Kopatsy Sandor gondolatai

Kopátsy Sándor               EE                    2011-01-26

 

 

A tudományos és technikai forradalom teljesen új társadalmi elvárásokat hozott létre. Ez a társadalom egészen más elvárásokat követel meg a következő generáció felnevelésével szemben. Ennek ellenére a közgazdaságtan még azt sem vette tudomásul, hogy ez a társadalom már nem osztálytársadalom. A társadalmat úgy működtetik, mintha tőkés osztálytársadalom volna. Az úttévesztés azért nem feltűnő, mert a hibás vágányon működtetett társadalom is sokkal gyorsabban növekszik, mint előtte bármelyeik osztálytársadalom valaha működött.

Ennek ellenére még ezt a sebességkülönbséget sem hangsúlyozzuk. Az elmúlt ötven évben mintegy háromszor gyorsabban nőtt az egy lakosra jutó vagyon, ennél is sokkal gyorsabban nőtt az élet hossza, még azt is túlszárnyalta az iskolában töltött idő, mint amit fajunk valaha megért. Egyáltalán nem tudatosul, hogy az elmúlt ötven évben gyorsabb volt a fejlős, mint a megelőző százezer évben összesen. Az ipari forradalmat követő kétszáz ében a gyorsan fejlődő nyugaton az egy laksora jutó jövedelem fele olyan gyorsan sem növekedett, mint jelenleg.

Márpedig a jövedelem növekedése így is elmarad a várható életkor, és még az is, az iskolában töltött idő meghosszabbodásához képes. Az utóbbi két eredmény még jobban rávilágít arra, mekkora változás történt.

A tudományos és technikai forradalom azzal okozott minőségi változást az osztálytársadalmakkal szemben, hogy amíg az osztálytársadalmakban a munkaerő fizikai erejének a megsokszorozása folyt a minőégének rovására, addig a jelenkori társadalom számára a minősége vált elsődlegessé.

Még a társadalomtudományok sem ismerték fel, hogy az elmúlt ötezer év technikai fejlődése a munkaerő fizikai erejét növelte, a szellemit csökkentette. A jelenkorban azonban mér nem a munkaerő mennyisége, hanem a minősége vált az elsődlegessé.

Az osztálytársadalmakat az alkalmazott technikát illetően, joggal nevezhetjük az ember fizikai erejét, képességét megsokszorozónak. Ezekben olyan technikát fejlesztettek elődeink, ami az ember fizikai munkavégző képességét sokszorozta meg. Ez azonban azzal járt, hogy a technikát működtetőkkel szemben egyre kisebb lett a szellemi igény, az agy kapacitásának kihasználtsága. Ez a folyamat bármennyire jellemző volt, mégsem vált felismerhetővé. Csak azt látta a társadalomtudomány, hogy az új technikai eszközök kitalálása, elkészítése egyre nagyobb szellemi teljesítményt követelt meg, de azt nem vette tudomásul, hogy a kitalálók, és elkészítők a munkaerő nagyon kis hányadát jelentették, a nagy többséggel, a technikai eszközök működtetőivel szemben egyre alacsonyabb minőségi követelmény támadt. A homo sapiens gyenge fizikai képességekkel, de nagyon fejlett aggyal jelent meg. Ez az adottsága tette lehetővé, hogy a jégkorszak végére minden természeti környezetbe képes volt beilleszkedni

A termelésre való áttérés a társadalom nagy többségével szemben egyre alacsonyabb minőségi igény támasztott. Az elmúlt ötezer év úgy fog bevonulni fajunk történetébe, amiben elég volt, ha az egyedek elenyésző kisebbsége használta a fejlett agyát, a nagy többség fejlett agyára azonban egye kisebb szellemi faladat hárult.

Még az sem vált elég tudatossá, hogy az osztálytársadalmak létrejötte előtt, a gyűjtögető életmód mellett, ez nem így volt. A viszonylag szerény fizikai képességgel rendelkező ember számára a gyűjtögetésből való megéléshez a fejlett agyra nagy szükség volt. Az ember nem rendelkezik egyetlen olyan fizikai képességgel, ami képesség tette volna, hogy nemcsak fennmaradjon, de szinte minden természeti környezetben életképes legyen. Az ember előtt, minden faj azzal vált életképessé, hogy a szelekció olyan fizikai képességeit hozta létre, amivel megélhetett. Ez a folyamat azonban rendkívül időigényes, kialakulása évmilliókba kerül, és az is csak egyetlen környezetben teszi életképessé. Ezzel szemben az ember néhány tízezer év alatt minden természeti környezetben képes volt berendezkedni. Tegyük hozzá, hogy mindenütt más módszereket, eszközöket alkalmazva.

