Kopatsy Sandor gondolatai

 

Kopátsy Sándor                   EE                2010-08-27

 

 

A jelenkori fejlett társadalmak az emberi faj életének harmadik formájába léptek. Mindhárom társadalmi alapformát, a fajunkat jellemző szaporodási törvény determinálja.

 

Ezek szánmára az életterükeltartó képségétatermészeti adottságok determinálták. Az eleve nagyon gyér népességeltartó képességet nem lehetett túllépni. Fajunk létszáma tehát csak azzal szaporodhatott, hogy néhány tízezer év alatt fajunk szinte minden természeti környezetben megjelent. Erre rendkívül fejlett agya tette képessé.

Azt, hogy hol mennyien élnek, a terület eltartó képessége határozta meg. Ennek köszönhetően a jégkor vége felé annyi ember élt, amekkora területen képes volt berendezkedni. Fajunk gyors szaporodási képességének köszönhetően, minden térségben viszonylag nagyon gyorsan elérte a népsűrűség az eltartó képességet, aztán azon megállt. De egyetlen területen nem nőtt a népsűrűsége.

Ebből fakadóan, nem kellett az embernek magának védekezni a túlnépesedés ellen, ezt elvégezte a természet.

 

Ezeket termelésre berendezkedett társadalmaknak isnevezhetjük. Ezekben az életfeltételek többségét már termeléssel állították elő. Tekintve, hogy a fogyasztás nagy többségét az élelemtermelés jelentette, indokolt növénytermelő, illetve állattenyésztő társadalmakról beszélni. Természetesen, ezekben is volt ipar, szállítás, kereskedelem is, de ezek a szektorok eltörpültek az élelemtermelés mögött. Az ipari forradalom után, Európa nyugti térségében már voltak olyan társadalmak, amiben az ipar vált a legfontosabb szektorrá.

Azt, hogy minden osztálytársadalom négy közös eszközt használt a népszaporulat féken tartására, jó tíz éve egy könyvben bizonyítottam be. Ennek azonban nem volt semmi visszhangja, mivel a társadalomtudományok, mindenek előtt a marxizmus eddigi állításait döntötte össze. A javak termelésére épült társadalmak szükségszerűen osztálytársadalmak voltak, amelyekben egy kisebbség gondoskodott a túlnépesedés fékezéséről.

Ez fakadt abból, hogy a termelő társadalmakban egyre csökkent a természetes halandóság, ami elviselhetetlen népszaporulatot jelentett volna. A nagyobb halandóságról magának a társadalomnak kellett gondoskodni.

Minden osztálytársadalom ennek érdekében négy eszközt alkalmazott-

1. A lakosság nagy többségének jövedelmét elvonásokkal csökkentette. Márpedig minden osztálytársadalomban az elsődleges halálok a nyomor, a szegénység volt. Közvetve és közvetlenül.

2. A megtermelt jövedelem jelentős hányadát fegyverkezése fordították. Ezzelnemcsaka jövedelemtermelést kurtították, növelték a szegénységet, hanem a háborúskodással közvetlen, és közvetve növelték a halandóságot.

3. A szegény többségtől elvont jövedelem nagy hányadát luxusra, kincsképzésre használták. Nem találtam olyan történész munkát, ami kimutatta volna, hogy mennyivel többre ment volna a társadalom, ha az elvont jövedelmet produktív célokra használják fel.

4. Üldözték a tudásvágyat, a jobbító szándékot. Annak ellenére, hogy mindenókori vallásban a legnagyobb bőn a tudásvágy, a tradíciók indokoltságának a megkérdőjelezése volt, senki sem tételezte fel, hogy e minden társadalomra jellemző igyekezet mögött esetleg társadalmi igény húzódik meg.

Márpedig, ha minden osztálytársdalomban jelen volt a feni négy népességkorlátozó tevékenység, akkor a dialektikus materialista történész csak arra építhet, hogy ezek társadalmi érdekből fakadó szükségszerűségek voltak.

Miért kellett minden termelő társadalomnak védekezni a túlszaporodás ellen?

Mert fajunk tulajdonsága, hogy az életszínvonalának javulása csökkenti a halálozást, és a gyermekvállalása nem lassul le ennek megfelelő mértékben, vagyis szaporodik. Ez a spontán szaporodása meghaladja a néhány százalékot is. Márpedig könnyen belátható, hogy tartósan még a néhány tized százalékos népszaporulat sem viselhető el. Elég az osztálytársadalmak mintegy ötezer éves történelmét megnézni, hogy a technikai fejlődés a fajunknak még az egyetlen tized százalékos növekedését sem volt képes elviselni.

Az, hogy a spontán növekedés milyen nagy lett volna, ha az osztálytársadalmak nem állítják meg, látható abból, hogy az első öntözéses növénytermelő társadalmakban az eltartható népsűrűség mintegy százszorosára, a pásztorkodóknál mintegy tízszeresére, a természetes csapadékra épülőnél harmincszorosára, az ipainál százszorosára. Ezt a megsokszorozódott eltartó képességet azonban, a történelem tanulsága szerint, legfeljebb néhány évszázad alatt elértek az érintett térségek.

