Kopatsy Sandor gondolatai

Kopátsy Sándor                EH                    2009-07-11

 

 

Azzal, hogy a következő választáson már nem lesz liberálispártnak képviselete a parlamentben, egy történelmi korszak ér véget. Egy liberalizmus hiányos társadalomban, mint a magyar is, a liberális pártokra történelmi szerep várt.

A Monarchiában Magyarországon csak két etnikumra épülhetett a társadalom fejlődése érdekében elengedhetetlen liberalizáció, a germánokra és a zsidókra.

Kezdem a germánokra. Az élcsapatot a szászok jelentették. Ezek évszázadok óta nyugat-európai polgárok voltak, akik izoláltan éltek a maguk zárványaiban. Ebből fakadóan a magyar társadalomra alig hatottak. Különösen az után, hogy a magyar nacionalizmus történelmi politikai önállóságukat felszámolta. A magyar történészek máig nem ismerték fel az 1848-49-es szabadságharcban megvalósított unió negatív hatását. Az államalapítás óta ez volt az első eset, amikor egy nálunk fejlettebb, polgárosultabb etnikum megszerzett jogait csorbítottuk. Azt, hogy Erdély hetven évvel az unió kimondása után, Románia részévé vált, azzal került vágányra, hogy Erdély önállóságát felszámoltuk, és a szászokat sok évszázados politikai jogaiktól megfosztottuk. Romániának sikerült a következő hetven évben a szászok, a svábok, a zsidók és a szórvány magyarság felszámolása. Így lett Erdély etnikailag Balkán.

A felvidéki szászoknak a Csehszlovák államban nem voltak sérelmeik, mégis az ország többi germán népével gátlástalanul Hitler oldalára álltak. Ennek következménye lett a háború utáni kitelepítésük.

Az első világháború előtti Magyarországon csak a bánáti svábokat lehetett már nem annyira parasztnak, hanem farmernek tekinteni. Mára a Bánát is Balkánná süllyedt.

A Trianon utáni Magyarországon a parasztság leghaladóbb részét a svábok jelentették. Ők is Hitlerhez csatlakoztak. Ezért kerülhetett sor a kitelepítésükre.

A Kárpát Medence számára a legnagyobb veszteséget a zsidó etnikum felszámolása jelentette. Az iparosítás és a vasúthálózat kiépítése által kínált polgárosodásban a térség zsidósága volt az élcsapat. A népesség mintegy 6-8 százalékát jelentő zsidó etnikum néhány évtized alatt a leggazdagabb és a legiskolázottabb lett. A kiegyezést követő negyven évben ők voltak a térségben beindult felzárkózásnak a motorjai. Épen az államalkotó népeknél sokkal gyorsabban növekvő iskolázottságuk, gazdasági és szellemi teljesítményük váltott ki ellenük az irigységből táplálkozó gyűlöletet. A Kárpát Medence minden államalkotó népe, támogatva a germán kisebbségekkel, egymással versenget az antiszemitizmusban, a zsidóüldözésben, a zsidók Hitlerhez való deportálásában. A térségben élő mintegy kétmillió zsidóból talán hatoda maradt meg, ezek többségét is hagyták kivándorolni. Ma mintegy százezer zsidó, vagyis húszból egy maradt a térségben, ezek többsége is Budapesten.

Én már nem érhetem meg, hogy tudottá váljon, hogy a Trianon előtti Magyarország lakossága a két háború során fele ennyi embert vesztett, és a békekötés hibái következtében alig lettek az érintettek szegényebbek. Ami a magyarokat illeti.

Az Ausztriához került kevesek ugyan elvesztették magyarságukat, de ma ők a legjobban élők, a jövedelmük talán háromszorosa annak, ami maradásuk esetében lenne.

A Csehországhoz, majd Szlovákiához került magyarok létszáma ugyan csökkent, de nemcsak a csehekkel közös országban, de még ma is, Szlovákiában jobban élnek, mint élnének velük közös országban.

A Romániához került magyarság volt a legnagyobb létszámú. Az ő sorsuk kettős. A székelység létszáma nem sokat csökkent, és nem sokkal, de szegényebbek, mint Trianon előtt a jelenlegi Magyarország területén élő magyarokhoz viszonyítva voltak. A Partiumban, a Bánáton és a szórványban élő magyarok mind számukban, mind jövedelmükben nagyon sokat vesztettek. De még náluk is többet vesztetek az ott élő szászok, svábok és zsidók.

A Jugoszláviához került magyarok is a nagy vesztesek közé tartoznak. De nemcsak ők, hanem a térségükben élő minden más etnikum is velük együtt vesztett.