Máig nem hangsúlyozzuk, hogy az ember azzal is minőségi változást hozott a fajfejlődésben, hogy nem a fizikai képességeinek szelekciója, hanem az esze alapján alkalmazkodott a környezetéhez.

Az adott környezetnek megfelelő új technikai eszközöket alakított ki, azokat szinte mindenki maga állította elő. Az előállításuk maga is szellemi teljesítmény volt. Ezeknek a kezdetleges eszközöknek a használta is szellemi teljesítményt követelt. Sok évtizedes vadász tapasztalatom alapján állítom, hogy a kezdetleges fegyverekkel történő vadászat óriási tapasztalatot és szellemi teljesítményt követelt.

Ebben az esetben is azt kell látni, hogy az eszközök elkészítése ugyan szellemi munkával járt, de a felhasználásuk egyszerűbbé tette a munkavégzést. Az ugyan igaz, hogy a fegyverek elkészítése, minél fejlettebbek lettek, annál bonyolultabb feladat volt, de a vadászat annál egyszerűbbé vált. A technika fejlődése, a munkaerő nagy többségét, egyre egyszerűbben megoldható feladat elé állította.

A termelésre való áttérés ebben a tekintetben is fordulatot hozott. Egyik oldalról megsokszorozta a térségek eltartó képességét, a másik oldalról a nagy többséggel szemben a korábbinál sokkal alacsonyabb szellemi igényt támasztott. A termelés a gyűjtögetésnél sokkal hatékonyabb megélhetési mód, de a munkaerő óriási többségével szemben sokkal kisebb minőségi, szellemi igényt támaszt.

A termelési mód azzal csökkentette a munkaerő nagy többségével szembeni igényt, hogy szélesítette a munkamegosztást. Az osztálytársadalmak ötezer éve alatt minél fejlettebb lett a munkamegosztás, a munkaerő annál nagyobb hányadával szemben annál alacsonyabb lett a munkavégzés szellemi igénye.

Az eszközök elállításához minőségi munkaerőre lett szükség, a működtetésükhöz azonban egyre kisebb képesség is megfelelőnek bizonyult. A vadászatnál maradva, a lőfegyverek előállításához nagyon képzett, tehetséges emberekre volt szükség, de velük már az ostoba is könnyen vadászhatott.

Egyelőre még fel sem mértük, hogyan alakult a technikai fejlődés előző ötezer éve alatt az összes munkaerőn belül azok az aránya, akik párhetes kiképzés után, szinte minden munkára alkalmasaknak bizonyultak. Minél fejlettebb lett a technika, annál kevesebb szakképzett munkaerőre lett szükség. A 20. század közepe után azonban minden megfordult.

Minél fejlettebb lett a technika, annál kevésbé lehet nem jó szakemberre bízni.

Annyi képzetlen katonával még nem vívtak háborút, mint amennyi részt vett az első világháborúban. Annyi hetek alatt kiképzett pilóta még nem ült repülőben, mint a másodikban. Ma pedig elképzelhetetlen, hogy a modern repülőket rábíznák pár hét alatt kiképzett fiatalemberekre. Ma szinte pótolhatatlan kincs a legmodernebb repülőgépek pilótája.

A vasúti mozdony vezetéséhez sokkal több ember válhatott alkalmassá, mint az úttalan világban a postakocsissá.

A homo sapiens minden tekintetben egyedülálló a fajfejlődés csúcsán. Mintegy százezer éve úgy jelent meg, mint egy új faj, aminek viszonylag gyengék a fizikai adottságai, de rendkívül fejlett az agya. Szinte nincs az embernek olyan fizikai tulajdonsága, ami az állatvilágban megállná a helyét. Minden érzékszervünk viszonylag gyenge. A fejlett agy nélkül életképtelenek lettünk volna. A fizikai adottságaink között nincs olyan, ami életképessé tette volna elődeinket, de az agyunk nagyságrendekkel fejlettebb, mint biológiai elődeinké. Nehéz objektív mércével mérni az emberi agy relatív fejlettségét, de el kell fogadni, hogy ami az agyban nem látszik nagyságrendű különbségnek, a teljesítményében lehet az. Az állatvilágban megközelítőleg hasonló kapacitású agyat nem ismerünk. Annyi biztos, hogy a különbség csupán a génünk bonyolultságával nem mérhető.

