elzárja a nők előtt a papi pályát, nevetséges az is, ha ezt elvárják az elmaradott világban is.

De nem a papi pálya megnyitását tartom a nők egyenjogúsága számára fontosnak, hanem például a fogamzásgátlás lehetőségét, ami nélkül nem sokat ér a jogegyenlőségük. Ezt azonban nem a teológusok és a jogászok biztosították, hanem a tudomány és technika.

Ennek tilalma is általános szabály, holott ebben a korai iparosítás gyermekmunkája valóban tiltandó, mert ártalmas és kegyetlen volt. Ettől eltekintve általános és egészséges jelenség volt minden korban. Ma a fejlet Nyugaton nagyobb baj a gyermekmunka hiánya, mint a túlzása. Elve pedagógiai ostobaság a munkás életre való felkészítést kihagyni a gyermekkorból.

Az életre való felkészítést, a szakmai képességek kifejlesztését nagyon korán kellene elkezdeni. Ezt a művészek, és a hívatásos sportolók esetében egyre jobban felismeri a tudomány. Az életre való felkészítést azonban az oktatásügy mellőzi. Pedig minden szakmára való felkészítést nagyon korán indokolt elkezdeni. Ezzel szemben az oktatási rendszer még ma is azt célozza meg, hogy az első 8-12 évben, tehát 14-18 éves korig, az általános műveltséget kell megszerezni, és csak annak birtokában kell szakmát választani.

A jelekor világában a demokrácia csak a fajunk hetede számára eredményes társadalmi rendszer. Ennekellenre mindenkinek, mindenütt ezt ajánljuk.

Azt már említettem, hogy nem lehet eredményes a politikai demokrácia ott, ahol gyorsan nő a népesség. A demokráciát minden társadalom számára kívánatosnak tartóknak, vagy azt kellene bizonyítani, hogy a néhány tized százaléknál gyorsabb népességnövekedés mellett is elérhető az egy lakosra jutó jövedelem legalább átlagos növekedése, vagy azt, hogy a népesség növekedése demokratikus rendszerben megállítható ott, ahol az egy lakosra jutó jövedelem a 10 ezer dollárt, az iskolázottság átlaga a 12 évet még nem érte el. Mivel arra csak a kelet-európai pravoszláv népek esetében van példa, másutt nincs, a politikai demokrácia eleve csak az emberiség hetedében lehet sikeres rendszer.

A kulturálisan nagyon tarka Európa jól példázza a politikai demokrácia kulturális előfeltételét. Az európai kontinensen, észak-nyugatról dél-keletre haladva egyre csökken a lakosság életvitelét jellemző puritanizmus.

A Lisszabon-Athén vonaltól délre ugyan politikai demokrácia van, de ebben nagy szerepet játszik a puritán térség kulturális hatása, és anyagi segítsége. Ezt bizonyítja, hogy a Latin-Amerikai országokban milyen gyenge lábon áll a politikai demokrácia.

A nagycsaládos Kelet-Európában leállt a népszaporulat, és nem fenyeget a túlnépesedés, de a lakosság életvitele olyan távol áll a puritanizmustól, hogy ezért nem számíthatnak a felzárkózásra.

Amerikában még látványosabb, hogy a sikeres társadalmi fejlődés feltétele a puritán életvitel. A puritán európaiak által gyarmatosított Észak-Amerikában demokrácia, és gazdagság van. Az európai latin népek által gyarmatosított Latin-Amerikában ellenben a társadalmi lemaradás, és a gyors népességnövekedés jellemző.

Még meggyőzőbb példa Kína és Vietnám. E két országban a lakosság ugyan konfuciánus, de nagyon szegény, és gyorsan szaporodó. A népszaporulatot csak a politikai erőszaknak képes megállítani. Ahogy ez megtörtént, a fajunk történetében példátlanul gyors fejlődés vette kezdetét. Ez esetben is bebizonyosodott, hogy demokratikus módszerekkel nem lehetett megteremteni a felzárkózás előfeltételét. Számukra a politikai demokrácia nem bizonyult járható útnak.

Az elmúlt ötven évben a világ legsikeresebb városállama Szingapúr. Az elmúlt ötven évben a társadalmi fejlettség növekedése ott volt a leggyorsabb. Ennek ellenére a politikai demokráciáról még most sem beszélhetünk, holott a világ egyik leggazdagabb, legiskolázottabb társadalma.

Dél-Korea. A tízmilliónál népesebb államokközöttez az állam a világbajnok. Páratlan sikerét ez sem a politikai demokráciának köszönhette. Örven éve az egy laksora jutó jövedelme harmada sem volt Japánénak, mára utolérte. Az oktatási rendszere pedig jobb, csak a finnekéhez hasonlítható. A demokráciák között, ott a legkisebb a munkanélküliség, és annak tartós formája pedig ismeretlen. Érthetetlen, hogy fel sem merül a dél-koreai példa elemzése és követése.