A Kárpát Medence egésze ezer éves történelmének legnagyobb csapását azzal szenvedi el, hogy a tarka nemzetiségű térség egyrészt feltartóztathatatlanul magyar, szlovák, román, szerb és horvát nemzeti államra oszlik. A székelység az egyetlen olyan etnikai sziget, ami a század végén is létezhet. Ez is csak akkor, ha nem táplál létének fenntartásánál nagyobb igényeket. Olyan politikai erő csak Magyarországon van, amelyik ezt az objektív folyamatot nem veszi tudomásul, és abban a hitben ringatja magát, hogy a Kárpát Medence magyarsága megtarthatja Trianon előtti térbeni tagoltságát.

A térség polgárosodásának két élcsapata a germán és a zsidó etnikum is el fog tűnni. Ezek hiányát még évszázadok múlva is érezni fogja a térség minden állama. A második világháború után a Szovjetuniónak ajándékozott közpép-európai országok szinte polgárság nélkül maradtak. Ezt a tényt még egyetlen történésztől sem hallottam, pedig ez volt számukra a 20. század legfontosabb eseménye. Csak ennek tükrében érthető meg a volt csatlós országok történelmének utóbbi hatvan éve.

Az SZDSZ kezdettől fogba idegesen tiltakozik, hogy a magyar zsidóság képviselőjének tekintsék. Ennek ellenére az ország közvéleménye annak tekinti. Én is.

Ezért az alábbiakban, előbb nem is az SZDSZ-szel, hanem a magyar zsidóság háború utáni szerepével foglalkozom.

Máig senkitől sem olvastam, hogy a velünk maradt zsidóság magyarságából kitűnőre vizsgázott. Sok zsidó barátomnak elmondtam, hogy én, ha magyar zsidó lettem volna, és szerencsésen túlélem a magyarországi zsidóüldözést, eszembe sem jutott volna, hogy ebben az országban maradjak. Ők magyarok maradtak, annak ellenére, hogy sejtjeikben maradt, hogy a magyarságban erős volt, és részben megmaradt az antiszemitizmus. Ezért meg kellene értenünk, hogy a legkisebb antiszemita jelzésre is hisztérikusan reagálnak. Sajnos, ezt még a magyar értelmiség többsége sem érti meg. Egyik első feladatunk volna, hogy mind a magyar zsidóság, mind a magyar értelmiség és politika tegye a nyilvánosság előtt, a helyére ezt a problémát.

A magyar értelmiségnek és politikai elitnek el kellene mondani, hogy a magyar zsidóság, a két háború közti politikai hatalom, de a magyar közvélemény többségének a viselkedése után, az antiszemita fuvallat esetében is tornádótól fél. Hasonló esetben minden nép, hasonlóan viselkedne.

A magyar zsidóság vezetőinek is be kellene vallani, hogy ugyan vannak szép számmal antiszemiták, de a jelenlegi magyar közvélemény nagy többsége nem az. Szerencsére, az antiszemitizmus uralomra jutásának a nemzetközi feltételei is hiányoznak. Aki napjainkban a politikai hatalom megszerzésére törekszik, annak elemi érdeke, hogy ne tartsák antiszemitának. A félelem ugyan érthető, de nem racionális.

Annak az okát, hogy a háború után a magyar zsidóság nagy többsége a kommunista rendszert támogatta, nem tárták fel sem a zsidók, sem a történészek.

A magyar zsidók többsége a háború után ösztönszerűen a minél nagyobb biztonságot kereste. A háborús években a buzgó antiszemita magyar közvéleménnyel szemben bizalmatlanság jogos volt. Csak a két marxista párt esetében nem volt okuk a félelemre. A zsidóknak az a kisebbsége, akik a szociáldemokrata mozgalomban tevékenykedtek a háború előtt, a Szociáldemokrata Párthoz csatlakoztak. A többségük azonban csak a sztálini Szovjetunióban és a Magyar Kommunista Pártban bízhatott. A szavazatok többségét megszerző pártokra nem számíthattak. Azokban a befolyás az előző rendszer demokratikusabb folytatását hirdető úri középosztály és a katolikus klérus volt a hangadó. Márpedig rájuk joggal nem számíthattak a magyar zsidók.

Az is gyorsan kiderült, hogy Sztálin szemében a szociáldemokraták még az arisztokratáknál is nagyobb ellenségnek számítottak. Azt csak jóval később, de a magyar kommunisták többségénél előbb, vették észre, hogy antiszemita. A magyar szellemi elitből csak páran vették tudomásul, hogy a nyugati szövetségesekre sem szabad számítani, hiszen azok önérdekből adták a közép-európai népeket a Szovjetuniónak. Hiába volt a Szövetséges Ellenőrző Bizottságban többségük, Vorosilov azt csinált, amit akart. A biztonságot kereső magyar zsidóság csak a Kommunista Pártra számíthatott.