Maradjunk annyiban, hogy a fizikai adottságainknak magas kihasználtságára kezdettől fogva szükségünk volt, az agyunkban rejlő lehetőségekről azonban fogalmunk sem lehetett. Csak az elmúlt évtizedek tudományos és technikai fejlődése nyitotta meg az agy jobb hasznosításának kapuját, de azt, hogy mire lesz képes, még egy évtizedre előre is nehéz felmérni.

Az, hogy fajunk fennmaradt, csak az agyunknak köszönhetjük. A fajok életében néhány tízezer év nagyon rövid, de ennyi idő is elég volt arra, hogy a föld szinte minden természeti környezetében képesek voltunk berendezkedni. Méghozzá csodálatosan alkalmazkodva a környezeti adottságokhoz. A gyűjtögető társadalmak élete, azt bizonyítja, hogy minden környezetben megtalálták az ahhoz való tökéletes illeszkedés módját. A néprajzosok tudják, hogy minden gyűjtögető társadalom olyan módon élt, aminél jobbat az adott ismeretek birtokában, ma sem lehetne kitalálni. Aki ehhez hozzányúl, többet árt, mint használ. Még nagyon keveset tudunk az ősi életmódban ragadt törzsek történelméről, életmódjuk kialakulásáról, de vitathatatlan, hogy csodálatra méltóan tökéletesek. Nem egymástól tanulták, hiszen minden természeti környezetben más, és más módon kellett berendezkedni, mégis mind önmagában is nagyon emberi.

Mint természetjáró ember jöttem rá, hogy a nagyon kezdetleges eszközökkel rendelkező gyűjtögetés értelmiségi életmód, nemcsak fizikai erőpróba, de óriási szellemi teljesítményt is kíván. A mai átlagembernél sokszorta több ismeret kell ahhoz, hogy valaki a gyűjtögetésből megélhessen.

Aztán egy nagy éghajlatváltozással járó katasztrófa kellett ahhoz, hogy a gyűjtögető ember rátérjen a termelésre. A gyűjtögetéssel szemben, a növénytermelés, és az állattenyésztés egyáltalán nem lett a korábbinál nagyobb szellemi teljesítményt igénylő megélhetési mód. A gyűjtögetés hatékonysága nem is annyira a fizikai, mint a szellemi képesség alapján szelektált, a termeléshez elég volt a nehéz fizikai munka.

Máig nehéz megérteni, hogyan lehetett, hogy az ember fejlett agya évezredeken keresztül szinte semmi lényeges technikai változást nem hozott a termelési technikában, amikor ma egy generáció alatt akkorát változtat, ami előre fel sem volt mérhető. Az osztálytársadalmak ötezer éve alatt, az emberi szellem csak a hadviselésben, a csillagászatban, és a kultikus építkezésekben hozott lényeges előrelépést.

Az öntözéses növénytermelés módja évezredek alatt szinte semmit nem változott. Ami változás az ipari forradalom óta történt, nem a belső erők, hanem a nyugati civilizáció hozta. De nem ismerünk olyan magas-kultúrát, ami önerejéből minőségi változáson ment volna át.

A társadalomtudományok máig nagyon keveset mondanak arról, mi váltotta ki, hogy a Nyugaton kiszabadult az emberi szellem annak ellenére, hogy minden osztálytársdalom görcsösen vigyázott arra, hogy fejlett agyunk fel ne szabaduljon.

A két kérdésre csak az ad feletet, hogy az ember a termelő társadalomba lépve olyan gyorsan szaporodott, hogy olyan társadalomba kellett szerveződni, ami lefékezte a túlszaporodását.

Ebből fakad a válasz. Az osztálytársadalmak mindaddig szükségszerűek, ameddig fennáll a túlnépesedés veszélye. Ez a 20. század közepére megszűnt a Nyugat puritán, és a Távol-Kelet meggazdagodott konfuciánus társadalmaiban. Ahol megszűnt a túlnépesedés veszélye, az osztálytársadalmak gyorsan, és spontán átalakultak össznépi társadalmakká, és kiengedhették a palackból a potenciálisan alig kihasznált szellemet.

