Kopátsy Sándor                    PS               2010-11-23

 

 

A közgazdaságtan egyik elméleti hibája, hogy a lakosság növekedését társadalmi célnak tekinti, és a létszám stagnálásának, sőt a lassú csökkenésnek, csak a negatív hatását veszi figyelembe. Ezt teszi éppen abban a korban, amikor a fajunkat fenyegető legnagyobb veszély az elszabadult népszaporulat. Elég arra gondolni, hogy az elmúlt száz év során a föld lakossága háromszorosára nőtt. Az elmúlt negyven évben megkétszereződött.

Ilyen viszonyok között a közgazdaságtannak elsősorban azt kellene bizonytani, hogy milyen veszéllyel, milyen igényekkel jár a népesség növekedése. Ezzel szemben az orruknál tovább nem látó közgazdászok az elöregedés felett siránkoznak, a létszámcsökkenésnek pedig csak a negatív következményeit látják. Még addig sem jutottak el, hogy kiszámolják, mivel jár az, ha egy faj évente akárcsak tized százalékkal növekszik. Ez az ember viszonylag nagyon rövid százezer éve alatt is elképzelhetetlen. Csupán negyven év alatt a mintegy másfél százalékos népszaporulat is hárommilliárdnál nagyobb létszámnövekedést eredményezett. Ennek az eltartása nagyságrenddel többe kerül, és több természetpusztítással jár, mint a beharangozott éghajlatváltozás.

E téma rövid kifejtését, The Economist legutóbbi számában The Japan synodrom címmel megjelent írás tette indokolttá. Mit tegyünk, ha a világ legtekintélyesebb gazdasági hetilapja is ilyen ostobán kezeli a témát. Szinte nehéz röviden minden hibás állítást megcáfolni.

Az elöregedést is dialektikusan kellene kezelni. Az még érthető, ha a statisztikusok az öregséget az évek számával mérik. De még ez is hibás, mert a 65 év nem minden társadalomban a nyugdíjkorhatár. Ennél sokkal durvább hiba, ha az öregséget Nigériában és Japánban ugyanazzal az évvel mérik. Nemcsak fajunk történetében, de még az én gyermekkorom falújában is nagyon öregnek, hanem ritkaságnak számított az, aki elmúlt 65 éves. Japánban tízszer annyi 85 éve van, mint nyolcvan éve az én falumban 65 éves volt. Ráadásul a japán 85 évesek várhatóan még több évet megélnek, mint akkor a falusi 65 évesek.

Ennél is nagyobb változást okozott az, hogy akkor szinte csak a fizikai munkából lehetet megélni, ma egyre inkább csak a szellemiből. Akkor a 65 évesek már nem tudtak aratni, ma a 85 éves karmesteren senki sem csodálkozik. Magam, közel a kilencvenhez, többet írok, mint fiatalon.

A közgazdások mindig arra hivatkoznak, hogy egy nyugdíjasra egye kevesebb dolgozó, járulékfizető jut. Ez ugyan több okból természetes, de akkor is ostobaság. A jelenkorban, de a jövőben még inkább differenciálódni fog a dolgozók hatékonysága, értéktermelő képessége. A felső minőségi tizedük az átlagnál ötször többet eltart, az alsó pedig önmagát sem lesz képes eltartani. Tehát nem a dolgozók száma, hanem a minősége a fontosabb.

Már sokszor leírtam, hogy a népesség csökkenése több előnnyel, mint hátrány jár. A közgazdászok csak a hátrányokat számolják. Nem veszik figyelembe, hogy a népesség növekedésének két elsődleges többletigénye van. Egyrészt munkaképes korig fel kell nevelni a többletet, ezzel egy lakosra kevesebb fogyasztás jut, másrészt létre kell hozni az egy lakosra jutó vagyont, infrastruktúrát, munkahelyet. Ennyivel kevesebb marad az egy lakosra jutó vagyon növelésére. Ez utóbbi mintegy háromszorosa az egy lakosra jutó nemzeti jövedelemnek.

Ebből fakadóan, az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon egyszerű újratermeléséhez a társadalom nemzeti jövedelmének 4 százalékos növekedésre van szükség. Ilyengyors növekedés még az ipari forradalmat követő századokban sem fordult elő. Most, néhány dél-ázsiai államban van példa, de ott ennél is gyorsabb növekedésre van szükség, mivel a lakosságuk száma évi 2 százalékkal nő. Ezért már az egyszerű újratermeléshez is az államok nemzeti jövedelmének évi 8 százalékos növekedésre van szükség. Kínában is csak akkor jelent meg az egy lakosra jutó jövedelem, és vagyon növelhetősége, amikor az állam erőszakkal 2-ről, fél százalékra szorította le a népszaporulatot.

