Kopátsy Sándor EH 2011-01-25
AZ INDULAT NEM JÓ TANÁCSADÓ
Már elég idő telt el a választások óta, hogy a példátlan vereséget szenvedő ellenzék kijózanodjon, és ne csak azt nézze, milyen sérelmek érik azt a politikai demokráciát, amit ők alkotmányos szabadságnak hívnak.
Még azt sem számolták ki, hogy a kormánynak ténylegesen nemcsak kétharmados parlamenti többsége van, hanem a szoclib ellenzékkel szemben négyötödös, a szélsőjobbal szemben pedig kilenctizedes támogatottsága van. Az ellenzék ugyanis a Fidesz két oldalán van, azok összefogására egyik fél sem számíthat. Számíthat viszont a Fidesz arra, hogy két ellenzéki oldal benne látja a kisebb politikai ellenfelét.
Ehhez mindig hozzáteszem, hogy a Fidesz kétharmados győzelme az angolszász országokban 99 százalékos volna. Ott ugyanis csak az lehet törvényhozó, akit a körzetében megválasztanak. Nálunk pedig ilyen ellenzék nincs.
A liberálisok, akik számára a poklot jelentené a Jobbik győzelme, még nem ébredtek rá arra, hogy csak az erős Fidesz jelent garanciát arra, hogy ne kelljen félni a jobboldaltól. Eddig mindig fennállt annak a veszélye, hogy a közép-jobb a szélsőjobbra szorul. Most nincs ilyen veszély. Ezért a szoclib ellenzék ettől fellélegezhet, és bátrabban baloldali lehetne. De nem az lett, hanem hisztérikusan Fidesz ellenes. Nem veszi tudomásul, hogy a Fidesz olyan, mint a magyar társadalom többsége, közép-jobb, nemzetei, historikus, kisé klerikális. Aki a Fideszben azt támadja, amiért népszerű, vesztére van ítélve. Minél vadabbul támadják, annál népszerűbb lesz. Ez a hatás különösen igaz akkor, ha a támadások élcsapata a liberális zsidó értelmiség, aki külföldön keresi a szövetségeseit. Márpedig egyre inkább ez rajzolódik ki. Ha folytatják, több ciklusra felszámolják magukat. Ráadásul, azt lárva, hogy itthon a Fidesz népszerűségének nem ártanak vele, egyre indulatosabbak lesznek.
Ennek a szoclib stratégiának klasszikus példája a Népszabadság mai száma. A levelező rovatban lehoznak egy olyan dühtől tajtékzó levelet, amit a színvonala miatt sem hozhat le egy színvonalas újság. De már a színvonal nem számít, csak az elkeseredett harag.
A másik, nagyobb írásnak már a színvonala megüti a mértéket, de a düh ezt is lerontja, a dühös ember Ungváry Rudolf, aki íróként jegyzi magát, de történelmi hátteret fest, Az ellenállás dicsérete címen megjelent írásában.
Arra hoz fel történelmi példákat, hogy a többségnek soha nem volt igaza. Sajnos a példái azt igazolják, hogy a többség a felhozott esetekben nemcsak súlyosan tévedett, de bűnhődnünk is kellett, sőt még ezután is kell érte.
Az állítása azonban súlyos tévedésre épül.
Példának azt hozza fel, hogy a magyar nép lelkesedett az első világháborúért, aztán a két háború között az egyre embertelenebb zsidótörvényekért. Abban Ungvárinak igaza van, hogy a magyar társadalom többsége mindkét esetben lelkes volt. Az első világháborúba a nép is lelkesen ment. De hozzá kellett volna tenni két megjegyzést.
1. A háborúba a magyar zsidóságnak legalább akkora többsége is lelkesen ment, mint a magyar etnikumú lakosság. Az úri magyar középosztály ostoba nacionalizmusához nemcsak a magyar népet, de a zsidó etnikumot is megnyerte. Az utóbbiak mentségére szól, hogy ők előbb felmérték, hogy a háborút már nem lehet megnyerni, és pacifisták lettek.
2. A magyar parasztok és munkások közel sem voltak olyan tájékozottak, többségük nagyon szegény, írástudatlan, választójoggal sem rendelkező volt. Őket sokkal könnyebb volt félrevezetni, mint a jómódú, iskolázott zsidó polgárságot. Ők még akkor is naivan harcoltak, amikor a szidók már látták, hogy nem lehet nyerni. A nép antiszemitizmusa abból fakadt, hogy úgy érezték, a zsidók cserbenhagyták őket.
Ungváry Rudolfnak abban teljesen igaza van, hogy a zsidóüldözésért a magyarság máig nem kért bocsánatot. De ebben, az értelmiség bűne százszor nagyobb, mint a népé. Még nem akadt olyan történész, aki őszintén feltárta, hogy mit veszetett a magyar nemzet azzal, hogy a legprogresszívebb etnikumát, a zsidót és a svábot tört részére pusztította. A zsidókkal szemben volt a bűnünk sokkal nagyobb.
A bolsevik rendszer elfogadását bűnnek felhozni, íróhoz méltatlan ostobaság. Azt a rendszert egyrészt nem a többség vezette be, de a legrosszabb formájának lelkes kiszolgálója éppen a zsidóság volt. Igaz, azt is előbb elhagyták a zsidók, mint a nép. De az a rendszer, a maga szükségszerűségében, jól működött. Ungváry úr mondjon olyan népet, aki az a bilincset bölcsebben viselte. Az ellene fordulás csak akkor nem volt értelmetlen, amikor az okosok már látták az alagút végét.
Azt pedig meg kell érteni, hogy a húsz éve a társadalmi munkamegosztásból kirekesztett, alamizsnán tartottak számára az elmúlt húsz év elutasítása indokolt.
E három példából levezetni, hogy a többségnek nincs igaza, finoman megfogalmazva is, ostobaság. Ungváry úr három buta példából azt vezeti le, hogy a demokrácia rossz rendszer, mert a többségre bízza a társadalom sorsát.
Azt még elfogadom, hogy a demokrácia sem tökéletes mindaddig, amíg a választók nincsenek tájékoztatva. De csak addig, és addig is a sokkal kevésbé rossz, mint a kisebbség akaratérvényesítése.
Az írás részleteivel nem kívánok foglalkozni, az ugyanis megjósolja, hogy mindig, most is, nekik, a húsz éven keresztül hibát, hibára halmozó kisebbségnek lesz igaza. Ezt ugyanis, már nem fogom megélni. Amíg élek, hiszem, hogy mindig az a kevésbé rossz rendszer, amiben a többségnek van joga dönteni, még akkor is, ha akadnak olyanok, hogy téved.
Ungvárynak pedig azt javaslom, hogy dühösen ne írjon, jobban jár, ha megvárja, amíg lecsillapodik.
A Népszabadságnak pedig két éve megjósoltam, hogy cserben fogják hagyni előbb az olvasói, majd a kiadója. Az érett társadalomban nincs szükség a sajtótörvény szigorára, mert a kiadók számára fontos vigyázni arra, hogy ne veszítse el az olvasóit, mert azzal elveszti a hirdetéseket, és végül elzavarja a tulajdonos.
