Kopatsy Sandor gondolatai

 

Kopátsy Sándor                 EG                   2010-10-17

 

 

A fenntartható fejlődés a rendszerváltás óta divattéma, de a cél apostolai mindig a pénzügyek oldaláról közelítik meg a választ. Abban a hitben élnek, hogy a pénzügyi egyensúly megteremti a gazdaságit, a gazdasági pedig a társadalmit.

Magát a fenntartható jelzőt is elhibázottnak tartom, mert ami nem fenntartható, az nem fejlődés. De a kifejezés célját értem. Ennek ellenére ez a megközelítés a lényeg fejtetőre állítása. Az elsődleges a társadalmi egyensúly. Az képes létrehozni, és tartósan fenntartani a gazdasági egyensúlyt. Csak a gazdasági egyensúly esetén lehet tartós a pénzügyi egyensúly.

A liberális közgazdászokat az sem győzi meg, hogy az élet sem igazolja az elméleti megközelítésüket.

Az kell a közgazdaságtannak felderíteni, hogy milyen feltételek mellett hozható ki a társadalomból az optimális teljesítmény.

Minden tudománynak a gyakorlat a próbája. Nézzük a tényeket.

Európában, az elmúlt száz év során, a világgazdaság élvonalába került minden olyan nép, illetve ország, amelyik a Lisszabon – Róma vonaltól északra, és a Helsinki vonaltól nyugatra van. Ezen a térségen belüli sorrendben az elsők a skandináv és az alpi kultúrájú népek.

Amerikában még markánsabb a különbség, az angolszász, tehát puritán Amerika még Nyugat-Európát is megelőzte. Ezzel szemben minden latin-amerikai ország, hozzájuk képest nagyon lemaradt.

Az ugyancsak angolszász múltú Ausztrália és Új-Zéland pedig a déli féltekén egyedül lett gazdag.

A Nyugat egészére tehát egyértelműen bebizonyosodott hogy a puritánság mértéke determinálta az elért társadalmi és gazdasági teljesítményt.

A közgazdaságtudomány ennek ellenére számba se veszi a társdalom tagjainak viselkedési módját.

A Távol-Keleten még inkább egyértelmű a viselkedés fontossága. A távol-keleti népek még a skandinávoknál is „puritánabbak”, szorgalmasabba, fegyelmezettebbek, takarékosabbak, tisztaság szeretőbbek, és a tanulást fontosabbnak tartók.

E tulajdonságoknak köszönhetően, a konfuciánus népek gazdasági növekedése sokkal gyorsabb volt még a legpuritánabb európaiaknál is. A történelemben példátlan az a gazdasági növekedés, ami a Közel-Keleten történik.

A közelmúlt első nagy tanulsága, hogy a társadalmi fejlődés elsősorban a lakosság viselkedési módjától függ. Ebből annak kellene fakadni, hogy a társadalomtudományok, mindenek előtt a közgazdaságtan elsődleges feladata annak feltárása, hogyan lehet a lakosság viselkedését a puritánizmus felé hajlítani. Ez azonban még fel sem vetődött.

Az elmúlt évtizedekben az is egyértelművé vált, hogy csak az a társadalom képes felzárkózni az élvonalba, amelyikben leállt, illetve sikerült leállítani a népesség növekedését. Nem ismerünk olyan országot, ahol gyors növekedést értek el annak ellenére, hogy a lakosság évtizedenkénti 10 százaléknál gyorsabb növekedése mellett, sikerült volna az egy lakosra jutó megtermelt jövedelem növekedése. (Itt, a megtermelt szó, magyarázatra szorul. Néhány, nyersanyagokban nagyon gazdag országban ugyanis, bányajáradékból nőtt ez a mutató, de nem járt társadalmi fejelődéssel.)

Kiderült, hogy bizonyos feltételek mellett spontán, minden ez irányú intézkedés nélkül, spontán leáll a népszaporulat. Ez történt Európa nyugati felén, és Észak-Amerikában.

Ebben a kultúrában spontán jöttek létre a népszaporulatot leállító feltételek.

