Kopatsy Sandor gondolatai

 

Kopátsy Sándor                  ET                  2010-07-03

 

Az ETXX00621 folytatása

 

Az előző anyagban azt bizonyítottam, hogy ma két társadalmai alaptípus van jelen, amelyek minőségileg mások, más társadalmi törvények alapján működnek. Az emberiség kétötöde már túllépett az osztálytársadalmakon, a háromötöde pedig még messze van ettől, sőt kilátás sincs arra, hogy az előbbiekhez csatlakozzon.

Az első csoportba tartozó társadalmak részben már túlléptek azon a szinten, amiben az életviszonyok javulása az elviselhetetlenül gyors népszaporulatot okoz, a másik része, ma még többsége, azonban politikai erőszakkal fékezte le a népesség gyors növekedését.

A második csoportba tartozik az emberiség háromötöde, ahol még sem a társadalmi tudat, sem a jövedelem, sem az iskolázottság nem jutott arra a szintre, ahol leáll, illetve ahol meg lehet fékezni az elviselhetetlenül gyorsa népszaporulatot. Egy egész könyvnyi anyagot írtam hét éve arról, hogy minden osztálytársadalom közös abban, hogy igyekszik lefékezni a népszaporulatot. Azt, hogy ezt hogyan, milyen osztályszerkezetben, tulajdonviszonyok között oldja meg, nem változtat a lényegen. Mivel a pusztulásával járna a népesség gyors növekedése, arra szerveződnek, hogy az emberpusztítást magukra vállalják.

Ennek a célnak az eléréséhez arra van szükség, hogy olyan osztályviszonyokat hozzanak létre, amiben nem, vagy csak nagyon lassan, legfeljebb tized százalékkal gyarapodjon a lakosság száma.

Fajunk fejlődése, mintegy ötezer éve jutott odáig, hogy néhány társadalomban gyorsabban növekedett volna a népszaporulat, mint ahogyan növelni tudta életterének eltartó képességét. Márpedig, ha létre jöhet ez, a társadalom magát pusztítja el. Ezen a szinten csak az a társadalom maradhatott fenn, amelyik maga hozott létre olyan magas halálozást, ami nem okozott tartós túlnépesedést. Az ember olyan csúcsragadozó lett, amelyik a spontán szaporást magára vállalta. Az elmúlt ötezer év magas-kultúráiban a legnagyobb halálokot a társadalom maga hozta létre.

Annak ellenére, hogy a társadalom életét alakító politikai erőnek fogalma sem volt arról, hogy miért alkalmazza a néppusztítás szervezett eszközeit, minden társadalom ezt végre hajtotta.

Mivolt az a halálozást növelő négy módszer, amit minden osztálytársadalom egységesen, ha nem is azonos arányban, alkalmazott?

I. Minden osztálytársadalom közös volt abban, hogy a lakosság kilenctizedének nyomorát fokozta azzal, hogy az eleve alacsony jövedelmének jelenetős hányadát elvonta. Nem ismerünk olyan osztálytársadalmat, amelyikben nem a szegényeket adóztatták. Ennek a módja lehetett nagyon eltérő, közvett, vagy közvetlen, de a lényege ugyanaz: az eleve nagy szegénység fokozása. Nem ismerünk olyan osztálytársadalmat, amiben a várható életkor megrövidítésének fő eszköze, a legnagyobb halálok, a nyomor, az alacsony fogyasztás volt.

Még nem találkoztam olyan történésszel, aki felmérte volna, hogyan alakult volna a népesség növekedése, ha a jövedelem a jövedelmet termelőknél marad. Márpedig nem nehéz elképzelni, hogyan alakult volna a várható életkor, ha a ragszolga, a jobbágy vagy a proletár harmadával többet fogyasztott volna. Erre még Marx sem gondolt. Nem is gondolhatott, mert ha ezzel számol, összedől a szocialista és kommunista jövőről alkotott elképzelése.

II. Minden osztálytársadalom a létrehozott jövedelem nagy hányadát fegyverkezésre, hadviselésre fordította. A halálozásban jelentős szerepet játszott a hadviselés egyrészt azzal, hogy csökkentette az életszínvonalat, ezzel növelte a legnagyobb halálokot, másrészt közvetlenül emberéletet pusztított, harmadrészt közvetve is jelentős halálok volt a járványokozásokkal.

Nem volna nehéz rámutatni arra, hogyan alakult volna a népesség száma, ha a hadviselés nem von el jövedelmet, ha nem okoz járványokat, és nem pusztít közvetlenül sok emberéletet. Ez az egyetlen ok hiánya is elviselhetetlen népességnövekedést okozott volna.

III. Minden osztálytársadalomban az elvont jövedelem nagy többségét kincsképzésre, kultikus építkezésekre fordították. Főleg az öntözéses földművelő társadalmakban ugyan végeztek nagy csatornaépítéseket, vagy a Római Birodalomban közutakat, vízműveket is építettek, de ezek is sokkal inkább az állam politikai és katonai erejét szolgálták. A Kínai Nagy Csatorna tette lehetővé a nagy állami levonások növelését, a római utak pedig elsősorban a hadseregek mozgatására, katonai védelemre szolgáltak. A közgazdászoknak pedig azt kellene látni, hogy ezek is valójában katonai célokat szolgáló közmunkák voltak, akárcsak a nácik autópálya építkezései. Munkaerőt vontak el az értéktermelésből.

IV. Minden osztálytársadalomban üldözték az ember tudásvágyát. Ez a minden osztálytársadalomra jellemző funkció a legkevésbé elismert. Pedig elég volna a zsidó-keresztény-mohamedán vallás eredendő bűnére hivatkozni. De nem ismerünk olyan vallást, ami a dogmákban, a tradícióban való kételkedést, az igazságkeresést, nem üldözték.

A fentiek bizonyítéka, hogy a fejlett társadalmak mindegyikében a feni négy funkció mindegyike jellemző volt.

