Kopátsy Sándor EA 2008-11-17
A MAGYAR NÉPI MOZGALOMRÓL
Örömmel olvastam Gyurgyák Jánosnak a Népszabadság november 8.-i mellékletében a fenti címen megjelent írását. Végre valaki kísérletet tesz arra, hogy helyre tegye a népi mozgalom szerepét.
Szabó Dezső fellépése óta a magyar társadalom alakulása nem érthető meg a népiek szerepvállalása, az urbánusok és a népiek egymáshoz való viszonya nélkül.
Nálunk a jobbágyok jogi felszabadulása még a Monarchián belül is hetven évet késett, de még további hetven évet kellett várni arra, hogy a parasztságnak a politika színpadára lépése elkezdődjön. Szabó Dezső történelmi érdeme, hogy ezt a harcot elindította. Ő volt az első, aki a parasztság kulturális értékére, a rájuk váró politikai szerepre felhívta az úri középosztály figyelmét. A polgári erők, az urbánusok máig nem bocsátják meg neki, hogy nem hozzájuk, hanem a nacionalista, egyre inkább antiszemita úri középosztályhoz fordult. Ebben nemcsak Szabó Dezső nacionalizmusa, hanem az is vezette, hogy az úri középosztályt nem is lehetett volna mással megnyerni. Márpedig Szabó Dezső az elmaradt, öntudatára még nem ébredt népre még nem számíthatott, neki csak a népet szerető urak lehettek a szövetségesei.
Természetesen az úri középosztály egészének politikai radikalizmusára nem lehetett számítani. Mégis köztük voltak leginkább azok, akik nemcsak szerették, de értékelték is a népet, a parasztságot. Én még megéltem, hogy a Szabó Dezsőn nevelkedett urak, katonatisztek ugyan nem vállalták a nagybirtokrendszer, a fél-feudális viszonyok felszámolását, sőt élvezték a maguk, a parasztokéhoz viszonyított kivételes társadalmi helyzetét, de szerették a népet, lelkesen kutatták kultúráját, de urak maradtak.
Szabó Dezső politikai megnyilvánulásainak, írásainak értékelése vitára adhat alkalmat, de a legfontosabbat nem lehet vitatni. A történelmi hatása pozitív volt, és a politikai radikalizmusa vitathatatlan.
(Itt leszögezem, hogy nálam a népiekhez csak az tartozik, aki a két háború közti társadalmat, a politikai rendszert, mindenek előtt a nagybirtokrendszert fel akarta számolni. Ezen túl a jobb- vagy baloldaliságot ugyan minősítem, de nem tartom választóvonalnak. A népiek között soha nem tapasztaltam, hogy a baloldalhoz tartozók elzárkóztak volna azoktól, akik a jobboldalhoz csatlakoztak. Ezt is nagyra értékeltem Gyurgyák János írásában.)
Erre a vékony társadalmi alapra épített a két háború közt a népi mozgalom, amit a népi írók mozgalmának szokás nevezni.
A népiek politikai szerepvállalásához első lökést Fülep Lajos, a zengővárkonyi református pap, a nagy esztéta adta azzal, hogy a Baranya-megyei református falvakban jellemző egyke veszélyére hívta fel a figyelmet. A népfogyatkozását féltő írása nagy visszhangra talált. A háború előtt nem volt olyan népi, aki nem ismerte volna Fülep Lajos munkásságát.
A népi mozgalom politikai erejét a legkevésbé a liberálisok, az urbánusok ismerték fel. A jobboldal annál inkább. A nyilasok, akik földreformot hirdettek, bennük is szövetségest láttak. Márpedig a népiek, legyenek bal- vagy jobboldaliak, a földreformot helyezték minden más politikai céljuk elé. Ez a magyarázata annak, hogy Matolcsy Mátyás Kovács Imre barátja volt, és Erdélyi Józsefet a parasztpártiak magukénak érezték.
A magyar kormánypolitikát Hitler szövetségesévé tevő Gömbös Gyula, miniszterelnökként a népi írók támogatását igyekezett megnyerni.
Arról még mélyebben hallgatunk, hogy a népiek nagy nemzedékének követőit a Győrffy és a Horthy Kollégium nevelte. Gyurgyák János is hivatkozik arra, hogy a bolsevik rendszer egyetlen pártjában is voltak népiek. Nemcsak azok, akik a Nemzeti Parasztpárt vezetői, hangadói voltak, hanem azok is, akik a Horthy-rendszer két említett kollégiumában nőttek fel, hanem azok is, akik NÉKOSZ kollégiumaiban nevelődtek. Ezek többsége bolsevik zászló alatt volt népi. Tucatjával ismerek olyanokat, akik tábornokok a hadseregben, főtisztviselők, miniszterek a kormányzatban, mindenek előtt a mezőgazdaságban, és nagy vállaltok vezetői voltak, és lényegében fontos szerepük voltak abban, hogy mi lettünk a legvidámabb barakk, hogy a bolsevik rendszerben példa nélkül jobban, szabadabban lehetett élni a falvakban, mint a városokban.
