Kopátsy Sándor PP 2011-01-29
DŐLHET AZ ARAB DOMINÓ
Valami olyan történik az arab világban, amire nem volt példa. Az arab népek felébrednek. Eddig sem voltak stabilok az arab országokban a diktátorok, de a megdöntésük mindig a hatalmi klikken belüli összeesküvés okozta, az egyik diktátort leváltotta a másik. Tuniszban azonban az utca népe zavarta el a diktátort. Hiba volna ezt a változást egyedinek kezelni. A feudális zsarnokságok idejétmúlttá váltak. A tudományos és technikai forradalom beszivárgott az arab világba is. Nagykorú lett a nép. A korunkban a feudális társdalom az arab kultúrában is lejárt, nem elégíti ki a lakosság elvárását.
Az eddigi helyzet csak azért volt fenntartható, mert az Egyesült Államok a második világháború után rossz lóra tett.
Az Egyesült Államok felső vezetése a második világháború tapasztalatai alapján túlértékelte, és félre értette az olajjal való ellátást. Ez a túlértékelés ugyan az óta is általános, de az volt a baj, hogy ennek élén a kor szuperhatalma állt, és áll.
Az olajjal való ellátást az Egyesült Államok kormánya úgy fogta fel, mint ahogyan ezt előzőleg a gyarmattartó államok kezelték. Csak az a nyersanyag biztos, ami mögött politikai, és katonai biztosíték áll. Ezt Roosevelt halála után az Egyesült Államok államközi szerződést kötött a legnagyobb olajtermelő ország feudális királyával, hogy az olajellátás biztosítása esetében az Egyesült Államok, akár fegyveres segítségével is garantálja a Szaúd-Arábia politikai rendszerének védelmét.
Máig nem találtam olyan világpolitikai elemzést, ami ebben az elkötelezettségben találta volna az Egyesült Államok abszurd arab politikájának az alapját. Pedig e nélkül érthetetlen az Egyesült Államok arab politikája, ami nemcsak az amerikai társadalom szemléletével, de az amerikai állam érdekében sem összeegyeztethető.
Az Egyesült Államok népe és politikája mindig elítélte a gyarmattartást, a feudális viszonyokat. Ismereteim szerint, Roosevelt sokkal közelebb ált a bolsevik Szovjetunió rendszeréhez, mint Churchill Nagy Britanniájához. A Jaltai Szerződés egész koncepciója sokkal természetesebbként fogta el a közép-európai országok szovjet megszállását, mint India gyarmati státuszát.
Máig érthetetlen számomra, ahogy a feudális arab társadalmakkal természetesnek kezelte az amerikai külpolitika, de a hidegháborúban botránkozott azon, ami a csatlós országokban történt. Az arab diktátorok politikai kegyetlenségei jobban irritálták, mint az arab királyok feudális társadalma.
Izrael megalakulása után a hibás arab politikát felerősítette a zsidó állam érekének védelme is. Sajnos, Izrael vezetői sem értették meg a történelem szavát, hogy a fejlődés objektív folyamatába sokkal kevésbé illik bele az idejétmúlt feudális rendszerekkel való szövetség, mint az arab diktatúrákkal, amelyek ugyan társadalmi deformációk, de nem a múlt felé mutatók. Husszein iraki rendszere is zsarnokság volt, de nem annyira középkori kövület, mint Szaúd-Arábia feudális társadalma.
Hibának tartom, hogy a nyugati társadalomszemlélet sokkal jobban botránkozik a jelen deformációin, mint a múltból itt maradt társadalmi múmiákon. Minden jelen tele volt, és tele van társadalmi tévutakkal, de azokban mégis jobban benne rejlik a jövő felé vezető út, lehetősége, mint a múlt kövületeiben.
Ez nem az jelenti, hogy a jelen deformációt nem kell javítgatni, csak azt, hogy velük szemben a múlt erőivel való szövetkezés még nagyobb hiba.
Irak megtámadása idején Bush és Blair szövetségét mégis olyannak tartom, ami Roosevelt esetében nem lett volna elképzelhető. Roosevelt Churchill ellen Sztálinnal szövetkezett India felszabadulása érekében.
Visszatérve az Egyesült Államok arab politikájára.
A jelenkor világpolitikájának az alapja az, hogy létrejött a nyugati puritánok, és a távol-keleti konfuciánus népek érdekközössége. Ezek eljutottak odáig, hogy minden hozzájuk tartozó államnak érdeke a békés gazdasági munkamegosztás. Hetven éve ezért nincs, és a belátható jövőben nem is lesz közöttük háború. A jelenkorban nem jár előnnyel a mások feletti politikai, katonai uralom, viszont egyre nagyobb érdek fűződik az egymással való kereskedelemhez. Ehhez képest az elmaradottakkal való együttműködés viszonylag annál inkább másodrendűvé válik. Elmúlt az a világ, hogy a nyersanyagok vevői rá vannak szorulva az eladókra. Sokkal inkább fennáll ennek az ellenkezője. A nyersanyagokkal rendelkezők számára egyre inkább létérdek, hogy legyenek vevőik.