Gondoljunk arra, hogy az öntözéses növénytermelés megjelenése, és azon az osztálytársadalmak kialakulása között alig ismerünk időkülönbséget. Mind a sumér, mind az egyiptomi társadalom ugyan az előtte szinte ismeretlen öntözéses gabonatermelésre épült, de szinte semmit sem tudunk az új termelési mód, és az arra épülő osztálytársadalom közt eltelt időről. Az első piramisok építése már kész osztálytársadalom kialakulását tanúsítja.

A lakosság jelentős hányadát elpusztító járványok után is nagyon gyorsan visszaállt a népesség az eredeti szintre, pedig az osztálytársadalmaknak a népszaporodást fékező négy funkciója meg sem szűnt, csak fékezettebben működött.

Egészen közeli történelmi példa, hogy a több tízmillió emberáldozattal járó világháborúk után is milyen gyorsan visszaállt a háború előtti népesség.

Az osztálytársadalmak másik általános jellemzője, az állandó túlszaporodási veszély mellett az állandó tudásfelesleg volt. Amennyire ezt mind a zsidó ószövetség, mind a görög irodalom eleve felismerte, a nyugati társadalomtudományok előtt máig rejtve maradt. Arra, hogy miért lett a zsidó-keresztény-mohamedán vallás eredendő bűne a tudásvágy, nem keresték a választ. Pedig az a népességszaporodás féken tartásának feladatából fakadt. Az ember rendkívül fejlett agya ugyanis nem tudta elfogadni, hogy a társadalom olyan legyen, amilyen. Embertelen, igazságtalan. Ez pedig szüksége és elengedhetetlen előfeltétele volt annak, hogy nem legyen elviselhetetlen a túlnépesedés.

A görög drámairodalom lényegi mondanivalója a nép számára az volt, hogy a tradíció megkérdőjelezése a legnagyobb bűn. A társadalmat el kell fogadni olyannak, amilyen.

Ennek ellenére szinte folyamatosan jelentkeztek a társadalmat javítani akaró forradalmárok. Ezek utolsója, Marx volt a legjelentősebb. Tanítása arra épült, hogy lehet emberséges az osztálytársadalom is, csak meg kell fogadni a tanácsait. Történelmi materializmusa ellenére nem vette tudomásul, hogy ami ötezer éven keresztül minden társadalomra jellemző volt, annak objektív oka van. Az akaratunktól független szükségszerűség. Neki sem tűnt fel, hogy az általa javasolt társadalom megvalósulása esetén sokszorosára nő a népszaporulat gyorsasága, és mi lesz annak a következménye.

Marx már nem érte meg, hogy nem is kellett ahhoz szocialista, illetve kommunista egyenlőség, hogy a népszaporulat a korábbi többszörösére gyorsuljon fel. Halála óta közel háromszorosára nőtt az emberiség létszáma, ráadásul ott, ahol annak az eltartási feltételei a legkevésbé voltak adva.

Marxnak sem gondolt arra, hogy az „igazságos” társadalomban mi lesz a rákosan szaporodó népességgel.

A tudományos és technikai forradalom sem ismert fel, hogy a népesség növekedése eleve lehetetlenné teszi a felzárkózás biztosító társadalmi fejlődést.

E négy feltétel a tudományos és technikai forradalomnak, és néhány szerencsés feltételnek köszönhetően létrejött Európa nyugati felén, Észak-Amerikában, és a Távol-Kelet kisebb országaiban.

Az elmúlt fél évszázad során minden olyan ország, ahol a négy feltétel létrejött, a fajunk történetében soha nem tapasztalt mértékben növekedett az egy lakosra jutó fogyasztás és vagyon. Ezek a társadalmak messze megelőzték a világ öthatodát, ahol e négy feltételnek akár csak az egyike is, hiányozott.

Az ezredfordulóra már csak a konfuciánus Kína volt olyan ország, ahol a lakosság viselkedése ugyan megfelelt a kor követelményének, mivel konfuciánus volt, de még sem a jövedelem, sem az iskolázottság nem érte el a népszaporulat elállásához szükséges szintet. Csodák csodája, amikor a központi hatalom kierőszakolta a kevesebb gyermekvállalást, közel másfélmilliárd ember életviszonyai olyan mértékű javulásnak indult, amihez hasonlót nem ismer a történelem.

Vegyük sorra a legfontosabb puritán erényeket.

Nagyon szoros korreláció van a foglalkoztatottság és a gazdasági fejlődés között. Az igazán siker országokban a foglalkoztatás 80 százalék felett van, és ezen túlmenően is magas az egy dolgozó által évente ledolgozott órák száma. Az Európai Unió egyik nagy hátránya a két észak-amerikai állammal szemben, hogy azokban többen és többet dolgoznak. Ezeket is jelentősen megelőzik a távol-keleti országok.

