FEJEZETEK A MAGYAR TÖRTÉNELEMBŐL
Ezen a címen a történelmünk egyes fejezetiről írom le röviden a másokétól eltérő véleményem.
I.
AZ ÁLLAMALAPÍTÁS
A magyar történelem nem a magyar nép sorsának alakulását, hanem a magyar államét, ezt is csak a katolikus egyház érdeke alapján, tálalja. Ez a három érdekezer éves történelmünk soráncsak a keresztény állam alapítása során fedte egymást.
Máig általános a felfogás, hogy Géza még elnézte, de István erőszakkal kényszeríttette a keresztény hitre az ország lakosságát. Az igazság az, hogy a két nagyszerű vezető felismerte, milyen út az elkerülhetetlen, amin meg sem lehetne állítani az eseményeket, hát élére állt. Géza és István tudomásul vette a megállíthatatlant, és a nép élére állt.
Ők valóban azon az úton, a földművelésre, a keresztény hitre és a jobbágyrendszerre épülő társadalmi szerveződésre vezették a magyarság nagy többségét, amire akkor a hasonló helyzetbe kerülő népek sora önként lépett. Géza még csak igyekezett félreállítani a kereszténységre való áttéréstől, a letelepedéstől irtózó, a változásnak ellenálló kisebbséget, István azonban kegyetlenül felszámolt mindenilyen erőt, kezdve a trónutódlásra szóba jöhető rokonaitól a sámánokig. Egyikük sem annyira hívő keresztény, hanem csak a kor parancsát megértő vezető volt.
Alig egy generációval később azonban Istvánt, fiával és Gellért püspökkel együtt szentté avatták. Ezzel a pápák kettős célt szolgáltak. Egyrészt I. Lászlót meg kellett nyerni arra, hogy az esedékes keresztes hadjáratot, ami a gyakorlatban sáskajárást jelentett, engedje át az országon, másodsorban Istvánt, hálából a keresztény királyság kiépítéséért úgy kívánta megörökíteni, mint egy imádni való középkori szentet. Az ő szentté avatása tehát evilági politikai kitüntetés volt. Tegyük hozzá, hogy a középkorban minden nép, táj, település álma volt, hogy legyen saját szentje. I. László, aki később maga is elnyerte ezt a legmagasabb rangot, olyan bölcs volt, hogy családja legkegyetlenebb ellenségét, Istvánt, a családja, az Árpád-ház, és az ország érdekében szentté avatatta. Ezzel olyan példát adott az uralkodói kötelességre, amit tanítani kellene. Ha valakit gyűlölnie kellett, az, apjának megcsonkítója, István volt, akitől, ha kedves az élete, neki is menekülnie kellett. De az állam érdeke megkövetelte, hogy István, mint az első keresztény fejedelem, és ezen keresztül az Árpád család felmagasztosuljon
A katolikus klérus máig bajban van azzal, hogy István valójában ázsiai fejdelem volt, akinek kötelessége, hogy a trónutódlást zökkenőmentes legyen. István korábban a lengyel király kiheréltette a testvérét, hogy ne lehessen utóda. Ez az uralkodói feladat még hatszáz év múlva is élt az Oszmán Birodalomban, ahol a szultán megválasztása napján a testvéreit, közakarattal, kivégezték. Ez nem a szultán bűne volt, hanem kollektíva bölcs előrelátása.
Arról sem olvastam, hogy a hármas vetésforgó előtt, a Római Birodalomban, az Alpoktól északra, a Dunántúlon és Erdélyben is, csak a városi lakosság volt keresztény. Nem véletlen, hogy a latinul a földművest paganus-nak, azaz pogánynak hívták. A katolikus egyház azonban ezt sem tanítja. A vidéken nyomorban és tudatlanságban élő nép megtérítését a kereszténység sem érdekelte.