Még kevésbé menthető, hogy a társadalomtudósok és közgazdászok nem foglalkoznak a nyugati zsidó, és a távol-keleti kínai diaszpóra csodájával.

A zsidó diaszpóra, amelyik a nyugati kultúrában, ma azt is mondhatjuk, az észak atlanti civilizációban, élték meg az ipari forradalmat, majd a tudományok forradalmát, a Nyugat leggazdagabb és legiskolázottabb etnikuma lett. Máig nem találkoztam olyan felméréssel, ami megmutatta volna mennyivel emelkedett a Nyugat államiban, az államalkotó etnikumok fölé az iskolázottságuk, és a jövedelmük. Ezt az eredményt úgy érték el, hogy nem, vagy csak alig élvezhettek az államalkotó etnikummal azonos politikai egyenlőséget.

Még meggyőzőbb volna annak illusztrálása, hogy mekkora volt a sikerük a Közel-Keleten és Észak-Afrikában maradt hitsorsosaikhoz viszonyítva.

A kínai diaszpóra a Távol-Keleten nem kisebb sikert ért el. Ezelőtt harminc éve, még tízszer nagyobb volt a jövedelmük, mint az anyaországban maradt kínaiaké. Ezt annak ellenére, vagy talán éppen azét érték el, hogy a befogadó országokban üldözöttek, korlátozottak voltak.

A zsidó és a kínai diaszpóra páratlan sikerét azért burkolja mély hallgatás, mert kényes igazságokra világít rá.

A fejlettség bizonyos szintje előtt megadott szabadság inkább visszatart, mint serkent. Ma az emberiségkétharmadaelőbb kapott nagyobb szabadságot, minthogy megérett volna arra. Ezért nem előre segítette, hanem visszavetette.

Számomra, ennek igazolása a saját országom példáján egyszerű.

A magyar arisztokrácia és nemesség azért aludhatta át a polgárosodást, az iparosítást, mert megélhetett nélküle is. A magyar zsidóság azért érhetett el társadalmunkban példátlan sikert, mert még a paraszti lét útját is elzárták előtte, a lakhelyét pedig a gettóhoz kötötték. A kereskedelemre kényszerültek éppen akkor, amikor a vasút ennek a lehetőségét megsokszorozta. Tanultak, amikor ez lett az érvényesülés ugródeszkája.

Bármennyire meglepő a világ népességének hathetede olyan társadalomban él, amiben a politikai demokrácia, a liberalizmus nem alkalmazható sikerrel. Sőt annak külső hatásra való bevezetése, még az is szétverte, amire épülhettek.

1. A politikai demokrácia csak ott hatékony, ahol a lakosság viselkedését a puritanizmus, vagy annak ászai formája a konfuciánus magatartás jellemzi. Ilyen társadalmak jelenleg csak Európa nyugati felén, Észak-Amerikában, Ausztráliában, és a Távol-Keleten vannak.

2. A politikai demokrácia csak ott hatékony, ahol az egy laksora jutó jövedelem elérte már a 10 ezer dollárt, az iskolázottság a 12 évet. Csak a fejlett nyugati és a már fejlett távol-keleti társadalmak felelnek meg ennek a kritériumnak.

3. A politikai demokrácia csak ott hatékony, ahol a spontán népszaporulat jelentéktelen. Ilyenek a már fejlett világban, és a kelet-európai szláv népek. Az utóbbiak, viszont az előző két követelménynek nem felelnek meg, nem is lehetnek demokraták.

A Nyugat iszonyú kárt okoz azzal, hogy a rajta kívüli világban is erőszakolja a politikai demokráciát. Ezt a kárt fokozza azzal, hogy az elmaradt világban egyrészt igyekszik csökkenteni a halálozást, másrészt katonai erejét arra használja, hogy elnyomja az elmaradt világon belüli háborúkat. Nem veszi tudomásul, hogy a túlnépesedés az elmaradt világ fejődésének legnagyobb akadálya. Ezt a tényt még a természetvédők sem veszik tekintetbe, pedig a legnagyobb környezeti veszély is a túlnépesedésből fakad.

Fajunk jövőjét az teszi beláthatatlanná, hogy a túlnépesedés okozta zsákutcát fel sem ismertük. Ha ezzel tisztában lennénk, kiderülne, hogy a Nyugat úgy avatkozik be a világ hathetedének az életébe, hogy több kárt okoz, mint hasznot. Nem volna ilyen sötét fajunk jövője, ha a Nyugat felismerné, hogy nem szabad az elmaradt világ spontán kialakuló viszonyaiba a következmények ismerete nélkül beavatkozni, ahogyan ezt tesszük.

- Nem szabad a politikai demokráciát erőltetni

- Nem szabad a belső háborúkba beavatkozni.

- Nem szabad olyan szociális támogatást adni, ami csökkenti a halálozást.

A politikai demokrácia a fejlett Nyugat kincse, ami mások számára legtöbb esetben társadalmi kudarc.