Kopátsy Sándor               EH                     2009-10-19

 

 

Azt olvasom az újságban, hogy kilátót építenek a mohácsi csatamezőn már évtizedek óta kiépített emlékhely fölé. Nyilván azzal a céllal, hogy jobb rálátásunk legyen. Ehhez azonban nem tornyot kell építeni, hanem a csatát a kor viszonyinak tükrébe helyezni. Mi ugyanis, még fél ezred multával sem úgy látjuk a csata jelentőségét, ahogyan a történésznek kellene vizsgálni, kellene a kor társadalmi és világpolitikai viszonyai közé ültetve látni kellene, hanem úgy, ahogy azt a Vatikán és a magyar romantikus nacionalizmus látni szeretné.

Érettségi előtt történész akartam lenni. Történelemből az országos történelem versenyre készültem. Nem lettem hívatásos történész, mivel felértem e szakmában kínálkozó szűkös kereseti lehetőségeket. Hetven év óta, azonban szakmám mellett amatőr történész maradtam. Kezdettől fogva tele voltam kérdőjelekkel a mohácsi csatát értékelő általános véleménnyel szemben.

Kételyeim azzal kezdődtek, hogy a történelmi atlaszunkban volt ege etnikai térkép, amin pirossal jelezték a magyar etnikai többséget. Erről azt állapítottam, meg, hogy a Hódoltságban maradt meg sokkal inkább a magyarság.

A magyar vallástörténelemből pedig az vált világossá, hogy hazánkban nem is volna protestáns vallás, ha nincs török megszállás. A reformáció európai sikereinek is fontos nemzetközi feltétele volt az Oszmán Birodalom terjeszkedése. Ha ez nincs, a Habsburgok hisztérikusan katolikus, spanyol-osztrák birodalmának katonai ellenfele, kétségessé válhatott volna Luther és Kálvin térítési sikere.

Azt, Hunyadi János balkáni hadjáratainak ismeretéből tanultam meg, hogy a 15. század közepén a Vatikán még azzal a reménnyel kísérte az oszmánterjeszkedést, hogy ezzel visszatéríthetővé válnak az ortodox keresztény balkáni népek. Azt Belgrádban élhettem meg, hogy a szervek számára Hunyadi balkáni hadjáratai, Nándorfehérvár, vagyis Belgrád megvédése vallásháború volt, amiben ők a törökön oldalán álltak. A balkáni népek számára az oszmán uralom vallásszabadságot, a magyar pedig vallási elnyomásukat jelentette. Márpedig akkor a számukra a vallás szabadsága fontosabb volt, mint a politikai hatalmuk elvesztése.

Nem kívánok ebbe a szerb-magyar vitába keveredni, de azt igényelném, hogy a történelmünk a másik fél véleményét is tanítsa. Az Oszmán Birodalomról pedig legalább annyit, hogy ebben volt a legnagyobb a vallásszabadság, még a keresztény egyházak közti választás tekintetében is.

Arra már műszaki képzésem során döbbentem rá, hogy Magyarország addig volt erős katonai közép-hatalom Európában, amíg a pásztor jobb katona volt, mint a polgár. Ennek azonban a lőfegyverek megjelenése egyszer és mindenkorra véget vetett. Ebből következett, hogy mohácsi csatavesztés jelezte a pásztortársadalmak katonai fölényének végét.

Nálunk Mátyás király ismert fel először, hogy a lőfegyverek világában az állandó hadsereg a nagyobb erő. Ezt ő ugyan felismerte, de az utódai nem. Ennek ellenére, hogy a mohácsi csatában is, a remélt főerőt az idegen zsoldosok jelentették. De Mohácsból sem tanultunk, mert még Napóleon ellen is népfelkelést, a zászlósurak bandériumait állítottuk. A huszárság pedig, még a második világháború előtt is, a feudális urak elitfegyverneme volt.

Vagy húsz éve került a kezembe egy levéltári anyag, ami minden eddigi gyanúmat igazolta. Werbőczy naplójában írja. A Regensburgban tartott Birodalmi Gyűlésen ő volt a Királyi Magyarországot képviselő követ. Odajött hozzá Luther, és megkérdezte, hogy miért a Habsburgokkal, miért nem az Oszmán Birodalommal fognak a magyarok össze. Ők ugyanis azok sikerében reményednek. Örülnének Bécs elfoglalásának, mivel a Habsburgokban látják hitük, felekezetük legnagyobb ellenségét.

Éveken keresztül érdeklődtem lutheránus és kálvinista pap barátainál, ismerőseimnél, de senki nem tudott erről semmit. Pár éve aztán összehozott a sors a Református Levéltár vezetőjével, aki közölte, hogy náluk van a napló eredetije.

Azt, hogy a protestáns egyházak titokban tartják a z Oszmán Birodalom terjeszkedése, és a reformáció győzelme közti összefüggést, csak a magyar nacionalizmus erejével magyarázhatom.

Még meglepőbb, hogy a magyar történelemfelfogás a törököket pogányoknak tekinti. Ez is a protestáns egyházaknak kellett volna a leginkább cáfolni. Elsősorban pogány a több istenhívő. Márpedig ebben a tekintetben a mohamedán vallás sokkal következetesebb, mint a kereszténység, azon belől pedig a reformáció volt az ereklyék, a képek bálványként való tiszteletének, a szentek sokasága túlvilági pozíciójának ellenzője. A reformáció a kereszténységet igyekezett visszahozni a szigorúbban vett egy istenhit felé.

A történelemtudomány ugyan ne azzal foglalkozzon, hogy mi lett volna, ha másként történnek az események, de elkerülhetetlen eljátszani a gondolattal. Mi lett volna, ha Magyarország a reformáció oldalára áll, és szövetkezik az Oszmán Birodalommal? Ez következhetett volna abból, hogy a 16. század közepén az ország lakosságának agy többsége, a keresztények négyötöde protestáns hitre tért volt.

Azzal is középiskolás koromban találkoztam, hogy a harmincas években a vallási felekezetek iskolázottságában a zsidók vezettek, a másodikak a lutheránusok, a harmadikak a reformátusok voltak. Azt pár éve láttam, hogy az UN belül a protestánsok ebben a tekintetben is, lényegesen megelőzik a katolikusokat. Tehát a reformációhoz való csatlakozás a haladást, a katolicizmushoz való pedig a lemaradást jelentette. Az ország, és a magyar nép érdeke tehát a reformációhoz való csatlakozás lett volna.