Ebben a tekintetben még nagyobbak a különbségek, mint a foglalkoztatásban. A Nyugat országaiban alacsony, az utóbbi esetben gyakran negatív a megtakarítási ráta. Ezzel szemben a Távol-Keleten példátlanul magas. A Nyugaton a puritán északiakban viszonylag magas, a mediterránokban pedig negatív. A távol-keleti ember előbb gazdagodik, aztán akar jobban élni. Elég volna Kínát és Indiát összevetni. Indiában volna sokkal nagyobb a felhalmozási igény, hiszen a gyorsan növekvő lakosság számára is kellene vagyon képezni, ezzel szemben a megtakarítási rátájuk tört része a kínainak.

A közgazdaságtudomány nem a társadalom megtakarítását nézi, hanem hisztérikusan az államéra koncentrál. Az a kisebb baj, ha az állam a lakossággal szemben adósodik el, mintha kifelé. Jellemző példa, ahogy a Japán államadósság nagyságát figyelik, de nem veszik tudomásul, egyrészt, hogy az állam maga is megtakarít, óriási tartalékot képez az amerikai állami értékpapírokban, másrészt nem kifelé, hanem a saját lakossága felé adósodik el. Azok alacsony kamatra helyezik el a japán bankokban a megtakarításuk, illetve vesznek állami értékpapírokat. Ezzel szemben az állam óriási mértékben gyűjti be a magasabb kamatozású amerikai államkötvényeket.

Ebben van a Távol-Keletnek a legnagyobb előnye a Nyugattal szemben. A jelenkori fejlett társadalmakban a legjobb befektetés a tudás növelése, a tanulás. Ebben a távol-keletiek messze megelőzik a nyugatiakat. Elég volna megnézni, hogy az ENSZ felmérései szerint a világon a legjobb oktatás Dél-Koreában és Finnországban van. Amióta mérik, e két ország osztozik az első két helyen. Ez a két ország jelentős mértékben ennek köszönheti, hogy az elmúlt ötven évben nálunk nőtt a legjobban az egy laksora jutó jövedelem. Nagyon sokan az oktatási rendszerrel azonosítják a társadalom szellemi vagyonának növekedését. Ebben azonban nemcsak az oktatásra fordított pénz, és az alkalmazott módszerek fontosak, hanem ezeknél sokkal fontosabb a lakosság hozzáállása a tanuláshoz. Csak annak az országnak lehet sikeres az oktatási rendszere, ahol a szülők és a diákon ambicionálják a tanulást.

 

A társadalomtudományok mindmáig nem számolnak azzal, hogy a népesség gyors növekedése elviselhetetlen felhalmozási és fogyasztási igénnyel jár.

Azt már jó hatvan éve felismerte néhány közgazdász, hogy a társadalom egy lakosra jutó vagonigénye viszonylag állandó. Az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem 3-4-szerese. Északon, a zordabb körülmények között magasabb, délen alacsonyabb. Északon magasabb a lakásigény, és a tél átélését biztosító élelem és tüzelő készlet.

Amennyire a múltra vonatkozó számok megbízhatók, annyira elmondható, hogy ez az arány az adott természeti környezetben, az osztálytársadalmak ideje alatt nem változott. A tudományos és technikai forradalom alatt azonban mintegy negyedével csökkent.

A csökkenés azonban látszólagos, mivel a számítások csak a fizikai vagyonra vonatkoztak. Amennyiben a szellemi vagyont is figyelembe vesszük, az arány inkább nőtt, mint csökkent. Mivel még a módszerét sem dolgozták ki annak, hogy mit tekintsünk szellemi vagyonnak, és mit az annak létrehozását szolgáló befektetésnek, csak becsülni tudom, hogy a szellemi vagyonnal növelt nemzeti vagyon éréke a nemzeti jövedelemhez viszonyítva növekszik.

Az oktatás ugyan az egyre fontosabb értéktermelő szektor, a közgazdaságtan mégis fogyasztásként számol vele. Azt ugyan egyre többen hangsúlyozzák, hogy a jelenkor fejlett társadalmak tudásalapú, de a tudásvagyon képzését mégis fogyasztásnak számolják el. A fizikai vagyon létrehozása értékképzés, a szellemi vagyoné fogyasztás. Aligha lehet nagyobb logikai abszurdumot kitalálni.

A tudásalapú társadalmat helyesebb volna szellemi vagyon alapúak nevezni, és a legfontosabb szektorának a gyarapítását szolgálót tekinti.

Probléma származik abból is, hogy a fizikai vagyon létrehozása egyre inkább a társadalmi munkamegosztás során történik, a szellemi vagyonnak azonban jelentős, növekvő hányada a családi munkamegosztás során jön létre.

Ezt a tényt azonban a közgazdaságtudomány nem veszi tudomásul.