Az utóbbi hatvan évben, ahol leállt a népszaporulat, olyan fejlődés történik az emberi szellem világában, amire senki nem számíthatott. Ugyanakkor az emberiség nagyobbik felében a népszaporulat a korábbinál sokszorta gyorsabba nőtt, és ezért a társadalom képtelen a fejlettekkel lépést tartani, nincs ereje a túlnépesedését megállítani.

Nagyon kísért az alkalom, hogy a jelenlegi helyzetet a biblia paradicsomi jelenetével magyarázzam.

Gyermekkorom egyik talánya volt, miért büntette az Úr Ádámot azért, mert tudásra vágyott. Nem tudtam elképzelni, hogy miért tartotta a Teremtő az ember legnagyobb bűnének a tudásvágyat.

Nyolcvan éves voltam, amikor sikerült megfejtenem az eredendő bűn rejtélyét.

A bibliai jelenet, a paradicsomból való kiűzés, azt jelenti, hogy az ember, sok tízezer év után, arra kényszerült, hogy a gyűjtögetésből átlépjen a termelés korába. Az pedig azzal jár, hogy megindult a túlnépesedés, amit csak maga az ember állíthat meg. Ezt pedig csak sok munka, sok szenvedés, és az emberi szellem gúzsba kötésével lehet majd megfékezni. Az Úr meg is mondta, hogy vége a gyűjtögetés boldog korának, be kell lépnetek az izzadsággal járó munkával járó megélés korába. A fizikai munka világában pedig nem szabad kíváncsinak lenni. Ezt el kell fogadni gondolkodás nélkül. Aztán majd eljön egy olyan kor, amiben majd szabadjára lehet engedni a tudásvágyat. De ezt a logikát nem értette meg a próféták közül senki. Ma sem érti meg senki, pedig már itt élünk a tudás iránti mohóság korában.

A biblia paradicsomi jelenete már kimondta, hogy csak munka verejtéke vezet a boldoguláshoz.

Gyakorlatból tudom, hogy a találás ösztönös öröm. A munkagyümölcséért meg kell izzadni, az eredménye több fáradsággal, mint örömmel jár.

A tudományos és technikai forradalom egyik nagy eredménye, hogy szinte kiküszöbölte a nehéz fizikai munkát. A fejlett technikának, egyre inkább olyan munkára van szüksége, ami örömmel jár. Ebben az áldásban igazán csak a Nyugat fejlett társadalmai részesültek.

Annak ellenére, hogy a munka egyre kevésbé fárasztó, egyelőre csak a munkát tisztelő népek számára nyílt meg a gondtalan élet kapuja. Ma, a társadalmi fejlődés élvonalában csak két viselkedési kultúra, a nyugati puritán, és a távol-keleti konfuciánus jutott el.

Tekintettel arra, hogy ötszáz éve a Nyugat járt az élen, csak nyugati országok vannak a legfejlettebb tíz között. A Nyugaton belül is csak a puritánok.

Nagyon tanulságos megnézni a világ jelenleg legfejlettebb tíz társadalmát. Ezek mindegyike nyugati és puritán.

A tízből az első kilenc viszonylag kicsi, egyiknek sincs 20 millió lakosa. Hat európai, közülük öt skandináv, jóléti állam, a hatodik Svájc. Csak a kilencedig az egyetlen szuperhatalom, az Egyesült Államok.

A tíz között van a négy, volt angol gyarmat, Kanada, Ausztrália. Új-Zéland és az Egyesült Államok. Még nem találkoztam olyan társadalomtudóssal, aki felfigyelt volna arra, hogy a sok, gyarmatból alakult állam közül csak ezek négyen kerültek az élcsapatba.

A meleg éghajlatúak, a spanyolok, és a portugálok által alapítottak közül egy sem. Még akkor sem, ha azok is mérsékelt égövben vannak.

Az is meglepő, hogy ez a négy volt angol gyarmat mára megelőzi az anyaországukat. Ezzel szemben egyetlen, volt gyarmattartó ország sincs a legfejlettebb tíz között.