A népieket 1947, a fordulat éve előtt nem lehetett a baloldalisággal azonosítani. Az egyetlen közös jellemzőjük a radikalizmus volt. Ebben is voltak árnyalatok, de konzervatív nem volt közöttük.
Örömmel olvastam, hogy Gyurgyák János Kovács Imrét a népiek között a legnagyobb politikai adottságúnak tartja. Én csak 1947 nyaráig lehettem a közelében. Érzelmileg az Erdeivel való hatalmi vetélkedésben mellette álltam, de a jó ügy külföldi szolgálatát eleve elvetettem. Életem egyik nagy tanulsága: aki használni akar, az ne hagyja el a hazáját. Politikai nagysága ellenére alig valamit tehetett a magyar ügy érekében. Század annyit sem, mint Erdei Ferenc, aki megalkudott, hogy valamit tehessen, és ennek köszönhetően, mérhetetlenül sokat tehetett.
A kommunista Rajk Lászlót is népinek tartom. A NÉKOSZ az ő műve volt, ő harcot érte. A 20. század két legnagyobb tette egyikének a revizionista, az első zsidótörvény megalkotóját, gróf Klébelsberg Kunót tartom, mert iskoláztatta a tanyákon elő gyermekeket, a másiknak a bolsevik Rajk Lászlót, aki értelmiséget nevelt a paraszt és munkás gyerekek tízezreiből.
Hol lennénk a két reform nélkül?
Ki tett náluk többet?
Számomra e két ember sorsa, és politikai megítélése a pld arra, amit Gyurgyák János is hangsúlyoz, aki csak a hibákat nézni, hibás történelmi ítéletet alkot.
Rajk Lászlót ugyan nem ismertem, de a körülette felnőttek közül néhányat. Egy, a közelmúltban meghalt barátom, aki 1946-ban a Mezőhegyesi Állami gazdaság igazgatója volt, hallgatott végig egy vitát Rajk és Révai között, amiben az urbánus Révai a népi kollégiumok ellen érvelt, hogy azokból lesz a nacionalizmus élcsapata. Nacionalisták alatt a népieket értette.
Gyurgyák János hibájának tartom, hogy a kommunisták között nem mutat rá a népiekre, annak ellenére, hogy maga is elismeri, hogy a pártjukban sokkal erősebb volt a képviseletük, mint a jelenlegi MSZP-ben.
A történetírásunk bűne, hogy Nagy Imrét a liberális baloldal sajátíthatta ki. Pedig ő, és köre minden volt, csak liberális nem. Nagy Imre a bolsevik mozgalmon belüli népi volt. Az orosz hatalmielitben is jelenlévő narodnyikok helyezték Rákosi Mátyás helyett, a miniszterelnöki posztra.
1953 nyarán a mezőgazdasági reformok kidolgozására alakított bizottságokba népieket válogatott. Az 1954 őszén népiek készítettük el az átfogó gazdasági reformjának az előterjesztését. Ez az előterjesztése is hozzájárult leváltásához.
Az 1956-os forradalom előtt építette ki a kapcsolatait néhány urbánussal, de a viselkedése egyre keményebben népi maradt. Ezt talán magának sem fogalmazta meg, de az Erdei Ferenccel, és Donáth Ferenccel való szoros kapcsolata ezt igazolta.
Erdeiről lényegesen más a véleményem, mint Gyurgyák Jánosnak, aki Darvassal együtt említi, mint a bolsevik politika kiszolgálóját. 1944 óta többször lehettem közel hozzá. Soha nem éreztem, hogy megtagadta volna népi mivoltát. Általában több engedményt tett a hatalomnak, mint amennyit én akkor jónak tartottam, de utólag belátom, hogy százszor többet használt, mintha kevesebbet alkuszik meg. Nemcsak abban vannak történelmi érdemei, amit a háború befejezése előtt írt, hanem abban is, amit az egypártrendszerben tett. A magyar falú, és a szocialista mezőgazdaság sikereiben, rugalmasságában ő volt a szakma. Gyurgyák János helyében az irodalom nagyjai mellett őt és Bibót a társadalomtudomány magyar klasszikusaként említettem volna.
Donáth Ferencet 1953 óta ismerhettem közelről. Ő is népi volt, csak nem a tipikus népi úton indult, és mivel többet ült börtönben, mit élhetett szabadon, akkor is félreállítva, kevés szerepet játszhatott.
1956 után, nagyrészt Kádárnak, és a baloldali ellenzékétől való jogos félelmének köszönhetően, az urbánus reformerekkel szemben a népiek számára különösen türelmi időszak következett. Leegyszerűsítve, az 1953-as reform lényegében népi, az 1968-as mechanizmusreform pedig döntően urbánus reform volt. Ezt könnyű belátni, ha megnézzük, kikből állt az előbbiek és az utóbbiak csapata.
