Kopátsy Sándor PG 2010-10-14
ÉLETEM EGYIK NAGY ÖRÖME
Államosítják a kötelező magánpénztárakat
Ritkán kerültem olyan helyzetbe, hogy vereségként éltem meg a kudarcomat. Kettőt tartottam máig is számon.
1. Lebontottuk a Nagymarosi Duzzasztó épülő gátját. Történésznek indulóként ezer éves történelmünk egyik nagy tragédiájának tartottam, hogy során nem volt hajózható vízi utunk a Nyugat felé. Ez oldódott volna fel, ha a Komárom feletti gyors folyású Duna-szakasz szinte állóvíz lesz. Ezt a gátépítést akadályozta meg a nemzeti gőggel párosult ostoba természetvédők demagógiája.
2. A parlamenti kétharmadot birtokló szoclib koalíció bevezette a „kötelező, magán” nyugdíjpénztárakat. Akkor már tapasztalt, öreg közgazdászként tudtam, hogy a jelenkorban a bérjövedelemből történő megtakarításra épülő öregkori ellátás nem lehet működőképes. Egyre jobban kitolódik a munkába lépés ideje, egyre csökken a nyugdíj korhatár előtt meghaltak száma, egyre jobban meghosszabbodik a nyugdíjba menetel után élt évek száma, egyre csökken a megtakarításoktól várható profit rátája. Ezt a folyamatot csak a nyugdíjkorhatár emelése fékezheti, de ez olyan politikai ellenzéket talál, amit nem lehet a fedezetet biztosító mértékben emelni. Ezért az öregkori ellátást az államnak kell garantálnia. De e liberális reform idején már nem volt a világon olyan nyugdíjpénztár, amelyeiknek kellő fedezete gyűlt volna. Mindegyik veszteséges volt, és maradt.
A pénzügyek liberális bajnokai azonban csak kettőt láttak. Egyrészt a sok pénztár alakulása sok könnyű keresetű igazgatósági, felügyelő bizottsági tagsággal járt, másrészt a magánpénztárakba befolyó pénz befektetése felverte a tőzsdei árakat. A tőzsdei befektetéseken meggazdagodók többsége fel sem ismerte, hogy mennyit köszönhet annak, hogy a nyugdíjpénztárak megtakarításai felverik az árakat.
Ma reggel arra ébredhettem, hogy ezt a szélhámosságot végre felszámolják. Sokáig éltem, megérhettem. Még sokáig kell élnem, hogy az is megérjem, lehet olcsón hajózni Komáromtól nyugati irányban is.
Ezt az alkalmat kihasználom arra is, hogy politikai leckét adjak.
Mi az oka annak, hogy csak két nagy sérelmet őrizhettem annak ellenére, hogy hetven éve felnőttként politizálok, már annak is hatvan éve, hogy a politikai labdába is rúghatok.
Egy mondatos válaszom: mindig reálpolitikus maradtam.
Nem volt olyan rossz rendszer, amit kívülről kellett néznem. Minden rendszer, a legrothadtabb, a legembertelenebb is, kicsit a mienk volt. Egyikért sem volt indokolt ujjongani, de mindegyikben lehetett, ha mást nem, a hibáit javítgatni. Mindmáig azon kesergek, hogy a magyar értelmiség javában sokan vannak olyanok, akik büszkék arra, hogy passzívak maradtak, hogy nem piszkolták be magukat azzal, hogy valamilyen szerepet vállaljanak.
1950 óta számolgattam, hogy mennyit tudok használni. Erre jó hely volt az akkor tejhatalmú Országos Tervhivatal. A legvadabb Rákosi korban, a legnagyobb gazdaságpolitikai ellenfélnek Gerő Ernőt tartottam. Mégis nála értem el a legszebb győzelmeket. Javasoltam, hogy ne termeljünk gumipitypangot, citromot, gyapotot, vezessük be a világpiaci árarányokat az erdészetben. Mindegyik tanácsom megfogadta.
Minél elviselhet0őbbé vált a rendszer, annál kevesebb sikerem volt a javaslataimmal. Részben azért, mert nem követtek el annyi égbekiáltó ostobaságot.
Az utóbbi húsz évben csak két égbekiáltó ostobaságnak lehettem a tanúja. A fenti kettőnek. Abból is az egyiket most korrigálják.
