Kopátsy Sándor PG 2010-11-06
CSILLAG ISTVÁN FÉLTI AZ ORSZÁGOT
A Népszabadság sportot űz abból, hogy a bukott rendszer bukott bajnokai számára közlést biztosít. A szerkesztőség ajtaja nyitott mindenki számára, aki politikailag leszerepelt. Nem akarom felsorolni a neveket, hiszen többségük a barátom, a rendszerváltás előtt számos esetben közös célokért dolgoztunk. De akkor még vagy tudomásul vették, hogy még nem érkezett el a politikai demokrácia ideje, meg kell elégednünk a gazdasági szabadság tágítgatásával. A rendszerváltás után ők előrerohantak a liberalizmus irányába, már más utakon jártak, de vége részesei lehettek azoknak, akik érdemeiknél is nagyobb mértékben gyakorolhatták a hatalmat. Húsz évig nem vették tudomásul, hogy a magyar társadalom nem sok százéves múlttal, rendelkező angolszász társadalom, itt türelem kell ahhoz, hogy el ne szakadjunk annyira a közvéleménytől, hogy dacosan toppantson, és az ellenkező irányba húzzon. Ez a baráti köröm az SZDSZ és az MSZP liberális szárnyának gazdaságpolitikai magja lett. Ezzel a befolyásukkal úgy éltek, hogy húsz év során egyre inkább ők lettek a közvélemény számára a legkevésbé elfogadottak. Okosak, de népszerűtlenek.
Máig nem értik meg bukásuk okát, pedig meg lett volna a kellő történelmi tapasztalat. A magyar társadalom ugyan erősen liberálishiányos, a gyér, döntően zsidó polgárságra nagy szüksége lenne a társadalomnak, de azok, a kiegyezés óta, egyrészt sokkal több liberalizmust akarnak bevezetni, mint amennyit a társadalom hajlandó megemészteni, másrészt a társadalom elutasításával szemben hajlandók a konzervatívokkal is paktumot kötni. Ezt tették Ferenc József, majd Bethlen István, végül Antall József esetében. Számomra a Bethlen-Peyer és az Antall-Tölgyessy paktumok, végül Bokros Lajos vezérkedése az MDF élén, azonos politikai stratégiát jelentenek. A népiekkel, a magyar társadalom többségét jelentő közép-jobbal szemben, a konzervatívokkal szövetkeztek.
Nem sokkal sikeresebb volt a Fórum bukása után a balos Horn MSZP-jével való szövetségük. Ebbe az összeborulásba az SZDSZ megsemmisült, az MSZP pedig belesorvadt.
A katasztrofális vereségükből sem vonták le a tanulságot, nem ismerték fel, hogy nagyobb önmérséklettel, sokkal többre mentek volna.
Most, megfogyatkozott erejüket a Fidesz elleni könyörtelen harcban mutatják meg.
Ennek két utóbbi példája volt Békesi László és Csillag István két írása a Népszabadságban.
Békesi volt mindig a legpesszimistább liberális. Ezt most köbre emelte. Csak a hibákat sorolja, nem veszi tudomásul, hogy a legjobb gazdaságpolitika is gyenge, ha nincs mögötte politikai támogatás, az erős támogatást évező rendszer akkor is jobb osztályzatot kap, ha hibák sorát követi el.
Éppen a két utolsó miniszterelnök példájából tanulhatnának.
Bajnai Gordonra akkor bíztál rá a kormány vezetését, amikor a szoclib koalíció a biztos választási bukása előtti utolsó hónapjait élte, a választási esélye ezreléknyi sem volt. Mindent jól csinált, de mindenki tudta, hogy a hitelek visszafizetése idején már nem lesz politikai hatalma.
Ma a kétharmados többséget szerző Orbánra a fogadási irodák egy a húszhoz fizetnének annak, aki arra fogad, hogy megbukik a következő választáson. Aki ma használni akar, az csak a Fidesznek adjon tanácsot. Aki Orbán ellen hadakozik, évtizedekre kiírja magát azok közül, akik jót tehetnek a társadalomnak.
Mint írtam a liberálisok, mindenek előtt a zsidó polgárság nem lehet büszke a múltjára abban a tekintetben, hogy kényesen válogatta volna a partnereit. Mindig rosszul döntött, mert a vesztesekkel szövetkezett. A már elveszett lehetőségek után, a liberálisok számára az volna az ésszerű, ha a magyar közép-jobbat segítené abban, ami jó, és mérsékelné abban, ami hibás.
Be kellene látniuk, hogy a magyar társadalom közép-jobb felfogású, és csak az számíthat sikerre, aki ezt tudomásul veszi.
Orbán Viktortól tanulhatnának, aki egy kis liberális pártból átkormányozta a Fideszt olyan közép-jobb párttá, ami Antall előtt a Forum volt, ami mindig számíthat a választók többségének támogatására. Antallnak sikerült megnyitni a hatalomhoz vezető utat Orbán számára azzal, hogy a közép-jobb Forumból konzervatív alkotmányos pártot formált. Az a párt eltűnt, és a kis liberális Fidesz kétharmados többségű közép-jobb párt lett. Pedig az Antall-Tölgyessy Paktum választási törvénye ennek útjába olyan akadályt épített, amit átléphetetlennek tartottam.
