Kopatsy Sandor gondolatai

Kopátsy Sándor                PG                    2011-01-19

 

 

A közgazdaságtan, főleg annak liberális szárnya, még mindig abban a hitben él, hogy minden a pénzen múlik. Ez elméletileg idealizmus, amikor egy felépítményi elemet kiragadunk, és arra építünk mindent. Ennél reálisabb alap volt a vallások, hogy minden az istenen múlik. Ha annál jól állunk, nem történhet bajunk. Ha nem is ezen a világon, hanem majd halálunk után.

Elméletileg bármilyen logikátlan, ostoba megközelítés a pénz istenítése, vegyük ennél komolyabban. Jó kétszáz éven keresztül a Nyugat társadalmaiban a pénz volt az isten, mégis páratlan sikert értek el vele. De csak ott, és csak akkor. Az emberiség nagy többsége ekkor is a pénz uralma nélkül élt.

Annak, hogy az ipari forradalom a korábbinál sokkal hatékonyabb technikai feltételeket kínált. Ennek az új technikai bázisnak a kiépítése azonban óriási, a korábbinál sokkal koncentráltabban működtetett tőkeigényt támasztott. Ahol létrejött a megfelelő tőke, korábban elképzelhetetlen hatékonyság növekedés következhetett be. Tehát a nyugati tőkés társadalmak sikeresen működtek, ha a profit maximalizálására építették. Az ipari forradalom után a Nyugaton olyan helyzet alakult ki, amiben a társadalom gazdasági teljesítménye elsősorban attól függött, hogy a vállalkozás tőkés nagyüzem legyen, és magas legyen a megtakarítási rátája.

Ennek azonban volt egy másik, eddig elhallgatott feltétele is. Az új termelő berendezések, eszközök hatékony működtetéshez még a korábbi kisipari technikáénál is kevesebb, és szerényebb minőségű munkaerő is megfelelt. A társadalom munkaerőigénye, mind mennyiségi, mind minőségi tekintetben, nem nőtt, hanem csökkent, ugyanakkor gyorsan nőtt a mennyisége és javult a minősége. A két termelési tényező közül a tőkében hiány, a munkaerőben felesleg volt jellemző. Ebből fakadt, hogy a tőkét értéke felett, a munkaerőt értéke alatt fizette meg a piac. Marx súlyosan tévedett, amikor a munkaerő kizsákmányolását a tőkéstulajdonnal magyarázta, annak az érték alatti árát a túlkínálata hozta létre.

Arra a tényre, hogy az ipari forradalmat követően felgyorsult a népszaporulat, ezért a munkaerő túlkínálata, a közgazdászok nem figyeltek fel. Ez akkor még elviselhető volt, mert a keresletét meghaladó munkaerő sorsával nem törődött a társadalom.

Ennek ellenére a munkaerő minőségének fontossága már a 20. század elején egyértelműen jelentkezett. Ezt először, a század első éveiben Max Weber állapította meg. Aki a tények alapján állapította meg, hogy a tőkés iparosítás ott hatékonyabb, ahol a lakosság viselkedését a „protestáns etika” jellemzi. Ez alatt, nem is annyira a képzettséget, mint erkölcsöt, értett. Az eltelt száz év során, a tudományos és technikai forradalom, sokszorosára nagyította felismerésének tudományos és társadalmi súlyát. Ennek ellenére a közgazdaságtan ma sem veszi tudomásul.

Max Weber felismerése állította először elméleti talpára a közgazdaságtant. Ez azonban csak a 20. század második felére két okból vált elsődlegesé.

1./ A tudományos és technikai forradalom a munkaerő minőségével szemben kielégíthetetlen igényt támasztott.

2./ A fejlett társadalmakban leállt a népesség növekedése.

Ettől kezdve a társadalom teljesítményének kulcsa a munka, annak hatékonysága pedig a munkás minőségétől függ. Megszűnt a munkaerő mennyiségi túltermelése, és kielégíthetetlen igénnyé vált a minősége. A társadalom elsődleges feladata lett a munkaerő minőségének javítása.