1. Az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem meghaladja a 10 ezer eurót.

2. Az átlagos iskolázottság meghaladja a 12 évet.

3. Olcsón, és biztosan megoldható a fogamzásgátlás.

Ha e három feltétel bármelyike hiányzik, gyorsan nő a népesség, hiszen a várható életkor a fajunk korábbi történetében jellemzőnek, gyorsan a többszörösére nőtt. Korábban az egy szülése megérett nőre jutó gyermekvállalás 4-6 volt, most a kettő is sok.

Az eleve túlnépesedett Távol-Keleten évezredek óta jelen volt a túlnépesedési nyomás. Ebből fakadóan ott könnyebben elfogadható volt a kevesebb gyermek vállalása. A Kínánál sokkal kisebb államokban az ezredfordulóra, minden állami nyomás nélkül, leállt a népszaporulat, sőt megindult a népesség csökkenése is. Kínában azonban állami erőszak alkalmazásra volt szükség. Ahogy leállt a népszaporulat, azonnal megindult az egy lakosra jutó jövedelem példátlanul gyors növekedése.

Még inkább egyértelmű, hogy az emberiség háromötöd része elviselhetetlenül szaporodik. A sok ostoba szakember azzal vigasztalja magát, és a közvéleményt, hogy évtizedek óta csökken a népszaporodás sebessége. Ez a jóslat azonban minden realitást nélkülöz. Egyrészt a csökkent sebesség is sokszorosa az elviselhetőnek, másrészt semmi garancia nincs arra, hogy megállna. Ma az emberisség háromötöde, ami nagyon gyorsan a fele lesz, nem közeledik, hanem távolodik az eltarthatóságtól. Amennyi ember él ma Dél Ázsiában, Afrikában, annyi akkor sem lesz eltartható, ha gazdagabbak, iskolázottabbak lesznek, sőt. Ma a sokaságuk elsősorban őket, magukat sújtja, de gazdagabban még nagyobb terhet jelentenének a természeti környezetre, a világ nyersanyag készletére.

Sajnos nem készülnek olyan mérlegek, hogy hol, mekkora a lakosságeltartó képesség. Véleményem szerint, Kelet és Dél Ázsia jelenleg is túlnépesedett. Ott a fejlettebb szinten is, csak a más térségek rovására lesz eltartható a jelenlegi létszám is. Az elmúlt két évtizedben egyértelművé vált, hogy Kelet Ázsia csak úgy lehet fejlettebb, gazdagabb, ha más térségek eltartó képességét, ásványi kincseit is igénybe veszi. Jelenleg csak Észak Ázsia és a két Amerika tekinthető olyan térségnek, ahol a jelenleginél nagyobb népesség is eltartható. Ezek eltartó képessége azonban nem lehet képes arra, hogy a túlépesedett Kelet és Dél Ázsia 2-3 milliárdos, várható feleslegét felvegye. De arra sem lehet számítani, hogy a több lakost eltartani képes térségegek lakossága eltűri az ilyen mértékű bevándorlást. Az olyan jövendöléseknek még a kimondása is szentségtörés, hogy az a leginkább elképzelhető, hogy a népszaporodását a túlnépesedés magas fokán leállító Kelet Ázsia, elsősorban Kína népesíti be Szibériát.

Egyelőre, még a jele sincs annak, hogy a társadalomtudományok felvetnék az eltartó képesség problémáját, sőt a Kínának a gyermekvállalást korlátozó gyakorlata felet is csak botránkoznak.

A klasszikus közgazdaságtan máig viseli a tőkés osztálytársadalomból hozott fonását, hogy a foglalkoztatást megoldhatja a piac. Ez ugyan igaz volt a tőkés osztálytársadalomban, amiben a munkaerőből több, és jobb volt a kínálat, mint a kereset. Máig nem felmért annak a következménye, hogy az ipari forradalom olyan társadalmat hozott létre, amiben a csökkenő halálozás következtében nőtt a munkaerő mennyiségi kínálata, az oktatás hatására pedig emelkedett a minősége. Ezzel szemben, a munkaerővel szembeni kereslet mind mennyiségében, mind minőségében csökkent.

Mivel ezt a tényt egyetlen közgazdász nem vette tudomásul, nem is vonhatták le az ebből fakadó következetéseket. Az már a klasszikus közgazdaságtanból is következett, hogy amiből nagyobb a kínálat, mint a kereslet, annak az ára, szükségszerűen az értéke alatt van. Márpedig ebből következett volna, hogy objektív következmény, hogy a piac a munkaerőt ára alatt fizeti meg.

