Kopatsy Sandor gondolatai

Kopátsy Sándor                  EH                  2010-12-29

 

 

Ha a naptár szerint járna a világ, a második évezred végén ok lett volna a Nyugatnak elgondolkodni. Látni kellett volna, hogy ötszáz év után, ismét fordul a világtörténelem, egyre inkább kibontakozik, hogy vége a Nyugat fölényének. Ezzel szemben nyoma sincs annak, hogy a Nyugat már legalább vizsgálni kezdi, miért marad le Kelet-Ázsiával szemben. Pedig a lemaradás egyre nyilvánvalóbbá válik. Ennek ellenére a nyugati értelmiség a Távol-Kelet társadalmaitól azt kéri számon, hogy miért nem az ő útját járják.

Pedig nagyon egyértelmű, hogy minek köszönheti a Távol-Kelet a sikerét.

Csak a két legfontosabbat említem.

1. A lakosság viselkedése puritán.

2. Nem szaporodnak.

Max Weber, a német politológus, jó száz éve felismerte, hogy a tőkés osztálytársadalmak ott sikeresebbek, ahol a lakosság viselkedését a protestáns etika jellemzi. Ez már akkor is egyértelmű tény volt. A tudományos és technikai forradalom azonban ezt az előnyt megsokszorozta. Ma minden puritán társadalom sikeres, és egyelten nem puritán sem az.

Weber a puritán helyett protestánst mondott, de az alatt puritánt értett. Abban tévedett, hogy a puritanizmust a protestáns vallás következményének tartotta, nem értette meg, hogy a puritán népek nem azért puritánok, mert protestánsok, hanem azért választották a kereszténység protestáns formáját, mert puritánok voltak.

Elég arra gondolni, hogyan élt a mediterrán kultúrájú Medici család Firenzében, és a germán Fuggerek Achenben. A Mediciek mecénás hercegek, pápák lettek, a Fuggerek pedig a munkásaiknak lakónegyedeket építettek. Nem véletlen, hogy a takarékos embert róluk nevezik fukarnak. Az Alpoktól északra a jó tőkést a takarékosság, a racionális életvitel jellemezte.

A reformáció ott győzött, ahol az emberek, nemcsak a tőkések, de a nép is puritán volt. A reformáció megbukott ahol a mediterrán, illetve a kelet-európai magatartással találkozott. Ezért mondom, hogy a Nyugaton a kereszténységnek három formája alakult ki. A római, azaz mediterrán, a görög-keleti az ortodox, és az északnyugati a protestáns. Amikor a puritánok fölénybe kerültek, levetették magukról a kereszténység római, azaz mediterrán formáját.

A 20. század elejére, nyilvánvalóvá vált, hogy a tőkés társadalom ott ért el jobb eredményeket, ahol a nép, mind a tőkés, mind a paraszt, mind a munkás puritán volt. A 19. század végére a tőkés világ élcsapatát a protestáns angolszászok, germánok és skandinávok vezették, és hozzájuk volt felzárkózóban a négy felszabadult angolszász gyarmat.

Max Weber ezt a tényt ismerte fel, és állapította meg, hogy a tőkés osztálytársadalom ott működik hatékonyabban, ahol az emberek puritánok.

Ehhez hozzájárult az is, hogy a puritán népekben nemcsak tőkés és munkás, de katona is jobb. Diákkoromban, a második világháborúban azt láttam, hogy a finnek és a germánok kiváló katonák, a mediterrán és a kelet-európai népek azonban nem. Az imperialista korban ez is előnyükre szolgált.

A tények megmutatták, hogy korunkban a társadalmak hatékonyságának egyik alaptényezője a viselkedési kultúra. A társadalomtudósok, főleg a közgazdászok, ezzel azonban nem hajlandók számolni. Ez a szakmai rövidlátás még valahogy elment a tőkés osztálytársadalmak viszonyai között. Legfeljebb a háborúkban vált katasztrofálissá. A tudományos és technikai forradalom azonban felerősítette, alapfeltétellé tette a lakosság viselkedési kultúrájának megfelelését.

A tőkés vállaltban elég volt, ha a tulajdonos puritán, a munkaerő nagy többségével szemben nem jelentkezett minőségi igény, elég volt a kényszer. A többségtől csak azt várta el az ipari forradalom technikája, hogy dolgozzon, és ne gondolkozzon. A munkásra a túlkínálat rákényszeríttette, hogy végezze el, amit rábíztak. A jelenkori fejlett technika azonban a munkaerő egészétől megköveteli, hogy gondolkodjon, parancs nélkül is képes legyen a döntésekre.