I. A jelenkori fejlett társadalmakban az elvonás egyre nagyobb hányadát a magas jövedelmekből fonják le, és egyre nagyobb hányadát a szegényeknek osztják vissza. Vagyis amíg minden osztálytársadalomban a jövedelmek újraelosztása növelte a jövedelmek differenciáltságát, addig minden jelenkori fejlett társadalomban a jövedelmek újraelosztása csökkenti azok differenciálódását.

II. A jelenkori fejlett társadalmak a jövedelmük tört részét fordítják a haderőre, és azon belül is kényesen vigyáznak arra, hogy az esetleges háborúk embervesztesége részükről minimális legyen. Ha az osztálytársadalmak katonai kiadásait úgy számolnánk el, ahogyan a jelenkori fejtett társadalmakban, vagyis a legénység kieső munkajövedelmét is, akkor kiderülne, hogy a modern hadsereg a nemzeti jövedelem alig ötödét emészti fel, mint amennyit az osztálytársadalmak idején. Tegyük még hozzá, hogy a fejlett társadalmak háborúi sem egymás között, hanem az elmaradt társadalmakban való „rendcsinálást” szolgálnak. Ennek ostobaságával később foglalkozok.

III. a jelenlegi fejlett társadalmak az elvonások óriási többségét racionális célokra fordítják. Az elvonás ugyan nem csökken, hanem nő, de annak szinte egészét a társadalom érdekében, racionális célokra, infrastruktúra kiépítésére és működtetésére, oktatásra, egészségügyi ellátásra, öregekről való gondoskodásra, kutatásra és közigazgatásra fordítják. A luxus és a kincsképzés viszonylag jelentéktelen. Természetesen a racionális felhasználás mellett is van pocsékolás, hibás döntések sorozata, de a kincsképzés és a kultikus monumentumok súlya az osztálytársadalmakéhoz képes elenyésző.

IV. A jelenlegi fejlett társadalmak elsődleges feladata a tudásvagyon növelése. Ebben a tekintetben történt a legnagyobb változás az osztálytársadalmakhoz képest. A tudást, a jobbító szándékot üldöző társadalmat felváltotta a tudásvagyon növekedésére épülő társadalom.

Ennyi is elég annak bizonyítására, hogy az osztálytársadalmak és a jelenkori fejlett társadalom, amit a minőség társadalmának nevezek, merőben két, szinte mindenben eltérő társadalom, amelyet nem lehet, nem szabad azonos szabályokra kényszeríteni. Ennek ellenére a Nyugat társadalomtudományai a még az osztálytársadalmak szintjén, vagy még addig sem jutott társadalmakra ugyanazokat a szabályokat, módszereket akarják rákényszeríteni, amire a fejlett Nyugat mára megérett. Ezzel azonban ezerszer annyi kárt okoznak, mintha magukra hagynánk őket azzal, hogy azt, és úgy vesznek át tőlünk, ahogyan azt ők gondolják.

A bölcsesség azt követelné meg, hogy bízzunk minden társadalom ösztönében. Ahogy a termelésre áttért osztálytársadalmak ugyan nem ismerték fel, hogy mit, és miért kell megtenni, spontán kialakították a mindegyikükre jellemző, fent említett, négy módszert a népszaporulatuk féken tartására.

Ezzel szemben a Nyugat társadalomtudományai még addig sem jutottak el, hogy megértsék, miért voltak olyanok az osztálytársadalmak, amilyenek, hogy csak az alkalmazott módszerekkel lehetett féken tartani a túlnépesedést. Az ugyan egyetlen modern társadalomtudós nem állítja, hogy eljuthattunk idáig, ha a népesség növekedése szabad utat élvezhetett volna. Most, amikor a népesség tízszer gyorsabban nő, mint a múltban valaha, csak olyan tanácsot osztogatunk, csak abban segítünk, hogyan lehet a jelenlegi elviselhetetlenül gyors népszaporulatot fokozni.

Az elmúlt száz év legnagyobb tanulása, hogy a társadalom fejlődése nem engedi meg a népesség jelentős növekedését. Ez azt jelenti, hogy hosszabb távon inkább csökkenteni, mint növelni kell az emberiség létszámát. Jelenleg, főleg az elmúlt száz év példátlanul gyors népszaporulata következtében, sokkal többen élünk, mint amit a természeti környezetünk képes elviselni. Ezt az állítást igazolja az egyre gyorsuló fajpusztulás, a felmelegedés, és mindenekelőtt az a tény, hogy csak az a társadalom fejlődik, ahol nincs gyors népszaporulat.

Ezt nem merjük kimondani, sőt megteszünk mindent annak érdekében, hogy minél nagyobb legyen ott a népesség növekedése, ahol ez a fejlődés legnagyobb akadálya.

Sem a politika, sem a tudomány nem hajlandó tudomásul venni, hogy a modern társadalmat csak ott lehet létrehozni, ahol nincs spontán népszaporulat, vagy ha volna, azt erőszakkal megakadályozzál. Ennek ellenkezőjére ugyan sehol nincs példa, mégis görcsösen ragaszkodunk hozzá.

A jelenkori fejlett társadalom, a tudomány és technika, az egy lakosra utó jövedelem és vagyon gyors növekedése csak ott történhet meg, ahol leállt, vagy leállították a népszaporulatot.

Hol állt le a népszaporulat?

Spontán leállt Európa nyugati felében, Észak-Amerikában és a Távol-Kelet kisebb országaiban. Nem azért, mert felismerték, hogy ez a fejlődés alapfeltétele, hanem azért mert spontán létrejöttek a népszaporulatot leállító feltételek.

A népszaporulat spontán leáll ott, ahol az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem meghaladja a 10.000 dollárt, az átlagos iskolázottság a 12 évet, és megoldott a fogamzásgátlás. Ez a három feltétel azonban spontán csak ott jöhet létre, ahol a lakosság viselkedési kultúráját a puritanizmus, illetve annak kelet-ázsiai formája, a konfuciánus jellemzi. Ide jutott el közel egymilliárd lakosú térség.

