Kopátsy Sándor EG 2010-11-06
MIT KÍVÁN A MAGYAR NÉP?
Egész életemet végigkísérte az olyan politikai harc, ami arra korlátozódott, hogy milyen hibákat követ le a tényleges hatalom, de alig esett szó, hogy mit kellene megfogadni abból, amit tesz, illetve amit az ellenzék tenne, ha hatalmon volna. Ez a politikai torzulás soha nem volt olyan szélsőséges, mint a Fidesz kétharmados hatalomra jutása óta.
Az erejét vesztett, és megosztott ellenzék mást sem tesz, mint kritizál. A saját katasztrofális vereségének okait nem is keresi. Arról meg sem mukkan, hogy mit tenne, csak azt ordítja, hogy az alkotmányosság romlik. Nem veszi tudomásul, hogy a nép, a választók mit akarnak. Pedig nagyon nem azt, amiért ők harcolnak, hanem munkaalkalmat, a munkából való megélhetés lehetőségét, a korrupció megfékezését, a kisemberek vagyonbiztonságát. A többség számukra másodlagos, hogy az elvárásait milyen alkotmányos keretek között biztosítják.
Az ellenzék első feladata annak elemzése lenne, miért utasította el példátlan többséggel a magyar társadalom az elmúlt húsz év politikáját. Sajnálatra méltó az együgyűség, amivel az ellenzék a Fidesz győzelmét magyarázza. Nem látja be, hogy a második világháború óta nem fordult elő, hogy demokratikus választáson, több párt indulása mellett, egyetlen párt megnyerte volna a választói körzetek 99 százalékát, és a kétharmados parlamenti többséget annak ellenére, hogy a jelenlegi választási törvény alapján a képviselők többségét nem a nép választja, hanem a párok vezetése rakja a listájára. A három ellenzéki pártnak összesen két körzetében megválasztott képviselője van!
Erről mondta a Fidesz elnöke, hogy a választás forradalom volt. Vitatkozni lehet azon, hogy ki, mit ért forradalom alatt, de azon nem, hogy történelmünk során ennél nagyobb változás előtt még nem nyitottak kaput. Először juttatott a nép alkotmánymódosító hatalomra egyetlen pártot, először utasította el az elmúlt húsz év kormányzását abban a reményben, hogy alapvető fordulat következhessen.
Az, hogy mennyire lesz alapvető a fordulat, és mennyire lesz elfogadható, most már a Fideszen múlik.
Mit nem kíván a magyar nép?
Nem kíván szoclib rendszert.
Miért?
Mert felszámolta a munkából való megélés biztonságát.
Ezer éve, a magyar társadalom elsősorban azt válja el a hatalomtól, hogy a munkájából megélhessen. Ennek az elvárásnak érdekében hatalma csak a rendszerváltás óta van. Korábban nemcsak joga nem volt arra, hogy beleszóljon a politikai döntésekbe, de rálátása sem lehetett. A második világháború után végre, történelmünkben először, munkát kapott, de politikai szabadságot nem. A biztos jövedelemmel rendelkezők képtelenek megérteni, hogy miért van az ország szegényebb harmadában nosztalgia a Kádár-rendszer iránt. A rendszerváltás után a nép is megkapta a politikai szabadságot, de a munkaképesek jelentős hányada elvesztette a munkából való megélés biztonságát, másfél millióan még a lehetőségét is.
Az alkotmányt féltő ellenzék nem hajlandó tudomásul venni, hogy a választóknak az alkotmány csak akkor fontos, ha biztosítja a munkából megélés lehetőségét. A sok okos liberális nem tanult abból, hogy a munkátlanságra ítélteknek a diktatúra is jobb a demokráciánál, ha munkát biztosít. Ez tette népszerűvé a fasisztákat, nálunk a nyilasokat, a Kádár-rendszert, jelenleg a Jobbikat. Csak az olyan demokrácia jobb a diktatúránál, amelyik munkát biztosít.
A rendszerváltást követő húsz év ugyan demokrácia volt, de olyan, ami a kevesek nagyobb politikai szabadsága érdekében másfél millió embertől elvette a munkából való megélés biztonságát. Ezzel a rendszerrel szemben szavaztak a Fideszre, és nem is fogják elhagyni, ha ebben a tekintetben eredményesebbnek bizonyul. Még akkor is, ha a kisebb pártok nem élveznek a támogatottságuknál nagyobb politikai befolyást, mint ahogyan a megelőző húsz év folyamán. Amíg a jelenlegi ellenzéki pártok nem ígérnek több munkaalkalmat, nem számíthatnak támogatásra.