Az élet egyértelműen megmutatta, hogy a jelenkori fejlett társadalomban a minőségi munkaerővel szemben kielégíthetetlen az igény, a gyengére pedig nincs szükség. Az utóbbi ötven év során, az átlaghoz viszonyítva, a minőségi munkaerő ára gyorsan nő, a gyenge minőségű pedig olcsón sem kell. Amíg a tőkés osztálytársadalmakban a tőke a minél olcsóbb munkaerőt kereste, és a minősége az árához képest, másodlagos volt, a jelen társadalomban a tőke, az árától függetlenül, csak a minőségi munkaerőt keresi. A gyenge minőségűt pedig elkerüli, mert, bizonyos szint alatt, ingyen sem érdemes foglalkoztatni.

A minél jobb munkaerőt kereső, és a gyengét kerülő munkaerőpiac bármennyire egyértelmű a gyakorlatban, a közgazdaságtan annyira nem számol a munkaerő minőségével, hogy annak termelését nem tekinti értéktermelésnek.

A közgazdászok ma is a munkaerő magas ára miatt sírnak, nem ismerik fel a tényt, hogy a jó, akármilyen drága kevés, a gyenge pedig ingyen sem kell. Ostobaságukat azzal igyekeznek elfedni, hogy a távol-keleti társadalmak felemelkedését is az olcsó munkaerővel magyarázzák. Nem veszik tudomásul, hogy a távol-kelti csodák alapja nem a munkaerő alacsony ára, hanem a kiváló minősége. Arra sem gondolnak, hogy a Nyugaton is volna olcsó munkaerő, de a minősége rossz, és a jó minőségű munkaerőben még ott is hiány van, ahol magas a munkanélküliség.

Egyre nyilvánvalóbb, hogy a sikeresen exportáló országokban nagyon drága a munkaerő. Ez esetben is Kína exportsikereire hivatkoznak. Elfelejtik, hogy az egy millió lakosra vetített export nagyságában Kína, még a drága munkaerővel dolgozókhoz viszonyítva, sereghajtó. Ez a mutató Németország esetében hússzor magasabb, és messze Kína előtt jár minden olyan nyugti és távol-keleti ország, ahol sokkal drágább a munkaerő. Nem dolgoztam fel, de állítom, sokkal inkább igaz az ellenkezője. A világgazdasági versenyben csak az olyan ország lehet erős, ahol drága a munkaerő. Az egy millió laksora vetített export nagysága a munkaerő árával arányos. Kína csak azért erős, mert ott, a jó munkaerő is olcsó.

Az ostobák meggyőzésére pedig a tények.

A világ legfejlettebb tíz társadalmának mindegyike puritán, Weber szerint protestáns etikájú. Hat európai jóléti állam, Norvégia, Dánia, Svédország, Finnország, Hollandia és Svájc, és a négy volt angol gyarmat, Ausztrália, Új-Zéland, Kanada és az Egyesült Államok. Köztük az utóbbi az utolsó.

Az elmúlt ötven évben a világ tíz leggyorsabban növekedő gazdasága mind puritán, a többségük távol-keleti, azaz konfuciánus. A két első Dél-Korea és Finnország. Őket is megelőzné a két távol-keleti városállam.

A két statisztikai adat arra hívná fel a figyelmet, hogy a húsz jelesre vizsgázó ország között az Egyesült Államok az egyetlen nagy népességű állam.

Miért vannak előnyben a kicsik?

Mert kénytelenek reálpolitikát folytatni, beilleszkedni a nagy folyamtok által diktált erőviszonyokba. A kis államoknál is jobban szerepelnek a városállamok, és ezeknél is jobban, a két államok nélküli diaszpóra, a zsidók Nyugaton, a kínaiak a Távol-Keleten.

Ezek a sikereire a közgazdaságtan nem is próbál magyarázatot adni. Ezért könnyen bizonyítható, hogy a közgazdaságtan a jelenkor számára nem tudomány.

A közgazdaságtan nem számol a lakosság növekedéséből fakadó költségekkel. Ezzel szemben a népesség csökkenésével járó költségeket pedig hisztérikusan felnagyítja, az előnyeiről pedig teljesen megfeledkezik.

A közgazdaságtudomány nem foglalkozik azzal, hogy minden térségnek, az adott technikai feltételek mellett, optimális eltartó képessége van. Ez fajunk története során átélt éghajlatváltozások során jelentősen ingadozott, és a technikai fejlődésnek köszönhetően lassan, de fokozatosan növekedett, gyakran változott.

