Kopatsy Sandor gondolatai

Kopátsy Sándor               PP                     2011-01-31

 

 

A Bayer Zsolt antiszemita nyilatkozata olyan hazai és nemzetközi vihart váltott ki, hogy, életemben először, leragadtam az Echo Tévénél, amikor azt láttam a képernyőn, hogy Bayer beszélget Csurkával.

Végignéztem a műsort, és megnyugodtam. Tőlük nem kell félni, hiszen nem a hazai, még kevésbé a nemzetközi realitások talaján mozognak. Rájuk csak az ellenzék hívhatja fel a figyelmet. Ezt a tényt kellene megszívelni azoknak, akik hisztériát keltenek abból, amit Bayer mond. Nem ismerem az Echo tévé nézettségét, de azt hiszem, tízszer annyian értesülhetnek Bayer nyilatkozatáról az ellenzéki sajtóból, mint a saját szereplését látva. Őt is az antiszemitizmustól hisztérikusan félők népszerűsítik.

Ha zsidó lennék, talán én is, megijednék attól is, akitől nem kell félni. Meg kell érteni őket, mert én, magyar zsidóként nem tudnák Magyarországon élni. A magyarság, mind a hatalmi elit, mind a közvélemény, máig nem képes szembenézni a két háború közti múltjával, a magyar zsidóság faji alapon történő üldözését, kifosztását, és többségének kiirtását úgy kezeli, mintha a magyarságnak semmi köze nem lett volna hozzá. Természetesen, az akkori hatalmi elitnek sokkal nagyobb volt a felelőssége, mint a népnek, de a nép nagy többsége sem volt ártatlan. Az önkritikát csak a németektől tanulhatnánk. Az sem mentség, hogy egyetlen más, a zsidósságát irtó nép sem nagyon másként viselkedik, mint mi. Ez tény, de nem mentség.

Minden antiszemita jelenségtől megriadó zsidóságot megértem, mégis hibásnak tartom, mert a magyar antiszemitizmus hatalomra jutása nem reális veszély.

Ideje volna reálisan szembenézni a megváltozott ténnyel.

Mert a zsidóság az államalkotó etnikumoknál sokkal sikeresebb volt. A Rajnától keletre, a vasúthálózat kiépülése olyan polgárosodási lehetőséget nyitott, amivel nemcsak az államalkotó, de a zsidóságtól eltekintve, egyetlen másik etnikum sem volt lépést tartani. A fejlett, tőkés osztálytársadalmak perifériáján élő államok egyetlen etnikuma sem volt versenyképes a zsidósággal. Azok néhány generáció alatt, előbb gazdasági, majd minden téren látványos fölénybe kerültek a többi etnikummal szemben.

Ez váltotta ki az uralkodó osztályok, az arisztokrácia, a főpapság és az úri középosztály irigységét. Ezek el tudták hitetni az elmaradott néppel is, hogy a zsidóság a rovásukra gazdagodik.

Az is igaz, hogy Hitler hatalma, és hisztérikus zsidógyűlölete nélkül nem fajult volna végzetessé a zsidók irtása. Ez igaz Magyarország esetében is, ahol a revizionizmusra való fogékonyság csak felturbózta a közvélemény antiszemitizmusát.

Itt megállok, az uralkodó rétegeknek sikerült elhitetni a közvéleménnyel, hogy a háborúvesztésben nagy volt a zsidóság felelőssége. Ezt a vádat sem tisztáztuk. Egyértelmű, hogy a magyar zsidóság gazdasági ereje nélkül még tehetetlenebbek lettünk volna a frontokon. Ez vonatkozik az ipari és szállítási háttérre, és a szervezetségre is. Azt azonban el kell ismerni, ha nincs a kiegyezést követő évtizedekben, nagyrészt a magyar zsidóságnak köszönhetően, olyan sikeres a gazdasági fejlődés, szerényebbeknek maradnak a katonai vezetőink a háborúkezdéssel, illetve, ha mégis lekezdjük, sokkal előbb veszítjük el a háborút.

Ennyi is elég ahhoz, hogy tudatosítsuk, a megmaradt zsidósággal szembeni felelősségüket, nem tisztáztuk. Pedig lett volna időnk hozzá.

Szerencsére, a jelenlegi európai, és világhelyzet alapvetően megváltozott. A fejlett Nyugat államai már nem tőkés osztálytársadalmak, hanem össznépi demokráciák. Nincsenek fasiszta birodalmak, akiknek a segítségére építhetnek, sőt az antiszemitizmus egyre több nemzetközi kellemetlenséggel jár, a fejlett világban nem szalonképes. Az okos karrierista politikus antiszemitizmusa nem számíthat sikerre.