Max Weber már száz éve felismerte, hogy az Amerikába vándorló európaiak számára társadalmi előrelépést jelent az ottani viszonyokba való beépülés. Amerika alatt Észak-Amerikát értette, és nem gondolt a spanyol és portugál gyarmatokra. Egyértelművé vált, hogy a mérsékelt égövű angol gyarmatokon a bevándorlók utódai ma jobban élnek, mint otthon az angolok. Ahol azonban a spanyolok és a portugálok rendezkedtek be, lényegesen el van maradva az anyaországuk mögött. Ezen az sem változtatott, hogy számos latin-amerikai ország kiváló élettérrel, és természeti adottságokkal rendelkezik.

Amit Weber Amerika-hatásnak nevezett, sok évezredes jelenség. Aki elmaradottabb társadalmi környezetből fejlettebbe megy, gyorsan felzárkózik. A tanyáról, faluról városba költözöttek gyorsan még a korábbi városlakóknak is példát mutatnak, nemcsak szorgalomból, de erkölcsből is.

Mivel a kivándorlók a mérsékelt égövi angol gyarmatokon dolgozók közé mentek, ők is a munkával akartak bizonyítani. Ezzel szemben, akik a spanyol, és portugál gyarmatokra mentek, ők is másokat foglalkoztató urak akartak lenni.

A viszonylag kis népességű európai országok kiváló eredménye azt mondja, hogy az állampolgárok számára jobb a kisebb, mint a nagy országban élni. Még nem találtam olyan történészt, aki e nyilvánvaló tényre rámutatott volna. Pedig fontos tanulság, hogy a világpolitikai színpadán jobban járnak a kis szerepre szorítottak, mint a nagyhatalmak, akiknek a vezetői, és a népe elhitetheti magáról, hogy történelemformáló szerepe hívatott.

Ez így volt mindig.

- Az ókori Európában a kis görög városállamok polgárait irigyelhették a nagy birodalom polgárai.

- A közép-korban a városállamok, és a politikai tekintetben független városok polgárai jobban, és a szabadabban étek, mint a birodalmak polgárai.

- Az ipari forradalom fő haszonélvezői is a városok voltak.

Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a Nyugat felemelkedése jórészt annak köszönhető, hogy ez volt az egyetlen olyan magas-kultúra, amiben a városok jelenetős önállóságot évezhettek. A középkori Nyugat sikerének egyik kulcsát abban látom, hogy többé-kevésbé átmentette a görög-római kultúra önálló városait. Földműves alapszerkezetében helyet kaptak a városok polgári is

Az elmúlt ötven évben, a távol-keleti országok a Nyugat legsikeresebb államainál is lényegesen gyorsabban fejlőnek.

Ennek az oka, hogy az ott élők, mind a munkában, mind a tanulásban még a nyugati puritánoknál is szorgalmasabbak. Magasabb a foglalkoztatásuk, és lényegesen magasabb az évente ledolgozott órák száma. Szorgalomban, munkafegyelemben, és tanulásban nem lehet velük versenyezni. Márpedig a jelenkori fejlett társadalomban ezek a tulajdonságok jelentik a legnagyobb értéket. Ha legalább úgy tudnánk mérni a szellemi vagyont, mint a fizikait, kiderülne hogy az egy laksora jutó szellemi vagyon nagysága a jelenkorban való boldogulás legjobb mércéje.

Régi mániám, hogy akkor leszek jó közgazdász, ha mérni tudom a szellemi vagyont. Előbb megtanultam azt, hogy a fizikai vagyont sem lehet mérni, el kell fogadni akkorának, amekkorának a piac méri.

Abba már Marx is belebukott, hogy a munkaerő értékét mérni, definiálni akarta. Hamar rá kellett jönni, hogy már az ő definíciója is sántít. Ha a munkaerő árát az újratermelési költségével méri, akkor nem lenne kizsákmányolva, hiszen a béréből növekszik a munkaerő létszáma, és javul a minősége. Mivel a munkaerő Marx korában, és az óta gyorsabban növekedett, mint a történelemben valaha, és ezt a háborúk sem tudták lefékezni, az ő elvei alapján nem lehet kizsákmányolásról beszélni.

Ha meg azt akarjuk nézni, hogy melyik munkaerő nincs megfizetve, még nagyobb bajba kerülünk. Az elmúlt száz év során a jó minőségű munkaerőt egyre jobban megfizetik, a gyenge minőségűt pedig olcsón sem alkalmazzák. Erre nem mondhatjuk, hogy a gyenge minőségű munkaerőt jobban kizsákmányolják, hanem csak azt, hogy viszonylag egyre értéktelenebbé válik.

