Kopátsy Sándor PK 2010-11-10
ANGOL-FRANCIA KATONAI PAKTUM
Sem Anglia, sem Franciaország nem hajlandó tudomásul venni, hogy nem nagyhatalom. Száz éve még joggal hihették, hogy nagyhatalmak. A második világháború után ugyan már nem voltak azok, de még ennek megfelelően bántak velük. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió mellett még úgy kezelték őket, mintha azok volnának. Látszólag, egyenrangú felekként írták alá a békeszerződést, lettek az ENSZ Biztonsági tanácsának tagjai, hangadók a Nemzetközi Valutaalapban, a Világbankban.
Pedig akkor már egyértelmű volt, hogy egetlen szuperhatalom van, az Egyesült Államok. Az emelte, a saját érdekétől vezérelve, a Szovjetuniót a szuperhatalmi szerepbe, olyan katonai hatalommá, amitől a korábbi imperialista, gyarmattartó nagyhatalmaknak félni kell, és vele szemben, csak az Egyesült Államok védelmére számíthatnak.
A Szovjetunió büszkén játszotta, sőt túljátszotta a ráadott szerepet, egyre inkább imperialistává vált. Aztán a század végére kipukkant a Szovjetunió szuperhatalmi szerepe, lelepleződött, hogy nem félelmetes, hanem gyenge, egyre jobban lemaradó.
Eddigre már az is kiderült, hogy a két győztes európai nagyhatalom még a háborút vesztett Németországnál és Japánnál is kisebb. Az Egyesült Államokhoz képes negyednyi gazdasági, tizednyi tudományos, és huszadnyi katonai erőt jelentenek. A római Birodalom fénykora óta a hatalmak második sora nem volt annyira kicsi, mint Anglia és Franciaország jelenleg. De az idő multával, még kisebbek lesznek. Ráadásul, közben Kína feltartóztathatatlanul nyomul a második helyre.
Anglia és Franciaország jelenleg, legfeljebb a negyedik és ötödik helyre pályázhat. De az csak a sorrend, ez a helyezés soha nem volt jelentéktelenebb, mint napjainkban.
Katonai erejét tekintve az Egyesült Államok nagyobb, erősebb, mint a világ összes államának a katonai ereje összesen.
Ráadásul ennek az elképesztő katonai túl hatalomnak egyre kevesebb értelme van. A múltban a katonai fölénnyel, mások rovására, előnyt lehetett szerezni. A szerve egységgé fonódott világgazdaságban azonban a katonai erőszak alkalmazásából mindkét félnek hátránya van. Az erőfölény csak az államok közti munkamegosztásból hoz előnyt. Még hozzá mindkét fél számára. Legfeljebb az erősebbnek többet. Elméletileg sem lehet olyan háború, aminek megnyerése a győztes számára a békés versenynél többet hozhat. A háborúskodás olyan játék, amiben mindkét fél veszít.
Elég a második világháborút követő háborúk mérlegét megvonni. Mindegyikben mindkét fél veszített. Jobban jártak volna, ha békében maradnak.
A jelenlegi angol-francia katonai megállapodás is inkább kabaréba illő. Olyan fegyverek közös fejlesztésében és bejáratásában állapodtak meg, amiket soha nem fognak használni. Repülőgép anyahajóra, atom tengeralattjáróra nem lesz szükségük. A nyugati nagyhatalmak haderejére csak az elmaradt világban feleslegesen vállat rendőri feladatok ellátásához lesz szükség. Ilyen fegyverekkel Németország és Japán nem is rendelkezik, mégis nagyobb hatalmak, és ezek hiányát nem is érzik. Azért is erősebbek, mert kevesebbet pocsékolnak olyan drága fegyverekre, amire soha nem lesz szükségük. Ha mégis lenne, az Egyesült Államoknak van. Az nem fogja megengedni, hogy az ilyen fegyverekkel háborúkat kezdjenek a kicsinyek.
E két ország a harmadik és negyedik a fegyverkezési versenyre költők rangsorában. Miért? Mert az hiszik, hogy még mindig illik úgy játszani, mintha nagyhatalmak volnának.
Még mindig nem vették a fáradságot, kiszámítani, mennyivel többre mennének, ha a megtakarítható sok milliárdot okosabb célokra fordítanák. A hadikiadásuk évi 60-60 milliárd dollár!