Az osztálytársadalmak mindegyike a túlnépesedési nyomás alatt élt. A népesség sokkal gyorsabban növekedett, mint a térség eltartó képessége. Ez ellen csak azzal védekezhetek, ha magukra vállalták a túlnépesedés levezetését. Bármennyire egységesen jelentkezett minden magas-kultúrában, akár tudatosan, akár ösztönösen, maga a társadalom volt, közvetve, vagy közvetlenül, az egyik fő halálokozó.

1. Mivel szinte a jelenkorig a legnagyobb halálok a szegénység volt, nem ismerünk olyan osztálytársadalmat, amiben a hatalmi elit nem vonta el az elve szegény többség jövedelmének jelentős hányadát. Ezzel fékezte szaporodásukat. Még egyetlen történésznek, vagy demográfusnak nem jutott eszébe, mennyivel nagyobb lett volna a népszaporulat, ha csak annyit vonnak el a szegény többségtől, amennyire az államigazgatásnak szüksége van.

2. Minden osztálytársadalom jövedelmének jelentős hányadát fegyverkezése, hadviselésre fordította. Ezzel fokozta a szegénységet, és biztosította az erőszakos emberpusztítás technikai feltételét. Az osztálytársadalmak történetében jellemző hadakozások nemcsak fegyverrel okozták sokak halálát, hanem a járványok terjesztésével, az értékek pusztításával is. Még egyetlen történésznek és demográfusnak sem jutott eszébe, hogyan alakult volna a népesség, ha nincsenek hadikiadások, nincsenek háborús veszteségek, ha nincsenek háborúk által okozott járványok.

3. Minden osztálytársadalomra jellemző volt a hatalmi elit pazarló luxusa, kincsképzése. A szegény többségtől elvont jövedelem nagy többségét elpocsékolta a társadalmi elit. Még egyetlen történésznek és demográfusnak sem jutott eszébe, hogyan alakult volna a népesség, ha az elvont jövedelmet racionálisan használják fel.

4. Minden osztálytársadalom üldözte a tudást, azaz fékezte az emberi elmében rejlő óriási kapacitás kiszabadulását. Még egyetlen történésznek, teológusnak nem jutott eszébe, hogy keresse a választ, miért volt minden osztálytársadalomban eredendő bűn a tudásvágy.

Mivel nem volt olyan osztálytársadalom, amit nem jellemzett e négy népességkorlátozó funkció, tudomásul kell vennünk, hogy ezek nélkül nem maradtak volna életkésesek. Sajnos, az osztálytársadalmakat jobbítani szándékozók nem számoltak azzal, hogyan alakulna a népesség, ha ezekről az „embertelenségekről” lemondanánk.

Az osztálytársadalom megszűntetésének előfeltétele, hogy megálljon a népesség növekedése. Ezt az előfeltételt mindmáig nem ismerte fel sem a politika, sem a társadalomtudomány. Még az óta sem, hogy a szerencsés véletleneknek köszönhetően, néhány fejlett nyugati és távol-keleti államban spontán leállt a népességnövekedés, vagy legalábbis jobban lelassult, ezzel lehetőséget adott arra, hogy túlléphessünk az osztálytársadalmon.

Csak olyan országokban nő az átlagnál gyorsabban az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem, az iskolázottság és a várható életkor, ahol megszűnt a túlnépesedési nyomás. Annak ellenére, hogy ez alól nincs kivétel, a népesség változás hatását mind a politika, mind a közgazdaságtan figyelmen kívül hagyja, sőt társadalmi féknek tekinti.

A fentiekből következik, hogy csak a puritán, és már nem szaporodó népességű társadalmak lehetnek sikeresek. Ebből fakad, hogy a nem puritán, és gyorsan szaporodó népességű társadalmak helyzete reménytelen, amíg nem viselkednek puritánul, és nem áll meg a népesség növekedése.

Egyik feladatot sem könnyű elérni. Egyiket sem lehet a liberális demokrácia viszonyai között elérni, de mindegyikre meg lehet nyerni a többség támogatását.

A politikai demokrácia útját azonban csak a társadalmak járhatják, amelyekben a szerencsés körülményeknek köszönhetően spontán leállt a népszaporulat. Ezek a szerencsés körülmények csak Európa nyugati felén, Észak-Amerikában és Ausztráliában voltak adottak.

