Kopátsy Sándor EE 2010-10-04
INDIA MEGLEPŐ GAZDASÁGI CSODÁJA
A The Economist ezzel a címmel írta legutóbbi száma vezércikkét. Régi meggyőződésem szerint, és erről mar sok ormában írtam, India képtelen, belátható időn belül, megteremteni a gazdasági csoda alapfeltételeit. Ezért én inkább azt a címet adnám, hogy India gazdasági csodája meglepne.
Az alábbiakban elemzett vezércikk indítása kedvemre való. „Rettenetes toalettek.” Közel ötven éve írt aforizmás kötetemben van mondat. Ha látni akarod egy ország egy jövőjét, menj be egy nyilvános toalettbe. A jövő az ott szerzett benyomásoddal arányos. Az írás szerzője szinte miden olyan feltételt felsorol azokból, amikben én egy ország jövőjének reménytelenségét látom. De ennek ellenére fenntartja véleményét, rövidesen India meg fogja előzni Kínát.
A gazdasági csoda első feltétele a népesség gyors növekedésének megállítása. Ezt demokratikus társadalom nem képes megoldani. Ez csak egy nagyon centralizált diktatúrának sikerülhet. Indiában az ilyen kiépítésének a lehetősége is hiányzik.
Már nagyon sokszor leírtam, hogy az elmúlt hatvan évben nem volt egyetlen sikeres ország, ahol a népszaporulat átlaga meghaladta az egy százalékot. Ahol ezt nem tudták elérni, mindenütt csökkent az egy lakosra jutó jövedelem, és vagyon. Márpedig Indiában a két százalék is csak álom.
A cikk írója azon kesereg, hogy Kína elöregedik. Annak örül, hogy ott szaporodik a munkaerő. Anni esze azonban nincs, hogy azt is figyelembe vegye, a szaporodó lakosságot fel is kell nevelni, számára megélhetési lehetőségeket, munkahelyet, infrastruktúrát biztosítani. Ennek pedig elviselhetetlen a költségigénye. Az egy többletlakosra jutó vagyonigény az egy laksora jutó nemzeti jövedelem 3-4-szerese. Ebből fakadóan Indiában a felhalmozási hányadnak 6-8 százalékkal magasabbnak kellene lenni, mint Kínában. Ezzel szemben fele akkora sincs. Indiában még az egy laksora jutó vagyon szintje sem tartható. Ebben még az sem szerepel, hogy az elve túlnépesedett országban egy laksora évente két százalékkal kevesebb termőföld, víz jut.
Tovább növeli India hátrányát a tény, hogy Indiában a nagyon fejlett, magasan iskolázott, angolul beszélő réteg természetes szaporulata negatív, az iskolázatlanok pedig három százalék felett van. Vagyis azok szaporodnak, akikre nem lehet építeni. Ez egy nagyságrenddel nagyobb méretben van úgy, mint nálunk, ahol a következő generáció aránytalan nagy hányada olyan családi, társadalmi környezetben születik, ahol nagyon kedvezőtlen a felnevelés hatékonyága.
Egy európai közgazdásznak, különösen a magyarnak, elég volna megnézni, hogy a negyven év alatt a harmadával kisebb India lakossága 600 millióval nőtt. Nincs annyi pénz, ami elég volna ahhoz, hogy ezek számára élet- és munkafeltételeket teremtsen India. A szerző csak azt látja, hogy mi volna, ha ez mind hatékony munkaerővé válhat. Azt nem látja, hogy elég lett volna, ha tized ennyivel nő a lakosság száma.
Elég lett volna, ha a cikk írója megnézi a statisztikákat. Kínában az egy lakosra jutó jövedelem kétszer gyorsabban nőtt, mint Indiában. Ez igaz a várható életkorra, a közművekkel való ellátásra is. A napi 1,25 dollár alatti jövedelemből élők aránya négyszer magasabb Indiában, mint Kínában.
Ezzel szemben ostoba táblázatokat találunk a lap 67-70. oldalán. Azt pozitív tényezőnek tartja, hogy Indiában gyorsabban nő a munkaképes korú korosztályok súlya a lakosságon belül. Ez ugyan igaz, de egyrészt eltekint attól, hogy e korosztályoknak a munka- és életfeltételit nem lesz miből létrehozni. Azt sem említi, hogy milyen nagy különbség van az indiai, és a kínai munkamorál között.
A kínai emberek munkamorálja mellett a diktatúra is hatékony, az indiai lakosság döntő többsége azonban úgy áll a munkához, hogy azon a demokrácia sem segít. A szerző is belekeveredik a két politikai rendszer szembeállításba. Nem tagadja a diktatúra előnyeit, de a demokrácia híve marad.
A Nyugaton jelenleg általános a stagnálás közeli állapot, a Távol-Kelet pedig gyorsan fejlődik. Vietnámban háromszor gyorsabban nő az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem, mint Indiában. Elég volna, ha a demokrácia hívei végre rádöbbennének arra, hogy a nyugati demokráciák még a fejlett világban sem versenyképesek a távol-keleti társadalmakkal, ahol a fegyelem a jellemző. Az alacsony jövedelem mellett csak a gazdaságban van szerepe a piacnak, de az állam ott sem tétlen. A politikai fegyelemről, mindenek előtt a családtervezésről az állam gondoskodik. Aztán, ahogy a jólét és az iskolázottság eléri azt a szintet, amin megáll a túlnépesedés veszélye, fokozatosan megvalósulhatnak a politikai szabadságjogok is. De azokból még a fejlett nyugati társadalmakban is megárt a sok. Éppen a jelenlegi pénzügyi válság mutatja meg, hogy a politikai szabadságjogoknak is van felső határa.
Végül az írás szerzőjének azt ajánlom, hogyha látni akarja India és Kína jövőjét, nézze meg, hol, hogyan dolgoznak, viselkednek az emberek. Nem fog ilyen fatálist tévedni.