Akkor miért van antiszemitizmus, szélsőjobboldali párt a jelenlegi parlamentben?

Elsősorban azért, mert a rendszerváltás olyan társadalmi és gazdasági helyzetet teremtett, ami kedvez a szélsőjobbnak.

A zsidóság elfelejtette, hogy a fasizmus sikerének kulcsa a tömeges munkanélküliség volt. A két háború között, a fejlett tőkés osztálytársadalmakban, amiket utólag demokráciáknak nevezünk, óriási volt a munkanélküliség, és reménytelennek tűnt ennek felszámolása. A munkanélküliség a fél-perifériákon még nagyobb volt, és kezelése brutálisabb volt, mert kisebb volt a róluk való társadalmi gondoskodás.

Szinte szó sem esik arról, hogy a magyar rendszerváltás világrekordot állított fel abban, hogyan lehet az enyhe túlfoglalkoztatós államunkat a legalacsonyabb szintű foglalkoztatóvá deformálni. Ez történt néhány év alatt a rendszerváltás során. A foglalkoztatás 85 százalékról 55 százalékra csökkent. Ezzel, az eleve e tekintetben versenyképtelen EU országok között, az utolsók lettünk. Ráadásul az a példátlan munkátlanság vidéken, a képzetlen munkaerőben még az átlagosnál is sokkal nagyobb. A magyar cigányág foglalkoztatása pedig ezen belül katasztrofális.

Jó volna, ha a liberális közgazdászok, és a szoclib politikusok megértenék, hogy minden mai sérelmük az általuk okozott, elviselhetetlen munkátlanságból fakad.

A tények ugyan egyértelműen ezt igazolják, mégis a kétharmados győzelmet aratott Fideszt hibáztatják.

Mi igazolja az állításomat?

Minél liberálisabb volt a párt, annál nagyobbat bukott. Az SZDSZ eltűnt, az MSZP liberális szárnya erőtlenné vált, és a legutóbbi választáson, elsősorban a Jobbikkal szemben vesztett. A Jobbik ott lett erősebb, ahol a szoclib koalíció uralkodott. Vidéken ott erősebb a Jobbik, ahol alacsonyabb a foglalkoztatás.

Még fontosabb volna a bukott ellenzéknek belátni, hogy a szélsőjobb kevésbé veszélytelen, ha a közép-jobb van hatalmon. Ellene nincs szövetségese. Joggal kellene a Jobbiktól félni, ha a Fidesz még abszolút többséget sem élvező kormánypárt lenne, mint 1998-ban volt, mert akkor rászorulna a Jobbik támogatására, ahogyan 1998-ban a Kisgazdapártra szorult.

Örülni kellene annak, hogy húsz év után, végre van olyan kormányunk, amelyik nem szorul egy kisebb párttal való koalícióra. A kisebb párttal való koalíció ugyanis a tettek halálát jelenti.

A bukott pártok azt is hibának állítják be, amit dicsérni kellene. Van egy példám.

A foglalkoztatáson, csak a jelentős orosz agrárexport esetén javíthatunk. Az egymillió munkahelyteremtés létkérdés, de ehhez a belterjes mezőgazdaságra van szükség, aminek orosz piac nélkül nem lehet elég felvevője. Ha Orbánnak nincs kétharmados többsége, aligha tehette volna meg, hogy Putyinnal tárgyal. Ezt azonban a szoclib hangadók árulásnak minősítették.

Nem kisebb hiba, hogy a szoclib ellenzék, mivel itthon nincs támogatottsága, külföldi kapcsolataira épít, és ott igyekszik lejáratni az országot. A magyar társadalomban a labancság soha nem volt népszerű. Ezzel itthon csak erősítik a kuruc szerepre alkalmas Fidesz támogatottságát.

A hosszú elemzés után térek vissza a Bayer-Csurka eszmecserére.

Csurka drámát írt. Méghozzá arról, hogy a nemezt sorsa, egyetlen nap alatt, az első világháború után, a Trianoni Kispalotában pecsételődött meg, ahol az országot feldarabolták. Lehet, hogy drámának jó, de ostoba ötlet úgy beállítani, mintha a Trianoni Szerződés váratlanul, hitelen ott született volna.