Ehhez járult, hogy a Moszkvából hazatért veteránok többsége, főleg a hangadók, zsidók voltak.

A Kommunista Párt is örömmel fogadta őket, hiszen soraiban alig akadt értelmiségi jelentkező, márpedig a diktatúrához is kell értelmiség. A fordulat évét megelőzően a nem zsidó értelmiségből alig akadt kommunista. A kor eseményeit, az alkalmazott módszereket nem érthetjük meg akkor, ha nem vesszük tudomásul, hogy a nem zsidó értelmiség egyetlen százaléka sem volt 1947 előtt kommunista.

Nem sokkal jobb volt a helyzet a falusi lakosság körében. A falvak parasztságának elitje távol tartotta magát a kommunista párttól. Még a Parasztpárt is sok volt nekik.

Arról sincsenek adatok, hogy a szakmunkások, azaz a munkásosztály elitjében mekkora volt a kommunisták aránya. Eleve nagyon kevés. Nálunk sokkal többen voltak szociáldemokraták, de együtt is kisebbséget jelentettek.

Rákosi és társai nem azért támaszkodtak a zsidók mellett, a képzetlen munkásokra és parasztokra, mert azokat akarták választani, hanem mert nem volt más választásuk.

A Szovjetunió csak a Kommunista Pártra számíthatott, az pedig viszonylag jelentéktelen kisebbséget jelentett. Elég volna az első két választás eredményére gondolni, hogy belássuk, milyen eszközökkel szerezhette, majd tarthatta meg Rákosi a Kommunista Párt hatalmát.

Jalta után a Szovjetunió felhatalmazást kapott arra, hogy számára megfelelő rendszert tarthasson fel az általa megszállt országokban. Tekintettel, hogy a megszállt országok mindegyikében kisebbségben voltak azok, akik az ilyen rendszert elfogadhatónak tartották, azt csak erőszakkal lehetett kialakítani, és fenntartani. Azt, még nem is egészen jogtalanul. Lehet állítani, hogy Sztálin és Rákosi eleve diktatúrát akart, de azt nem, hogy más módon is elérhették volna a céljukat. Sztálin csak Finnországban tudta biztosítani a szövetségesi státuszt. Minden más csatlós sorsra ítélt országban ez eleve kizárt volt.

Márpedig a kisebbség tartós hatalma csak a diktatúrája lehet. Nagyon egyszerű a logika. A Jaltai Szerződés a közép-európai népeket odaadta a Szovjetuniónak. Ezekben a lakosság nagy többsége nem akarta ezt tudomásul venni. Ezért a Szovjetunió a Jaltában kapott befolyási övezetét csak úgy tudta megtartani, ha azokban a lakosok kisebbségét képviselő hívei korlátlan hatalmat gyakorolnak.

Azt sem lehet cáfolni, hogy a Moszkvából hazatérők, Rákosi és zsidó elvtársai, szívesen osztozkodtak a magyar zsidókkal a hatalomban, de azt sem, hogy volt más választásuk.

Sokan felróják a magyar zsidóságnak a Rákosi rendszerben játszott, nyüzsgő szerepét, de nincsenek tisztában azzal, hogy 1953 előtt objektív szükségszerűség volt a goromba diktatúra, és nem enyhébb, hanem még gorombább lett volna, ha nem a zsidók játsszák benne a fő szerepeket. Elég volna arra gondolni, hogy az olyan csatlós országokban, ahol nem maradt kellő számú zsidóság, még primitívebb, gorombább volt a sztálinizmus.

Ennek ellenére a magyar zsidóság érdeke lett volna bizonyos önkritikát gyakorolni az 1953 előtti pár esztendőben tanúsított magatartásukért. Ezzel szemben a legtürelmetlenebb antikommunisták, majd az MSZP szövetségesei azok, és azok gyermekei lettek, akik élen jártak a diktatúra torzulásainak működtetésében.

A magyar zsidók túlzott szereplését Moszkvában is hibának tartották. Nem véletlen, hogy a zsidó Beria vezényelte le Rákosi és néhány vezető társa elváltását, Nagy Imre miniszterelnökké emelését, és a pártvezetésbe néhány fiatal, népi kollégista múltú, nem zsidó fiatal beemelését. (Jellemző, hogy minderről említést sem tesznek a kor történészei, akik betegesen rettegnek a zsidóság viselkedésének ismertetésétől.)

A kommunista zsidók többsége még nem csatlakozott Nagy Imréhez, de közvetlen munkatársai között mégis jelentős szerepet játszottak.

Az 56-os forradalomban néhány nap után már jelentkeztek antiszemita indulatok is. Ezzel magyarázható, hogy a többségük megijedt a forradalomtól, és megkönnyebbülten fogadta a szovjet katonai beavatkozást. Sőt jó ideig még Kádárban sem bíztak, aki elfogadta a több párt rendszert, ami szükségszerűen a Rákosi rendszer túlkapásaiért felelőségre vonta volna őket is.

