Kopátsy Sándor PG 2010-08-14
A MAGYAR GAZDASÁGPOLITIKA PÉLDÁTLAN SIKERE
Hatvan éve vagyon a világsajtó figyelője, de még nem találtam példát arra, hogy annak elitjétől olyan dicséretet kapjunk, mint a Nemzetközi Valutaalappal szemben tanúsított viselkedésünk okán.
A rendszerváltás előtt a Kádár-rendszer politikája, különösen a magyar gazdasági mechanizmus és a mezőgazdaság kapott jó minősítést. Ezt annak köszönhettük, hogy a magyar szocialista rendszer volt a bolsevik táboron belül a legkevésbé rossz. A leggyengébb osztályban mi voltunk a legkevésbé rossz tanulók.
Ezt is meg kellene érteni, és megfelelően értékelni. A bolsevik rendszert nem mi választottuk, minket, főleg az Egyesült Államok Jaltában képviselt politikájának hatásaként, a győztesek oda soroltak. Oda írattak be, ahhoz a tantervhez kellett igazodnunk. Mindenki másnál jobban igazodtunk, tehát az osztályunkban mi voltunk a legsikeresebb tanulók.
Ezt a teljesítményünket tehát eleve így kellett értékelnünk.
Most azonban abba az osztályba járunk, amelyike mi választottuk. Ha dicséretet kapunk, azt már valódi síkján értékelhetjük.
Ezért tartom történelmünk során a legnagyobb gazdaságpolitikai dicséretnek, amit azért kaptunk, hogy végre valaki a sarkára állt a liberális pénzügyi világ harminc éve élvezett hatalmaskodása ellen tiltakoztunk.
A hazai bukott politikai elit, nemcsak a pártként eltűnt SZDSZ, hanem az erejében végezetesen megroppant MSZP liberálisai hisztérikusan harsogták a Fidesz kormánynak az IMF küldöttségével szembeni viselkedésének katasztrofális következményeit. Megmozgatták nemzetközi pénzvilágban lévő kapcsolataikat. Vagyis ismét kiderült, hogy a bukott kormány nem törődik azzal, hogy tetteikkel ártanak a magyar társadalom érdekének, ők csak a Fidesznek, illetve Orbánnak akarnak ártani, még akkor is, ha az ország lejáratásának árát a magyar népnek kell megfizetni. A liberálisok, és az MSZP előző és jelenlegi vezetői elkeseredett dühükben a nemzetnek ártanak.
Az sem zavarta őket, hogy előbb a pénzpiactól, aztán a nyugati világ legtekintélyesebb lapjaitól kaptak nagy pofont.
Azzal kezdtem, hogy a magyar történelemben példátlanul jó minősítést kapott az Orbán-kormány. Ha a liberális tábor bajnokai tudnak hasonló esetről, bocsánatot kérek. Ezelőtt éppen a liberális világsajtó dicsőítette Fekete Jánost, a Nemzeti Bank elnökét, amikor bevitte a szocialista tábor egyetlen országát a nemzetközi pénzvilágba.
Minek köszönhetjük ezt a váratlan méltatást?
Annak, hogy a nyugati elit is rádöbbent arra, hogy az utóbbi harminc évben a nemzetközi pénzvilág annyira liberalizálódott, amire a tőkés osztálytársadalmak történetében még nem volt példa. Aki meg akart gazdagodni, a pénzpiacra ment, és ott játszott kedvére. A nagy vagyon nem a technikai fejlődés, nem az ipar, nem a tudomány termelte, hanem a pénzzel való spekuláció. Elég volna megnézni az utóbbi harminc év nemzeti jövedelmét, és kiderülne, hogy egyetlen szektornak nőtt gyorsan a nemzeti jövedelemhez való hozzájárulása, a pénzügyi szektoré.
A pénzügyi szektornak az a sikere késztette arra a gazdaságpolitikusokat, hogy a siker elégséges előfeltételének tartsák a pénzügyi mérlegek egyensúlyát. Ennek a kabarének egyik jó illusztrációja az EU Mastrichti Követelménye. A közösség elvárásainak az felel meg, akinek kicsi a költségvetési hiánya, és az állami adóssága. Azt, hogyan mozgósítják a munkaképes lakosság munkára fogást, vagy hogy milyen az oktatási rendszerük, nem tekintették a siker feltételének.
Ez az egyoldalú pénzügyi követelményrendszer vitte pénzügyi válságba a nyugati világot. Ennek egyik hisztérikus élharcosa volt, és maradt az IMB és a Világbank. Akiknek ők adtak tanácsot, mind ráfizettek. Ezek ugratták be a Horn-kormányt a Bokros-csomagba, az „önkéntes”, „kötelező”, magán nyugdíj pénztárak ostoba ötletébe. Ezek érék el, hogy a legjobb hazai hívük, Bokros Lajos, csúfos bukása után, az MDF kalandja ellenére, a magyar gazdaság elsőszámú megmentőjének minősülhetett. A magyar választók azonban nemcsak őt, de eszmetársait is, leminősítették.
Akinek valami köze van a magyar társadalom ismertéhez, tudnia kellene, hogy a mi hőseink modora mindig másodlagos volt a tetteik hatásához képest. Ez történt most is. A nyugti elit nem azt elemezte, hogy mennyire voltunk udvariasak, hanem azt értékelte, hogy nem voltunk gyávák.