A múltban nem okozott problémát, hogy a szellemi vagyon növelését nem tekintették értéktermelésnek, mivel, amiből több van a társadalom számára szükségesnél, azt nem kell értéktermelésnek tekinteni. A tudományos és technikai forradalom azonban a szellemi vagyon tekintetében is teljes fordulatot hozott. A tudásvagyonból a társadalom számára szükségesnél is többet birtokló osztálytársadalmakban nem több, hanem a spontán létrejövőnél is kevesebb szellemi vagyonra van szükség. A már nem szaporodó fejlett társadalmakban azonban kielégíthetetlen nagyságú igény jelenik meg, vagyis abból soha nem lehet sok. Egyelőre azt látszik, hogy minél nagyobb szellemi vagyonnal gazdálkodik a társadalom, hatványozottan, annál nagyobb igény támad azzal szemben. Az ilyen társadalomban az eredmény elsősorban attól függ, hogyan képes a társadalom növelni a szellemi vagyonát.

A jelenkori fejlett társadalom kielégíthetetlen szellemi vagyonigényéből fakad, hogy annak létrehozás lett a legfontosabb gazdasági ágazat.

Ebből fakadóan olyan közgazdaságtanra lett szükség, ami már nem a minél több fizikai vagyon, annak is a tőkés formájára koncentrál, hanem olyanra, ami a minél gyorsabban növelhető szellemi vagyont tekinti elsődleges feladatának.

A jelenkori fejlett társadalom sikere elsősorban attól függ, milyen minőségben tudja a létszámát újratermelni. Amíg az osztálytársadalmakban a munkaerő többségétől egyre kevesebb tudást igényelt a társadalom, addig a jelenkorinak a munkaerő minősége az elsődleges. Az osztálytársadalmakban ugyan szükség volt szakemberekre, és ezek száma ugyan növekedett, de mindig a munkaerő néhány százaléka maradt. Jellemző, hogy az ipari forradalom előtt a társadalom képzett rétegének többségét a teológusok, a vallások klérusa adta. Ez az értelmiségigény is inkább képzettségre, mint képességre orientált maradt. A képzés során megszerzett tudás nem évült el. Ezzel szemben a jelenkori társadalomban a képzettség maga egyre kevesebbet ér, és egyre fontosabbá válik, hogy milyen képességgel párosul.

Elsősorban a családi környezettől. Ez bármennyire köztudott, szinte nincs feltárva. Pedig, ha ez igaz, akkor a modern társadalomnak nincs fontosabb feladata, mint a gyermekvállalást a családi feltételekhez igazítani.

A demográfia, vagyis a szakma ma is abban a hitben él, hogy a következő generáció értékét elég darabban szabályozni. Ez gyakorlatilag megengedhető volt szinte a jelenkorig, amíg a tudományos és technikai forradalom nem a minőségre helyzete át a következő generáció súlypontját.

Az osztálytársadalmakban a képességnek alig volt szerepe, ami kevésre szükség volt, az sem érintette komolyan a társadalom gazdasági erejét. Sokszorta több tehetség, képesség született, mint amennyire a társadalomnak szüksége volt. Nem tudok konkrét példát arra, hogy egy társadalom azért vitte többre, mert nagy képességgel megáldott uralkodója volt. Diákkorom óta keresem az okát annak, hogy a történelemtudomány, miért koncentrált a politikai elit képességére.

Azt, hogy ez elmúlt ezer évben melyik ország mennyire vitte, ezer szer jobban függött attól, hogy milyen gazdaságföldrajzi környezetbe épült be, mint attól, hogy kik vezették. Maga a tény, hogy az uralkodóvá válásnak vérségi oka volt, és van, azt bizonyítja, hogy az uralkodó tisztelete, elfogadottsága sokkal fontosabb volt, mint a képessége.

Ha megnézem, hogy kontinensünkön melyik ország mennyire vitte, csak gazdaságföldrajzi okokat találok. A politikai hatalom birtokosainak minősége sehol nem játszott szerepet.

Kontinensünkön, ahol hosszú a tél, de közel volt a meleg tenger-Nyugat-Európában, illetve a mediterrán térség és a fejlett Nyugat között az Alpokban, ott volt a leggyorsabb a jólét növekedése az elmúlt száz év során.

A spanyolok a Pireneusok, az olaszok az Alpok lábánál lettek igazán európaiak.

A lengyelek azért lettek ökrökkel gabonatermelők, mert a folyók elvitték a Balti Tenger kikötőibe a gabonát, a magyarok pedig, mivel a Dunán nyugatra nem lehetet hajózni, a lábon hajtották a jószágot a nyugati piacokra.

A vasúthálózat kiépítése azért váltott ki gyors fejlődést Európa keleti felén, mert először vált elviselhetővé a holt áruk Nyugatra való szállítása, megnyílt e térség számára a nyugti piac. Aztán minden összedőlt, ahogy a gőzhajóknak köszönhetően még olcsóbban megérkezhetett Amerikából a mezőgazdasági áru.

Mi, a történelmi Magyarország szétesését az első világháború elvesztésével magyarázzuk. Holott minden több milliós etnikum az óta állammá vált.