A forradalom utáni években lassan, az 1968-as reformig a zsidóság egyre inkább a reformkommunizmus élcsapata lett.

Az, hogy mi lettünk a legvidámabb barakk, annak köszönhetjük, hogy a népiek hozzáláttak a falusi társadalom és a mezőgazdaság modernizációjához, a zsidó kommunisták többsége pedig a gazdaság egészének, és a kulturális élet, szabályozott liberalizációjában játszották az élcsapat szerepét. (Ezt a nyilvánvaló tényt sem tártuk fel a közvélemény előtt!)

Ezzel értünk el az SZDSZ történetének kifejtéséhez.

Ezt csak úgy tudom közérthetően tálalni, ha az SZDSZ-t a magyar zsidóság pártjának tekintem. Ezen ugyan lehet vitatkozni, de azon nem, hogy ez a nem zsidó közvélemény nagy többségének is a véleménye. Ha ez hamis, akkor az SZDSZ-nek kellett volna jobban bizonyítani.

Számomra itt fonódik össze a magyar zsidóság és az SZDSZ.

A fent leírtak után a magyar zsidóságnak, az SZDSZ hangadóinak lett volna a legtöbb okuk arra, hogy ne járjanak élen a bolsevik rendszer heves bírálatában, a kommunista ellenességben. A magyar közvélemény többségének abban igaza van, hogy a Rákosi idején az a zsidó réteg volt a legaktívabb, amelyik a rendszerváltásra a leghangosabb antikommunista lett.

Mint ilyen kötött paktumot a konzervatív Antall József vezette MDF-el. Ez a paktum lényegében a magyar úri középosztállyal való kiegyezést, hatalmi alkut jelentett. Mert ezt nem annyira az Antall előtti, mind az Antall által vezetett és átformált MDF-el kötötték.

Ezt a paktumot három okból tartom történelmi jelentőségűnek.

1. Ezzel tették sínre azt a liberális gazdaságpolitikát, aminek csak a következő parlamenti választással lesz vége.

2. Ezzel segítették elő az MDF népi radikális jellegének felszámolását.

3. Ezzel nyílott meg a Fidesz számára a népi, nemzeti, klerikális politikai tér, amin mára a kétharmados többség kapujában áll. (A kor történészei nem figyelnek fel arra, hogy a Fidesz sikerének egyik feltétele, hogy az Antall előtti MDF szerepébe léphetett.)

A hisztérikus kommunistaellenességük nem zavarta őket abban, hogy négy évvel később, a hatalomban való osztozás érdekében, a balos Horn Gyula által vezetett MSZP koalíciós partnereként szerepeljenek. Ennek a koalíciónak köszönhette az SZDSZ A társadalmi bázisánál sokkal nagyobb politikai szerepét. Ezt a hangos szerepét úgy játszotta túl, hogy nemcsak a jobb-, de a baloldalon is a közvélemény által legkevésbé elfogadott párttá vált.

Az SZDSZ túlzott politikai szerepe vezetett odáig, hogy választásról választásra csökkent az SZDSZ támogatottsága és ebben a szavazatvesztésben magával rántotta az MSZP-t is. Ezzel politikai szerepe, egy időre lezárult.

A történelmi összefoglaló jól mutatja, hogy a magyar zsidósság, a rendszerváltás óta pedig az SZDSZ, a második világháborút követő évek során a politikai paletta szinte minden színében megjelent. Nem teljesen alaptalan az a vélemény, hogy politikai tekintetben nem megbízhatók.

Nem megbízhatók, de értékesek, hasznosak, a nehezen mozgó magyar társadalomban szükség van rájuk. Ezért indokoltan adok koszorút politikai sírjukra.

Sem a magyar társadalom, sem a magyar zsidóság számára nem tartom nagy veszteségnek, hogy jó időre a magyar politikai színpadon nem fognak fontos szerephez jutni. A magyar társadalom befogadó képességét messze meghaladó liberalizáció ellenszegülést váltott ki. Talán megtanulja a magyar zsidóság, hogy a kevesebb, de az elérhető liberalizáció több, az általuk kiváltott teljes elutasításnál. Ezzel kell újra kezdeni.

Addig is megmarad számukra a gazdaságban, a tudományokban és a kultúrában a számarányuknál sokszorta nagyobb, kiérdemelt szerep. Ezt százötven éve jól játszották, sajnos közel az első világháború óta általunk elfogadhatatlan eszközökkel korlátozottan, a mi bűnük következtében, pedig közel hetven éve, sokkal kevesebben játsszák. Ez a mi jóvátehetetlen történelmi veszteségünk.