Ma már tudom, hogy a munkaerő értékét is csak a piac mérheti. Márpedig, ha a piac méri, akkor el kell fogadni, hogy annyit ér, amennyit a piacon adnak érte. Szerencsére, a munkaerő értékét a piac állandóan méri.

Eddig nem is volna baj, ha a munkaerő csak a munkaadónak volna értéktermelője, de az egyúttal a legnagyobb érték, a munkaerő újratermelője is. A társadalom tehát nem kezelheti csupán úgy, mint a munkaadó számára értéktermelőt, hanem úgy is kell értékelni, hogyan termeli újra a társadalom számára a legfontosabb értéket, a következő generációt.

Márpedig az utóbbi vált a modern társadalom elsődleges céljává. A fejlett társadalom csak akkor maradhat versenyképes, ha a munkaerő minőségi újratermelésében az élen jár. A tőkés osztálytársadalomtól örököt közgazdaságtan azért nem lehet hatékony, mert megragadt ott, ahol a következő generáció felnevelése nem volt társadalmi gond, hiszen abból több és jobb állt rendelkezésére, mint amire szüksége volt.

Az új közgazdaságtannak azt kell tudomásul venni, hogy a tőkés osztálytársadalomhoz képest abban is minőségi változás történt, hogy megszűnt a munkaerő mennyiségi és minőségi túlkínálata.

Nincs mennyiségi túlkínálat, hiszem még a létszám tartására szükséges gyermekvállalás sem biztosított. A fejlett társadalom abban különbözik az osztálytársadalmaktól, hogy abban több és jobb munkaerő képződött, mint amennyit a társadalom érdeke igényelt. A jelenkor fejlett társadalmai azonban már társadalmai ösztönzés nélkül annyi gyereket sem vállalnak, ami a létszám tartásához szükséges lenne. A demográfusok csak a lakosság számának az újratermelését vizsgálják, holott nem a lakosságot, hanem annak a munkavégző képes évjáratait kellene mérni. A még és a már nem munkaképes korosztályok ugyanis nem jelentenek munkaerő kínálatot, értéktermelő potenciált. Vagyis nem a lakosság, hanem a munkaerő mennyiségét kellene mérni. Ez ugyanis a lakosság létszámánál jobban csökken.

Ezért vált, fajunk történetében először társadalmi feladattá a gyermekvállalás ösztönzése.

Minél fejlettebb a társadalom technikai alapja, annál fontosabb a munkaerő minősége. A közgazdaságtan, és a demográfia azonban még tudomásul sem vette, hogy nem a mennyisé, hanem a minősé vált az elsődlegessé. Az osztálytársadalmakban megengedhető volt, hogy a munkaerő nagyságát darabszámával mérjék. A fizikai munkára épült társadalmakban ugyanis az egyedek közti különbség kicsi volt. Az emberek fizikai képességei ugyanis viszonylag szűk határok közt mozognak. Az aratómunkásokat, a kapáló asszonyokat egymás mellé lehetett állítani, és ugyanarra a munkára fogni. A bányákban, a fonodákban is meg lehetett követelni, hogy mindenki ugyanazt a munkát végezze el. A háborúkban is a legénységi állomány létszáma volt a döntő. Ma a kombájnokkal aratók teljesítménye között a különbség sokkal nagyobb, mint amennyit száz éve, száz munkás kaszájával learatott.

Az élet minden területen azt bizonyítja, hogy a szellemi teljesítésben nem lehet darabban mérni, mert nagyságrendűek a különbségek.

A fizikai tőke értékéről sem mondhatunk mást, csak a piacon mérhetjük a nagyságát.

A szellemi vagyon értékének mérhetősége még nagyobb probléma. Annyi, amennyit adnak érte. A tudomány mégis elvárja, hogy definiáljuk.

Erre van az elméletem. A munkaerő szellemi vagyona három tulajdonságának az eredője. E három tulajdonság: a tudás, a képesség és az erkölcs. Ezeknek nem az összege, hanem a szorzata.

Az osztálytársadalmakban, vagyis a munkaerő fizikai erejére épülő társadalmakban elég volt, ha a munkaerő értékét a fizikai munkabírásával mérték. A munkaerőnek csak az egy számjegyű hányada esetében merült fel a minőség. De annak is csak nagy kis hányadban volt fontos a képesség, még ennél is ritkábban az erkölcs.