A nagy fordulatot a sok százéves szelekciónak köszönhetően a telket már kibíró búza és árpa tette lehetővé. Ezt gyorsan követte a nagy agrártechnikai forradalom, a hármas vetésforgó, a lovak patkolása, hámba fogása, az első tengelyét forgatni képe kocsi megjelenése tette lehetővé. Ennek hatására példátlan ugrást következett be a mezőgazdasági munka termelékenységében. Száz év alatt a földművelés fölénybe került a pásztorkodással szemben, közel kétszeresére nőtt az egységnyi területen elérhető jövedelem nagysága. Nem kellett a hatalom nyomása ahhoz, hogy az erdei és a pusztai pásztor földművelésre térjen. Ezt a változást a politikai hatalom sem tudta volna megakadályozni.
Az agrártechnikai forradalom hatására jelentősen megnőtt az egységnyi művelt terület eltartó képessége. Ezzel együtt jelentősen javult a földműves nép táplálkozása, csökkent a halandóság. Az Alpoktól északra, a közel ezer éven keresztül stagnáló népesség, gyorsan szaporodott. Alig száz évvel az agrártechnikai forradalom után a népesség megkétszereződött. Feléledtek a római kor városai, nagyon gyorsan sokszorosára nőtt az urbanizáció. A 10. század előtt szinte nem volt városi lakosság, kétszáz évvel később már 5-10 százalékos lett.
A 10. száza végére milyen helyzet alakult ki a Kárpát-medencében?
Ugyanaz, ami a Római Birodalom északi határán, a limes két oldalán, a mai Koppenhágától a mai Kijevig. Három feladatot kellett minden népnek a maga módján megoldani.
I. A nomád pásztorkodásról a földművelésre kellett áttérni. A kor történészei máig sem hangsúlyozzák, hogy ez volt, minden további politikai és vallási következmény alapja. A Római Birodalom már az időszámításunk kezdetén megvetette a lábát az Alpoktól északra. A bukását az okozta, hogy csak a közigazgatást, a katonai szervezetet hozhatta, a kor gabonáit, a búzát és az árpát nem, mert azok nem bírták a telet, gyakran kifagytak. Nemcsak a keményebb telű Kárpát-medencében, de Franciaországban is. A nagyon bizonytalan áttelelő és kishozamú gabonatermelés mellett a fölműves koldus volt a pásztorhoz képest. A történészek által sötét középkornak nevezett évszázadokat és a még gyakran kifagyó gabonák korának nevezném. A megelőző három évezred minden eredménye a gabonatermelésre épült. Az Alpoktól északra azonban erre a 10. századig, nem volt lehetőség. Ekkora szelektálta a közel ezer éves kíséretezés a gabonákat télállóvá, a korább i gyomnövényből, a rozsból és a zabból is kultúrnövény lett.
Bármennyire meglepő, a Nyugat felemelkedésének alapját a búza és az árpa télállósága jelentette.
A már viszonylag biztos őszi gabonák vetették fel a hármas vetésforgó lehetőségét. Ami azt jelentette, hogy nem kétévente lehetett a földet megművelni, termőre fogni, hanem három évben kétszer. Vagyis nemcsak a földterület felén, hanem kétharmadán volt termés, méghozzá biztos. De legalább ekkora jelentősége volt annak, hogy megnőtt a munkanapok száma, ugyanis a termés felének ősszel, a másiknak tavasszal volt a vetési munkája. Az aratás is egymást követte. Vagyis a nagyobb termeléshez nem kellett több munkaerő és igavonó, csak azok kihasználtsága nőtt meg. A közel kétszeres termeléshez nem több ember, igavonó állat és felszerelés kellett, hanem nagyobb szorgalom.
Ehhez a gyors hatékonyságnövekedéshez járult a lovak patkolása, hámba fogása, ami elképesztő hatékonyságnövekedést hozott. A patkolt, hámba fogott lóval végzett talajmunkák és szállítások felére csökkentették az időigényt.