Nálunk ugyan a történelmet nem illik tárgyilagosan tanítani, de Csurkának mégis illene tudni, hogy a Magyar Királyság felosztása már nyolcvan évvel korábban, a Császári Kancelláriájában felmerült, és 1948 tavaszán, jóváhagyásra is került az úgynevezett Olmützi Alkotmányban. Ebben már nemcsak Horvátország, és az Erdélyi Fejedelemség vált volna le a magyar királyságról, de Temesvár székhellyel a Szerb Vajdaság is. Ezek mindegyike a császár örökös tartománya lett volna. A Trianonihoz hasonló határok mellett, csak a Felvidék marad a Magyar Királyság része.

Vagyis, a Habsburg császár sokkal korábban felismerte, hogy a történelmi Magyarország felett eljárt az idő. Ezt mi nem tanítottuk, és nem tanítjuk, de a horvátok, a szerbek, az erélyi szászok, és románok kezdettől fogva hirdették.

2010-ben aztán Csurka nekifog, és drámát ír arról, hogy a Trianoni Szerződés a nemzetközi zsidó mesterkedés, egy éjszakai összetákolt műve volt.

Talán annak volna értelme, hogy milyen jó lett volna, ha a császár, Világos után ragaszkodik az általa már fél évvel korábban aláírt Olműtzi Alkotmányhoz, és annak alapján rendezi a határokat. Igaz, hogy erről, ma Csurka nem írhatott volna olyan jó drámát, mint Trianonról, és nehéz lenne azt bizonygatni, hogy 1848-ban az olműtzi érsek palotájában, a császár a zsidó bankárokkal egyezkedett volna.

Ma már, a Szovjetunió, Jugoszlávia és Csehszlovákia szétesése után, közveszélyes ostobaság arról drámát írni, hogy Trianon a zsidó bankárok műve volt. Azt kellene tudni, hogy ez minél előbb sorra kerül, annál kevésbé sérti a magyarság érdekét.

Még jobban botránkoztam azon, hogy Csurka drámája azt is elárulja, hogy a háborúk oka, hogy jó üzlet a zsidó bankárok számára. De még azt sem teszi hozzá, hogy ez a világ elmúlt, a jelkori háború mindenkinek sokkal rosszabb üzlet, mint a békés kereskedelem. Ezért aztán nyugodtan aludhatunk, a fejlett világon belül, nem kell félni az egymásközti háborútól.

Az új dráma dicsőítése után jött, a műsor címének megfelelő mélymagyarság téma.

Közös bibliájuk Szabó Dezső Elsodort falu regénye. Nekem ugyan nem bibliám, de látom az érdemeit is. Ebben a tekintetben valahol közte, és a magyar zsidóság között vagyok.

A másik prófétájuk Németh László. Ő nálam sokkal jobban áll, mint Szabó Dezső. Százszor annyi az érdeme, mint a hibája. Mégsem tartom prófétának, sok tekintetben, túlment rajt is az idő.

Csurka a lengyeleket dicséri azért, mert egységesen katolikusok, és nem kollektivizáltak.

Nem lehet haladó, aki kétségbe vonja a reformáció forradalmi, népi jellegét. Csak ott történt átlagosnál gyorsabb fejlődés, ahol a reformáció megjelenhetett. Ez előny ott is, ahol győzött az ellenreformáció. Az viszont igaz, hogy a lengyel katolikus klérus mindig lengyel maradt, soha nem állt át a megszállók oldalára. De ez az összes pravoszláv klérusról is elmondható.

Csurka azzal ijesztett meg, hogy a lengyel parasztság javára írja, hogy megúszták a kollektivizálást. Ezért, akkor én is irigyeltem őket, de hamar rájöttem, hogy az én szívemnek is kedves paraszti társadalmat össze kellett törni. A falvak népét csak az mentheti meg, aki a háborút követő lakosságuk számát ötödére képes csökkenteni. A 20. század agrártechnikai forradalma a földművelés munkaerőigényét ugyanis tizedére csökkentette. A kollektivizálás előtti agrárlakosság négyötöde számára vagy a városokban, vagy otthon kell nem mezőgazdasági munkaalkalmat teremteni. Ezt rúgta fel a rendszerváltás, és okozott történelmi kárt nemcsak a vidéken élők, de az egész társadalom számára is. Tiszta szerencse, hogy a Fidesz nem szorul a Csurkára úgy, ahogy 1998-ban a parasztromantikus Torgyánra rászorult.

A témák felvetése arra jó, hogy bizonygassam, sokat nyerne a magyar zsidóság és a magyar liberális erők azzal, ha türelmesebben, megértőbben kezelné a magyar társadalom történelmi és esztétikai értékrendjét. Ami sokkal közelebb áll a Fidesz által képviselthez, mint a liberális zsidóság hangos véleményéhez.