Kopatsy Sandor gondolatai

Kopátsy Sándor                 PP                   2011-01-25

 

 

A Népszabadság Orbánnak már nincs visszaút, és Kis János: A demokratikus közvélemény már kezd magához térni, alcímmel közli a filozófus egész oldalas írását, aminek olvasása elszomorított. Már hetek óta csak azt vártam, hogy Kis János is tollat ragadjon. Ahogy ez is megtörtént, beláttam, hogy a liberálisoknak jó időre, legalábbis az én életemre, vége. Számomra ezzel az írással zárul az a kormány ellen folyó hadjárat, ami csak erősebbé teszi a Fideszt, és erőtlenebbé a liberálisokat.

A rendszerváltás előtt abban bíztam, hogy a liberalizmus hiányát vége elgyőzi az ország. Ez a bizalmam elsősorban két emberre, Kis Jánosra és Tölgyessy Péterre épült. Ők nem taroztak ahhoz a közgazdasági elithez, akiket közelről ismertem, tudtam, hogy ők nem lesznek tárgyilagosak, ők annyira túlértékelik a pénz szerepét, hogy képtelenek megérteni, mit akar a társadalom, mit akarnak az emberek, ezért bukásra voltak ítélve.

Nagyon korán felismertem, hogy a magyar társadalom liberalizmusban nagyon szegény, de annak megemésztésére csak nagyon adagolva képes.

Az első választásnak megörültem. Két liberális párt jutott a parlamentbe, az erősebb SZDSZ a magyar zsidóságra támaszkodó, viszonylag kozmopolita, a sokkal gyengébb, az új nemzedékre épített hazafias. Akkor naivul, azt hittem a kettő összeolvadása volna a megfelelő. Ezzel szemben, a sokkal erősebb SZDSZ az első helyen végzett, nemzeti közép-jobbnak induló, de Antall József által konzervatív párttá átgyúrt MDF-el kötött paktumot.

Egy percig sem hittem abban, hogy az a konzervatív-liberális paktum életképes maradhat. A bolsevik megszállás, arra jó volt, hogy az úri magyar középosztály örökre letűnjön a politika színpadáról. A magyar társadalom többségét tartósan csak közép-jobb párt képes elnyerni. Márpedig az ilyennek induló Forumot Sikerült Antall Józsefnek konzervatívvá átformálni. Az pedig eleve alkalmatlan a tartós szövetségre.

Ennek ellenére a Kis János vezetése alatti álló SZDSZ paktumot kötött a Forummal. Nem véletlen, hogy ezt az alkotmányosnak nem nevezhető szövetségkötést nem az MDF-SZDSZ Szövetségének, hanem Antall-Tölgyessy Paktumnak keresztelték. Ebben a törvényhozást megkerülve, megszövegezték a magyar demokrácia alkotmányát, választási rendszerét, és kijelölték az államelnökét. Vagyis azt tették, amit Kis János most rémképként vetít a falra. Felrúgtak minden alkotmányosságot, a választók mögött üzletet köröttek.

Ebben a paktumban két párt szövetkezett arra, hogy hatalmon maradjanak. Máig nem vallja be senki, hogy ez a paktum nem felt meg a magyar társadalom karakterének. A magyar társadalom közép-jobb, tehát már nem konzervatív és liberális.

Ez kiderült a második választáson. Az MDF példátlan vereséget szenvedett, az SZDSZ pedig jelentősen meggyengült. Ezzel szemben az MSZP váratlanul abszolút többséget szerzett. Az eddig hisztérikusan antikommunista SZDSZ azonnal szövetséget kötött az abszolút győzelemmel végző MSZP-el.

Számomra az elmúlt húsz év legnagyobb rejtélye, hogy milyen külsőm erő kényszeríttette a balos Horn Gyulát arra, hogy felajánlja a koalíciót az SZDSZ-nek. De nemcsak koalíciós partnerének fogadta, de az akkor már a leginkább elutasított SZDSZ minden elvárását teljesítette, a gazdaságpolitikát teljesen a pártjának liberális szárnyához tartozókra bízta. Bokros, Békesi, Suchmann, Apró Piroska, és társaiknak a liberális nézetei sokkal inkább megfeleltek az SZDSZ-nek, mint az MSZP-nek. Ezt a titkot Horn Gyula, minden bizonnyal magával fogja vinni. Talán inkább nyomok maradnak arról, milyen erők működtek, ki működette akkor, amikor az MSZP az SZDSZ nyomására leváltotta Meggyesyt, és kiemelte előbb a kormány, majd a párt élére állította a semmiből a liberálisokkal együttműködő Gyurcsány Ferencet.

Az okos Gyurcsány politikai nézetei, és stílusa azonban nem fedték azt a réteget, amelyikre a baloldali pártot, és a választók többsége által tartósan kormányt lehet építeni. Az okos liberálisok azonban egyre jobban besétáltak a végzetes politikai csapdába. Olyan erőszakosan ragaszkodtak az egészségügy privatizációjához, mint 97-ben a kötelező magán nyugdíjpénztárakhoz. Azt meg megúszták azzal, hogy a következő választáson Fidesz legyen a legerősebb párt, és kormányt alakíthasson a kisgazdákkal, de ebbe belebuktak. A Fideszt pedig az Antall-Tögyessy Paktumban megfogalmazott választási törvény alapján elképzelhetetlen kétharmados többsége juttatták.

Az Antall-Tölgyessy Paktum ugyanis olyan súlyt biztosított a listán bekerültek számára, ami a kétharmadot csak akkor biztosítja, ha a körzetek 99 százalékát megnyeri a legerősebb párt. Azt sem ismerem, hogy Tölgyessy és liberális társaik, mennyire voltak tisztában, hogy milyen zseniálisan bebetonozott a választási módszer, és mennyire kiveszi a választók kezéből a törvényhozók többségének megválasztását. Ez a Paktum lett a forrása a pártok uralmának. Ez kényszeríti a törvényhozókat arra, hogy nem a választók, hanem a pártvezetőkön múljon a sorsuk.

