Kopatsy Sandor gondolatai

Kopátsy Sándor                 PG                  2009-03-01

 

 

Szint az egyik napról a másikra, kiderült, hogy meztelen a király, vagyis a vállalkozások, mindenek előtt a bankok értéke tört része a számvitelükben nyilvántartottnak, és annak, amit magukról hittek, és a világgal elhitettek.

Azt már a Pénzügy Minisztériumban felismertem, hogy a szocialista vállaltok mérlege szinte semmit nem mond a vállaltok értékének, eredményes működése szempontjából. A vállalti mérlegeknek ugyanis az elsődleges feladta a vagyonváltozás megmutatása. Ezzel szemben a mérlegekben szereplő vagyonértéknek semmi köze nem volt a realitáshoz. Az állami bürokrácia nem a vagyonnövekvésre volt kíváncsi, hanem megelégedett azzal, hogy derüljön ki a tolvajlás.

Mát évek óta figyeltem, hogy a bankok, nagyvállalatok fergetegesen növekvő hitelkötelezettségeivel járó kockázatot nem növelik a mérlegekben.

Mi az oka annak, hogy a számvitel ennyire alkalmatlanná vált a vállalkozások értékének alakulásának nyomon követésére?

Elsősorban az, hogy a közgazdaságtan elmélete alkalmatlanná vált a vagyonérték nyomon követésére. Erre nemcsak képtelen, de nem is akar képessé válni.

A makro színtű mérlegeiben nemzeti vagyon árának alakulását figyelmen kívül hagyja. A pénzromlásnál, az infláció mérésénél a vagyon, az ingatlanok, és a részvények árának emelkedését nem tekinti pénzromlásnak. A bankok a hiteleik fedezeténél az ingatlanárak inflálódását nem követik nyomon. Így válik a vagyonárak inflációja a hiteleken keresztül a pénzteremtéssé. Ha a vagyonok ára emelkedik, ez hitelfedezet növekedést hoz létre, ami a pénz mennyiségét növeli anélkül, hogy a fedezet növekedne. A hitelezők is úgy érezhetik, hogy a hiteleik fedezte nem romlott, holott romlott.

Így alakult ki a kilencvenes évek elején a japán pénzügyi vállság. A gazdaság és a lakosság növekvő telekigénye a telekhiány miatt felverte az árakat. A megnőtt telekárakat mind a tulajdonosok, mind a hitelező bankok reális vagyonfedezetnek tekintették. Mind a vállaltok, mind a lakosság bátran vette fel az ingatlanja megnőtt árára a hiteleket. Elszaladhatott a hitelállomány. Abszurd helyzet állt elő, a vagyonárak azért emelkedtek, mert nem volt elegendő telek, vagyis olyan vagyonnövekedés következett be, amit nem a megtakarított jövedelem befektetése, hanem a telekhiány okozott. Olyan hitelállomány keletkezett, aminek nem volt fedezete.

A közgazdászoknak, és a vállalti mérlegek készítőinek az lett volna a feladatuk, hogy a hitelek fedezetét leértékeljék. Ezt azonban nem tették meg, mivel az mind az ágazaton belüli verseny, mind a bankvezetők anyagi érdekeltségét sérttette.

Lényegében ez történt a múlt év őszéig világszerte, mindenek előtt az Egyesült Államokban. Az ingatlanárak emelkedését mind a lakástulajdonosok, mind a bankok úgy kezelték, mint reális hitelfedezetet. A lakosság azt hitte gazdagabb lett, van miből költekezni, a bankok pedig azt látták, hogy van a megugró hitelállománynak fedezete. A gyorsan növekedő hitelállomány fedezetét változatlan biztonságúként kezelték.

Nem lett volna probléma, ha az infláció mérésében a vagyonárak változását is figyelembe veszik. Becslésem szerint ebben az esetben mintegy három-négy százalékkal nagyobb lett volna a pénzromlás. Annyi esze még a jegybankok vezetőinek is lett volna, hogy a reálkamat ne legyen negatív. Márpedig a három-négy százalékkal magasabb kamat mellett nem keletkezett volna ilyen mértékű hiteligény.

A számviteli cégek sem vetették fel, hogy a megugorott hitelállomány kockázata nagyobb. Csak azt kellett volna tudomásul venni, hogy minél nagyobb a lakosság adóssága, annak visszafizetése annál kockázatosabb, mind a lakosság számára, hiszen a folyó bevételeihez képest lényegesen nagyobb lett a törlesztési kötelezettség. Márpedig a nagyobb kockázat esetén nagyobb a valószínűsége, hogy nő a fizetésképtelen adósok és ingatlanaik elárverezésének száma, ami leveri az árakat, vagyis a hitelek fedezetét.