A jelen témánk szempontjából pedig, Európa nyugati felének diadalútja ezer éve azzal kezdődött, hogy itt alakították ki, az első gyermek születését tíz évvel későbbre kitoló mechanizmust, a kiscsaládos jobbágyrendszert. Európa történészeimáignem keresték a magyarázatot arra, hogymiértcsak ott virágzott, vert gyökeret a reneszánsz, a reformáció, a felvilágosodás, a polgári társadalom, ahol a feudális társadalom a kiscsaládos jobbágytelkekre épült. Ezért, mert a világ összes magas-kultúrája között csak itt tudták megoldani, hogy a nők legtermékenyebb tíz évében nem születhetett a társadalom által elfogadott gyerek. Európa nyugati felén tíz évvel később született az első gyermek, mint bárhol a világon.

Érdekes módon, a Nyugat farizeus módon botránkozik azon, amit ezer évvel korábban éppen ő vezetett be, és aminek köszönheti a többi kultúrához viszonyított szédületes karrierjét.

Az állításom, hogy az osztálytársadalmak elsődleges feladata a népességnövekedés féken tartása volt, a legjobban a nyugat-európai feudális társadalom sikerével bizonyítható.

A jelenkori fejlett társdalom az első, amiben a következő generáció eltartásához segítséget ad a társadalom, a képzése, munkahellyel, infrastruktúrával való ellátása pedig társadalmi feladattá vált. Minden osztálytársadalomban a következő generáció felkészítése családi feladat volt. A társadalom ehhez segítséget nem adott.

Itt érkezünk el oda, hogy a jelentős népszaporulattal járó társadalmi teher elviselhetetlen, hogy csak ott javulhatnak jelentősen az életviszonyok, ahol nincs, vagy csak néhány tizedes a népszaporulat.

Ez másként kifejezve, ahány százalékkal nő a lakosság annyiszor 5-6 százaléknyi felhalmozás kell az egy lakosra jutó vagyon szintjének tartásához. Ez még nem jelenti azt, hogy nem csökken az egy lakosra jutó természeti erőforrás, termőföld, víz, ásványi vagyon, nem romlik a környezet.

Márpedig az első fejlett társadalmak létrejötte idején az emberiség öthatoda évi 2-3 százalékkal szaporodott. Ez a szaporodás ugyan lassul, de a megállásával száz éven belül nem lehet számolni, ami mintegy 15 milliárd embert jelent. De megállás akkor sem várható épen azért, mert nem javulhatnak az életviszonyok, a szegény többség számára megdrágulnak az élelmiszerek és nyersanyagok.

Fajunk az éghajlatváltozásnál százszor nagyobb tragédia felé rohan.

Mi a teendő?

Csak a gyermekvállalás erőszakos lefékezése lehet. Vagyis az, amiben Kína példát mutat.

Fajunk demográfiai törvénye szerint, a gyűjtögetés feletti ellátottság javulásával egyre jobban szaporodik. Ennek mértéke sokszorosan gyorsabb, mint az eltartó képesség növekedése. Ezt az osztálytársadalmak ötezer éven keresztül erőszakkal fékezték. Ez a fék azonban sehol nem jelentette az állandó túlnépesedést. Nem ismerek olyan társadalmat, térséget, ahol nem volt az optimálisnál nagyobb a népsűrűség. Ezért az ellene való harc egyre drasztikusabb lett. Az osztálytársadalmak egyre embertelenebbek lettek.

Ebből a zsákutcából menekülhetett ki Nyugat-Európa annak köszönhetően, hogy az élettere megsokszorozódott, és a technikai fölénye lehetővé tette, hogy az egész világot kizsákmányolja. Szinte nyomát sem találom az európai történészeknél annak, hogy mi tette lehetővé azt, hogy Európa nyugati fele kimenekülhessen a túlnépesedési csapdából.

Két tény jelentőségét nem hangsúlyozzuk annak ellenére, hogy ezek nélkül nem állt volna le a spontán népességnövekedés, ami a siker kulcsa.

1. Az óceánok meghódításának köszönhetjük, hogy felfedeztük a két Amerikát és Ausztráliát, a két alig lakott térséget. Ezeket a nyugati bevándorlók népesíthették be. Sem a nyugati társadalomtudósok, sem a nyugati közgazdászok nem tárgyalják annak jelentőségét, hogy az életterünk megtízszereződött. Ez egyedüli alkalom volt a magas-kultúrák történetében. Azok mindegyike a túlnépesedett térségében rekedt, abból nem tudott kitörni. Az ilyen kitörés kulturális feltétele csak a távol-keleti kultúrának lett volna lehetséges. Ott egyrészt háromszor annyi ember élt, a túlnépesedésük is nagyságrenddel volt nagyobb a Nyugaténál, a szükséges tudományos és technikai ismeretek terén is előttünk jártak. Az életvitelük is puritánabb volt a Nyugaténál.

2. Európa nyugati fele szinte az egész világot kizsákmányolhatta. Ezt csak azzal lehet magyarázni, hogy a centralizált Kínai Birodalom nehezen mozgó monstrum volt a fürge nyugati városállamok, és egymással versengő viszonylag független, önálló kis országok polgárihoz képest.