2010-ben mégis megtörtént az elképzelhetetlen, a Fidesz megnyerte a körzetek 99 százalékát, és ezzel a mandátumok kétharmadát, vagyis az alkotmány módosításához szükséges többséget.

Ezt a csodát azonban a szoclib koalíció nem képes megemészteni, és az önvizsgálat helyett hisztérikus Fidesz elleni támadásba fogott. Ez azonban a Fideszt gyengíti, hanem velük szemben válik önpusztítóvá. A magyar közvélemény többsége számára már az is jó pont a Fidesznek, hogy a liberálisok szidják. Ez a jó pont azonnal megsokszorozódik, ha ezt külföldön teszik. Az antiszemitizmus malmára terelik a vizet.

Ideje volna szembenézni a magyar társadalomban meglévő antiszemitizmussal. Ezt normális körülmények között nem tartom olyan erőnek, amitől félni kellene. Ez csak akkor lehet politikai tényező, ha kispártként szükség van rá a jobbközép kormánynak. Ez a veszély azonban ma kisebb, mint valaha. A Fidesz olyan többséget élvez, hogy nincsen rá szüksége.

Az utóbbi hónapokban azonban egy ennél sokkal nagyobb veszélyt látok. A nem antiszemita réteg válik azzá a magyar zsidóság jelenlegi viselkedésének hatására. Azzal, hogy a nemzetközi rangú magyar zsidók külföldön keresnek szövetségeseket, a hazafiak azt érzik, hogy velük szemben áll a nemzetközi zsidóság, és ezt a magyar zsidók keltették fel azzal, hogy fasizmust, antiszemitizmust kiabálnak. Ennek a rétegnek az antiszemitizmusa sokkal veszélyesebb, mint a zsigereiben szélsőjobbhoz tartozóknak.

A magyar zsidóság legjobbjai sem veszik tudomásul a tényeket, hogy alig lehet valaki népszerűbb mással, mint azzal hogy a zsidók antiszemitáknak tartják.

Kis János írása azért szomorított el, mert olyan kérdésekben bírája a Fideszt, amihez nem ért, és nem nézett utána.

Csak néhány idézet, ami a tárgyilagosság hiányát bizonyítja.

Szerinte vannak olyan döntések, amelyeket a többség sem hozhat. Ennek egyik példája, „a választási szabályokat a kormányzó párt érekéhez igazítja.” Ennek egyik kirívó esetét nem a Fidesz, hanem huszonegy éve az Antall-Tölgyessy Paktum követte el. Amiben ketten a jelen választási törvényben egyeztek meg, ami gyakorlatilag lehetetlenné tette, hogy a kettejük között paktumon változtatni lehessen. Erre csak akkor kerülhet sor, amikor a legerősebb párt megszerzi a mandátumok 99 százalékát. Mivel ilyent nem ismer a történelem, az a paktum gyakorlatilag lehetetlenné tette, hogy valaha módosítsák. Ehhez nem elég egyetlen párt óriási támogatottsága, ehhez az is kell, hogy a többi párt mindegyike elveszítse a választók bizalmát. A 2010-es választási eredmény példátlan, mert nem volt ilyenre még példa. A paktum megkötése idején, emlékeim szerint, Kis János még az SZDSZ elnöke volt. Most meg ő követeli, hogy ilyen disznóságot ne lehessen többé alkotmányba foglalni

Kis János akkor nem ragadott tollat, amikor elvbarátai bevezették a „kötelező” magán, nyugdíjpénztárakat. Akkor kellett volna a most használt kemény szavakat elmondani. Neki is tudni kellett, hogy akkor másfélmillióval kevesebb munkaképes ember fizetett nyugdíjjárulékot, mert elvbarátai esztelen módon felszámoltak másfélmillió olyan munkahelyet, ami helyett máig nem lett új. Jelenleg másfélmillió munkaképes korú ember nem számíthat öregkori ellátásra, mint a szerencsések, akiknek van munkájuk. Ekkor ismerték fel az MSZP liberális bajnokai, hogy meg kell fogadni a Világbank tanácsát, magánosítani kell a nyugdíjrendszer, mert ebből kettős haszon származik. Egyrészt a nyugdíjjárulék a pénzpiacra megy, ott felveri a tőkések papírjainak az árát, másrészt megszabadultak azok öregkori ellátásának gondjától, akiktől ők vették el a munkát.

Azt is illene tudni, hogy erre a jó hírre 79 nyugdíjpénztár alakult, akik között a többségnek fogalma sem volt arról, hogyan kell a pénzpiacon gazdálkodni. Ezek igazgatósági és felügyelő bizottsági tagsága azonban a legkellemesebb, jól fizető állást kínált. A fele már megszűnt. A megmaradtaknál az általuk kezelt pénz hozadéka hatoda volt annak, amit akkor értek volna el a dolgozók, ha a nyugdíjjárulékukat maguk fektetik állampapírba.

Normális ember tehát örömmel fogadja ennek a szélhámosságnak a felszámolását. Kis János pedig a filozófushoz méltatlan stílusban ostoroz. A kormány „… a nyugdíjpénztárak einstandolásával besöpör.” „… a nyugdíjalapok lenyúlásával elér.” „… a magánnyugdíjpénztárak lerohanását.”

Kis János azt sem érti meg, hogy a Jobbik meggyengülésének egyetlen módja van: A Fidesz kétharmados többsége. És nem erősíti semmi olyan mértékben a szélsőjobb pártot, mint a liberálisok hangoskodása.