A rendszerváltás legnagyobb bűne.
A 68-as reformban, és utána fontos pozitív szerepet játszó közgazdászok nagy többsége ultra-liberális lett. Kellő tapasztalat hiányában, illetve saját értékrendjük alapján azonnal átálltak az angolszász liberalizmus vágányára.
Meghirdették, hogy egyrészt a veszteséges vállaltokat fel kell számolni, kétmillió munkahelyet azonnal meg kell szüntetni, abban a naiv hitben, hogy azok részben a kisvállalkozásokban találnak munkát, és majd jön a nyugati tőke, és foglalkoztatni fogja őket. Másik politikai bűnük a keleti export, azzal az import gyors felszámolása.
A veszteséges vállaltok gyors leállítása felelőtlenség, és ostobaság volt.
Felelőtlenség, mert egyrészt ennyi kisvállalkozásra nincs szükség, másrészt a nyugati tőkének nem a képzetlen, illetve nem igényelt képzettségű munkásokra, hanem a munkaerő felső minőségi ötödére van szüksége.
A szükségesnél több kisvállalkozás, a taxis blokád formájában, gyorsan megadta a pofont az Antall-kormánynak. Azt, hogy a kelleténél több, tőkében és tapasztaltban szegény kisvállalkozás csak akkor él meg, ha nem adózik, szenvedjük ma is. Még nem akadt egyetlen közgazdász és politikus, aki bevallani merte volna, hogy a jelenlegi törpevállalkozások többsége csak azért él, mert adót csal, és mekkora volna a munkanélküliség, ha ezek nem élnének meg. További fél millióval több munkahelyre lenne szükség.
A nyugati tőke pedig nem a tartósan munkanélküliek számára teremt munkaalkalmat, az is csak a javából válogat.
Azt sem vallották be, hogy a veszteséges vállalatok gyors felszámolása abban a tekinteten is társadalomellenes, és ostoba volt, mert azokat csak akkor kell leállítani, ha a helyére annál hatékonyabb készen áll.
A liberális közgazdászok nem ismerték fel, hogy a veszteséges vállalt csak a vállalat tulajdonosa számára veszteséges, a társadalom számára hasznos mindaddig, amíg nem lép be a helyére a munkaerejét foglalkoztató kevésbé veszteséges. Évekig vadásztam olyan vállalatra, aminek a vesztesége nagyobb volt, mint a költségvetési befizetése, és a leállásával jelentkező munkanélküli segély. Egyet sem találtam.
A veszteséges vállaltok elhamarkodott bezárása tíz százaléknál is jobban rontotta a költségvetést.
A keleti export gyors leállításának hatásáról még senki sem nyilatkozott. A leállítók érve az volt, hogy a Szovjetunió, illetve Oroszország fizetésképtelen. Ez egyrészt, utólag nevetséges, hiszen mi eladósodtunk, Oroszország pedig óriási deviza tartalékkal rendelkezik. De ennél is nagyobb veszteségünk származott abból, hogy a bolsevik évtizedekben virágzó mezőgazdaság feltétele a szinte minden termékét átvevő keleti export volt. A liberális közgazdászok képtelenek voltak felmérni, hogy mennyiben járult hozzá a keleti piac a magyar mezőgazdaság sikereihez. A nyugati piacokon eladhatatlan mezőgazdasági termékekért kaptunk energiahordozókat.
Ebben a bűnben a liberális közgazdászokkal osztozott az Antall-kormány is, hírhedt jelszavával: Konyec!
A nyugati tőkétől pedig csodát vártunk.
Eladtunk mindent, amiért adtak valamit.
Ebben a felháborító példaként az áramelosztókat említem.
Arról is hallgatnak, hogy számos vállaltunk értékét azzal semmisítettük meg, hogy felszámolunk azok keleti piacát. Azok ára többszörös lett volna, ha megtartjuk a keleti piacot. Elrettentő példa a sok közül, az Ikarusz, és a gyógyszeripar.
A magyar privatizáció legnagyobb társadalmi kárt erkölcsi tekintetben okozta.