Amit a rabszolgapiacokról tudunk, a munkaerő piaca csak kivételes esetekben különbözött az igás állatokétól. A fizikai erejüket, és annak várható időtartamát nézték a vevők. Az erős fizikumú drágább volt, mint gyenge, a fiatal pedig, mint az öreg. Amire vették, abban a képesség és az erkölcs nem volt szempont.

Ez az osztálytársadalmak ötezer éve alatt alig változott.

Ráadásul, mind a mennyisége, mind a minősége mindig meghaladta a kínálatot.

Ebből baj akkor származott, amikor a munkaadók rájöttek, hogy amiből sok van, jobb, ha szabad, nem rabszolga.

Még nem találtam olyan társadalomtudóst, aki felismerte, hogy a rabszolga élete érték volt a munkaadója számra, a jobbágy, vagy a bérmunkás értéke azonban már nem volt érték. Hozzáértők azon botránkoznak, hogy a rabszolgát a tulajdonosa még meg is ölhette. De nem teszik hozzá, hogy ez volt az utolsó olyan munkaerő, akinek életét a munkáltatója értéknek tekintette. Méghozzá nagy értéknek, hiszen, ha megölte volna, venni kellett helyette másikat. A azért lehetett joga a tulajdonosnak akár megölni is a rabszolgát, mert ez ellenkezett az érdekével. Ez olyan tulajdona volt, amire vigyázott, akárcsak a pénzre, árujára. A vagyontárgyak feletti rendelkezés jogát azért nem kellett a társadalomnak korlátozni, mert arra vigyázott a tulajdonosa. Az aranyát is mindenki a tengerbe szórhatja, ebből úgy sem lesz társadalomra jellemző probléma, hiszen erre úgysem kerül sor.

A bérmunkás élete csak olyan rendkívüli esetben volt érték a tulajdonos számára, amikor nem volt könnyű pótolni. Márpedig az osztálytársadalmakban mindig több volt a munkaerő, mint a munkaalkalom.

A jelenlegi fejlett társadalmakban az a probléma, hogy a gyenge minőségű munkaerőben túlkínálat van, annak nincs akkora értéke, hogy érdemes legyen megvenni. A társadalom számára azonban ez is érték, mint a következő generáció felnevelője.

A minőségi munkaerőben hiány keletkezetett. A tudományos és technikai forradalom olyan eszközrendszert biztosított a fejlett társadalmak számára, aminek hatékonysága működtetése a munkaerő minőségétől függ. A fejlettebb technika csak akkor hatékony, ha jó minőségű munkaerőre bízzák. Minél fejlettebb a technika, annál igényesebb a munkaerő minőségével szemben. A minőségi munkaerőben kielégíthetetlen a kereslet, és a nem megfelelő minőségű pedig olcsón sem kell.

A társadalomtudományok alig fordítanak figyelmet arra a tényre, hogy a magas minőséi munkaerővel rendelkező társadalmakban a következő generáció minősége szinte biztosított. A skandináv társadalomban ugyanaz a képesség sokszorta többet érő lesz, mint aki Európa mediterrán, déli sávjában születik, pedig az is sokkal értékesebb munkaerő lesz, mint aki az egyenlítői Afrikában.

A napokban néztem egy ENSZ kiadványban 167 ország társadalmi fejlettségének rangsorát. Norvégiában egy munkás százszor akkora értéket termel, mint a tíz legelmaradottabb országban. A vele született genetikai képességekben alig lehet különbség, a teljesítményük óriási különbsége elsősorban attól függ, ki hol született.

Azt ugyan nem lehet kétségbe vonni, hogy a társadalom teljesítménye elsősorban a munkaerejének minőségétől függ. A közgazdaságtan mégsem tekinti fontosnak megvizsgálni, hogy hol, és miért jó a munkaerő. Legfeljebb az oktatási rendszerek eredményességét vizsgálják. Azt már nem veszik tudomásul, hogy az oktatási rendszer csak ott lehet hatékony, ahol puritán, illetve konfuciánus társadalomban működik. Vagyis, az oktatás hatékonysága is elsőssorban a társadalmi környezet minőségén múlik.