A liberálisoknak azt kellene megtanulni, hogy legyenek szerényebbek, vegyék tudomásul, hogy a magyar társadalom többségét csak az nyerheti meg, aki közép-jobb politikát folytat. Ehhez igazodva kellene óvatosan liberalizálni.
Az MSZP-nek pedig az volna a gödörből való kimászáshoz vezető út, ha nem a liberálisokkal, hanem a nemzetiekkel keresnék az együttműködést. Ennek az ellenkezőjét tették akkor, amikor a liberálisokkal fogtak össze. Ezt elrontotta Horn Gyula, és megkoronázta Gyurcsány Ferenc, amikor a saját pártjának liberálisaival szövetkezve fogott össze az SZDSZ kiszolgálására. Tőle mégis nehéz lesz megszabadulni, hiszen esze is van, pénze is van, és mindenek előtt összekötetése is.
Visszatérek azonban Csillag István: Miért tűrünk meg király? című írására.
Én sem vagyok a királyság restaurációjának a híve, de nem azért, amiért ő. Őt, és liberális társait az zavarja, hogy a királynak hatalma van a gazdaság felett. Engem az tart vissza, hogy a király nem alkalmas az irányításra. Ha a király uralkodása vezetne a jobb eredményre, királypárti lennék. Ha a maximális vállalkozói szabadság mellett fejlődne a társadalom a leggyorsabban, akkor én is liberális lennék.
Az elmúlt hatvan év tapasztalatai azonban azt mutatják, hogy a modern társadalmat nem szabad a vállalkozókra bízni. A vállalkozók szabadságát is, törvényekkel az államnak kell szabályozni.
Már a két háború között is nyilvánvalóvá vált, hogy a vállalkozók korlátozatlan szabadsága nem biztosítja a társadalom hatékonyságát, és nem fogadható el a társadalom tagjainak többsége számára. Még mindig nem megengedhető elmondani, hogy a fasizmusok kialakulásáért a liberális gazdaságpolitika kudarca volt a felelős. Elsősorban azért, mert képtelen volt a munkaerő jelentős hányadát bevonni a társadalmi munkamegosztásba. Ebből fakadóan a gazdasági fejlődés is lelassult.
A korlátlan vállalkozói szabadságra épülő politika különösen sújtotta a fél-perifériákat, amelyikek mindegyike a belső politikai ellenzék nyomására fasiszta rendszerré szerveződött. Tegyük hozzá, hogy ezekben magasabb volt a gazdasági hatékonyság, mint a fejlettebb polgári demokráciákban. Ellenük azért tudtak győzni a háborúban a polgári demokráciák, mert sokkal nagyobb erőforrásokkal rendelkeztek, mert szövetségesükké vált a sztálini Szovjetunió, és maguk is feladták a vállaltok korlátlan szabadságát, a gazdaságot állami irányítás alá vonták.
A második világháború után a tőkés társadalmak addig fejlődtek gyorsabban, mint történelmükben valaha, mert az állam minden korábbinál nagyobb szerepet játszott.
A nehézségek az utóbbi húsz évben jelentkeztek, amikor újra hatalomra került a túlzott vállalati szabadság. A gazdasági növekedés lelassult, megnőtt a tartósan munkanélküliek aránya. Ezt feltűnővé teszi, hogy a fejlett Nyugat lassú haladása mellett példátlanul gyorsan fejlődik a Távol-Kelet minden országa, ahol a liberalizmusnak soha nem volt olyan talaja, mint a Nyugaton. A világtörténelem legnagyobb társadalmi és gazdasági eseménye azonban Kínában és Vietnámban történik, ahol még tized annyi politikai demokrácia sincs, mint az Orbán uralmáról legirreálisabb elképzelésűek sem gondolhatnak.
Csillag István azonban az Egyesült Államok egyik első szenátorának szavaival bizonyítja, hogy a korlátlan vállalkozói szabadság az egyetlen hatékony módszer.
Sokkal jobban tenné, ha az elmúlt félévszázad tapasztalatait nézné. Nagyon egyértelmű a tanulság. Ha nem az ország, hanem az egy laksora jutó jövedelem és vagyon növekedését néznénk, akkor egyértelmű, hogy az átlag feletti eredmény csak ott jött létre, ahol magas a foglalkoztatottság, és nem nő, hanem minőségében javul a népesség. E két feltétel egyikének hiánya sem engedhető meg.
E két feltétel egyike sincs nálunk biztosítva.
A foglalkoztatásunk az EU között a legalacsonyabb. Amelyik kormány nem a munkahelyteremtést tekinti elsődleges feladatának, kudarcra van ítélve.
A népességünk száma ugyan nem nő, de a minősége romlik, holott javulnia kellene. Ezt ugyan a közvélemény érzi, de a politikai hatalom a katasztrofális következményeit nem fogja fel.
Csillag István akkor rugaszkodik el realitástól tejesen, amikor a magán nyugdíjpénztárak lovagja akar lenni. Egyenesen nem jó apa, nem jó nagyapa, aki nem lelkesedik a magán nyugdíjpénztárakért. Neki, aki minisztersége után bankelnök lett, illene tudni, hogy a nyugdíjpénztárakra csak a nagyon ostoba bízza a pénzét. Ennél még az is jobb, ha az ő bankjában köti le a megtakarított pénzét. De ennél is jobb, ha állampapírt vásárol, ha családi házat épít, és mindenek előtt, tanítatja. Egy világnyelv tudása sokkal többet ért, mint a magánpénztárra bízott pénz.