Az a társadalom lett hatékonyabb, amelyik jobb munkaerőt termel. Ezt a tényt a közgazdászok is tudomásul vették, és a jelenkori fejlett társadalmakat tudáslapúnak nevezik. Nevezik, de nem úgy kezelik. Még mindig a tőkemegtérülés, a profit maximalizálására épül a logikájuk.

Szerencsére, a piac nem az elméletre hallgat, és a minőséi munkaerőt egyre jobban megfizeti, a gyenge minőségűt pedig olcsón sem veszi igénybe. Tehát minden társadalomban hiány van a jó, és felesleg a gyenge minőségű munkaerőben, annak ellenére, hogy a jók bére, sőt nettóbére gyorsan emelkedik, a gyengéké pedig viszonylag csökken. Annak ellenére, hogy általános a progresszív jövedelemadó a jók gazdagodnak, a gyengék szegényednek. Még általánosabb, hogy a jó munkaerőben még ott is hiány van, ahol nagy a munkanélküliség, és a gyengébe még ott is felesleg mutatkozik, ahol munkaerőhiány van.

A közgazdászok még mindig azt hiszik, hogy a munkaadók az olcsó munkaerőt keresik, holott a jót nagyon drágán is megfizetik, a gyenge pedig ingyen sem kell. Kelet-Ázsiába nem azért megy a tőke, mert olcsó a munkaerő, hanem azért mert olcsósága ellenére is kiváló.

Először azonban a teljes foglalkoztatás útjára a bolsevik Szovjetunió lépett. A politikai diktatúra mellett a gazdasági diktatúrát, vagyis a piac nélküli gazdaságirányítást is fenntartották. Méghozzá kelet-európai keménységgel. Ennek ellenére mindaddig Nyugaton és népszerű volt. Ezt csak akkor vesztette el, amikor imperialista szuperhatalom szerepében felélte belső erőforrásit, és amikor a Nyugat fejlett politikai demokráciái össznépi demokráciákká alakultak át. Azokkal már versenyképtelennek bizonyultak a telje foglalkoztatású diktatúrák.

Azt, hogy a foglalkoztatás érdekében érdemes a gazdaság élénkítése érdekében bizonyos mennyiségű fedezet nélküli pénzt, jövedelmet teremteni, az Egyesült Államokban, tehát demokráciában, Roosevelt alkalmazta a New Deal keretei között.

A jobb megértés érdekében el kellene oszlatni a ködöt, ami a Nyugat fejlett társadalmaiban uralkodik abban a tekintetben, hogy a második világháború előtti tőkés osztálytársadalmak, és az utániak között nincs különbség. Be kell látni, hogy a két társadalom között minőségi különbség van. Az egyetlen közös vonásuk, hogy a tőke, látszólag, túlélte. Ettől eltekintve minden megváltozott.

- Politikai tekintetben. A tőkések demokráciája átalakult a lakosság demokráciájává. Elég volna megnézni, hogy a felnőtt, azaz 18 éven felüli korosztálynak hány százalékának volt szavazati joga a háború előtt és után.

- Az osztályok között nem volt a mai értelemben vett vertikális mobilitás. Elég volna megnézni, mekkora volt a háború előtt, és utána, az osztályok számaranya, és közöttük az egyedek mozgása.

- A jövedelemarányok átrendeződtek. Korábban az egyének, családok jövedelme elsősorban az öröklött vagyontól függött. Ma már elsősorban az egyének teljesítményétől függ.

- Az egy alakosra jutó jövedelem, az iskolázottság, és a várható életkor ötven év alatt sokkal gyorsabban nőtt, mint a megelőző kétszáz évben összesen. Ez a növekedés korábban szinte csak az uralkodó tőkésosztályt, jelenleg sokkal inkább a társadalom egészét érinti.

- Az államnak a gazdasági szabályozó, és jövedelem újraelosztó szerepe megtöbbszöröződött. Elég volna megnézni, milyen volt a két háború között, békeidőben a költségvetés struktúrája, és milyen ma.