A hallgatólagos szövetséget a helyzet diktálta. A szovjet pártvezetésben a mezőgazdasági reformnak, vagyis a népieknek volt nagyobb a támogatása. Ez fakadt abból is, hogy a bolsevik marxisták között továbbra is inkább voltak narodnyikok, mint polgárok, azaz inkább népiek, mint urbánusok. Azt, hogy a zsidó Beria miért támogatta Rákosival szemben Nagy Imrét, inkább azzal magyarázom, hogy az utóbbi munkája volt inkább a KGB-hez kötve, őt ismerték e körből többen, és a KGB volt az a szervezet, amelyik először ismerte fel, hogy a hidegháborús versengést nem lehet megnyerni. Előrébb jutunk, ha a kivégzett Beria utódai, a már sokkal inkább narodnyiknak nevezhető Chruscsov, Andropov és Gorbacsov is a KGB soraiból emelkedett fel. De ennyire már nem akarok messzire távolodni a magyar népiektől.
Gyurgyák János az írása végén szinte csak a népi írók műveiben látja a máig, sőt a jövőbe is hatót. Ehhez kívánatos lett volna kitérni arra, hogy a zsidó Aczél György milyen fontos szerepet játszott abban, hogy a pátjukhoz nem csatlakozó népi írók teret kaphassanak. Ő felismerte, hogy jobb a népiekkel kiegyezni, nekik teret, szerepet és pénzt adni, minthogy a hősöket szerepébe kényszerüljenek. Antall József történelmi bűne, hogy a népiekkel szemben a liberális polgári értelmiséggel fogott össze, és rájuk bízta a gazdaságpolitikát. Az ő példája is bizonyítja, hogy a konzervatívok jobban féltek a progresszív népiektől, mint a liberális polgároktól. Antall tovább folytatta azt a kiegyezés után folytatott konzervatív politikát, amelyik inkább a gazdasági főszereppel megelégedő, liberálisokkal fogott össze, mint a radikális népiekkel.
A rendszerváltást követő magyar történelemnek még adóssága van abban, hogy kiderítse, hogyan, kiknek révén került Antall József a népi indíttatású Demokrata Fórum élére, és mi minden következett abból, hogy ő a népi erők Demokrata Fórumából konzervatív pártot formált.
Kérdések vetődnek fel.
Antall miért tagadott meg minden politikai szerepet Csoóritól, Csurkától, akiknek néhány népi elkötelezett társukkal együtt, döntő szerepük volt abban, hogy ő a Fórum elnöke, majd miniszterelnök lehetett?
Hogyan alakul Csurka István politikai pályája, ha az MDF létrehozásában játszott szerepének megfelelő kormányzati posztot kap az Antall kormányában?
Hogyan alakult volna a magyar politika a rendszerváltás után, ha az MDF az marad, aminek indult?
Milyen lett volna a rendszerváltás, ha azt a Demokrata Fórum eredeti vezetői, és nem Antall József vezényli le?
A jelenlegi gazdasági vállság idején különösen az utolsó kérdésre adott válasz válik fontossá.
A válasz egyszerű: Nem a liberális közgazdászok vezénylik le a privatizációt, másfélmillió kisember, közte az egész cigányság, nem veszti el örökre. Legalábbis generációkra, a munkapiaci esélyét, a falvak népe nem kerül másodlagos politikai helyzetbe.
Én mindig a népi indítású, és nem a konzervatív Fórumnak szorítottam. Sajnos, annak nyoma sem maradt.
Urbánusok és népiek.
Az elmúlt hetven év során számomra a népiek és urbánusok viszonya volt mindig a fontos. Ezt bonyolulttá tette, és teszi még ma is, hogy az urbánusok többsége, főleg a hangaadók, zsidók voltak, akik számára 1945 előtt természetes határvonal volt a jobb- és baloldal között a zsidókérdésben képviselt álláspont. Ez akkor érhető volt, de ma is ezen az alapon ítélni anakronizmus. Anakronizmus nem azért, mert erkölcsi mértékkel megbocsátható volna, hanem azért mert 1945 óta nincs realitása.
A népiek háború előtti antiszemitizmusnak még volt realitása, hiszen az urbánusok, nemcsak a polgárok, de még a szociáldemokraták is, sokkal inkább megegyeztek a fél-feudális hatalommal, mint a népiekkel. A népiek legradikálisabb szárnya pedig a zsidó nagytőkében, a zsidóság kulturális befolyásában is, a megdöntendő hatalmat látta. Matolcsy Mátyás és Erdélyi József szélsőjobboldali antiszemitizmusában a forradalmár eltévedését, és nem a zsidó etnikum leértékelését látom. Ezzel szemben Csurka MIÉP vezérkedésében a sértettséget, a realitás hiányát látom. Őt nem menti, hogy mások sodorták erre az útra.
Nem azt várnám el, hogy a népiek hibáikat felejtsük el, hanem azt, hogy a hibájukkal állítsák szembe az érdemeiket is. Mindkét esetben a körülményeket is figyelembe kell venni, mert valami egészen mást jelentett 1943-ban Szárszón, és mást jelentene ma.
Minden reális érékelésnek az lenne az eredménye, hogy büszkék lehetünk azokra, akik a 20. század során a népiek mozgalmának szerepélőik voltak. Ritka a népek életében, amikor egy politikai töltetű mozgalomnak tucatnyi önzetlen szellemi nagysága van. A népiek ilyenek voltak.