A liberális közgazdászok tudatáig nem jutott el a kor alapvető közgazdasági tanulsága, hogy a tartós munkanélküliség okozta szellemi, erkölcsi kár óriási. A szoclib koalíció katasztrofális verségének, a Jobbik térhódításának oka a vidéki munkaképes lakosság, mindenek előtt a cigányság, tartós, reménytelen munkátlansága. A sírt maguknak ásták.
A szoclib erők történelmi hibája, hogy nem tiltakoztak a jóvátétel ellen. Azt, hogy a jóvátétel csak a kisajátított földtulajdonosokat illeti, ostoba és kártékony. Parasztpárti múltam ellenére, a munkások és az értelmiség nem kisebb áldozata volt a bolsevik évtizedeknek.
Nagy Imre rövid kormányzása idején, szinte csak a mezőgazdaságban történtek reformok.
1968 után, a városi lakosságnál jobban élhettek a falusiak. Nem ismerek olyan példát a világtörténelemben, amikor békeidőben, a falvakon jobban éltek az emberek, mint a városokban. Ezer év óta először volt a falvakban mindenkinek nyugdíjas állása. A Kádár-rendszerben minden falusi bakter lehetett abban az értelemben, hogy van fix jövedelme, számíthat a nyugdíjra, és szabadidejében, amit termelt, jó áron eladhatja.
Arra sem találtam a történelemben másik példát, hogy a falvakban több családi ház épült, mint a városokban.
A pénzügyi egyensúlyt minden más elé helyező liberális közgazdászok nem szóltak, hogy az eladósodott, pénzhiányos kormány kártalanít. Ráadásul a Torgyán vezette Kisgazdapárt, visszaállítja a gazdasági és társadalmi szempontból idejétmúlt kisparaszti mezőgazdaságot.
Torz demográfia.
A demagóg szociális farizeusság legnagyobb kárt azzal okozta, hogy a leszakadt társadalmi rétegben anyagilag ösztönözte a minél nagyobb gyermekvállalást. Az elmúlt húsz év politikája, a következő 30-60 évre, azzal okozta a legnagyobb társadalmi kárt, hogy a következő generációban aránytalanul sokan születtek és születnek olyan családokban, ahol szinte reménytelen a gyerekek sikeres felnevelése, és nagyon kevesen a magasabb iskolázott, és jobb anyagi helyzetű családokban, ahol a várható eredmény nagy.
Az ebből fakadó katasztrófa, egyelőre csak az iskolákban jelentkezik. Egyre nagyobb az olyan tanulók aránya, akik a szülői környezetben nem is találkoztak a munkából éléssel. Kalkulációm szerint, 30-60 év múlva fele akkora lesz az egy laksora jutó nemzeti jövedelem, mint amekkora akkor volna, ha minden rétegben azonos lett volna a gyermekvállalás, és harmada annak, ha a társadalom elsősorban a gyermeknevelés minőségét, és nem a számát ösztönözné.
Évtizedek óta javaslom, hogy a jövőnket csak olyan családtámogatás biztosíthatja, amiben egy diplomás gyermek nevelése négyszer, egy középfokon végzetté kétszer nagyobb társadalmi támogatást kap, mint az alapfokon iskolázott, az iskolázatlan gyermeknevelése pedig ne részesüljön támogatásban.
A jelenkor társadalmának várható hatékonyságát a munkaerő minősége határozza meg már ma is, és a jövőben még sokkal inkább. Ezért, a társadalom elsőleges feladata a minél jobb munkaerőről való gondoskodás. Erre kell ösztönözni, az egyént, a családot, a közösséget. Ezzel szemben, ezzel ellenkező ösztönzést működtet a politika. A múlt a lakosság mennyiségének, a jövő a minőségének a társadalma.
Az elsietett privatizáció.
A napokban mesélik, hogy egy rangos liberális közgazdász, a magyar privatizációt, a csatlós országok között, a legsikeresebbnek tartja. Én a leggyalázatosabbnak tartom.
A privatizáció során 20 milliárd euróhoz jutottunk. Ezzel szemben a létrehozott tartós munkanélküliség ennek sokszorosába került, és kerülni fog. Még addig sem jutottunk el, hogy ezt kimutassuk.
ÖSSZEGZÉS
A rendszerváltást követő húsz évet ezer éves történelmünk, békeidőben megélt legkártékonyabbjának tartom. Történt ez annak ellenére, hogy az eredménységhez ilyen lehetőségünk soha nem volt. Márpedig a társadalmi bűn nagyságát a lehetőséghez mért teljesítmény méri.