- A tőkés osztálytársadalmak kétszáz évét az egymás elleni háborúk jellemezték, a második világháború óta a fejlett világon belül nem volt háború. Az azonos módszerrel számolt katonai kiadások súlya ötödére, tizedére csökkent

Még nála is előbb sorra éltek ezzel az eszközzel a fasizmusok, Európában a portugálok, az olaszok és a németek, Dél-Amerikában az argentinok, és Ázsiában a japánok. Majd a náci Németország segítségével, de önként a közép-európai országok többsége. Ideje volna bevallani, hogy a fasizmusokat nem külső, hanem a saját közvéleményükére vezették be, és mind békeidőben, mind a háború alatt sikeresebben fejlődtek, jobban szerepeltek, mint a tőkés demokráciák.

Ezek között csak a németek, azok közép-európai csatlósai voltak türelmetlen, kegyetlen antiszemiták, és a japánok, zsidók hiányában, fajgyűlölők.

A teljes foglalkoztatás útjára lépett gazdasági diktatúrák azonban mára, két okból, teljesen versenyképtelenekké váltak.

A második világháború előtt a diktatúrák az önmagát túlélt tőkés osztálydiktatúrákkal versenyeztek. Az egy lakosra jutó nemzeti jövedelmüket alig tudták növelni, és abból a lakosság nagy többsége alig részesedett. Egymással vívtak elkeseredett politikai és fegyverek harcolt, ennek érdekében sokat költöttek fegyverkezésre. A második világháború után több jövedelmet vontak el a tőkésektől, és sokat osztottak vissza a lakosság felé. Az egészségügy, az oktatás, az öregkori ellátás és a munkanélküliek segélyezése előtte alig volt tétel, utána pedig ezek súlya lett a legnagyobb. Jelenleg még a legkevésbé jóléti társadalom is jóléti paradicsom a háború előttihez képest.

A változást jól mutatja a tény, hogy az ENSZ jelenlegi adatai szerint a világ tíz legfejlettebb társadalma a viszonylag hat kis európai jóléti állam, és a négy angolszász új állam, Kanada, az Egyesült Államok, Ausztrália és Új-Zéland.

A liberális közgazdászok évtizedek óta a jóléti államok csődjét jósolgatják, mégis győztesek. A négy volt angolszász gyarmat sikere pedig arra épül, hogy nem örököltek történelmi múltat, ott mindenki bevándorló.

A Nyugaton azok a legfejlettebbek, akiket a magas foglalkoztatás jellemez. Ez Weber szóhasználatával azt jelenti, hogy azok, amelyikben a lakosság viselkedését a protestáns etika, vagyis a puritanizmus jellemzi.

A harmadik ezredbe Európa már úgy lépett, hogy Finnország, a száz éve szegény orosz nagyhercegség is belépett Európa négy legfejlettebb állama közé. Néhány évtized múlva, Észtország is közéjük emelkedhet.

Sokkal kevesebb figyelem kíséri az Alpok népeinek csodáját. Ők ugyan négy nyelven beszélnek, és hat ország polgárai, de az életvitelük egyformán puritán. Ezért egyformán sikeres jövő vár rájuk. A svájciak már országostól az első tízben vannak, de a bajorok, a tiroliak is ott lehetnének, ha önálló államban élnének. A kis csoda azonban Szlovénia, akit az első világháború után a balkáni országok csoportjába, Jugoszlávia néven soroltak be. Aztán az összetákolt állam a századforduló előtt szétesett, a szlovének önállók lettek. Ma már egyértelmű, hogy ugyanolyan alpiak, mint a többi társuk.

Az észtek és a szlovének a legjobb példa arra, hogy minden az emberen múlik. Előtte csak finnekre hivatkozhattam.

Európa népeinek a jelenkori történelme arra tanít, hogy minden az emberen múlik. Ahol a lakosság olyan módon viselkedik, mint a skandinávok és az alpiak azok másoknál is gazdagabbak lesznek. E két kultúra közös abban, hogy náluk a munkaképes korosztály foglalkoztatása 80 százalék körül mozog. Vagyis, aki mozogni tud, az dolgozik, méghozzá szorgalmasan.

Nem kevésbé tanulságos, hogy e nyugati kis országok, kis népek mellett a világ legfejlettebb tíz országába, milyen okokból került bele Kanada, az Egyesült Államok, Ausztrália és Új-Zéland. Ezeket az országokat puritán munkás és paraszt telepesek rendezték be maguknak, méghozzá angolszász demokráciáknak. Körükben mindenki annyinak számított, amennyit ér a munkában. Az, hogy ki melyik országnak volt állampolgára, milyen osztálynak, vallásnak a tagja, nem volt szempont. De Weber felismerése esetükben is beigazolódott: viselkedésüket, munkájukat a protestáns etika jellemezte. Tagadhatatlan előnyük volt az is, hogy bővében vannak az élettérnek.