Arra fajunk történtében csak Kína adott a közelmúltban példát, hogy a népszaporulatot erőszakkal is le lehet állítani. Ott még az iskolázottság, és különösen a jövedelem nem érte el azt a szintet, ahol spontán leáll a népszaporulat. Csak a konfuciánus életvitel volt adott. A népszaporulatot tehát csak a politikai erőszak állíthatta le. Ezt alkalmazták, és fajunk legnagyobb társadalmi, gazdasági csodáját hozhatták létre. Másfélmilliárd ember lépett a példátlanul gyors társadalmi fejlődés útjára. A Nyugat azonban még azt sem ismerte fel, hogy mi a kínai csoda kettős alapja. Egyrészt a lakosság konfuciánus viselkedési formája, másrészt a népszaporulat erőszakos leállítása.

Az emberiség kétharmada olyan társadalomban él, amelyben a népszaporulatot csak az osztálytársadalmakra jellemző négy módszer képes féken tartani.

I. Növelni kell a lakosság nagy többségének nyomorát. ANyugat ennek az ellenkezőjét segíti elő. Olyan társadalmi elosztást akar, amihez ő is csak száz év jutott el. Minél igazságosabb lesz a jövedelemelosztás, annál gyorsabb lesz a népszaporulat, annál reménytelenebb a jövő.

II. Hagyni kell az emberpusztító háborúzásaikat. Ötezer éven keresztül minden osztálytársadalom ezzel is csökkentette a túlnépesedését.

III. Hagyni kell a szűk gazdag réteg kincsképzős luxusát, hiszen azt tette minden korábbi osztálytársadalom is. Minden racionális felhalmozás növeli a népességet.

IV. Az egyetlen külső segítség, ami jó irányban hat, a kevés gyermeket vállaló családok anyagi támogatása, ezek gyermekei tanítatása, jutalmazása. Olyan külső anyagi érdekeltséget kell teremteni, ami kevés, de iskolázott gyermekre ösztönöz. Kapjon az a család nagy támogatást, amelyiknek egy, esetleg két gyermeke van, de azok diplomáig jutnak. Két gyermeknél több estében pedig ne legyen támogatás. Minden más segítség csak ártalmas.

Ez az út is nagyon hosszadalmas, de legalább nem hátra, hanem előre vezet.

Csak azt, hogy minden társadalom élhesse a maga életét. A legnagyobb kárt az okozza, amikor más kultúrákra, más fejlettségi szinten azt akarja rákényszeríteni, ahova ő mára eljutott. Nem veszi tudomásul, hogy alig száz éve még a Nyugat is „embertelen” osztálytársdalom volt.

A fejlett világ azzal tesz a legtöbbet, ha rábízza az elmaradottakra, hogy maguk oldják meg a problémáikat, úgy ahogy tudják. Ha az elmaradt világ a Nyugatra hallgat, egyre mélyebbre süllyed a túlnépesedési válságába. Ezzel szemben, az elmaradt világban ma azért élhet kétmilliárddal több ember a kiúttalan válságban, mert a fejlett világ segíteni akart rajta.

Az elmaradt világon csak két módszer segíthet.

- Ha azért kap segítséget, hogy ne szaporodjon, hanem iskolába járjon.

- Ha nem szól bele abba, hogy milyen rendszerben él.

A Nyugat ennek az ellenkezőjét teszi még akkor is, ha az általa rossznak tartott rendszer az emberiség legnagyobb sikerét aratja.

A hidegháborúban még érthető volt, ha a Nyugat a saját hatalmi érdekei alapján cselekszik, azt segíti, aki mellette áll. Ezt gyakorolta a másik fél a bolsevik rendszer is. A hidegháború azonban elmúlt, mert a bolsevik rendszer imperializmusa megsemmisítette önmagát. Most, hogy a fejlett világnak nincs politikai ellensége, ott folytatja a világ igényeihez való igazítását, ahol a hidegháborúban elkezdte.

Ahogy az imperialista Szovjetunió számára baromság volt Afganisztán megszállása, amibe már korábban belebuktak az európai imperialisták, a Szovjetunió után, az Egyesült Államok akarja ezt a feudális államot demokráciává átformálni. Az ebben való közreműködésre kényszeríti a gyarmattartásból már kimenekült szövetségeseit.

Az iraki rendszert megdöntő hadgyakorlat is az ostobaság csúcsa. Iraknak meg volt, és megmarad a maga baja, ami abból származott, hogy a gyarmattartók ott három etnikumból tákoltak össze egy államot. Ott is rájuk kell hagyni, hogy oldják meg maguk a jövőjüket, ahogy tudják. Attól nem kell félni, hogy ezzel veszélybe kerül a fejlett világ olajellátása, hiszen az olajtermelők többsége addig él, ameddig megveszik az olajukat.

Az sem tartható, hogy a fejlettek mondják meg, kinek lehet atombombája. Ebből az derül ki, hogy Izraelnek és Pakisztánnak lehet, de Iránnak nem. Milyen alapon döntenek ebben a kérdésben azok, akinek százszor annyi atombombájuk, és azokat bárhova eljutató infrastruktúrájuk van, és egyetlen óra alatt minden olyan országot megsemmisíthetnek, amelyik bevetné.

A fejlett világon belül nincs háborús feszültség, hiszen olyan nemzetközi munkamegosztást alakítottak ki, amelyikben sokkal nagyobb érdekük fűződik az együttműködésükhöz, mint az egymás rovására szerezhető előnyhöz.

Még mindig nem jutott el a fejlet világ odáig, hogy neki már sincs katonai ellenfele, és a jövőben még kevésbé lehet az. A haderejüket csak arra használják, hogy az elmaradt világban megakadályozhassák azt, amit a legnagyobb kár megakadályozni, hogy pusztítsák egymást, hogy az ő vitájukban a problémáikhoz mit sem értő döntőbíró szerepét játszhassák.