Már többször leírtam, hogy az Észak-Amerikába kivándorolt magyar életszínvonala, munkaerejük értéke sokszorosa az itt maradtaknak. A jólétük fő oka, hogy kedvezőbb társadalmi környezetbe kerültek.

Gyermekkorom kerékpárútjain megdöbbenéssel állapítottam meg, hogy a sváb falvak mennyivel előtte jártak a magyaroknak. A különbség okát a két etnikum életvitelében jelentkező különbségben láthattam.

Alig találtam tudományos elemzését annak a köztudott ténynek, hogy a képességek szempontjából milyen óriási jelentősége van annak, hogy ki milyen családban nő fel. Ezzel sem a demográfusok, sem a pedagógusok nem foglalkoznak, pedig minél fejlettebb a társadalom, annál fontosabbá válik a családi környezet.

A jóléti társadalmak kiemelkedő eredményei jórészt abból származnak, hogy ott sokkal kisebbek a családok közt a társadalmi különbségek, kevés az olyan család, ahol az ott születettek számára a felnevelésük feltételi annyira rosszak, hogy azok eleve leküzdhetetlen hátrányból indulnak.

Meggyőződésem szerint, a latin-amerikai országok, vagy India azért nem számíthat felzárkózásra, mert a siker két legfontosabb előfeltételében hátrányban vannak. Az egyik a népességük gyors növekedése, a másik a nagy társadalmi differenciáltságuk.

- A társadalom a növekvő népességnek nem képes biztosítani az infrastruktúrát, és a munkahelyet.

- Az új nemzedék aránytalanul magas hányada ott születik, ahol az érvényesülés lehetőségei nagyon kedvezőtlenek.

Elég volna a tudománynak feltárni a tényt, hogy a születés utáni felnevelés hatékonysága mennyire függ a családi háttértől. Meggyőződésem szerint az említett társadalmakban, de akár a magyarban is, nagyságrendiek a különbségek, ugyanakkor kedvezőtlen családi környezetben nő fel a többség. Az adott társadalom következő generációjának teljesítménye attól függ, hol, milyen szülői környezetben születtek. Ennek ellenre ezzel nem foglalkoznak sem a politikusok, sem a tudósok.

Bizonyításul elég volna nyomon követni a fiatalok iskolai teljesítménye, és a szülői háttér közti kapcsolatot. Ennek hatásához képest minden pedagógiai vívmány eltörpül.

Mivel a társadalom hosszú távú teljesítménye elsősorban a családi héttéren múlik, a jelenkor egyik legfontosabb feladata a következő generáció optimalizálása. Ezért nélkülözhetetlen az olyan családpolitika, ami arra ösztönöz, hogy azok a családok vállaljanak több gyermeket, akik ehhez a jobb feltételekkel rendelkeznek.

Ennek megoldási módjáról már sokat írtam.

Minél fejlettebb a társadalom, annál jelentősebbé válnak a vele született képességek feltárása, és a kifejlesztésük segítése. Ugyanakkor, minél fejlettebb a társadalom annál több képességnek van társadalmi értéke. Ezt kellene tudomásul venni a képzési rendszernek. Az oktatási rendszert úgy kell működtetni, mint a művészek és hívatásos sportolók képzését. Fokozatosan le kell térni az általános alapképzés monopóliumáról, és legkésőbb az iskolakezdés idején, elkezdeni a szakosítást. Az oktatási idő egyre nagyobb hányadát a képességhez kell igazítani. A humán és reálszakos megosztást nagyon korán el kell kezdeni.

Ez csak akkor történhet meg, ha az egész országra kiterjedő képességfeltáró hálózat épül ki, és ez határozza meg a képzési irányt. Amennyiben a szülők nem értnek vele egyet, anyagi átvállalásukat kell megkövetelni. Ez esetben a jómódú szülők akarata érvényesül.

Mivel ennek az oktatási rendszernek nincs hagyománya, ki kell építeni annak alapján, hogy a képzés hatékonysága elsőssorban a képzésbe vontak képességétől függ, az állam csak azt vállalja, hogy mindenki képességének megfelelő képzést kapjon. Aki ezzel nincs megelégedve, dönthet másként, de ennek költségét meg kell előlegezni. Sikeres végzés esetén a szülői támogatást az állam visszafizeti. Ezen túl, jár a szülőknek a sikeres nevelésért fizetett öregkori támogatás.

Az elgondolás annyira új, hogy a bevezetését szakbizottságra kell bízni.