Azt, hogy a patkót szerencsehozónak tartjuk, a forradalmi jelentőségén alapul. A patkolatlan lovat párás éghajlaton nem lehet használni, mivel a patája felpuhul, deformálódik, a sárban, vizes füvön, vagy hóban szinte járóképtelen. Ezzel szemben, ha kétkilónyi vassal megpatkoljuk, az értéke megsokszorozódik. Egy nagyon drága állat értékének nagyságrendje attól függ, raktunk-e rá kis értékű patkót.
A ló patkolása, a Nyugat felemelkedésében, minden politikai eseménynél fontosabb történelemalakító változást hozott. Az emberek és tárgyak térbeli mobilitásában csak a személygépkocsi, illetve a robbanómotor hozott. Előtte, aki sietett, gyalog ment, mert az ökrök járásánál az is gyorsabb volt. A történészek azonban még addig sem jutottak el, hogy a nyugat-európai út- és terepviszonyok között a távolsági kereskedelemben mit jelentett a patkolt ló.
A mezőgazdaság számára azonban maga a patkolt ló kevés lett volna, ha nem jelenik meg a hám, és a kocsik fordítható első tengelye. Ezt, nekünk magyaroknak is, illene tudni, hiszen azt mi hoztuk be Európába. Ezt a Milánói Technikai Múzeumban tanulhattam meg. Pedig a kocsi szavunk minden nyugti nyelv őrzi.
Arról még inkább szólni kellene a magyar történelemben, hogy mi abban a tekintetben későn jöttünk, hogy a lovasságunk tanai fölényt jelentett volna. Patkolt lovak nélkül a Nyugat történelme is másként alakult volna, hiszen az arab hódítók már Franciaországban jártak, amikor Martel Károly francia király patkolt lovai megverik a sáros talajon mozgásképtelenné váló, patkót még nem ismerő, arab lovasságot. A francia nép azonban tudta, azért adta a győztes királyának a Martel, azaz kovács előnevet.
A honfoglaló magyarok sem ismerték a patkót, hiszen a kelet-európai sztyeppén, ahol kevés a csapadék és nincsenek hegyek, nem volt nélkülözhetetlen. A patkolt ló volt a mai harckocsi elődje a középkorban. A páncélba öltözött nehéz lovagok ellen nem lehetett csatát nyerni. Ezt, István királyunk jól tudta, ezért támaszkodott a német lovagokra. A 20. század második felében került elő az itáliai krónika, ami István és Koppány csatáját úgy írja le, hogy István a német lovagjai leverték Koppány magyar seregét.
De térjünk vissza az agártechnikai forradalomra.
A hármas vetésforgó, a tavaszi és a már télálló őszi gabonák éppen a honfoglalásunk idején érték el a Kárpát-medencét. Mai fejjel is nehéz megérteni azt a sebességet, amivel ez a művelési mód terjed. A Dunántúl az avarok és a szlovákok már a honfoglalás idején alkalmazták. Az ő példájuk követte spontán a magyarság. A mi népünk előbb lett a pásztorból földművelő a Dunántúl és az Alföld peremvidékén, mint keresztény. Akkor már a földműves volt a gazdag, a pásztoroz képest.
A magyarok honfoglalása a legjobb történelmi pillanatban történt. Előtte erre nem volt alakalom. A hunok, és az avarok számára még nem volt vonzó a földművelés. Ők a sötét középkorban jöttek.
Történelem felfogásunkra jellemző, hogy nem hangsúlyozzuk, milyen társadalmi fordulatot jelentett az államalapításuk során zajló életmódváltozás, a pásztorok letelepedése, és áttérésük a földművelésre. Géza és István idejében a magyar nép, annak érdekében, hogy jobban éljen, a férfiak a családdal együtt, otthon lakhatnak, és kenyeret ehettek, szívesen áttértek a pásztorkodásról a földművelésre. Az itt élő szlávok és rokonaik, avarok életmódját követték. Ez akkor is megtörténik, csak lassabban, de feltartóztathatatlanul, ha a vezérük, királyuk ezt nem ösztönözte, hanem fékezte volna.