A katonai körök játszadozásaiknál is sokkal károsabb, az emberi jogok védelme. Az ENSZ hangadói, a nagyhatalmak kitalálták, hogy a nagyon színes világban lehetnek azonos emberi jogok. Ez alatt a nyugati polgári demokráciákban mára indokolt jogokat értik. A politikai elit butaságának mércéje a hit, hogy az emberi jogok függetlenek a kultúrától, a társadalmi fejlettségtől. Annyi történelmi ismeretük sincs, hogy akárcsak néhány századdal korábban az ő országukban milyen jogrendszer és joggyakorlat volt. Ma tiltják a gyermekmunkát Afrikában, holott Anglia az ipari fölényét akkor érte el, amikor a gyermekek napi tizenkét órát dolgoztak, méghozzá pokoli körülmények között.

Ahhoz már mélyebb történelmi ismerete volna szükségük, hogy az elmúlt évezredek során hány társadalom épült arra, hogy a családon belül a gyermeknek is van feladata, és ez milyen jelentős szerepet játszott a felnevelődésben. Azt pedig a fejlett világ okos pedagógusainak kellene elmondani, hogy milyen életkörülmények mellett a gyermekmunka is jobb, mint a munkátlanság.

Nem kisebb ostobaság, amikor a hadseregben, a börtönökben, munkatáborokban végzett munkát, akarják kizárni a nemzetközi munkamegosztásból. Mennyivel jobb, ha a katona, a rab, a tartósan munkanélküli szakmát tanul, mintha tétlenségben züllik egyre lejjebb. Ez nem azt jelenti, hogy a fejlett társadalmak számára ez a legjobb megoldás. De még azokban sem az ENSZ szabályozza az ilyen munkáltatás feltételeit.

Az ENSZ okoskodása ilyen anakronisztikus, a nők egyenrangúsága kérdésében. Ugyan nagy híve vagyok a nők egyenjogúságának, de ezt sem kívülről kell kikényszeríteni. A fejlett világban óriási hátrány a nők kiszorítása, de ezt a kérdés is rugalmasabban kell a kultúrához igazítani. Az arab országokban akkora női egyenjogúságnak is örülnék, ami nálunk van, pedig az számukra nagyon kevés. Japán felett mégsem gyakorlok kioktató bírálatot, holott nálunk a nők egyenjogúsága messze mögöttünk kullog. Sok más tekintetben azonban messze előttünk járnak.

Az eltérő kultúráknak ugyanazt a feladatot másként kell megoldani. A nyugatnak sokkal szerényebben kellene kezelni a nála bevált módszer terjesztését. Okulhatna abból, hogy mennyi kárt okozott azzal, hogy a nála bevált módszert erőlteti. A legtöbb kárt azzal okozta, hogy igyekezett kikapcsolna a népességnövekedést fékező módszerek alkalmazását. Ez a buzgalma hozta fajunk nyakára azt a kétmilliárd embert, akik képtelenek vagyunk hasznosítani.

Ez a cím mérete lehetne annak a butaságnak, amit az okoz, hogy a tőkét értéke, a legfőbb értéket, az embert azonban darabja alapján mérjük. Ez elfogadható volt addig, amíg a rabszolgát, a jobbágyot, a parasztot, a munkást még megengedhető volt, darabra mérni, a tudás társadalmában azonban az egyedek társadalmi értéke között sokszorosára nőtt a különbség.

Az ipari forradalom után, ahogy a gyáripar vált a fő termelési szektorrá, a közgazdaságtan elődleges faladata lett a tőkék az áruk érékük alapján való mérése.

A közgazdaságtan idejétmúltságát jól jellemzi az, hogy a tőke, az áruk termelését értéktermelésnek, a munkaerő minőséggé termelését fogyasztásnak tekinti. A tőkés osztálytársadalomnak megfelelt az olyan közgazdaságtan, ami csak a fizikai tőkét tekintette társadalmi célnak. A jelenkori társadalom mozgástörvényeit csak az olyan közgazdaságtan képes értelmezni, amiben az ember, a lakosság, a munkaerő minősége az elsődleges. Minden jelenkori eredmény gyökerét az jelenti, hogy mennyire felel meg a lakosság, mindenek előtt a munkaerő minősége a kor kihívásainak.

Ahogy a tőkés osztálytársadalomban a gazdasági teljesítmény elsősorban attól függött, mennyire képes a társadalom a tőkeigényét kielégíteni, a jelenkori fejlett társadalom teljesítménye mindenek előtt attól függ, milyen minőségű a társadalom emberanyaga, vagyis szellemi vagyona.

A társadalom szellemi vagyona lényegében három szellemi tényező eredője. Ezek egyike sem mérhető közvetlenül, ezt is csak a piac tudja mérni.

A tudást ugyan az iskolázottság méri, de amit az kifejez, önmagában értéktelen. Valakinek lehet bármilyen magas iskolázottsága, ez egyre kevésbé jelent. Értékét az adja, hogy milyen képességgel és erkölccsel párosul.

Az osztálytársadalmak néhányában az iskolai eredmény alapján szelektáltak. Közismert, hogy a kínai társadalomban az állami funkciók ellátásához a mandarin vizsgák alapján szelektáltak. Ennek ellenre minden iskolázottsági szinten volt a képesség alapján további szelekció. A tények azonban azt mutatják, hogy az oktatási rendszer szelekciója nem jelentett társadalmi fölényt. Kína ugyan az európai középkor végégig szinte mindenben a többi magas-kultúra előtt járt, de ez a fölény nem sokat lendített a társadalmi fejlődés tempóján.