Az ipari forradalom technika találmányai, a mások oldalon, óriási tőkehiányt hoztak létre, hiszen az előző technika értéktelenné vált. A klasszikus közgazdászok ugyan ezt a technikai értékvesztét nem tagadták, de ennek sem vonták le a következményét. Ebből ugyanis az következik, hogy óriási lecserélési igény jelentkezik, a korábbi technikát le kell cserélni. Az értékét vesztett technikai bázis lecserélése azonban nem felhalmozás, hanem az elveszett érték pótlása, amortizáció. Ráadásul nemcsak a technikai felszerelést, hanem a tulajdonost is cserélni kellett. A korábbi technikai felszerelés kisárutermelők tulajdona volt, az új technikát csak nagyüzemben, tőkések tulajdonaként lehetett hatékonyan működtetni. Ebből fakadóan vált szükségessé nemcsak gyáriparra, vasútra, hanem a tőkésosztály politikai uralmára való áttérés is.

Ezt az átrendeződést nem ismerték fel a közgazdászok. Ami lényegében azt jelentette, hogy a kisárutermelők vagyona elveszette az értékét, az új osztály, a tőkések vagyona pedig nőtt. Nem a nemzeti vagyon nőtt, hanem annak a tulajdona cserélt gazdát.

Ez esetben is az okozta a tévedést, hogy a nemzeti vagyont nem lakosra, és a változását nem a nemzeti jövedelemre vetítették, nem vehették észre, hogy az ipari forradalom hatására, sem az egy laksora vetített, sem a nemzeti vagyonhoz viszonyított jövedelmei arány, nem változott.

Az egy lakosra vetített nemzeti vagyonhoz viszonyítva, nem volt vagyonfelhalmozás, csak annyi történt, hogy a korábbi technikai felszerelés elvesztette az értéké, az ezt helyettesítő új technika pedig tőkéstulajon lett. Amennyit az egy laksora vetített tőkés vagyon nőtt, a kisárutermelők tulajdonában lévő vagyon csökkent.

Ez esetben is, az eltévedés abból fakadt, hogy nem az egy lakosra jutó vagyon nagyságát, hanem csak a társadalmon belüli tőke értékének változását vizsgálták. Az egy lakosra jutó vagyon értéke, az egy laksora jutó nemzeti jövedelemhez viszonyítva ötezer év alatt nem változott lényegesen, ezzel szemben annak tulajdonosi szerkezete minden társadalmi formában más volt.

Az ipari forradalmat megelőzően, a nemzeti vagyon fő tulajdonosai a földesurak és a kisárutermelők voltak. A tőkeként működetett vagyon aránya alacsony volt. Az ipari forradalom hatására kialakult tőkés osztálytársadalomban a nemzeti vagyon többsége tőkések tulajdonába került, a földesurak, és a kisárutermelők, mindenek előtt az iparosok vagyona pedig leértékelődött.

A tőkés osztálytársadalmat az ipari forradalom azzal hozta létre, hogy a tőkések osztályuralmát, hogy a háziipart felváltotta a gyáripar, az igavonó állatokkal való szállítást a vasút, a vitorlás hajókkal valót a gőzhajó. Mindennek semmi köze nem volt az osztályharchoz.

A munkások kizsákmányolását a gazdaság kisebb és szerényebb munkaerőigényével szemben mindkét tekintetben létrejött túlkínálat hozta létre. A tőkés hatalma nem a tulajdonjogon alapult, hanem azon, hogy tőkehiány következtében a tőke nagy jövedelmet, profitot termelt a tulajdonosának.

A tőkés osztályuralom, a kizsákmányolás és a pofit nem a politikai erőviszonyokon, nem a tőketulajdonon alapult, hanem a tőkehiányon, és a munkaerő feleslegen.

A tőkés osztálytársadalmat nem a politikai harc számolta fel, hanem a népszaporulat leállása, és a tudományos és technikai forradalomból fakadó kielégíthetetlen munkaerőigény a minőségi munkaerővel szemben.

A tőkés osztályuralom a tőkehiányon, és a munkaerő túlkínálatán alapult. A jelenkori fejlett társadalom pedig a tőkehiánynál sokkal nagyobb minőségi munkaerőhiányra épül. A közgazdaságtan máig nem ismerte fel, hogy ahol van elegendő minőségi munkaerő, oda megy a tőke, tehát ott nincs, és nem lehet tőkehiány.

