Kopátsy Sándor PP 2010-10-21
KÍNA ÉS ÉSZAK-KOREA PÁRHÚZAM
A Népszabadság mai egyik vezércikkiében Aczél Endre a kínai és az észak-koreai vezetőváltás között a párhuzamosságot hangsúlyozza. Ha a lényeget tekintjük, jenleg nehéz volna két ellentétesebb rendszert találni,. Egyetlen közös vonás található: mindkét államban politikai diktatúra van. Aki számára az eredmény és a kiválasztás módszere mellékes, meg is van a közös nevező.
A bajom ott van, hogy nálunk az ellenzék csak a módszert bírálja, az eredményt, és a közvéleménye elvárását figyelmen kívül hagyja. Az ellenzék csak azt hiányolja, hogy a győztestől nem kap elég mozgásteret, politikai hatalmat, de az eszébe sem jut, hogy nincs még egy másik olyan EU ország, ahol az ellenzéket a lakosság ilyen alacsony hányada támogatná. Arra sincs példa, hogy a megvert ellenzék a győztes párt két oldalán van. Vagyis a kormány van középen.
A „nálunk” alatt Nyugatot is érthetjük, hiszen az egész Nyugat azzal vigasztalódik a Távol-Kelet sokkal jobb eredményei mögötti elmaradása láttán, hogy mi viszont demokratábbak vagyunk. Nálunk demokrácia van, szabad a sajtó, a nép több párt között választhat. Bezzeg a Távol-Keleten nincs ilyen egyéni szabadság. Az nem számít, hogy azok úgy mennek el mellettünk a gazdaság, és a nép jólétének növelésében, mintha mi csak álldogálnánk. Még azt sem veszik figyelembe, hogy, az egyik amerikai közvélemény kutató felmérése szerint, ott a lakosság sokkal jobban meg van elégedve az államuk működésével, mint bármelyik nyugati demokráciában.
Mindennek markáns illusztrátora Aczél Endre írása. Ő párhuzamot von a legsikeresebb és a legrosszabbul működő két távol-keleti állam között csak azért, mert mindkettőben a centralizált politikai diktatúra most jelölte ki az elsőszámú vezető utódját. Ezzel azonban minden további hasonlóság meg is szűnt.
Nagy bátorság kell ahhoz, hogy a családi dinasztiát összekeverjük a családi kapcsolatokat kizáró vezetőválasztással. A Kínai Kommunista Párt történetében példátlanul vigyáztak arra, hogy dinasztiák ne alakulhassanak ki. Ennek a gyanúja most sem merül fel. Egyetlen kínai elsőszámú vezetőnek nem alakult ki politikai dinasztiája. Tudomásom szerint Mao ugyan sok szobrot kapott. Talán Teng még kapott. A későbbieknek még nincsen. De én elég öreg vagyok, amikor Sztálin idejében még a politikai bizottság tagjainak a képeit is hordozták a felvonulásokon. Mao nevét, még Magyarországon is, szinte mindenki ismerte, a jelenlegit talán egyetlen ezrelék sem tudja.
Észak-Korea a diktatúrák elrettentő példája, de nem azért, mert diktatúra, hanem azért, mert a példátlan sikerekkel dübörgő Kelet-Ázsiában nálunk stagnál a nyomor.
A szoclib ellenzék a politikai szabadságjogok korlátozása okán sír, de eszébe sem jut, hogy százszor annyian vannak, akiknek nincs munkájuk, hogy a nagyobb politikai szabadságnak köszönhetően romlott a közbiztonság, hogy felerősödött a cigánygyűlölet, hogy nemcsak az állam, hanem a lakosság is példátlanul eladósodott, méghozzá svájci frankban, hogy lezuhant az iskolák hatékonysága, és a pedagógusok társadalmi tekintélye.
Észak-Korea példájától nem azért félünk, mert diktatúra, hanem azért mert koldus.
Az elmúlt húsz évet azért utasították el a választók, mert nem adott biztonságot.
Ez az ország nem nagyobb szabadságért, hanem több munkaalkalomért kiált.
