Kopátsy Sándor ET 2010-10-18
MULTIKULTÚRÁLIS ÁBRÁND
Öreg koromra egyre gyakrabban érnek az örömök. A napokban annak örülhettem, hogy megbukik a liberális közgazdászok rémálma a magán nyugdíjpénztárak rendszere, amit a Világban, és a hazai liberális közgazdászok találtak ki ellenünk.
Tegnap annak örülhettem, hogy a német kancellárasszony végre bevallotta, hogy egy országon belül, a különböző kultúrák békés egymás mellett élésnek kísérlete megbukott.
Történészként hamar felismertem, hogy a 19. század európai álma, hogy a közös nyelv elég kohéziót jelent ahhoz, hogy közös országuk legyen, nem reális, sőt kártékony, ha a közös nyelven két, eltérő kultúra beszél.
Már az ötvenes évek elején, közelről látva Csehszlovákia és Jugoszlávia problémáját látva, meg kellett állapítanom, hogy nemcsak a nyelvi rokonság, de még a közös nyelv sem elég a közös politikai államhoz.
Aki a csehek és szlovákok közös államában járva, nem vette tudomásul, hogy mindkét nép jobban érezné magát, ha külön államuk volna, nem sok politikai érzékkel rendelkezik. Pedig ennél jobb két nemzet állama nem lehetett volna. Mindkettő közép-európai, nyugati keresztény kultúrájú nép, a nyelvük annyira rokon, hogy megértik egymást, mégsem érzik jól magukat, mert a másikhoz kell alkalmazkodni. Ráadásul a szegényebb, kevésbé polgárosult szlovákok sok segítséget kaptak a csehektől. Ennek ellenére örömmel váltak el a náci megszállás idején, és aztán a szovjet megszállás megszűnése után.
Jugoszláviát a franciák találték ki az első világháború után. Nem egészen jogtalanul azt gondolták, hogy együtt többre viszik, mint önállóan. A náci megszállás során a horvátok azonnal önállósultak. Tito uralkodása alatt, Sztálinnal dacolva még együtt éltek, de a hidegháború után azonnal egymásnak esetek, és irtották egymást. Aki ismeri déli szomszédjainkat, könnyen belátja, hogy ez eleve nagyon bonyolult eset volt. A nyelvi rokonság volt az egyetlen közös eleme a jugoszláviai népeknek. Kulturálisan már nagyon eltértek.
- A szlovének alpi népek voltak. Életvitelük azokéval azonos. Sokkal jobban megtalálhatták volna a helyüket az osztrákokkal közös államban, mint a balkáni nyelvrokonokkal. Ez, az önállóságuk után azonnal nyilvánvalóvá vált. Kivirágzottak az EU tagjaiként. Nekik nagyon rossz helyük volt a koszovói albánokkal közös országban. Ez nagyon érthető.
- A horvátok egyrészt nyugati keresztények, eleve oda tartozóknak tekintették magukat. Közel ezer éven át az ortodox keresztények ellenségei voltak. Kapisztrán János valóságos keresztes háborúra uszította őket. A magyar király uralmát inkább elfogadták, mint a szerbekkel közös államot. A bolsevik rendszer bukása után kegyelten háborút, népirtást folytattak egymás ellen.
- A szerbek Jugoszláviát lényegében a maguk államának tekinteték. Jobban magukénak érezték a már többségében albánok által lakott, nagyon elmaradt Koszovót, mint Horvátországot.
- A bosnyákok, és a hercegovinaiaknak soha nem volt saját államuk.
Jugoszláviát csak messziről lehetett egészséges államnak látni.
Olaszországról, a hatvanas évek közepe óta, volt sok tapasztalatom. A csizma talpától az Alpokig, nemcsak a távolság nagy, hanem a civilizációs különbség még sokkal nagyobb. Torino, vagy Milánó civilizációs színvonala sokkal közelebb van Stockholméhoz, mint Palermóéhoz. Csak a nyelv közös, minden nagyon más.