Arra azonban érdemes volna figyelni, hogy Latin-Amerika egyetlen országa sem jutott a közelükbe. Az ok egyszerű. Oda nem puritánok mentek.

A Távol-Kelet csodáját hozta az előző század vége, és ez a csoda még tart. Várhatóan húsz év múlv1a a legfejlettebb tízben nemcsak nyugati kultúrkörbe tartozó államok lesznek. Talán Japán, de még inkább Dél-Korea és Tajvan. Ha a városállamokat is bevonnák a rangsorba, akkor Szingapúr és Hong Kong már ott volna.

Nem ismerem annyira Kelet-Ázsiát, hogy részeltekbe menjek. Maradjunk annyiban, hogy nálunk még magasabb a foglalkoztatás, ráadásul évente közel 200 órával többet, és fegyelmezettebben dolgoznak.

Nem ismerek példát az elmúlt száz évben arra, hogy lett volna olyan ország, amelyik a nagyobb demokráciának, és a másokénál kisebb inflációjának, vagy a jobb pénzügyi egyensúlyának köszönhetően ért volna el kiemelkedő sikert. Ezzel szemben, csak olyan országok vannak a legfejlettebbek, illetve a leggyorsabban fejlődők között, amelyekben a lakosság sokat dolgozik, méghozzá az állam által szervezett munkamegosztásban. Ez minden siker elsődleges feltétele. Ahol ez megoldott, ott gyors siker garantált.

A tények mást is bizonyítják.

- Hiába van magas foglalkoztatás, ha nem a piac a gazdaság működtetésének az eszköze, ott a magas foglalkoztatás sem lehet sikeres. Ezt bizonyította a bolsevik rendszer. A Szovjetunió azért omlott össze, mert a gazdaságot nem piacosította.

- Ha egy országban előbb jön létre a politikai demokrácia, mint a meggazdagodása, akkor a demokrácia anarchiát hoz létre. EztbizonyítjaKína és India, a két ország gazdasága közel azonos mértében növekszik, ennek ellenére Kínában nagyon gyorsan nő az egy laksora jutó jövedelem, Indiában pedig nagyon lassan. Ez leplezi le, hogy gyorsan növekvő népesség mellett a gazdaság nem lehet versenyképes, mert a növekvő népesség tőkével és jövedelemmel való ellátása elvonja a fejlesztési forrásokat.

A közgazdaságtudomány egyik nagy hibája, hogy nem számol azzal, hogy a tartós munkanélküliség társadalomromboló.

A tőkés osztálytársadalomban a munkanélküliség csak a társadalom erkölcsét terhelte. A jelenkori fejlett társadalmakban azonban elviselhetetlen anyagi és erkölcsi kárral jár. Tönkreteszi nemcsak az érintett személy szakmai és erkölcsi értékét, de ez a kár kiterjed a családjára, a környezetére, az egész társadalomra is. Ahol sok a tartósan munkanélküli, ott nem lehet pénzügyi egyensúly, közbiztonság, nem működhet hatékonyan az oktatás, az egészségügy sem.

Ez kevés helyen bizonyosodott be jobban, mint hazánkban az elmúlt nyolc év során. A liberális közgazdászok erőltették az oktatási és az egészségügyi reformot, de nem vették tudomásul, hogy ez reménytelen feladat ott, ahol példátlanul magas a tartósan munkanélküliek aránya.

- Ahol a tanulók maga százaléka tartósan munkanélküli családból kerül ki, nem lehet eredményes az oktatási rendszer. Felméréssel kellene kimutatni, hogy milyen a tartósan munkanélküli családokból kikerülő gyermekek iskolázottsága.

- Ahol széles rétege van munkátlanságra ítélve, nem lehet eredményes az egészségügyi ellátás. Meg kell mutatni, hogy mekkora a várható élettartam a tartósan munkanélküliek esetében.