Kopátsy Sándor PP 2010-07-22
AMI FONTOS, ARRÓL NEM BESZÉLÜNK
A magyar társadalom elsődleges faladata arról beszélni, ami a legfontosabb teendője.
Nehéz azon vitatkozni, hogy mi a két elsődleges feladat.
1. Munkára fogni a munkaképes lakosságot.
2. Megállítani a népességfogyást, és javítani a születések családi hátterén.
He e két területen nem hajtunk végre gyökeres változást, akkor minden más területen kár okoskodni.
FOGLALKOZTATÁS.
Jelenleg az EU 27 tagországa között az utolsó helyen állunk a munkaképes lakosság, a 18-65 éves korosztály munkára fogottságában. Amíg utolsók vagyunk a munkavégzésben, legfeljebb bűvészkedő trükknek számít, hogy mekkora lesz az idén a költségvetési hiány, mennyire van megelégedve az IMF ideküldött delegációja a fogadtatásával. Sajnos a Nemzetközi Valutaalap bürokratáinak fogalmuk nincs arról, hogy mitől függ egy ország pénzügyeinek stabilitása. Pedig elég volna megnézni egyetlen statisztikát arról, hogy mi az összefüggés a foglalkoztatási ráta és a pénzügyi egyensúly között. Kiderülne, hogy ők mindig oda futkosnak „oltani” a tűzet, ahol ez a mutató alacsony, és ott nincs szükség a tanácsaikra, ahol magas.
Még nem olvastam olyan elemzést, amelyik felmérte volna annak szükségszerű következményeit, hogy másfélmillió embertől elvettük a legális munkavállalás lehetőségét. Népük történetében ennél nagyobb bűnt nem követtek el.
A háború előtti politikai radikalizmus joggal beszélt a hárommillió koldus országáról. De az ezer éves bűneink sorozatának terméke volt, annak létrejöttét nem lehetett a rendszer nyakába varrni. Annak csak arra korlátozódott a felelőssége, hogy nem tett ellene semmit, sőt vigyázott annak fenntartására.
A rendszerváltást végrehajtók nagyon gyorsan felszámoltak másfélmillió munkahelyt, ezzel két év alatt, felújították a hárommillió koldus társadalmát. A kor törvényeinek megfelelően úgy, hogy a hárommilliót a közpénzekből eltartják.
A liberális közgazdászok azt hitték, hogy majd jön a nyugati tőke, és foglalkoztatni fogja a leépített másfélmilliót. Nekik is tudni kellett volna, hogy a leépített másfélmillió előzőleg csak azért talált munkát, mert a bolsevik rendszer ezt kikényszeríttette. Egyrészt azzal, hogy az átlagbér gazdálkodással mesterséges keresletet teremtett a képzetlen, igénytelen munkaerővel szemben, másrészt olyan iparágakat támogatott, amire piaci verseny esetén nem lett volna lehetőség. Márpedig ezt a liberális közgazdászoknak is illett volna tudni, hiszen előtte évtizedeken keresztül ezt lepleztük le.
A liberális közgazdászok azért alkalmatlanok a jelenkori társadalmak hatékony működetésére, mert nem veszik tudomásul, hogy a tartós munkanélküliség nagyobb károkozó, mint a bármilyen foglalkoztatás.
A tartós munkanélküli nem azért drága, mert dolgozóknak az adófizetőknek el kell őket tartani, hanem sokkal inkább azért, mert egyrészt erkölcsileg fertőz, hanem gyorsan szaporodik.
A tartósan munkanélküli nemcsak a saját szakmai és erkölcsi értékét veszíti, hanem a családja, a környezete, az egész társadalom erkölcsét is rontja. Márpedig a jelenkori fejlett társadalmi teljesítménye elsősorban a lakosság erkölcsétől, viselkedési kultúrájától függ.
DEMOGRÁFIA.
A társadalom érdekével összehangolt népesedés a fejlett társadalmak elsődleges gazdasági feladata. Ehhez aztán végleg nem ért a piac. Pedig hosszú távon, a fejlett társadalmak teljesítménye elsősorban attól függ, milyen minőségű lesz a következő generáció. Annak minősége pedig mindenek előtt attól függ, milyen családi háttérből érkezi. Nemcsak a közgazdászok, de még a szociológusok sem hajlandók tudomásul venni, hogy a következő generáció társadalmi értéke elsősorban a szülők gyermeknevelésének minőségétől függ. Ezzelnemcsak a szülők és a gyakorló pedagógusok is tisztában vannak, de szemérmesen lapítanak róla.
De kezdjük a számokkal. A néhány tízezer betelepülő ellenére fogyatkozunk. Erről tud az ország közvéleménye is.
A számoknál nagyságrenddel károsabb a minőség. Azt, hogy hol fog az ország ötven év múlva tartani Nyugat-Európához képest, elsősorban nem attól függ, hányan születnek évente, hanem attól, hogy milyen teljesítmény várható majd tőlük.
Az fajunk egyik sajátsága, ezért világjelenség, hogy minél szegényebb, kevésbé iskolázott a család, annál több gyermeket vállalnak. Ezt a feji tulajdonságunkat mesterségesen tovább torzítja a családtámogatási rendszer, ami darabra, és nem minőségre ösztönöz. Korunk egyik általános ostobasága, hogy a gyermeknevelést nem eredménye, hanem darabszáma alapján támogatjuk. Ennek az a szükségszerű következménye, hogy minél kedvezőtlenebb a várható eredmény, annál nagyobb a gyermekszámra való ösztönzés.
Ismerek családokat, ahol a gyermeknevelésre fordított költség és idő az átlag tízszerese felett van, ugyanakkor a leszakadtak széles rétegben még a családi pótlék összegét sem éri el. Ahol a szülők sokat áldoznak a gyermeknevelésre, ott az eredmény soksorosa lesz az átlagnak, ahol még a családi pótlékból is megtakarítanak, ott a várható eredmény negatív.
Becslésem szerint ötven év múlva várható eredmény fel lesz annak, ami akkor volna, ha minden családi jövedelem mellett azonos volna a gyermekvállalás, és harmada annak, ha ott születne több gyermek, ahol a szülői háttér jobb, és fordítva.
A tudományos és technikai forradalom olyan feltételeket teremtett, amiben a társadalom két elsődleges feladata a munkaképesek munkára fogása, és a gyermeknevelés hatékonyságának ösztönzése. Az a társadalom, amelyik nem a két feladatot tekinti elsődlegesnek, annak nincs reményteli jövője.
E kettő mögött, minden más társadalmi érdek, hosszú távon, másodlagos.