A zsidó kultúra története is azt bizonyítja, hogy az iskolarendszer bizonyos körülmények között az osztálytársadalmak korában fölényt jelentett. Az arab kultúra fénykorának századaiban a szidóság mind a tudományokban, mind a vállalkozásokban a világ élvonalának része volt. Az arab világon belül azonban, azzal együtt, letűnt. Ahogy ott letűnt, Európa nyugati felén újra az élvonalba emelkedett. A zsidóság máig a világ legfejlettebb etnikuma maradt, de csak az, ami a Nyugati kultúrában kereste a boldogulását.

Az iszlám kultúra sikereiben is fontos szerepet játszott az iskolarendszer. Ezen belül az Oszmán Birodalom is az iskolarendszernek köszönhette néhány évszázados fölényét. Ez a fölény azonban az európai középkor végére eltűnt. Attól kezdve a puritán Nyugat vált az élcsapattá.

A oktatási rendszertől, az iskolától kapott tudás azonban nem jelentett önmagában szellemi fölényt, Kétségkívül jobb szelekció volt, mint a vérségi öröklés, vagy a kasztrendszer, de nem jelentette a társadalmi fölény alapját. A verseny lett volna az egyedüli tudásmérce, és tudásszelekció. De csak azért, mert az nemcsak a tudást mérte, hanem a tehetséget és az erkölcsöt is. Ez sehol nem volt meg jobban, mint a távolsági kereskedelemben. Ott tehát nem a tudást, hanem a tudás, a tehetség és az erkölcs eredője, vagyis a szellemi vagyon volt a szelekció alapja.

A közgazdaságtan még azt sem tisztázta, hogy mit kell e foglom alatt érteni. Annak érdekében, hogy nem tudott e foglommal mit kezdeni, egyszerűen szellemi tőkéről, másszor tudásvagyonról beszél.

Tőke csak az, ami tőkeként működik. Márpedig a társadalom szellemi vagyonának csak kis hányada működik, működhet tőkeként. A óriási többsége egyéni tulajdonban van, az csak akkor volna tőke, ha a tulajdonosát is megvásárolnánk. De nem a tulajdonát, csak a tulajdonosának a szolgáltatását vásárolja meg munkaerőként a tőkés vállalkozás. Márpedig a munkaerő minél jobb a minősége, annál inkább személyi rendelkezés alatt marad.

Mint azt másutt részletesen kifejtem, a foglalkoztatás csak akkor jelent kiszolgáltatottságot, ha az adott munkaerő kínálata nagyobb, mint a kereslete. Mivel a jelenkori fejlett társadalomban, a minőégi munkaerőben mindig nagyobb a kereslet, mint a kínálat, a megvásárolt munkaerő ezzel nem lesz kiszolgáltatva a munkaadójának.

Másutt azt is részletesen kifejtettem, hogy a szellemi vagyon három összetevőjét nem összeadni, hanem összeszorozni kell. Ez azt jelenti, hogy a szellemi vagyon három tényezőjének szorzata. Mivele három tényezőnek csak egyike, az erkölcs, lehet negatív, a szellemi vagyon negatívvá válik, ha az erkölcse negatív. Ezt igazolja az a tény, hogy a jelenkorban csak az a társadalom kerülhet az élvonalba, csak az zárkózhat fel, amelyik erkölcsét akár a nyugati puritanizmus, akár a távol-keleti konfucianizmus jellemzi. A jelenkorban csak a két erkölcs pozitív.

A vallások egyik alapvető tévedése, hogy az erkölcs fogalmát dogmatikusan értelmezi, definiálja, hogy mi a jó erkölcs. Márpedig nincs változatlan erkölcsi követelmény. A tudás és technika minden fokán más a kívánatos erkölcs, a kívánatos viselkedési magatartás.

A jelenkor kívánatos erkölcse a nyugati, illetve a távol-keleti puritanizmus. A beosztás, a szorgalom, a tisztaság, a törvénytisztelet, a szolidaritás. Ahol ezek az elvárások hiányoznak, ott bármilyen az alkalmazott politikai és gazdasági módszer, nem várható eredmény. Ezt bármilyen egyértelműséggel bizonyítják a tények, a közgazdaságtan nem számol vele. Az ebből fakadó ostobaságnak jó példája az euró övezet, amiben együtt vannak a puritánok és a Lisszabon-Róma tengelytől délre élő mediterránok. A puritán németek és a bohém görögök, dél-olaszok, dél-spanyolok és portugálok közös bankja, pénze kabaréba való ostobaság.

A társadalomtudományok még ott sem tartanak, hogy felismerték volna az osztálytársadalmak elsődleges funkcióját, a népszaporulat féken tartását. Márpedig, ha nem ezt tekintjük elsődleges faladatnak, az osztálytársadalmak mindegyikét embertelennek, igazságtalannak kell tekinteni, és szinte semmit nem tudunk indokolni.

Ezért állnak a társadalomtudományok értetlenül szembe mindazzal, ami az elmaradt világban történne, ha a fejlett világ nem ütné bele az órát.

A jelenkori fejlett világban a túlszaporodás váratlanul leállt, illetve Kínában leállították. Bebizonyosodott, hogy ahol nincs túlszaporodás, és a lakosság viselkedését a puritanizmus jellemzi, példátlanul gyors fejlődés következik be. Ahol nem állt le a népesség gyors növekedése, és nem megfelelő a magatartás, egyre nagyobb a lemaradás, a környezetpusztítás.

Ahol nincs népességnövekedés, és megfelelő a lakosság magatartása, természetszerű az élvonalba maradás, illetve az oda kerülés. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a fejlett társadalmakban minden társadalom és nép egyformán fejlődik, hogy ott nincsenek az egymáshoz viszonyított eredményeket befolyásoló tényezők. Vannak, méghozzá sokkal nagyobbak, jobban hatók, mint a múltban valaha voltak. A sokkal gyorsabb fejődésből fakadnak a sokkal nagyobb fejlődési különbségek.

