Kopátsy Sándor EE 2011-01-30
MIBE KERÜLT A PRIVATIZÁCIÓ
Húsz évvel a rendszerváltás után ideje volna felmérni, mibe került a privatizációnak a nálunk alkalmazott formája.
Eddig ugyanis csak azt számolták, hogy mennyit kaptunk a privatizációs vagyonért, de attól máig mélyen hallgatunk, hogy ez mennyibe került, még kevésbé vizsgáljuk meg, hogy lehetett-e volna másként. Az pedig még inkább tabu, hogyan érintette ez másfélmillió munkavállalót, aki elvesztette a munkáját, és nem talált helyette máig másikat.
Kezdettől fogva mondtam, hogy a vállaltok működésének indokoltságát nem szabad csak azon az alapon mérni, hogy van-e nyereségük. Csak az olyan vállalatot szabad leállítani, amelyik helyett viszonylag gyorsan beáll hozzá viszonyítva eredményesebb, illetve kevésbé veszteséges.
A magyar közgazdászok, szinte általánosan, azon a véleményen voltak, hogy ami vállalti szinten veszteséges, az a társadalom számára sem hasznos. Még addig sem mentek el, hogy megmérték volna a felszámolásra ítélt vállalat a veszteségével szemben, mennyit fizet be a költségvetésbe, illetve a leállítása mennyi költségvetési kiadással jár.
Az volt a vélemény, hogy a veszteséges vállaltok munkaerejét gyorsan hasznosítani fogja az új hazai, illetve a Nyugatról beáramló tőke. Máig nem zavar senkit, hogy a leállított kétmillió munkahellyel szemben csak félmillió embert foglalkoztat a kisvállalkozás, a másfélmillió helyett nem létesült semmi. Ennek eredményeként nagyon gyorsan a túlfoglalkoztatott országunkból az EU legalacsonyabb foglalkoztatású országa lettünk.
Ehhez azt kell hozzátenni, hogy mi, a foglalkoztatás tekintetében a fejlett világ három térsége közül az utolsónak számító EU-ban vagyunk az utolsók. Ennek a katasztrófának a súlyát máig fel sem fogtuk. Pedig ennek az elviselhetetlenül súlyos gazdasági és pénzügyi terhénél is nagyobb, generációkra kiható az erkölcsi kára.
Húsz évig csak kalkulálni tudtam a veszteséges vállaltok leállítása által okozott gazdasági kárt. Becslésem szerint, minden munkahely tartós elveszése évi 1-2 millió pénzügyi hiányt okoz. Ez a másfélmillió, tartósan felszámolt munkahely, tehát évi 1-3 ezermilliárd forintnyi hiányt teremtett.
De ez csak a fiskális károkozás. Ennél sokkal nagyobb származik abból, hogy a tartós munkanélküliség örökre leértékelte az érintetteket, és azok gyermekit. Aláásta a nyugdíjak, és az egészségügyi rendszert pénzügyi fedezetét, leértékelte az oktatási rendszert.
Az eleve elviselhetetlen terhet fokozta az, hogy a munkátlanságra ítéltek egyre jobban átálltak arra, hogy a gyermekvállalás után járó családi pótlék egészítse ki az államtól elvárt alamizsnát. Az illetékesek lapítanak arról, hogy mekkora várható két okoz majd az, hogy a következő nemzedék korábbinál nagyobb hányada olyan családban születik, nő fel, ahol nem is találkozik azzal, hogy a szülei legális munkajövedelemhez juthatnak. Pedig húsz év után már fel lehetne mérni, hogy milyen munkaerő vált azokból, akiknek a szülei a rendszerváltás után végleg kikerültek a társadalmi munkamegosztásból.
Mindezt azért írom le a korábbinál is harsányabb formában, mert a közelmúltban alkalmam nyílt arra, hogy egy, felszámolással fenyegetett, veszteséges vállalat adatait összegezhessem.
A szerencsétlen vállalat a Hollóházi Porcelánmanufaktúra.
A vállalt tíz éve veszteséges, az elmúlt évben is volt 30 millió vesztesége. Eddig is csak azért tudott eljutni, mert leépítette a munkaerejének felét, a jelenleginek kétharmada pedig minimál bérért dolgozik.
Ez a veszteséges manufaktúra az utóbbi tíz évben 4.584 millió forintot fizetett a költségvetésbe, és ezzel szemben veszteségtérítés címén, 212 millió állami támogatáshoz jutott. A veszteség többi része vagyonvesztés formájában jelentkezett. Ha tíz éve felszámolják, 4.362 millió veszteség éri a pénzügyi egyensúlyt.
2011-ben a gyár felszámolása 703 milliós további vagyonvesztéssel, 127 millió felszámolási költséggel, és 291 millió elmaradt állami bevételt okozna. Minden további évben mintegy 300 millió költségvetési befizetés maradna el.
Ezen túl jelentkezne a többlet munkanélküliség által okozott társadalmi kár.
Mi kellene ahhoz, hogy az ilyen vállalkozás mindaddig működhessen, amíg nincs remény arra, hogy a leépítetteket másutt új munkahely várja?
Mivel jelentős társadalmi, és pénzügyi érdek fűződik a gyár fennmaradásához, elegendő volna, ha az állam átvállalná a bérjárulék fizetését. Vagyis évi mintegy 40 millióval meg leehetne menteni mintegy 200 munkahelyet, és megtakarítani mintegy 300 millió forintot, amit részben a működő vállalat fizet be továbbra is, részben pedig nem kell a költségvetésnek segélyként kifizetni.
Ki kellene dolgozni olyan foglalkoztatási törvényt, amely lehetővé teszi az olyan veszteséges vállalatok meghatározott idejű működését, melyek felszámolása jelentős társadalmi, és pénzügyi kárral jár.
Meg kellene tiltani, hogy az állam kárt tehessen önmagának.
Ebben a cseppben benne van az a tenger, amit a liberális privatizáció ránk zúdított.