Ki kellene számolni, hogy milyen külső bevételhez jutott az ipari forradalom utáni kétszáz évben a Nyugat. Nemcsak a kizsákmányolt jövedelem veendő számításba, hanem a behozott új fajok is. Elég arra gondolni, hogy a burgonya, a kukorica, a bab, milyen arányban növelte meg Európa területén az eltartó képességet. Számítások hiányában is a burgonyát tartom a legfontosabb tényezőnek, amely Európa északi felén néhány tíz százalékkal nagyobb népességet tett eltarthatóvá. Szinte átalakította az első világháború előtti erőviszonyokat. Csupán a burgonya jobban hatott az európai politikára, mint a politikatörténet szereplői összesen.

A közgazdaság elmaradottságát kevés bizonyítja jobban annál, ahogyan a népesség alakulását kezeli. Az ember darabra számolja akkor is, ha amodern társadalomban a társadalom minőségi igénye nagyságrenddel fontosabb, mint a mennyiségi.

Amíg a lakosság óriási többsége esetében azok fizikai erejére volt szükség, ma a fizikai erő másodlagos, a minőségében pedig megsokszorozódtak a különbségek.

A fizikai munkaerőt hasznosító technika mellett le lehetett egyszerűsíteni a munkaerő létszámával való mérésre. Még száz éve is, darabban lehetett mérni a vállatok munkaerőigényét. Ma csak a minőség lehet az igény meghatározója.

A homo sapiens fizikai képessége tized százalékokkal szóródott. A szellemi képességében pedig a százszoros sem ritka, a sok ezerszeres is előfordul. Tehát semmitmondó, ha a következő generációt darabban mérjük. Az egyik generációról a másikra való féktelen növekedés is maximum 4-5 százalék. A szellemi képességben azonban egyik generációról a másikra a lehetséges különbség, tíz százalékokban mérhető.

Számításaim szerint, ha nálunk a jelenlegi születési struktúra családi háttere fordított volna, ötven év múlva háromszor nagyobb teljesítményű generációval rendelkeznénk, mint a jelenlegi estén.

A következő generáció létszámát azért sem szabad a létszámával mérni, mert abban bőven lesznek olyanok, akiknek a társadalmi értéke negatív lesz, és szép számmal olyanok is, akik az átlag százszorosát fogják érni. Az egyedi társadalmi értéke annál jobban differenciálódik, minél fejlettebb lesz a társadalom. Száz éve még el sem tudtuk képzelni, hogy az egyedek társadalmi értéke úgy differenciálódik, ahogyan azt a piai áruk mutatja. A múltban alakosság egy százalékát sem foglalkoztató tudományos és művészeti pályákon folt a képességtől való különbség jelentős, de még az is legfeljebb tized akkora, mint jelenleg. Ennél is nagyobb változás történt abban a tekintetben, hogy ma már nincs is olyan szakma, ahol a legkiválóbbak társadalmi értéke nem volna az átlag sokszorosa. De egyre inkább nem lesz olyan szakma sem, amiben a leggyengébbeknek is volna értéke.

Talán semmibe sem változott olyan jelentősen a fejlett társadalmak lakossága számára az élet, mint abban, hogy a saját soruk alakítóivá váltak. Eddig a lakosság óriási többsége olyan sorsot élt, amilyenbe született. Nemcsak a társadalmi pozíciója nem változott, hanem a szakmája lakóhelye, nyelve sem. Mára a fejlett társadalmak fiatalsága világpolgár lett.

A társadalom jövője elsősorban attól függ, hogyan sikerül a népesség számát és minőségét a társdalom érdekének megfelelő módon alakítani.

A jelenkori fejlett társadalom teljesítményét determinálja az, hogy ne növekedjen a létszám, és ami még sokkal fontosabbá vált, a minősége minél jobban alakuljon.

Ami a következő generáció létszámát illeti, a fejlettek számára megoldotta az élet. Senki sem látta előre, hogy az embernek faji tulajdonsága, ha megteheti, ugyanakkor már elég gazdag és képzett, olyan kevés gyermeket vállal, ami már a létszám megtartásához is kevés.

Mivel e feltételeket a társadalom fejlődése, mindenek előtt a tudományos és technikai forradalom biztosította, a fejlett társadalmakban az államnak kellett anyagi támogatást adni a gyermekvállaláshoz. Ez a módszer bizonyította, hogy a létszám nem csökkenjen, de ugyanakkor az eleve hibás születések mögötti társadalmi hátteret tovább torzította. A gyermekvállalás társadalmi támogatása ugyanis ott ösztönzött, ahol eleve sokat vállaltak, és ott maradt hatástalan, ahol sokkal több lenne társadalmi igény.

A modern társadalom jövőjét semmi sem szolgálja jobban, mint a születések kedvező társadalmi struktúrája. A tudományos éstechnikai forradalom olyan társadalmat hozott létre, amiben a teljesítményt elsősorban a lakosság minősége határozza meg.