Az ugyan igaz, hogy a várható nyersanyaghiány felveri az árukat, és nőnek a bányajáradékok, de a gazdagságukat jelentő járadék csak akkor van, ha a fejlett világ megfizeti az árakat. Attól ugyan nem kell félni, hogy a fejlett világ nem fogja megfizetni a drágább nyersanyagot, de attól annál inkább, hogy a drága nyersanyagok arra fogják ezeket kényszeríteni, hogy jobban takarékoskodjanak az anyagokkal.
A népbutító gazdaságstatisztikák csak azt közlik, hogy dollárban hogyan emelkedik a nyersanyagok ára, a lényeget azonban elhallgatják. Mennyit romlott a dollár, és mennyivel csökkent az egységnyi nemzeti jövedelem termelésének a nyersanyagigénye. Ha valaki közgazdász módra számol, kiderül, hogy minél fejlettebb a társadalom, viszonylag annál kisebb a nyersanyagigénye. Még mindig nagyon olcsó az olaj és a földgáz ahhoz, hogy ne a legolcsóbb energiahordozó legyen. Ezért a feltárására, a kiváltását okozó technikai fejlesztésre, és a takarékosságra nem fordítanak kellő figyelmet.
Ez az arab világ jövője szempontjából azért fontos kérdés, mert az arab feudális urak, az olajáraknak köszönhetően, szemtelenül gazdagodnak, az arab nép pedig viszonylag egyre szegényebb, de iskolázottabb lesz. Vagyis nő a társadalmi elmaradottság mértéke, ami csak robbanáshoz vezethet.
Az iráni forradalom volt az első figyelmeztetés, hogy a nép elleni nyugati támogatás, a feudális zsarnokság védelmében, nem lehet eredményes. Az a forradalom még a feudális rendszer iskolázott papságának vezetésével zajlott, de a papok a sah ellen, a néppel fogtak össze. Az Egyesült Államok azonban nem értett meg semmit abból, ami a közel-keleti arab világban elindult, még a korábbinál is jobban támogatta a feudális szövetségeseit.
Irak lerohanása is azt jellemezte, hogy a Nyugat, élén az Egyesült Államokkal, képtelen megérteni a közel-keleti társadalmi fejlődés útját. Husszein rendszere ugyan tele volt embertelen, fasiszta elemekkel, durvább volt a politikai terror, mint a feudális dúsgazdag államokban, de modernebb, jobban a jövő felé vezető volt. Sokkal inkább a jövőt megértő politika lett volna a fél-fasiszta diktatúrák szelídítése, mint a középkori állapokat megőrző milliárdosok védelmezése.
Sajnos, az Egyesült Államoknak a történelmi folyamtokkal nem számoló politikáját Izrael és az amerikai zsidóság csak erősítette. Izrael arab politikája is alapvetően hibás, de érthető. Az állami lét függ attól, hogy az antiszemita diktátorok helyett a feudális rendszerekkel fogjon össze. Más kérdés az, hogy ez az államérdekből fakadó politika is bukásra van ítélve. A történelem kerekét a zsenik sem tudják visszafordítani, azaz az arab világ társadalmai fejlődését visszafelé irányítani.
Elég volna, ha készítenének egy olyan felmérést, hogy a mohamedán térségben hogyan oszlik meg az Amerikával, illetve Izraellel való szembenállás. Kiderülne, hogy a feudális urakkal szövetkeznek az arab népekkel szemben.
Nem vagyok az arab, helyesebben a közel-keleti és az észak-afrikai mohamedán társadalmak, amiket én eddig az egyszerűség kedvéért arabnak neveztem, de vitathatatlanul az ősi magas-kultúrák egyik legyőzhetetlen képviselőjének tartom.
Huntington a kultúrák harcét jósolta. Ezt túlzásnak tartom, mert a kultúrák ellen nem lehet harcolni. Azok vagy más nem életképesek, és ezek akkor is elpusztulnak, ha dédelgetik őket, vagy a tovább élésre érdemesek, amik akkor is megmaradnak, ha az erősebbek nem akarják őket tudomásul venni.
A Nyugatnak különösen oka volna arra, hogy tisztelje az arab kultúrát, hiszen sokat köszönhetünk nekik.
Ők voltak az első reformátorok azzal, hogy felismerték, hogy a kereszténység mediterrán formája a keményebb egy istenhittől túlságosan eltávolodott. Ennek eredménye fényesen jelentkezett abban, hogy a kereszténység egy évszázad alatt összeomlott a Közel-Keleten és Észak-Afrikában. Ugyanakkor bölcsen belátták, hogy a nyugati népeknek sok az ő kemény egy istenhitük, és lemondtak arról, hogy a Nyugaton térítsenek.
Ők voltak azok, akik a görög kultúrát és tudományt visszaadták a Nyugat számára. Ezer éve még messze előttünk jártak.
A fentiek alapján érzem úgy, hogy a közel-keleti és észak-afrikai, mohamedán társadalom felébredését jelenti a Tuniszban lezajlott hatalomváltás. Érdemes volna elgondolkodni rajta.