Spanyolországban sem kisebbek a különbségek Barcelona és Sevilla között.
A Német Birodalom sem volt egységes ország, amíg a második világháborút követő rendezés nem választotta le Poroszország nagy részét, amíg a keleti negyedén nem a bolsevik rendszer uralkodott negyven éven keresztül. A volt NDK még ma sincs teljesen megemésztve.
A Szovjetunió mesterségesállam volt, aminek elemeire kellett szétesni. Ebben a birodalomban minden benne volt, ami nem fér meg egymással. Eddig az Osztrák-Magyar Monarchiát tartottam ilyennek, de azt magasan megelőzte a Szovjetunió. Ami maga is rémálom volt a civilizációs, nyelvi, vallási, fejlettségi tarkaságával.
Annak a folyamatnak, hogy minden egybefüggő, pár milliós nép saját országot akar, Koszovó függetlené válásával szakadt vége. A történészek sem akarják tudomásul venni, hogy az ország területének és népességének nagysága már nem döntő előny. Ellenkezőleg, a lakosságnak annál jobb, minél kisebb az országa. Még nem találtam olyan elemzést, amiazt kutatta volna, hogy mi ennek az oka.
Az természetes, hogy az imperialista korban a nagyság előny volt, mert a gyengébbek kizsákmányolása jövedelmet jelentett nemcsak a tőkéseknek, de még a lakosságnak is. Ezért lehetett a munkásokat, és parasztokat is, lelkesedve háborúba hívni. A háborúkban pedig előny jelenet a nagyobb létszámú hadsereg. Mára, ebből semmi sem maradt. Az elmaradottabb, gyengébb népek feletti politikai uralom költséges luxus. Azokat sokkal hatékonyabban kizsákmányolja a világkereskedelemben élvezett fölény, mint az erőszak. A katonai erő is egyre kevésbé a létszámtól, egyre jobban a felszereltségtől, és az azt működtető legényég minőségétől függ.
Két népi írótól kaptam a legjobb iránytűket.
Móricz Zsigmond jelmondata volt. „Ne politizálj, építkezz!” Én ezt úgy fogadtam meg, hogy soha sem a politikai pártokat támogattam, hanem mindig a jó ügyet.
Német László esszéit a Minőség forradalma címen fogta csokorba. Amit elértem, annak köszönhetem, hogy a minőséget midig a mennyiség elé helyeztem. A jelenkori társadalmakat a minőség társadalmainak tekintettem.
Két ilyen iránytű mellett, nem lehetett eltévedni.
Visszatérve a múlti kulturális társadalomra.
Merkel, kancellárasszony csak azt ismerte fel, hogy a két alapvetően eltérő szintű kultúra irritálja egymást, nem képesek hatékonyan együttműködni. A német és a mohamedán-arab kultúra nem fér össze. De nem azért mert különbözők, hanem azért, mert különböző a színvonaluk, a jelenkor társadalmi elvárásainak különböző mértékben felelnek meg.
Nekünk magyaroknak az első királyunk adott ebben a kérdésben jó tanácsot. „Fogadjátok be az idegeneket.” Az ő korában, nem kellett ezt tovább magyarázni. Számunka áldást jelentettek a germán lovagok és polgárok ahhoz, hogy nyugat-európai társadalom lehessük. De előnyt jelentett a besenyők, kunok befogadása is, mert kevesen voltunk a Kárpát Medence megtartásához. Mindkét oldalról más kultúrát fogadtunk be, de javunkra vált. De akkor nem volt a kultúrák társadalmi szintje, hatékonysága közt jelentős különbség. Nagyon mások voltak, de hasonló szinten.
A jelenkorban, fajunk történetében először, óriásira tágultak a kultúrák közötti színvonalkülönbségek. Most már úgy kellene fogadni első királyunk bölcs tanácsát, hogy a nálunk fejlettebb kultúrákat örömmel fogadjuk, a kevésbé fejlettektől azonban óvakodjunk.