Arról már írtam, hogy a fejlődés élvonalába csak olyan társadalom kerülhet, amelyikben a lakosság viselkedését a puritanizmus jellemzi. Nem ismerünk példát arra, hogy a puritán lakosságú ország nem volt az elmúlt ötven évben sikeres, és arra sem, hogy a nem puritán is sikert érhetett volna el. Vagyis már ebből egyértelmű, hogy amilyen a lakosság, olyan a társadalom. Ezért minden társadalom alapvető érdeke, hogy olyan érdekeltségi rendszert működtessen, ami a lakosságot a puritán viselkedésben teszi érdekeltté. Ez azonban hosszú, több generációs feladat.

Az is egyértelmű, hogy a felnövekvő generációra semmi sem hat olyan mértékben, mint a családi környezet. Ezért a sikerhez vezető legrövidebb út, ha a gyerekek olyan családokban születik, ahol a személetük, az életvitelük, az iskolázottságuk, a pályaválasztásuk a társadalom érdekének leginkább megfelel.

Az élet az igazolja, hogy a magasan képzett, jó anyagi körülmények között élő családokban nő fel a társadalom számára legértékesebb nemzedék. Ezért nincs fontosabb társadalmi érdek annál, hogy az ilyen családokban minél több gyermek sülessen.

A társadalomtudomány mindmáig nem vette tudomásul, hogy a családtámogatás jelenlegi formája a társadalmi érdekkel ellentétes gyermekvállalási struktúrát erősíti.

A jelenlegi családtámogatás ugyanis a darabszámra ösztönöz, nem a minőségre. Márpedig ez a szegény, képzetlen, tartóan munkanélküli családokat teszi érdekeltté a több gyermekvállalásban, ugyanakkor a jól képzett, magas jövedelmű családokban jelentételen összeget jelent. Ez a támogatás ugyan serkeni a gyermekvállalás számát, de rontja az összetételét, a várhatóan kis, sőt negatív értékűvé válók számát gyarapítja. Egyenlegében több kárt tesz, mint hasznot.

A hiányzó gyermekszámot lehet minőségre koncentráló betelepítéssel pótolni, de a negatív, illetve az átlagosnál sokkal alacsonyabb értékű állampolgárokat el kell tartani. Azok nem értéktermelők, hanem értékfogyasztók lesznek.

Minden olyan társadalomban, ahol a spontán népszaporulat meghaladja a fél százalékot, be kell vezetni a gyermekvállalás korlátozását. Ez csak az állam feladata lehet. Ezt teszi harminc éve Kína, az eleve példátlanul túlnépesedett birodalom. Bevezette a csak egy gyerek vállalását engedélyező, erőszakos állami családtervezéssel.

A népszaporulat erőszakos csökkentése csodát eredményezett. Harminc év alatt 5-6 százmillióval csökkent a született gyermekek száma. Könnyű elképzelni, mi lett volna Kínában, ha ennyivel több lakost kellene eltartani, számukra munkahelyet, infrastruktúrát teremteni. Kínában ma harmada lenne az egy lakosra jutó jövedelem, fel sem merülhetett volna a csodálatos fejlődés.

A kínai módszer csodát teremtett annak ellenére, hogy csak a mennyiségre koncentrál, a sokkal fontosabb minőségre nem. Be kell azonban vallani, hogy ez is példátlan csoda. Nem ismerünk másik példát arra, hogy a népesség túlszaporodását meg tudnák állítani. Ez csak azért sikerülhetett, mert a kínai állam nem demokrácia, több ezeréves történelme megtanította a keményen centralizált politikai hatalommal való élésre. Az emberiség másik nagy kultúrája erre eleve képtelen volt, és még a távoli jövőben sem látszik, hogy képes lehet. Többek iözö9tt azért, mert demokrácia. Jó volna belátni, hogy semmi alapja nincs annak a nyugati mániának, hogy mindenütt a demokráciát, és liberális piacgazdaságot tarja az egyedüli üdvözítő útnak, és annak bevezetését erőszakolja.

De, talán Vietnám az egyetlen kivétel, nincs olyan ország, ahol a sikeres kínai gyakorlatot be lehetne vezetni.

Kína volt az egyetlen lehetőség a gyermekvállalás korlátozására. Az egész emberiség köszönete érte, hogy éltek vele. A világgazdaság élvonalába emelkedett Kína nélkül nem lenne olyan ereje a fejlett világnak, hogy az elmaradt világ túlnépesedését megállítsa. Erre a keresztény, politikailag tagolt Nyugat nem alkalmas, mert még ott sem tart, hogy a problémát felismerte.

A kereszténység, különösen a római és az ortodox, eleve nem fogadja el a gyermekvállalás erőszakos lefékezését. Még a családok önkéntes családtervezését sem képes megérteni.

A nyugati társadalomtudomány még ott sem tart, hogy a túlnépesedés tényét bevallja, nemhogy annak következményeit felmérje. Ezen belül a témában legilletékesebb, a közgazdaságtan a legostobább, százszor annyit riogat a társadalom elöregedésének következményeivel, mint a túlnépesedéssel járó társadalmi terhek nagyságával.