Egyre inkább előfordul, hogy a modern társadalmat a minőség társadalmának nevezik, de addig még nem jutottak el, hogy az, lényegében a minőségi emberanyag társadalma. Ahol van minőségi munkaerő, ott nem jön létre semmiből hiány, hiszen a nemzetközi tőke minőségi munkaerőre vadászik. Ugyan a tőke is vonzza a minőségi munkaerőt, de csak oda, ahol minőségi munkaerőt talál.

A jelenkorban nem több, hanem jobb munkaerő a társadalom elsődleges célja. Azt már láttuk, hogy a lakosság jelentős mennyiségi gyarapodása kizárja a fejlődést, legalább is a versenyképességet. Sőt az is egyértelmű, hogy a lakosság lassú számbeli fogyása kisebb baj, mint a gyarapodása. De a létszámnál sokkal fontosabb a minőség. Ezért a demográfusoknak nem a következő nemzedék számát, hanem a minőségét kellene mérni. Ha azt néznék, kiderülne, hogy minden társadalomtudomány, ebben a tekintetben, továbbra is az imperializmus, tőkés osztálytársadalmainak az útján rekedt, amikor az egymás rovására való gazdagodási harcban az emberanyag mennyisége jelentette a nagyobb katonai erőt a versenytársakkal szemben.

Az élet ugyan egyértelműen igazolja, hogy a katonai erő egyre inkább a technikai fölényen és a személyzete minőségén múlik. Fejlettebb technikai felszereléssel, és jobb emberanyaggal a tized akkora létszámú haderő is fölényben van. Fajunk történetében először fordul elő, hogy a gazdagabb és iskolázottabb társadalom a hadviselésben is nagyságrendi fölényt élvez. Hasonló súlya van annak is, hogy a haderő fenntartása a nemzeti jövedelem egyre kisebb hányadát igényli.

Mivel egyértelművé vált, hogy a társadalom elsődleges feladata a minőségi emberanyag termelése, azt kell vizsgálni, hogyan lehet ezt biztosítani.

Az látszik azonnal egyértelműnek, hogy a trópusokhoz közel sehol nem alakult ki olyan viselkedési kultúra, amilyent a modern társadalom igényel. A puritanizmus és a konfucianizmus csak az északi mérsékelt éghajlat alatt vált jellemzővé. Két kis fejlett sziget van a meleg éghajlat alatt. Az egyik Szingapúr, ahol a konfuciánus kínai diaszpóra alapított egy városállamot. A másik Izrael, ahol a nyugati kultúrkörben felemelkedett zsidóság alapított a környezetétől elszigetelt államot.

Mivel magyarázható, hogy a két, a kor igényeinek megfelelő viselkedési forma csak ott alakult ki, ahol télre leáll a természet?

Azzal, hogy az ember csak ott vált előrelátóvá, takarékossá, ahol a tél erre kényszeríttette. Ez a kényszer csak akkor lehetett eredményes, ha a térség szoros kapcsolatban állt már sokkal korábban kialakult magas-kultúrában, és módja nyílott arra, hogy átvegye annak tapasztalatait. Ezt írtam le részletesen a NYUGAT FELÉ címen megjelent könyvemben. Mivel csak két magas-kultúrának volt észak felé terjeszkedési tere, a közel-keletinek és a távol-keletinek, ezek örökösen jutottak olyan természeti környezetbe, ahol a télre fel kellett készülni.

Fajunk technikai fejlődésével foglalkozó történészek nem ismerték fel annak jelentőségét, hogy a meleg ugyan kényelmes volt a lakás, az öltözködés és a gyűjtögetés céljára, de a meleg negatívumai ellen, egészen a hűtőipar megjelenéséig, nem volt védelem. A meleg nemcsak az ember, hanem az ellenségei számára is a legkellemesebb éghajlatot jelentette. Ott volt sok ragadozó, hüllő, rovar és baktérium is. Gyorsan megromlott a hús, terjedtek a baktériumok által okozott betegségek.

A hideg ellen fáradsággal, munkával lehetett védekezni, a télre lehetett tartalékolni.