Kína és India szembeállítása a világtörténelem legvilágosabb illusztrációja arra, hogy a népesség növekedése hogyan hat az egy laksora jutó eredményre.

1. A munkaképes korú népességet 15-64 éves korosztállyal azonosítja. Nem veszi tudomásul, hogy a 15-64 éves életkor utoljára a tőkés osztálytársadalmakban volt, többé, kevésbé általánosan elfogadható. A jelenkor fejlett társadalmaiban azonban anakronizmus. Elsősorban, minél fejlettebb a társadalom, annál később válnak az emberek munkaképessé. Japánban 18év előtti munkavállalás már ritkaságnak számít. A fiatalok harmada egyetemet, főiskolát végez. Ezek fogják adni az értéktermelés nagyobbik felét. Az arányuk néhány évtized múlva, meg fogja haladni a kétharmadot.

A módszertani hiba abban van, hogy a már munkaképes korosztálynak a képzésben való részvételét fogyasztásnak és nem értéktermelésnek tekintik. Vagyis a legértékesebb érték felhalmozását, a tanulást nem tekintik értéktermelésnek, foglalkoztatásnak. A statisztika egyik legfontosabb mutatója, a foglalkoztatás, a munkaképes korosztály tagjainak a tanulással töltött idejét nem tekinti értéktermelő munkának. Ennek ellenére, hogy nem tagadhatja, hogy ez a társadalom számára a tanulás a leghatékonyabb munkavégzés. Japánban ma már a 15-18 éves korosztály kilencven százaléka még tanul, a társadalom szellemi vagyonát gyarapítja, mégis inaktívnak számít.

A cikk arra hivatkozik, hogy 1950-ben még 87 millió japán élt a 15-64 évesek korcsoportjába, 2050-ben pedig, várhatóan már csak 52 millióan lesznek. Azzal a szerző nem számol, hogy ma egy japán dolgozóra közel tizenötször akkora értéktermelés jut, mint hetven ével korábban. Ahhoz pedig még merészebbnek kell lenni, hogy azt mondja meg, mekkorára nő 2050-ig az egy dolgozóra jutó nemzeti jövedelem.

2. Allergiás vagyok arra, hogy az országokat a megtermelt nemzeti jövedelmük alapján rangsorolják. A közelmúltban az volt a vezető hírek egyike, hogy Kína megelőzte Japánt. Ez alatt azt kellett érteni, hogy ma már a tizenötször népesebb Kína több nemzeti jövedelmet termel. Azt nem tették hozzá, hogy egy lakosra vetítve még a tizedénél sem tart.

A hivatkozott cikk írója azon siránkozik, hogy 2050-re Indonézia is meg fogja előzni Japánt. Természetesen, nem az egy laksora jutó jövedelemmel, hanem az országéval. Az egy laksora jutó nemzeti jövedelme azonban tizede sem lesz.

Japánnak azonban nem attól kell félni, hogy Indonézia, India, Brazília, Oroszország megelőzi, mert az idézett országok mindegyikében lassabb az egy laksora jutó növekedés, mint nála. Sokkal inkább aggódnia kell, hogy a két városállam, Szingapúr és Hong Kong máris megelőzte. A sokkal hátrábbról indult, volt gyarmatuk Tajvan az idén előzte meg. Dél-Korea lesz a következő. 2050-re pedig Kína és Vietnám is meg fogja előzni. Japánban ennek nem az elöregedés, hanem a társadalmi zártság lesz az elsődleges oka. Ezt Tajvan esetében megírtam, hogy ebből az országból egymillió lakosra vetítve, tízszer annyian járnak nyugati egyetemekre, mint Japánból.

Japán ugyan nagyon sikeres a tudomány és a technika vívmányainak elfogadásában, de alkalmatlan társadalom arra, hogy kívülről fogadjon be jó munkaerőt, a tudóstól, a munkásig. Erre a legjobb példa, hogy a második világháború alatt több millió koreait fogadott be, de máig nem integrálta azokat. A koreai emberek Dél-Koreában a világon leggyorsabban fejlődő országot építették. Japánnak pedig nem kellettek. Az egyetlen kelet-ászai ország, amelyik nem engedett be kínai diaszpórát, ami pedig a térségben ugyanolyan élesztő, mint a Nyugaton a zsidóság volt.