Az ipari forradalom előtti osztálytársadalmakban az egy lakosra jutó jövedelemben és vagyonban az évi tized százalékos különbségek sem lehettek tartósak. Ez a növekedési tempó Nyugaton már elérhette a néhány tizedet is. Az elmúlt hatvan évben már elérhette a kerek százalékot is, és jelenleg már a néhány százalékos különbség sem ritka. Jelenleg a távol-keleti országokban évente több százalékkal gyorsabban nő az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem, mint a nyugati fejlett államokban. Ez azt jelenti, hogy néhány generáción belül is megváltozhatnak az arányok a fejlettek között. A fajunk múltjában ilyen nem fordult elő.

Az, hogy mi következhet be akárcsak néhány évtizeden belül, fel sem mérhető.

Mi okozhatja a gyorsuló változást?

Egyrészt a tudomány és technika fejlődése egyelőre gyorsul, a másik, mi lesz, ha megszűnik a demográfiai kontraszelekció.

Felfogásom szerint, a várható legnagyobb változást az hozhatja fajunk történetében, ha a demográfia, a gyermekvállalás és nevelés is rááll a kívánatos szelekcióra.

Jelenleg az emberiség csak ott szaporodik, ahol a várható értéke tört része az átlagnak, és ott csökken, ahol a várható eredmény sokszorosa lenne az átlagosnak. Ez így van az emberiség egészén, de azon belül még a legfejlettebb, leggazdagabb államokban is. Ez azt jelenti, hogy az emberi faj száz éve olyan romboló szelekcióban szaporodik, amire a fajok története nem ismer példát.

Egy állattenyésztő példával nem is tudná ezt a deformációt illusztrálni. Nála az egyedek közötti egyetlen százléknyi hozamkülönbség is szelekciós döntést kíván. Az ember jelenleg úgy szaporodik, hogy csak ott növekszik a létszáma, ahol a várható hozam a jobb harmad tizede sincs. Ennek kárát fokozza a tény, hogy fajunk jelenlegi létszáma is messze meghaladja a természeti környezete által elviselhetőt.

Az elmúlt években a magyar demográfiát vizsgáltam, és arra a megdöbbentő eredményre jutottam, hogy ötven év múlva a jelenlegi születési struktúra mellett fele lesz az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem ahhoz képest, mint akkor lenne, ha minden társadalmi, családi környezetben azonos volna a vállalat gyermekek száma. Háromszorosan jobban élne, ötven év múlva az ország lakossága, ha ott születések mögötti családi háttér a jelenlegihez képes fordított lenne. Vagyis a következő generáció jövője semmitől sem függ olyan mértékben, mint a létszámot tartó gyermekvállalás családi hátterétől.

A társadalomtudományok még a tudtára sem ébredtek annak, hogy az ötven év múlva várható eredmény semmitől sem függ olyan mértékben, mint két demográfiai ténytől.

- Ne növekedjen, inkább lassan csökkenjen a létszám.

- A gyermekvállalás oda koncentrálódjon, ahol jobbak a felnevelési kilátások.

E kettős feltétel mellett, még akkor is, ha az egyéb javító feltételek nem változnak, nagyságrenddel több eredmény várható, mint az összes politikai és gazdasági módszer javíthatóságától. Ezek minősége ugyanis elsősorban attól függ, milyen minőségű lakosságot szolgálnak.

- A közigazgatás, az adózás minősége, a közrend sokkal jobban függ attól, kiket szolgál, mint hogyan van megszervezve.

- Az oktatás, az egészségügy színvonala sokkal jobban függ attól, kiket tanítanak, kiket gyógyítanak, mint az oktatásban, és az egészségügyben alkalmazott módszerektől.

Fajunk eddigi történetében a demográfia szempontjából három szakaszt különböztetünk meg.

1. A gyűjtögető társadalmakban a természet szelekciója működött.

2. A termelő társadalmakban az embernek kellett vállalnia a túlnépesedés elleni védekezést. Ötezer éven keresztül az osztálytársadalmak ezt a feladatot többé, kevésbé megoldották. Ennek ellenére mire bekövetkezett a világ fejlett hatodában a spontán népszaporulat leállása, már többen éltünk a földön, mint kívánatos volna.

3. A minőségi társadalmaiban leállt a népszaporulat, ott a demográfiának a minőséget kellene szolgálnia. Ezzel szemben elképesztő kontraszelekció jött létre. Ezzel egy időben az emberiség többsége a korábbinál sokkal gyorsabban túlnépesedik, mert a korábbi fékek nem, illetve csak csökkentett hatásokkal működnek. Ennek következtében alig száz év alatt kétmilliárddal nőtt a lakosság azokban a társadalmakban, amelyekben nem oldható meg a fejlett világgal való lépéstartás. A túlnépesedés, mielőtt megállítható lenne, még további két milliárd további lakosságot hoz létre.

Fajunk a kívánatosnál sokkal gyorsabban szaporodik, és egyre jobban felerősödik a demográfiai kontraszelekció.

Az emberiség számának elképesztően gyors szaporodása fajunk létét fenyegető veszély. Az elmúlt száz év során szinte megszűnt a népesdést fékező osztálytársadalmi mechanizmus, és legalább tízszeresére nőtt az éves népszaporulati ráta a fajunkat jellemző múlthoz viszonyítva. Ennek következménye, hogy jelenleg kétmilliárddal többen élünk a földön, mint száz évvel korábban. Az sem látszik reálisnak, hogy a gyors népességnövekedést sikerül leállítani, holott égető szükség volna arra, hogy kezdődjön el csökkenés.

Nagyon veszélyes a jelenlegi felfogás, hogy lassul a népesség növekedése, és száz év múlva, esetleg, leáll. Ez esetben is elérheti a tízmilliárdot, amit még a jelenlegi fogyasztási normák mellet sem viselhet el a földünk természeti környezete.

A tudományok még azt sem merik számolni, hogy mennyi volna a fajuk szempontjából optimális létszámunk.