Nem véletlen, hogy az első, magát szervezetten eltartó közösségek a rénszarvasokkal pásztorkodó, kutyát tartó eszkimók voltak. Nem véletlen, hogy messze az első két haszonállat a kutya és a rénszarvas volt. A kutya technikai forradalmat jelentett mind a védekezésben, mind a vadászatban. A rénszarvas gondoskodott az élelmezésről, a szállításról és a ruházkodásról. A fóka volt az egyetlen doronggal is elejthető vad, ami egész évre tárolható élelmet. Az ívó lazac pedig a másik, házhoz szállított élelem volt. A hideg biztosította, hogy az élelmet hosszú távon is be lehetett osztani.

A történészek nem számolnak azzal, hogy a meleg kényelmes, de veszélyes, bizonytalan, kiszolgáltatott a korai ember, de elélt kemény, tervet szolgáló munka nélkül is. Ezzel szemben északon állandó munkára, előrelátásra, beosztásra volt szükség, de biztonságban lehetett élni. Ezért a hosszú telek világában alakult ki az első szervezett, a háziállatokkal kooperáló, stabil életforma. Az első volt, de a jégkorszak után kialakult magas-kultúrákhoz képest elmaradott kultúra, és ezekhez viszonyítva már a leginkább elmaradott lett. Tehát, önerőből fejlődésképtelennek bizonyult. Ezt jól bizonyítja Szibéria és Kanada. Ezzel szemben, ha behatolt az északi népekhez valamelyik magas-kultúra, ahogyan Skandináviába, és a Távol-Kelet északabbi térségibe, a legmagasabbra emelkedett.

Az életvitelt, ami a jelenkor igényeinek a legjobban megfelel, az északhoz való alkalmazkodás alakította ki. Nem véletlen, hogy Európában, az elmúlt száz évben, a legsikeresebb fejlődést azok a népek érték el, amelyek a kontinens észak-nyugati részén, és az Alpokban élnek. Ott, ahol a jó időben keményen kell dolgozni, hogy a hosszú téllel járó izolációban, kellő tartalékkal, átélhessék a telet.

Ezzel szemben Szibériában és Észak Amerika sarki térségében szinte a jelenkorig állt az idő. Száz évvel ezelőtt, még szinte úgy éltek, mint előtte húszezer éve. A szibériai élet az orosz valósággal találkozott, ami maga is képtelen volt az élvonalra emelkedése, az alaszkai és észak-kanadai érség népeihez azonban a világszínvonal csúcsa látogatott, ami őket is felemelte. Elég megnézni egy ismeretterjesztő filmen egy alaszkai vagy grönlandi halászfalút, aztán egy szibériait, azonnal látszik a különbség.

A leírtakból az a tanulság, hogy csak a szervezett, tervezett munka alakíthatja ki azt a viselkedési kultúrát, amire a jelenkor hatékony világa épülhet.

A közgazdaságtan csak azzal számolt, hogy a munka értéket termel, de azt figyelmen kívül hagyta, hogy csak a munka formál a társadalmi, gazdasági fejlődés igényének megfelelő embert. Ennek a felismerésnek a hiánya vezet oda, hogy a közgazdaságtan nem számol a tartós munkanélküliség társadalomromboló hatásával.

A tény, hogy a közgazdaságtan a munkátlanságban csak az értéktermelésből való kiesést látja, következik, hogy elviselhetőnek tartják, hogy a munkaképes lakosság jelentős hányada tartósan nem dolgozik. Azzal még számolnak, hogy ezek eltartása költséges, de azzal nem, hogy ebből, a vele járó költségeknél sokszorta nagyobb kár fakad.

A gazdaságpolitika szolgálatára dolgozó statisztika a munkanélkülieket méri, azon belül sem tesz különbséget a hasznos és a káros munkanélküliek között. A hat hónapnál rövidebb munkanélküliség többnyire hasznos. A tartós munkanélküliség pedig rendkívül káros. Ez nem kisebb butaság, mintha az átlaghőmérséklet számítása során a hideget, vagyis a negatív érékeket, a meleggel, a pozitívvel, az előjelüktől függetlenül, összeadnák.