2. Áttérés a keresztény hitre. Erről történelmünk azt érezteti, hogy Istvánnak erőszakkal kellett a lakosságot keresztény hitre téríteni. Ezzel szemben a nagy többség már akkor áttért, illetve viszonylag gyorsan áttért volna, ha István nem alkalmaz kényszert az ellenállókkal szemben, nem bánik kegyetlenül a régi hithez ragaszkodókkal. Elég lett volna azt szem előtt tartani, hogy velünk szinte egy időben lettek keresztények a frízek, a szászok, a csehek, a lengyelek és az ukránok. Sokkal jellemzőbb volt, hogy nem a királyok, hercegek voltak a térítők, ők, önérdekből, mentek a népük után. Az természetes, hogy a pogányságnak voltak megrögzött hívei, elsősorban a hatalmi elit és a pogány papság, a sámánok. Ezekkel szemben István kegyetlen erőszakot alkalmazott.
Azt kell látni, hogy a 10. század során kéz a kézben terjed el a hármas vetésforgó és a kereszténység a Római Birodalom északi határvidékén, a limesek két oldalán élő népek között. Annyi a különbség, hogy a nyugati technikát és vallást elfogadó népek közül, tőlünk nyugatra, a nép letelepült erdei pásztorok már falvakban éltek, mi és az ukránok azonban még nomád pásztorok voltunk.
A magyar történelem megértéséhez azt kell hangsúlyozni, hogy amíg a hunok é avarok a sötét középkorban érkeztek a Kárpát-medencébe, amikor még a pásztor számára nem volt vonzó a földművelés. Mi, magyarok akkor érkeztünk, amikor más a pásztor joggal irigyelte a földművest.
Az egyháztörténészeknek pedig azt kellene elmondani, hogy a kereszténység csak akkor lett, lehetett a vidéken élő lakosság vallása, amikor már a földműves jobban, biztonságosabban megélt, mint a pásztor. A kereszténység vidékre és északra való terjedése jól jött a Pápaság számára. Az előző századokban, a mohamedán térítés következtében, elveszette hívőinek és térségének gazdagabb felét.
A hármas vetésforgóval szinte párhuzamosan indult el, és győzött az ír püspökök térítése. Az ír kereszténység hatását jól mutatja, hogy a magyarság első, három fő szentje Patrik, Kálmán és Gál, ír térítők voltak.
Visszatérve a haditechnikára.
A magyar történelem sokkal könnyebben megérthető volna, ha leírnánk, hogy az államalapítás előtt a nomád pásztor, utána Mohácsig a páncélos lovag, a puskapor után a tűzerőt kezelni tudó, fegyelmezett polgár és a hívatásos volt a hadviselés élén. István nem véletlenül értékelte olyan magasra a német lovagok katonai erejét.
A lovagok katonai értékét a puskapor semmisítette meg. A Mohácsi csata kapcsán vált nyilvánvalóvá, hogy a tüzérséggel, és a hívatásos katonákkal szemben nem állhat ellent a lovas bandérium.
Ennyit István külpolitikájáról.
A magyar történelem, nemcsak a magyarság megtérítést tálalja, a keresztény klérus szemszögéből, de István személyes érdemének minősíti, hogy a koronát a pápától, és nem a császártól kérte. Rövidtávon, István a király személyes hatalma szempontjából érthető, hogy István bölcsen döntött, hogy nem a császártól, hanem a pápától kért koronát. Utólag azonban ezt a döntést nem kellene kitűnőnek minősíteni. A kor nagyhatalma nem a pápa, hanem a német-római császár volt. Nekünk nem a pápához, nem a mediterrán, hanem a császárhoz, a nyugat-európai kultúrához való szoros kötődés lett volna fontosabb. Ebben a tekintetben is a cseh király volt a bölcsebb. Ő a császártól kért koronát. Ezzel a birodalom egyik választófejedelmének rangjára emelkedett, és a Nyugathoz kötötte magát. Még ma is elég megnézni Prágát és Budapestet ahhoz, hogy lássuk, ki döntött jobban. Ezt, a magyar királyok között egyedül a Prágában nevelkedett Mátyás látta.