Minden más térségben a népesség növekedésének leállítása csak erőszakkal történhet. Ez alól kivételt képeztek a hidegháborúban a Nyugat oldalán álló távol-keleti országok, Japán és kisebb államok. Ezekben egyrészt évezredes túlnépesedés volt a jellemző, másrészt a Nyugat felvette az exportjukat. Sem a politikusok, sem a közgazdászok nem ismerték fel, illetve nem vallják be, hogy ezek az országok gazdasági csodája a Nyugatra irányult export épült. Ezt egyrészt a bolsevik Szovjetuniótól való félelem, másrészt a munkaerejük kiválósága szülte. Az ezeknél ötször nagyobb népességű Kína számára ez az út nem volt járható, mert egyrészt a hidegháború másik frontján állt, másrészt még olyan népes, olyan elmaradott, és szegény volt, hogy a gyors gazdagodása csak fokozta volna az eleve túlépesedett lakossága eleve gyors növekedését. Ezt Kínának magának kellett megfékezni. Tehát Kína számára nem volt járható a keleti szomszédok által a hidegháborúban járt út. A gazdasági liberalizációt neki csak politikai diktatúra viszonyai között lehetett elindítani, és járni.

A nyugati társadalomtudomány képtelen megérteni, hogy adott körülmények között a politikai diktatúra is lehet a jobb megoldás.

A Nyugat történetében is voltak népszerű diktatúrák.

Napóleon volt a legnépszerűbb francia, Hitler a legnépszerűbb német, és Sztálin orosz diktatúrája a történelmük legnépszerűbb rendszere. Nemcsak e tényeket, de a saját múltját sem hajlandó tudomásul venni a Nyugat politikai, és tudományos elitje.

Vannak ugyanis népszerű diktatúrák, sőt azok, bizonyos kultúrában, bizonyos relatív és abszolút fejlettségi fokon, könnyebben lehetnek népszerűek, sőt eredményesebb, mint a politikai demokráciák.

Málunk ugyan csak most féltik a sajtószabadságot, de annak a túlzott szabadsága sem volt elég arra, hogy a magyar közvélemény tudomást szerezhessen arról, hogy melyik politikai rendszerrel, mennyire megelégedett a lakosság. Amerikai kutatóintézet felmérése szerint a saját politikai rendszerét helyeslők sorrendje ilyen. Kínában a lakosság 87, Brazíliában 50, Indiában 45, Anglia 31, az USA 30, és Franciaország 26 százaléka tartja jónak az országa vezetését. Nálunk a legutóbbi két választáson hetede szerette a lebuktatott kormányt.

A liberális demokrácia hívei azonban az olyan rendszernek tekintik a demokráciát, amivel a többségnek nem kell egyetérteni, akkor is tökéletes, és diktatúra akkor is átkos, ha azzal egyetért a példátlan többség, és hiába gyorsabb a fejlődése, mint a demokráciáknak.

Ez a politikai hozzáállás jellemzi hazámban is a bukott ellenzéket. Őket nem az zavarja, hogy kétmillió embernek nincs munkája, hogy a kedvükre való rendszer katasztrofális munkanélküliséget, eladósodást teremtett, őket elzavarta a választók többsége.

Ostoba arroganciának tartom, amikor egy csúfosan megbukott politika hangadói leckéztetik a százharmincszor nagyobb Kínát, hogyan kellene alakítani ott is a politikai hatalmat. Az ezeket nemcsak itthon, de bárhol a világon az zavarja, hogy az emberiség négyötöde nem a kedvük szerint cselekszik, de nem zavarja, hogy amíg mi három éve szinte stagnálunk, eladósítottuk az országot, és annak lakosságát, Kína három év alatt harmadával növelte az egy laksora jutó nemzeti jövedelmét, és mind a lakosság, mind az állam példátlan mértékben takarékoskodik, megtakarít.

A Nyugat néhány ötszáz éve gyorsabban fejlődött, mint a Távol-Kelet, de néhány évtized óta példátlan mértékben lemarad, mégis nagyképűen kioktatja a most sokkal sikeresebbet

A Nyugat illetékes politikusai, közgazdászai fel sem teszik a kérdést:

A rövid válasz:

Ugyan nem álljuk velük a versenyt, de azt kívánjuk, hogy minket utánozzanak. Ők élvezik a sikerüket, a sok megaláztatásuk után, a fölényüket. Ez az ő örömük.

 

A Távol-Keleten a foglalkoztatási ráta meghaladja a 80 százalékot. Ezzel szemben az EU országoké alig több 65 százaléknál, nálunk pedig csak 55 százalék. Ez alapján azt mondhatjuk, hogy ott a munkaképes korosztály mintegy 20 százalékkal, évente két és fél hónappal többet dolgozik. Ez a különbség még nagyobb, ha az egy dolgozó munkásra jutó évente ledolgozott órák számát is számoljuk. Ők évente mintegy kétszáz órával többet dolgoznak. Ez azt jelenti, hogy csak annak okán náluk egy további hónappal hosszabb volna náluk az év.