Ez a primitív ostobaság különösen jelentős a jelenkori fejlett társadalmakban. Az osztálytársadalmakban sok volt a felesleges munkaerő, ezért nem is tekintették őket gazdaságpolitikai problémának. Magukra hagyták, mint olyanokat, akik nem részei a társadalomnak. Nem irtották ugyan őket, csak örültek, amikor a járványok elsősorban ezeket pusztították. Csak, mint a járványok terjesztői, bűnözők, tolvajok, voltak kártékonyak.

A jelenkori társadalom azonban eltartja a tartós munkanélküliséget. Ők jelentik a fogyó népesség számának biztosítását jelentő fő forrást.

Azt nem hajlandók tudomásul venni, hogy a tartós munkanélküliek arra ugyan alkalmasak, hogy sok gyermeket adjanak a társadalomnak, de arra nem, hogy ennek megfelelő legyen a minősége. Azt azonban máig nem ismerte fel a közgazdaságtan, hogy a gyenge minőségű munkaerő társadalmai értéke negatív, a kiváló pedig igazi kincs.

Még nem találtam olyan szociálpolitikai felmérést, ami megmutatta volna a közvélemény által ismert tényt, hogy milyen teljesítmény várható a leszakad, tartósan munkanélküli segélyből élő családokban született gyermekekből. Köztudott, de mellőzött, hogy óriási társadalmi kár. Az ilyen társadalmi háttérből induló gyerekek többsége még a szüleinél is több társadalmi kár okozója lesz.

Márpedig minél fejlettebb lesz a technika, és minél jobban berendezkedik a világ a távol-keleti tömegtermékekre, annál több lesz a fejlett világban az olyan munkaerő, amire nem tart igényt a piac. Ezek munkára fogását az államnak kell megoldani. Az állam ne tűrje meg a tartós munkanélküliséget.

Ugyanakkor az államnak kell olyan családtámogatásról gondoskodni, ami a leszakadt rétegekben nem a több, hanem a sikeresebben felnevelt gyerekben lesz érdekelt.

Ugyanakkor az államnak kell olyan családtámogatásról gondoskodni, ami a leszakadt rétegekben nem a több, hanem a sikeresebben felnevelt gyerekben lesz érdekelt. Az állam ne tűrje meg, hogy az a réteg vállaljon viszonylag sok gyereket, amelyik a felnevelésükre a legkevésbé alkalmas.

A liberális közgazdászok rettegnek a gazdaságba történő minden állami beavatkozástól, pedig minél fejlettebb lesz a tudomány és technika, annál több állami beavatkozásra lesz szükség, viszonylag annál kevesebb feladatot lehet az államra bízni. Ez következik abból, hogy az állam lesőleges, minden másnál fontosabb feladata a munkaerő minőségének javítása. Ezt pedig elsősorban a család képes megoldani, tehát azt kell érdekeltté tenni a kevesebb, de jobban képzett következő nemzedék felnevelésében. Erre azonban csak a képzett, a társadalmi munkamegosztásban eredményesen részvevő szülők családi körében felnőtt gyermekek lesznek képesek.

Ezét kell az államnak olyan öregkori ellátási rendszert működtetni, ami a kevesebb, de értékesebb állampolgár felnevelésében jól szerepelt. Az ilyen nyugdíjrendszert már számos írásomban ismertettem.

Ezzel szemben a liberális közgazdászok olyan magán nyugdíjpénztárakat működetésére esküsznek, ami azokat a szülőket jutalmazza, akik nem a gyermeknevelésre, hanem a minél magasabb jövedelemre koncentrálnak. Ha a társadalom elsődleges érdeke a következő generáció minőségének javítása, akkor mindent ennek az érdekének a szolgálatába kell állítani.

Végre fel kell ismerni, hogy a piac csak a társadalom közvetlen gazdasági érekének szolgálatára képes. Ha ez nem azonos a társadalom jövőjét optimalizáló érdekkel, akkor erről az államnak kell gondoskodni. Természetesen, az állam ereje, távlati jövőt építő képessége attól függ, hogy milyen források felett rendelkezik, ez pedig attól, hogyan érvényesül a piacnak a működést szabályozó szerepe.

A tőkés osztálytársadalomban még fontos állami szerep a közigazgatás, a rendfenntartás és a versenytársakkal szembeni katonai erő volt. A munkaerő minőségi újratermelése nem volt igény, hiszen abból több, és jobb volt, mint amennyire a kor vállalkozói szektorának igénye volt. Most a vállalkozói szektor igénye a minél jobb minőségi munkaerő. Ennek újratermelésére azonban nem, és nem is lehet alkalmas. Ezt az államnak kell megszervezni úgy, hogy minden család a kevesebb, de jobban felnevelt gyermekben legyen érdekelt.