A kínai példának azonban voltak előzményei. Myrdal, a svéd Nobel-díjas közgazdász, jó negyven éve felismerte, hogy a két kínai városállam, Hong-Kong és Szingapúr, valamint Tajvan és Dél-Korea, követve a japán példát, megékezték a népességnövekedést, és példátlan mértékben javult az egy laksora jutó növekedésük. Azt azonban ő sem mérte fel, hogy ez csak mennyiséi korlátozás volt.

Ez azért nem vált feltűnővé, mivel a távol-keleti kultúra páratlanul homogén. A mandarin rendszer évezredes tapasztalata megtanította a kínai népet, annak minden rétegét, hogy bárkinek a gyereke elérhet bármilyen karriert, ha iskolába kerül, és ott kiválóan szerepel. A Nyugaton ez nem így volt. Kínában minden család úgy neveli a gyermekét, hogy a tudása bárhová felemelheti.

A fejlett Nyugaton ma már ez ugyan elvileg lehetséges, de az általános tudatunk nem számol vele. A nyugati társadalom államok között, és az államokon belül nem ilyen felfogású, és nem ennyire homogén. Különben is, mi már a túlszaporodást eredményező gyermekvállaláson túl vagyunk. A családok gyermeknevelési igényi nagyon differenciáltak.

Nyugaton a gyermekek jövőjét minden másnál jobban meghatározza a családi hátterük. Ennek mértékét ugyan senki nem vonja kétségbe, de a tudományos feldolgozás hiányzik, illetve nem kerül nyilvánosságra.

Becslésem szerint, az anyagi gondokkal nem küszködő, diplomás családokban született gyermekek óriási többsége diplomás, azaz magasan képzett lesz, a képességének megfelelő szakmát választ, és a társadalom puritánabb hányadához fog tartozni, a törvénnyel viszonylag ritkán kerül összeütközésbe. Vagyis a társadalom jobbi harmadához tartozó állampolgár lesz. Ha minden gyerek ilyen családban születne, ötven év múlva a Nyugat egyik élenjáró társadalma lennénk.

Ezzel szemben az iskolázottságban, és jövedelemben alsó harmadba tartozó családban születet gyermekek nagy többsége, a társadalom alsó harmadában marad. Jelentős hányaduk nem fog beépülni a társadalmi munkamegosztásba, mert erre sem az iskolázottsága, sem az erkölcse, életmódja nem fog megfelelni. A következő generációnak az alsó harmadában maradnak úgy, hogy az átlaghoz viszonyított lemaradásuk még nagyobb lesz, mint a szüleiké volt.

Ez a rólunk kiállított bizonyítvány, tőlünk kelete és délre még rosszabb lesz.

Az ilyen, és hasonló társadalmaknak csak akkor sikerülhet a felzárkózás, legalábbis a jelenlegi viszonylagos helyzetük megtartása, ha a születések családi hátterét javítani tuják.

Első feladat annak felismerése, hogy a távlati jövő szempontjából nincs ennél fontosabb kérdés. Azt, hogy milyen családi környezetben, milyen eredményes a gyermekvállalás, tudományosan bizonyítani kell. Nincs kétségem abban, hogy az ilyen felmérés még azokat is megdöbbenti, akik erről meg voltak győződve.

Mit kell mérni?

Minél több szempontot. Például.

- Hogyan függ az iskolázottság a szülői környezettől.

- Hogyan függ a várható jövedelem, és az adófizetés összege a szülői környezettől?

- Milyen a szülői környezettől függő, várható munkanélküliség?

- A bűnelkövetés aránya a családi környezet függvényében.

Milyen szempontok alapján kellene a szülői környezetet rangsorolni?

A szülők iskolázottsága és jövedelme alapján. A két szempontnak valamiféle szorzatát kellene a sorrend alapjának tekinteni. Sem az iskolázottság, sem a jövedelem, sem a fizetett adó nem lehet egyetlen szempont. Az így elkészített lista alapján sorolnák három csoportba a családokat.

A másik adat az egy további állampolgárral járó társadalmi költség meghatározás.

Ez tartalmazza az egy laksora jutó vagyonigényt, és a felnevelés során felmerülő állami támogatást.

Az egy laksora jutó vagyonigény. A közgazdaságtan egyik alaphibája, hogy nem számol a lakosság növekedésével járó, vagyonigénnyel. Pedig természetes, hogy minden lakosra jut többlet munkahelyteremtő fejlesztés, infrastruktúra, azaz több lakás, iskola, kórház, út, stb. Most arra nem térünk ki, hogy az eleve túlnépesedett társdalomban a többleterőforrás megteremtése egyre többe fog kerülni.

A többlet állampolgár felhalmozási, és költségvetési többletigénnyel jár. Ezt az összeget vállalni kell annak a családnak, amelyik a társadalom által megállapított gyermekszám feletti gyermeket vállal.

Ez a rendszer azt jelentené, hogy az öregkori ellátás színvonala elsősorban attól függ, mennyi gyermeket, és milyen minőségben neveltek fel a szülők. (Az ilyen alapra helyezett öregkori álltásról már számos anyagot készítetem.)