Még nagyobb lenne a különbség, ha azt is figyelembe vesszük, hogy ott a tartós munkanélküliség tört része a fejlett Nyugaton jellemzőnek. A közgazdaság ostobaságának tartom, amikor a munkanélküliek között nem tesz különbséget. A hat hónapnál rövidebb, 3-5 százalékos munkanélküliség pozitív jelenség, a tartós pedig nagyon kártékony. Tekintettel arra, hogy Nyugaton a tartós, azaz nagyon kártékony munkanélküliség szinte csak az alacsonyan képzett réteget érinti, ahol fokozottan nagyobb az ebből származó kár. Az ilyen kártékony munkanélküliség a Távol-Keleten nagyon alacsony, nálunk pedig ez a nagy többség, azt kell mondani, hogy a társadalomra kártékony munkanélküliség Kelet-Ázsiában szinte ismeretlen. Dél-Korea adatai szerint, náluk ilyen nincs is. Ott joggal tekinthetjük foglalkoztatást optimális szintűnek. Ezzel szemben a Nyugaton szinte csak ilyen kártékony munkanélküliség van, nem is kicsi.

Ennek ellenére a nyugati közgazdászok attól féltik Japánt, hogy elöregedik, mert egyre nő a munkaképes korosztályhoz viszonyított nyugdíjasok aránya. Ez a mutató önmagában is tudományos szélhámosság. A reális helyzetet tükröző mutatóban a munkaképes korosztályból ténylegesen dolgozók, azaz járadékfizetők vannak az egyik oldalon, a másikon pedig mindenki, nemcsak az öregek, hanem a fiatalok, és a nem dolgozó munkaképes korúak is. Ennek alapján az EU átlagához képest, nemcsak az elöregedő Japánnak, de minden távol-keleti országok nagy a fölénye. Nálunk, ez a mutató, még az EU országok átlagához viszonyítva is, katasztrofálisan rossz, mivel nagyon sokan vannak a nem dolgozó munkaképes korúak.

Az is fontos, ha nem is mérhető, hogy hol, hogyan használják ki a munkaidejüket. E tekintetben is vitathatatlan a Távol-Kelet fölénye.

A sok távol-keleti diákot fogadó Egyesült Államok egyetemeiről vannak olyan adatok, amelyek a különböző etnikumú, kultúrájú diákok felső oktatási eredményeit vetik össze. Ebből egyértelművé válik, hogy a távol-keletiek még az angolszászokat is jelentősen megelőzik.

A történészek sem helyeznek hangsúlyt arra, hogy ebben a tekintetben milyen pozitív hatása van a több évezredes mandarin rendszernek, vagyis annak, hogy társadalmi kiemelkedést csak az oktatási eredmények jelenthettek.

Olvastam olyan felmérést is, ami szerint a japán középiskolás diákok tízszer nagyobb hányada vesz igénybe magán tanítói, tanári segítséget, és kétszer több időt töltenek otthon az iskolában tanultak megerősítésére, mint az Egyesült Államokban. Magyarországon azonban ilyen felméréseket nem is végeznek. Pedig, ebben a tekintetben, az EU országok között is nagy különbségek vannak.

A Nyugat egészét érintő pénzügyi válság azért vált ilyen súlyossá, mert a Nyugaton mind a társadalmak, mind a lakosság túlköltekezett. Ebben a tekintetben nemcsak hányadban, de még az előjelben is különbség van a Távol-Kelettel szemben.

A távol-keleti országok között csak Japánnak van nagy államadóssága, de az sem más országokkal szemben, hanem a lakosság felé jelentkezik. A japán társadalomnak óriási megtakarítása van. Ennek egy részét vette fel az állam, pedig annak is óriási tartaléka van.

Ilyen adatokat látva dühöngök, amikor a sajtó tele van az alkotmányunk, a sajtószabadság milyensége feletti aggodalommal, de szó sem esik arról, hogy mint együnk az állam és a lakosság takarékosságra szoktatása érdekében. Pedig sokkal nagyobb baj, hogy nem megtakarítunk, hanem eladósodik az állam és a lakosság.

Gyermekkoromban azon háborogtam, hogy mi olyan urak országa vagyunk, akiket nem zavar az adósságuk, csak az a fontos, hogy urak módjára éljenek. Aztán lehettek a hatalmasok elvtársak, vagy tőkés urak, újra csak gátlástalanul eladósodnak.