Mivel a családok gyermekvállalási érdeke ma ütközik, a minél jobban élés érdekével, minél előrébb látnak a szülők, annál kevesebb gyermeket vállalnak. Ugyanakkor működik ennek a másik oldala is. Minél szegényebb, jövedelemszerzésre képtelenebbek a szülők, annál jobban járnak, ha több gyermeket akárhogyan felnevelnek. Tegyük hozzá, hogy a leszakadt rétegekben akkor is nagyon kedvezőtlen a felnevelés, ha a szülők erre törekednének. A gyakorlatban azonban nagyon ritka közöttük az ilyen, de ha volna, akkor is hiányzik hozzá a megkívánt pénzügyi forrás.

A farizeus keresztény erkölcs még azt sem engedi meg, hogy kimutassuk, mennyibe kerül a magasan képzett, és magas jövedelmű szülőknek a sikeres gyermeknevelés. Ez két részből áll. Egyrészt a közvetlen ráfordításokból, másrészt a gyermekvállalással járó jövedelem kieséséből.

A legkedvezőbb gyermeknevelő családok felső tizede, becslésem szerint, az államtól kapott családi pótlék tízszeresét fordítja gyermekére. A gyermeknevelésből fakadó közvetlen és közvetett gyermeknevelés miatt kieső jövedelem ennél is sokkal nagyobb. Ezt még senki sem merte felmérni. Ismeretségi körömben vannak olyan családok, ahol a gyermekük nevelésére fordított költség az országos átlagkeresetet is messze meghaladja. A kiesett jövedelem pedig havonta is sokmillió.

A farizeus társadalom pedig azon háborog, hogy miért kapnak azok is családi pótlékot, amik számára az, a tényleges költségekhez képest, lényegtelen.

Én meg azon háborgok, hogy a társadalom darabra fizet a számára legnagyobb értéket jelentő emberek felnevelése után. Ennek az abszurditását azzal jellemezném, hogy az autógyárak darabra adnák el az autókat, a Ferrarit is annyiért, mint a Trabantot. Ilyen ostobaságra senki sem gondolna. Az azonban általános gyakorlat, hogy a családokat a felnevelt gyermekek darabszáma alapján támogatja az állam. Pedig vannak köztük a Ferrarinál százszor többet érők, és olyanok is, amelyik élete során a Ferrarinál is többe fog kerülni. A családi pótlék rendszere azonban még ennél is ostobább, mert az értételen munkaerőt termelő, negatív társadalmi értékű gyermekek felnevelését a társadalom többel támogatta, mint amennyibe a családnak került, a nagyon értékesek felnevelésével járó költségeknek pedig még a tizedét sem fizetik meg.

Ennek ellenére százszor annyit lehet olvasni, hallani arról, hogy a darabra fizetett családi pótlék antiszociális, mert a gazdagoknak ugyanannyit ad, mint a szegényeknek. Az állam oda is ad, ahol nélküle is megélnének, ugyanakkor keveset ad azoknak, akik szegények. A mai újságban olvastam, hogy egy akadémikus asszony a gyermekszegénység felett háborog. Addig nem jut el, hogy az állam butaságának köszönhetően olyan rendszer működik, ami mellett minél elesettebb, szegényebb, képzetlenebb egy réteg abban annál nagyobb a gyermekvállalás. Ugyanakkor, akikre a jövőt bizton építhetnénk, ott nagyon kevés. Pedig az akadémikus asszonynak ez a szakmája.

Könnyen válaszolnák a kérdésre:

Könnyű volna a válasz:

Mivel közelről csak a hazai helyzetet látom, arról írtam le már sokszor. A jelenlegi születések mögötti szülői háttér okán, negyven év múlva, a magyar társadalom teljesítménye fele akkora lesz, mint akkor volna, ha minden szülői rétegben azonos lenne a gyermekvállalás. De annak is kétszerese lenne akkor, ha ott születne több, ahol jók, és ott kevesebb, ahol kedvezőtlenek a kilátások, vagyis fordítottja annak, ami jelenleg van.