Ennek az új érdeknek van két ragyogó példája.
A jelenkorra két diaszpóra, két kultúrának más kultúrákban élő kisebbsége, a zsidó és a kínai, lett a világ két legiskolázottabb, leggazdagabb népe, akik minden más kultúrában az élesztő szerepét játsszák. Nem ismerekkivételt. Ahol európai zsidó kisebbség élt, és él, a társadalmi és gazdasági fejlődés élcsapata volt, és maradt. Ugyanez érvénes a kínai diaszpórára is.
Sajnos, Németországban különösen súlyos hiba, ha a kultúrák együttélésének kudarcáról beszélnek. A náci időben ugyanis ők adták a legdurvább formáját annak, hogy kiirtottak egy olyan zsidó kultúrát, ami számukra, különösen a megelőző kétszáz évben annyi kulturális és gazdasági eredményt hoztak. Azt kellett volna mondani, hogy a fejlődésre a németségnél sokkal kevésbé alkalmas arab világ kultúrája nem fér bele a németségbe. A megmaradt, illetve az oda menekült zsidósággal viszont nagyon zavartalanul együtt tudunk élni. Még a betelepült olaszok, horvátok, szerbek sem okoznak nagy, és generációra terjedő problémát. Az arabok lassú asszimilációjával azonban elégedetlen a német társadalom. Nem azért mert arabok, hanem azért mert idegenként viselkednek. Ebben nemcsak ők, de mi is hibásak vagyunk. A törökök beilleszkedése kevesebb feszültséggel jár az Egyesült Államokban, mert ők e tekintetben sokkal türelmesebbek, sokkal több tapasztalattal rendelkeznek. De mi németek vagyunk, és egy német politikusnak kötelessége bizonyos mértékben tudomásul venni a saját népének viselkedési normáit.
A mi esetünk nagyon hasonló a németekéhez, azzal a különbséggel, hogy nálunk a cigányok a törökök. Nálunk is történelmi bűnünk, a népünk erkölcsét, és országunk érdekét sértő bűn volt a zsidóság üldözése, irtása, kitelepítése. Mi még többet köszönhettünk a zsidóságnak, mint a németek, hiszen nekik volt saját polgárságuk, nekünk nem. A mi cigányságunk pedig sokkal kevesebb erkölcsi, és sokkal kisebb anyagi támogatást kapott arra, hogy a cigányságunk asszimilálódjon. Ott a törökök kaphattak volna munkát, nálunk a rendszerváltás állami akarattal zárta ki a cigányság nagy többségét a társadalmi munkamegosztásba való részvételből. Ezért a mi felelősségünk is nagyobb. De a politikának mégis kötelessége, hogy bizonyos mértékig figyelembe vegye a lakosság nagy többségnek cigányellenességét. Ennek az elmulasztása szülte meg a szélsőséges Jobbikat, számolta fel a liberális pártot.
A politikai vezetés feladata:
- Megkülönböztetett munkavállalási feltételeket biztosítani a cigányságnak.
- Azokat a munkából való megélésre szorítani.
- Lefékezni az aránytalanul magas gyermekvállalásukat.
- Cigánygyerekek nevelésében nagyobb állami nevelést biztosítani, és ebben a szülőket anyagilag is érdekeltté tenni.
Az állam ilyen, vagy hasonló asszimilálódási segítsége nélkül még a közvélemény által érzettnél is nagyobb társadalmi veszteséggel fog járni a cigányság túlszaporodása, és egyre nagyobb lemaradása.
Minden fejlődésre képes társadalomban óriási teher az olyan kisebbség, ami segítség nélkül képtelen a lépéstartásra. De az a teher annál nagyobb, minél kevésbé vesszük tudomásul.
A teher könnyítése érdekében, nem hallgatni, hanem cselekedni kell.