Az Egyesült Államok, és Kanada sokat köszönhet annak, hogy a munkaerő elitjét legjobban befogadó állam. Óriási hátrány, ha egy ország fél az idegen etnikai elittől.

3. Ez az írás is félti Japánt a növekvő államadósságtól. Ezzel szemben, ha tudnának jól számolni, Japán a világ egyik legjobban megtakarító, legkevésbé eladósodott állama. Igaz, hogy sok az államadósága, de ennél sokkal több az állam devizatartaléka és a lakossági megtakarítása. Az államadóságot az állam a saját lakosságától vette fel, nem külföldről kérte kölcsön. Nála van az egy laksora jutó legnagyobb devizatartalék, amerikai államkötvény. Erre kell mondani, hogy a japán társadalom, mint a többi távol-keleti társa, nagyon takarékos, az állam azonban ennek jelentős hányadát kölcsönvette. Közgazdasági szempontból nem az államadóságot kell nézni, hanem a lakosság jövedelméből a megtakarítási hányadot.

4. „A lakosság öregszik és fogy, ez valószínűleg csökkenteni fogja a belső keresletet.” Ennél nagyobb butaságot is nehéz volna kitalálni. A keresletet csak a szegénység tudja csökkenteni. Fajunk tulajdonsága, hogy csak a szegény igénytelen, a gazdagsággal hatványozottan nő az igényesség. Az ugyan igaz, hogy az ugyanolyan gazdag, ha öreg, kevesebbet fogyaszt, mint a fiatal. De a gazdag öreg sokkal jobb fogyasztó, mint a szegény fiatal. A fogyasztást elsősorban a jövedelem gerjeszti, ehhez képest az életkor nagyon másodlagos. Egy szakembernek annyit illene tudni, hogy az öreg milliárdosok költenek többet, nem a szegény fiatalok.

A pesszimista írás és rétér arra, hogy van remény.

A reményei között csak egyik hibás. „A bevándorlás segíthet.” Véleményem szerint, Japánon kívül, nincs még egy olyan ország, amin a bevándorlás nem segíthet. A japán a világ legnehezebben befogadó társadalma.

Ezeket a szerző nagyon röviden elintézi, illetve figyelmen kívül hagyja.

1. A jelen, és a belátható jövő a puritán népeknek kedvez. A japánokebben a világelsők között vannak. Mind a tanulásban, mind a munkában szorgalmasak, tiszták, törvénytisztelők, tisztaságszeretők. Az ilyen népek mindig ott lesznek a leggazdagabbak között.

2. A legnagyobb tartalékuk a nők társadalmi befogadásában rejlik. „Jelenleg a nők 62 százalékaaz első gyermek megszületése utánkilépa munkavállalásból.” Amelyik társadalom ennyire kizárja a nőket, egyre kevésbé lehet versenyképes. Ez a japán tartalék kimeríthetetlen.

3. Fokozni kell a nyugdíjkorhatár utáni munkavállalást. Erre akkor is szükség van, ha 70 évre emelik a nyugdíjkorhatárt. Erre a japán társadalom már régen megérett. Japánban jobb minőségű munkaerő a 64-70 éves korosztály, mint bárhol másutt. Ezt mutatja, hogy az elöregedés ellenére az egetlen ország, ahol nem nőnek az egészségügyi kiadások, és mégis a legmagasabb a várható életkor.

Az angol újság, angol szerzője ugyan felsorolja az összes kedvezőtlen tényezőt, ami az elöregedéssel jár, de kihagyja, illetve súlyához viszonyítva röviden elintézett. Sót sem ejtett a két legjelentősebb tényről.

I. A japán nép tanulás- és munkaszeretete a legjobbak egyike a világon. Márpedigkorunkban ez a jövő első feltétele. Ezt azért az angolokról nem lehet elmondani. Sem a tanulási, sem a munkavégzési, sem a megtakarítási törekvések tekintetében.

II. Japán a világ egyik legjobban túlnépesedett országa. Az ország terviszonyai csak a terület nagyon kis hányadában adnak lehetőséget mind a letelepedésre, mind a vállalkozások számára. A közgazdaságtan a térségek eltartó képessége és lakosságának nagysága közti összefüggésről szinte említést sem tesznek. Ezért nem érthetik meg például a távol-keleti népek igyekezetét a lakosság növekedésnek megállítása érdekében.