De elég lett volna megnézni, hogy mekkora a lakosság megtakarítása. Az bizony évek óta negatív volt.

Miért váltak alkalmatlanokká a számviteli cégek a reális mérlegek készítésére? Mert ezek nem a részvénytulajdonosok, hanem a menedzserek megrendeléseiből élnek.  Azok pedig a minél nagyobbnak kimutatott mérlegeredmény alapján jutnak nagy jövedelemhez. Ha nem ezt teszik, megválnak tőlük.

A hitelminősítő cégek lennének azok, akik érdektelenek, de nekik meg kevés betekintésük van, távolról nézik a vállaltokat, a részleteket nem ismerik. Ez a vállság is megmutatta, hogy nemcsak a mérlegek sminkelését, de még a részvényárak többszörös túlértékelését sem vették észre.

Az állam, pénzügyminisztérium, a jegybank, a bankfelügyelet, a számvevőszék szerepe volna az ingatlanok és a részvények áremelkedésének a hitelállomány alakulására gyakorolt hatását semlegesíteni. Ez a vállság megmutatta, hogy ezek az állami szervek csak arra alkalmasak, hogy legyenek. Érthetetlen, hogy ezek az állami szervek nem figyeltek fel a lakosság eladósodásának elszabadulására, a devizahitelek sokkal nagyobb kockázatára, a bankok hiteleinek a betétállományhoz viszonyított többszöröződésére, és mindezek ellenére a bankok tőzsdei értékének dagadására. Azt sem vették figyelembe, hogy nemcsak a bankok hitelei, de az ország eladósodása is túllépte a kockázati küszöböt.

Az is súlyos bűn volt, hogy a pénzügyi hatóságot eltűrték a devizára kötött lakossági hitelek lavinaszerű növekedését, de ostobaság volt, az ilyen hitelek magas kockázatára az államnak kell felhívni a lakosság figyelmét, és arra kötelezni a bankokat, hogy az ilyen hitelek mögé lényegesen nagyobb kockázati tartalékot képezzenek.

Ezt a bűnt, és ostobaságot nemcsak a magyar pénzügyi hatóságok követték el, de szinte minden fejlett demokrácia, élén az Egyesült Államokkal.

A vállság méretét azonban dagasztotta óriássá, hogy az állam kiengedte a kezéből a pénzteremtés monopóliumát. A tőzsdéken olyan pénzügyi műveleteket tűrt meg, amelyek megsokszorozták az ott szereplő pénzmennyiséget. Ennek lett a következménye, hogy a részvények, valuták, termékek tőzsdei árak mozgása elvesztette a reális tényekhez való kötődését. Elég lett volna néhány tőzsdei adatot megnézni, hogy intézkedjenek.

- A részvények forgalmán belül megsokszorozódott az órákra, napokra való vétel és eladás. A tőzsdén már alig volt stratégiai befektető, a szerencsejátékosok paradicsoma lett. Ezt meg lehetett volna előzni, ha a forgalmat jelentős adó terheli, és az csak egy éves birtoklás után térül vissza. A törvénnyel való visszaélés esetén pedig drákói büntetés ját.

- A határidős árutőzsdén pedig csak a termelők és felhasználók szerepelhetnek, de azok is csak a tényeges termelésük és felhasználásuk mértékében. Elég lett volna azt látni, hogy például a nyersolajra hatvanszor annyin kötöttek határidős kötést, mint az éves termelés vagy felhasználás. Ebből fakad, hogy egyetlen év alatt az ár ötszörösére emelkedett, majd az ötödére esett.

Ha reális mérlegeket készítettek volna a pénzintézetek, bankok, ha a jegybankok a vagyonárak emelkedését is figyelembevevő, néhány százalékkal magasabb kamatot állapítanak meg, egészen másként alakult volna a világ. Nem következett volna be a pénzügyi vállság. nem adósodnak el a kisemberek, nem keresnek több tízezermilliárdot a menedzserek és a tőzsdéket játékkaszinónak tekintők. Egy vigasztal, hogy ennek a válságnak a legnagyobb vesztesei azok, akik létrehozták. A világ leggazdagabb tízezer embere mintegy tízezermilliárddal lett „szegényebb”.

Magyar példát is mondok: Az OTP bank elnök-vezérigazgatója sok milliárdot keresett azzal, hogy el tudta hitetni, hogy a bankja nagy nyereséget ért el. Akik elhitték, amit a mérlegeiben kimutatott, tízszer többet vesztett el azzal, hogy rá fogadtak.