Becslésem szerint három-négymilliárd, vagyis a jelenlegi fele.

Még nagyobb bátorság kell ahhoz, hogyan lehetne fajunk létszámát az optimum felé közelíteni.

Megpróbálom a teendőket felvázolni.

I. A jelenlegi társadalmi és gazdasági élcsapat, ahol megszűnt a túlnépesedés veszélye, sőt a létszámfenntartását is ösztönözni kell, mintegy egymilliárd főt, az emberiség hatodát jelenti. Ebben a szektorban tehát nincs mennyiségi probléma.

II. Kínában, ahol közel másfélmilliárd ember él, harminc éve a politikai erőszak fékezi az eleve túlnépesedett lakosság szaporodását. Ez tartom fajunk történetének legnagyobb áldásának. Csupán ez az egyetlen politikai lépés félmilliárd emberrel csökkentette a jelenre várható létszámunkat. Ennél hasznosabb politikai tett még nem történt fajunk életében. Jellemző módon, a farizeus Nyugat hangosan botránkozik ezen. Az utókor pedig ezt a botránkozást fogja történelmünk során elkövetett legnagyobb ostobaságnak minősíteni.

Kína, ha még ötven évig tartani fenn tudja tartani az erőszakos családtervezését, egyrészt akkor már nem lesz rá szükség, másrészt a fejlett világ kiemelkedő szuperhatalma lesz.

III. Az emberiség lemaradó kétharmada azonban ötven év múlva háromnegyede lesz, mert az elviselhetőnél sokszorta gyorsabban szaporodik. Ebből fakad fajunk életének legnagyobb katasztrófája.

Előjáróban leszögezem, hogy ebben az egyre jobban lemaradó szektorban is vannak kivételek, nagynak látszó különbségek.

- A keleti szláv népek nem szaporodnak, de ennek nem az egészségük, hanem a társadalmi válságuk az oka. De az alig háromszázmilliós lakosságuk súlya a szaporodókhoz viszonyítva nem jelentős.

- Néhány távol-keleti ország, elsősorban India, gazdasága országos szinten gyorsan növekedik, de ez a gyors növekedés sem elég a felzárkózáshoz, mert csökken az egy lakosra jutó művelhető terület és vagyon. A térség országi eleve túlnépesedettek, a természeti környezetüket pusztítók, tehát az éves néhány tizedszázalékos lakosságcsökkenés volna az érdekük. Ezzel szemben a lakosságuk évi 2-3 százalékkal nő. A társadalomtudományok mindmáig elfelejtették kimondani, hogy néhány alulnépesedett országtól eltekintve, hosszú távon még az egy százalékos növekedés is elviselhetetlen. A 2-3 pedig gyors lemaradást szül.

- Van néhány ország, amelyik a nyersanyagkincseinek járadékából jól él, de a maga által termelt jövedelemből elpusztulna. A társadalomtudományok és politikusok nem veszik tudomásul, hogy vannak országok, amelyek a földjük alatt gazdagok, fölötte azonban szegények volnának. Márpedig, a társadalmak jövőjét csak a munkával megtermelt jövedelemre lehet építeni.

Ha a fejlett világ, mindenek előtt a Nyugat magukra hagyná őket. A válságuk elsődleges oka ugyanis nagyrészt a Nyugat jóindulatú, keresztény, humánus segítsége.

Az a társadalom, amelyik lakossága az életkörülmények javulásra nagyobb népszaporulattal válaszol, csak akkor életképes, csak akkor nem önpusztító, ha osztálytársadalomként rendezkedik be. Ha ezt az erősebbek nem engedik meg, akkor önpusztítóan szaporodik.

Az emberiség kétharmadát hagyni kell, hogy a maga útját járja.

Mit jelent ez?

1. Adóztassa a szegény többséget, hogy legyen még szegényebb. Ezek túlszaporodását ugyanis más módon nem lehet kezelhető szintre fékezni. Ott olyan jövedelem elvonási rendszerre van szükség, amilyen ötezer év minden osztálytársadalmában működött.

2. A szerény jövedelméből költsön sokat fegyverkezésre és háborúzzon a belső és külső vetélytársaival. Az ő szintjükön a felesleges embert az embernek kell elpusztítani.

3. Nem szabad a halál ellen harcolni, a fő halálokokat felszámolni, ha a népesség szaporodna. A történészek nem tárják fel, a tényt, hogy az osztálytársadalmakban csak akkor tettek egészségvédelmi lépéseket, ha a lakosságuk létszáma csökkeni kezdett. Az osztálytársadalmak kórházaiba nem meggyógyulni, hanem meghalni mentek az emberek. Nem a betegek gyógyítása, hanem az egészségesek megvédése volt a társadalmi cél. Ezzel szemben a Nyugat a betegeket és a lustákat akarják életben tartani, vagyis táplálják a legnagyobb társadalmi betegségüket, a túlnépesedést.

4. Ne akarjunk a szegények számra jóléti társadalmat építeni ott, ahol a jobb élet nagyobb népszaporulatot eredményez. Nem botránkozunk azon, hogy a múlt minden osztálytársadalmában a hatalmasok nagyon gazdagok voltak, kincsképzésre, luxusra pocsékoltak a jövedelmüket, vegyük tudomásul, hogy a világ gyorsan szaporodó kétharmadában ma is erre van szükség.

Ennek az ellenkezőjét tesszük. Egyre több ember születik, és az utánpótlás kontraszelekcióval szaporodik.

Már ma is sokkal többen élünk, mint amennyi számára optimális lakóhelye lehetne a földünk. Ez a többlet is nagyságrenddel többe kerül, és fog kerülni, mint a felmelegedés bármelyik elképzelt variációja. Ennél is sokkal többe fog kerülni, illetve sokkal több lehetőséget szalasztunk el azzal, hogy abból születik sok, akiből jobb volna sokkal kevesebb, és abból kevés, aminek egyre nagyobb az átlaghoz viszonyított értéke.

