Kopátsy Sándor PP 2009. ápr. 2.
MI A TEENDŐ?
Hetek óta teljes a politikai zűrzavar. Az illetékesek maximálisan holnapig látnak, holott a húsz éve ránk szabadult gazdaságpolitikai liberalizmust kell felszámolni. Az ugyan igaz, hogy napi gondjaink vannak, ég a ház, a tűzet akkor is oltani kell, ha az okát még nem ismerjük. A baj az, hogy az oltásnál olyan módszert használunk, ami növeli a keletkezésének veszélyét. Ezt csak azok fogadhatják el, akiknek már nincs más gondjuk, minthogy kihúzzák a választási ciklusig.
Mi okozta a jelenlegi álságot?
A rendszerváltás átesést jelentett a foglalkoztatás másik végletébe.
Mivel akkor csak a teljes foglalkoztatás negatív hatását éreztük, ideje volna utólag reálisan értékelni. Reálian, legalábbis a liberális munkaerőpiachoz viszonyítva.
A bolsevik rendszerben teljes foglalkoztatás volt, az óta a krónikus alulfoglalkoztatás a jellemző. Akkor csak azt láttuk, hogy a teljes foglalkoztatás lerontotta a nagyobb teljesítményben való érdekeltséget, lehetetlenné tette a fejlettebbekhez való felzárkózást, vagyis a fejletteknél gyorsabb növekedést. Sztálin úgy oldotta meg a fegyelmezetlenség, az érdektelenség problémáját, hogy, aki nem megfelelő, munkatáborokban fogták munkára. Ez még Kelet-Európában sem volt fenntartható megoldás, nemhogy Magyarországon.
Ezt még Moszkvában is belátták, ezért Rákosit Nagy Imrével cserélték fel. A vezércserét ugyan végrehajtották, de a táborúkat hatalmon hagyták. Nagy Imre, már szakterületénél fogva is, a mezőgazdaságban akart több munkaalkalmat teremteni, és ezt még meg is engedték neki. Amikor azonban a reformjait az egész gazdaságra ki akart terjeszteni, leváltották. Nem kellett azonban két esztendő ahhoz, hogy a kiengedett levegő robbant, kitört a forradalom. A közvélemény azonban már nem elégedett meg a gazdasági reformokkal, többpártrendszert, nyugati demokráciát akart. Ezt azonban Moszkvában nem tűrték, és fegyverrel verték le a forradalmat. Nem a Rákosi-rendszert akarták restaurálni, hanem a reformokat a gazdasági életre korlátozni. Valami olyant tartottak megengedhetőnek, amit Lenin a polgárháború után tervezett, illetve amit Kínában, a kilencvenes években bevezettek.
A történészeink máig nem veszik tudomásul, hogy a 68-as új gazdasági mechanizmusnál több lehetetlen, kevesebb eredménytelen lett volna. 1956 és 1990 között azok voltak a leghasznosabbak, akik ezen a két határon belül maradtak. Akik többet akartak,azok ideje a rendszerváltás után jött el. Sajnos, botrányosan rosszul éltek a lehetőséggel.
Egyelőre maradjunk a teljes foglalkoztatás értékelésénél.
A liberális közgazdászok csak azt látták, és látják ma is, hogy a teljes foglalkoztatás lecsökkenti a munkaerő javának motivációját, rontja a munkahelyei teljesítményt, azt nem, hogy mibe kerül ezzel szemben a munkapiacról való kiszorítottság. Akkor érthető módon, nem láthattuk, ma azonban belerokkanunk.
A munkátlansággal járó társadalmi kár nagysága két tényezőtől függ. A viselkedési kultúrától és az iskolázottságtól.
Ami a viselkedési kultúrát illeti.
A puritán és a konfuciánus kultúrában a munkanélküliség nemcsak tétlenséget, hanem bűnt is jelent, amit jóvá kell tenni.
Elég megnézni, hogy mekkora a munkaára fogottság a skandináv országokban és mekkora a mediterránokban. Ez a mutató kontinensünkön északról délre, keletről nyugatra csökken. De nemcsak a munkára fogottság, hanem az egy dolgozó munkában töltött évi óráinak, az ünnepek számában, és a hiányzásokban is ez jellemző.
Ugyanez a tendencia, de még élesebben mutatkozik meg Észak-Amerika és Latin-Amerika között.
A konfuciánus kultúra pedig ebben a tekintetben még a puritánokat is megelőzi. Ott a legmagasabb az egy dolgozóra jutó ledolgozott órák száma. Arról százszor annyit írnak, beszélünk, hogy mennyi tőke megy a kínai feldolgozó iparokba, de soha nem tesszük hozzá, hogy ők egy év alatt annyi órát dolgoznak, mint mi tizenhat hónap alatt. Ráadásul még intenzívebben.
Számunkra ebből az lenne a tanulság, hogy mivel mi középúton vagyunk a finnek és a dél-olaszok között, nálunk az államnak tenni kell annak érdekében, hogy magasabb legyen a munkára fogottság.
Ami az iskolázottságot illeti.
Az iskolázottság ugyan csupán egyik eleme a munkaerő minőségének, a mérhetőség szempontjából, könnyen csak ezt használom, annak ellenére, hogy a munkaerő minősége egyre jobban függ a képességtől és az erkölcstől. A tehetségtelen diplomás, vagy a fegyelmezetlen munkaerő nem keresett.
Annak ellenére, hogy általános jelenség, hogy a munkanélküliség ráta az alacsonyabb képzettségű rétegekben nagyobb, a magasan iskolázottakban kisebb, az ebből fakadó feladattal a munkaügyik politika alig, vagy egyáltalán foglalkozik. Szinte minden országra jellemző, hogy a bérek közterheit, adóját azonos százalékban állapítják meg. Vagyis nincs külön ösztönzés arra, hogy a gyenge minőségű munkaerőt alkalmazzák, amiben nagyon alacsony a munkára fogottság. Márpedig ehhez erős társadalmi érdek fűződik, hiszen a gyenge minőségű munkaerő munkátlansága okoz a legnagyobb erkölcsi kárt. Ez a kár annál nagyobb, minél gyengébb fegyelmű, és kevésé iskolázott munkaerőt érint.
Ezt nem láttam még akkor, amikor a teljes foglalkoztatást bíráltam. Ma már látom, hogy a második világháború óta a legnagyobb társadalmi kárt az okozta, hogy a rendszerváltás óta a munkaerő alsó minőséi ötödét, a cigányság nagy többségét leszoktattuk a munkára.
A rendszerváltás után hatalomra került liberális foglalkoztatási politika sokkal nagyobb kárt okozott, mint az eladósodás, ami ugyancsak a katasztrofális foglalkoztatásnak a következménye. Kevesen dolgoznak, még kevesebben adóznak. Az erkölcsi állapotunk, a kisemberek vagyonbiztonsága pedig elviselhetetlen mértékben leromlott. Ma már ott tartunk, hogy nagyon másodlagos, hogy melyik párt, milyen ideológiával került hatalomra, csak az számít, ki tesz többet a leszakadt rétegek munkára fogása érdekében.
A liberális közgazdászok és miniszterelnök jelöltek csak azzal foglalkoznak, hogyan lehet megszorításokat alkalmazni, azt is főleg a szegényebb rétegek rovására, de fel sem merül, hogy minél több munkaképes embernek legyen munkája.