Fajunk eddigi élete során viszonylag jól érvényesült a fizikai adottságokra történő szelekció. Ennek azonban nem sok eredménye volt, és ettől még kevesebb várható. A darwini szelekció ugyanis minimálisan százezer években hozhat jelentős változást. Mivel a szellemi képességet alig hasznosította a társadalom, abban nem is jött létre szelekció. Sokkal inkább érvényesült az ellenkezője, minden osztálytársdalom üldözte a tudásvágyat. A társadalom gondja inkább abból származott, hogy igényhez képest, túl fejlett az emberi agy.

Alig feltárt az elmúlt ötezer év történelme abból a szempontból, hogy hol, milyen módon tekintették a tudásvágyat a leginkább üldözendő bűnnek. Pedig nemcsak megdöbbentő, de tanulságos volna ezzel a ténnyel szembenézni.

Maradjunk annyiban, hogy fajunk úgy jelenet meg, mint fizikai tekintetben szerény, a szellemi képességében azonban óriási kapacitású lény. Amit rövid élete során elért, fejlett agyának köszönheti. Ennek ellenre minél fejlettebb lett a társdalom, a többség agyának kapacitását egyre kihasználatlanabbul hagyta, hanem azt el is kellett nyomni. Minden osztálytársadalom üldözte a tudást.

Ezt megelőzően a társdalom a tagjainak óriási többségétől csak fizikai képességet követelt, azt is nagyon szerény minőségi variációban. Ezt a fizikai igényt a lakosság óriási többsége képes volt kielégíteni. A tudományos és technikai forradalom azonban egyrészt óriási választékigényt támaszt a fizikai, és különösen a szellemi képességekkel szemben.

A fizikai képességek tekintetében is óriási a változás. A tudományos és technikai forradalom előtt0 szinte csak a fizikai erőre volt a nagy többség esetében szükség, ma ebben a tekintetben is megsokszorozódott az igény választéka. Szinte nincs olyan fizikai képesség, amire nem volna valahol szükség. Az általánosan elismert, hogy a jelenkor fejlett társadalmaiban ezerszer nagyobb társadalmi elismerést nyerhet néhány sportban hasznosuló kiválóság, min száz éve. De arra kevesebb figyelem irányul, hogy egyre nő az olyan munkák száma, ahol a türelem, az éles látás, a jó tapintás kiugró jövedelmet biztosít. Ennek első feltűnő példáját láttam harminc éve, amikor Japánból importáltak a baromfiüzembe szexelőt. De a rendszerváltás óta kiderült, hogy még a kézműiparokban is vannak szakmai zsenik, akiket jól megfizetnek. Van zseni a kőművesek, az asztalosok, a kamionosok, a szabók és a cipészek között is.

A forradalmi változás azonban a szellemi munkák terén állt be. Egyre több az olyan munkakör, szakma, ahol a legjobban önerőből a legjobban keresők között lesznek.

A szellemi képességekben azonban hatványozottan annál nagyobb a differenciálódás, minél fejlettebb a befogadó környezet. Egyre több az olyan szellemi képesség, szaktudás, ami fejlett társadalmi, gazdasági környezetben óriási értéket jelent, az elmaradtban azonban értéktelen marad. Ez azt jelenti, hogy a fajunk érdeke, hogy a tehetségek, minél előbbre jut a tudomány és technika, annál inkább attól hasznosul, hogy fejlettebb környezetbe települ át.

A klasszikus közgazdaságtan sokat és behatóan foglalkozott azzal, hogyan alakulnak a komparatív költségek attól függően, hova, milyen környezetben működtetik. Ehhez képes figyelmet sem kap az, hogy milyen szellemi képesség, hol hogyan hasznosul. Pedig a tudományok zseniális képességű művelői ösztönösen vándorolnak a szakmájuk csúcsa felé.

Ezt világosította meg számomra, amikor a fizika és matematika magyar zsenik sorsáról írtam könyvet. Tízszer többet értek a tudomány számára, amikor Berlinbe, az elméleti fizika központjába vándoroltak, és ezerszer hasznosabbakká váltak, amikor a nácik elől az Egyesült Államokba menekültek.

Ha egy ember születik a fejlett világban, akkor elvárható tőle, hogy legalább tízszer annyival gazdagítja az emberiséget, mint az átlag. Ha valaki a gyorsan szaporodó szegény világban születik, várhatóan az átlag harmadát hozza. Az előbbi előre visz, az utóbbi visszahúz.

De ez csak az egymilliárd gazdag, és a négy és fél milliárd átlaga. Ezen belül minél tehetségesebb az új egyén, annál nagyobb lesz az előrevivő hatása, és relatíve annál kisebb, ha az elmaradtban születik. A legjobb adottságú egyén esetében már ezerszeres lesz a hatásuk között a különbség.

Azt kell tehát szem előtt tartani, hogy fajunk eddigi, mintegy százezer éves történetében alig volt az egyedek várható társadalmi haszna közti különbség, most pedig óriási. Eddig nem volt nagy társadalmi kár abból, hogy elveszik a tehetség, mert nem is volt rá szükség, most abban van a legnagyobb hiány. Ezért lett a modernkor emberiségének elsődleges érdeke, hogy a szellemi képességre szelektáljon. Ennek ellenre fajunk most vált kontraszelektívvé.

Korábban hivatkoztam a magyar társadalom jelenlegi kontraszelekciójára. Ha ezt az emberiség egészére vetítem, még borzalmasabb képet kapok. Ma, az emberiség jövedelmi átlaga minimum kétszerese volna, ha az elmúlt száz évben nem szaporodott volna a szükségszerűen fejlődésképtelen többsége az emberiségnek. Azt már ki sem merem mondani, hogy hol tartana fajunk, ha a fejlődésképtelen társadalmak lakosságának a száma csökkenne.